Lakott a mi városunkban egyszer egy anglus. Tekintetes Hajmaföldy Sámuel úrnak hívták. Született itt a kontinensen, odalenn, Nyírbátorban. Soha sem ő, sem valahány apja volt, édesapja, nagyapja, ősapja, szépapja, csúnya apja és keserves apja egy szót sem tudtak anglusul soha, még a tájára sem jártak annak az országnak, egyenesen Ázsiából jöttek ki lóháton. Sámuel urat mégis anglusnak hívták.

Mert ismerni kell azt a passióját ennek a mi városunknak, hogy ez mindenkit, aki nem szakasztott ismerőse, szeret újrakeresztelni, megbérmálni, megajándékozni extra titulusokkal; ahogy pedig a nemzetiségi rovatokat szokta kezelni, az meg pláne túlmegy minden egyenjogosításon.

A pápistát nevezi németnek, a kálvinistát magyarnak, a boltost görögnek; akire haragszik, zsidónak; a polgári zenekart polgári cigánynak, sőt mióta egy hajdani francia nyelvmester egyúttal a város hivatalos levélkihordói hivatalát is viselte, azóta minden utána következett levélkihordót franciának neveznek ott helyben.

Sámuel úr is ilyenformán jutott Angliához, s ezt némi részben maga is úgy akarta. Eleinte tetszett neki ez az elnevezés, míg csak jó pajtásaitól hallogatta, midőn ki-kijött az utcára valami bolondos frakkban, derekával a hóna alatt, s hosszú fecskefarkával a lába kásájában, a kis lencsényi gimbek-gombok fel voltak varrva a háta közepére; vagy mikor végigijesztgette az utcát valami embertől soha nem viselt alakú kaputrákkal, melynek azon felül hogy nyolc zsebe volt, zsemlyenagyságú gombjai hátul az inánál álltak meg. Tetszett neki, hogy őt az emberek nézik, s hogy még jobban megnézzék, leborotvált a képéről minden odatartozó növevényt, úgy mutogatta magát. Képzelhetni, hogy ez mekkora szenzációt okozhatott, oly vidéken, ahol a papon kívül nem láttak még bajusztalan férfit. Hanem mikor egyszer bement egy boltba vásárolni s a fiú azzal fogadta, hogy „mivel szolgálhatok őanglusságának?”, elkezde haragudni az elnevezésért, összeveszett, botba futott mindenkivel, a kávéházban kiszúrta a parapléval egy embernek a szemét, s azt nyerte vele, hogy ezt az experimentumot is valami új, még eddig nem produkált anglus maniernak vették tőle, s még jobban rákaptak. Végre is azt találta ki, hogy nem jött ki a házból, befalaztatta valamennyi utcára nyíló ablakát, a kerítését fölemeltette, nem beszélt semmi élő teremtéssel, s ily módon tökéletesen meggyökeresíté azon elővéleményt, hogy anglus, melyet eleinte különcködésből később haragból, végre kénytelenségből idézett magára.

Mikor én ismerni kezdtem, már akkor vén ember volt. Igazi nevét annyira elfelejtették már, hogy csak hivatalos kérdezősködés után lehetett hozzájutni. Szomszédunkban lakván pulykáink sokszor átrepültek a kertjébe, s ha ilyenkor átmentem hozzá, mindig nagy dohogva kergetett ki onnan, s midőn egyszer rajtakaptam, hogy a kútban halászott egy hosszú horoggal, hova piacon vett halakat szokott eregetni, azt ígérte, hogy meglő.

Egy időben különös fixa ideája kezdett támadni. Elhitette magával, hogy neki feleség kell, és emellett azt is, hogy a már meglevő, férjhez menendő némberek közül neki egyik sem kell; hogy ő maga magának fog feleséget nevelni, egy növendék gyermekből ki még a világ hivalkodásai által nincsen bal útra vezetve.

Lakott vele átellenben egy hosszú, sovány, nagy tenyerű borbély, akit, mivelhogy ha fázott, képe oly kék volt mindig, mint a szilva, csakugyan Szilvának is neveztek városszerte, akinek kilenc magzatja volt, mind a kilenc leány, a legidősebb kilencesztendős, és így sorban a többi.

Ettől kért egyet az anglus. A borbély nyolcat akart neki adni. Az anglus nem fogadott el annyit, ő csak egyet akart boldogítani. Kiválasztá tehát a kilenc közül a legjámborabbat, a legpozsgásabbat és a legkevésbé kancsalt, mert a borbély szülöttei különös családi jelességképpen mind görbe szemmel nézték a világot.

Az örökbefogadott leánykát Zsuzsánna névvel találták keresztapjai megajándékozni, az anglusnak ez derogált, s meghagyá, hogy ezentúl Izabella kisasszonynak fog neveztetni.

A leány ezután szépen nőtt fölfelé. Fogyasztotta a cukrot meg a képes könyveket, s Sámuel úr örvendve tapasztalá, hogy máris mily szeretettel ragaszkodik becses személyéhez, mily gyöngédséggel fut eléje, ha valahonnan megjön, s mily szenvedéllyel kutatja ki mind a nyolc zsebét kaputján, füge és cukros mandula végett, s ha néha a szakácsné megengedte, hogy a konyhán egyik vagy másik lábosban megforgassa a főzőkanalat, mily lekötelezőleg tudta mondani ebédnél az öregúrnak a kitálalt holmira: „Ezt én főztem.”

Az anglus el volt ragadtatva ennyi ragaszkodás által. Pedig abban semmi rendkívüli sem volt, akárki is szereti az öreg apját, mindaddig, míg feleségül nem kell hozzá menni.

Mikor aztán már a leány annyira ment, hogy kezdett semmit sem tudni, mikor már semmi cseléd nem állhatta ki tovább, Sámuel úr jónak látta őt elküldeni a növeldébe, s otthagyni, amíg megnő, s majd csak készen venni át.

Ezentúl aztán egész tizennyolc éves koráig nem látta Zsuzsabella kisasszonyt az anglus, hanem minden évben kapott tőle rendesen kétszer levelet, megtöltve írott szarkalábakkal – minden születésnapján egy kis fogpiszkálót vagy óratokot, s minden negyedévben egy nagy árjegyzéket: felfogyasztott tű, cérna, papiros, plajbász, gyöngy, selyem, hárász, toll, tenta és kitörött ablakokról, s ilyenkor sohasem mulaszthatá el magával azon észrevételt közelni, miszerint vannak piszkálók és óratokok, melyek igen sokba kerülnek.

Mikor aztán a tizennyolc évet ütötte az esztendő, nekiindult Sámuel úr a szomszéd városnak, ahol a nevelőintézet lakott, jövendőbelijét a szellemi üvegházból a házasság paradicsomkertjébe átültetendő.

Nyolc esztendeig csak azért nem nézett felé sem, hogy majd ha egyszerre meglátja, az eközben történt átváltozás hatása rettenetes legyen. Csakugyan rettenetes is lett.

Zsuzsabella ezalatt megnyúlt, megnyurgult, keze-lába megnőtt, képe nekiterült, s ami legjellemzőbb lett benne, oly sárga színt öltött magára, mintha kéngyertyával lett volna kifestve. Ez attól van, biztosítá Sámuel urat a madame, mivel a kisasszony minden elővigyázat dacára marokkal ette a meszet meg a nyers pörkölt kávét, mikor hozzájutott.

Sámuel úr azt hitte, hogy nem tesz az semmit, nem venni azt észre, s felpakolta a csézába a sárga plusquam-perfectumot, ki is az egész úton olyformán tette próbára Sámuel úr türelmét, hogy elmondott neki mindent, amit a nevelőben tanult, geographiát, physicát, Chinában lakó városokat, szárazföldi cethalakat, technológiát, porcelánkészítést stb., stb.

Sámuel úr csak attól félt, nehogy angolul is tanult legyen. Azzal megölte volna.

– Tudja, bácsi, micsoda Pattagoniának a fővárosa? Látja, én tudom – „Dublin”…

– Tudja, bácsi, mit eszik az armadilla?

– Az ármádia? Prófontot, fiam.

– Haha! Az armadilla! A pikkelyes armadilla! Lám, én azt is tudom. Fülemiletojást. Nem biz az, a hangya eszik fülemiletojást, az armadilla – magyarul hangyászmedve – az – az – izé – izét eszik – édesgyökérrel él.

– Hát azt tudja-e, bácsi, hogy miből csinálják a porcelántányért?

– Azt tudom, fiam, hogy te minden héten eltörtél otthon kettőt.

– Haha! Hát egy adag szén meg két adag salétrom és három adag kéngyertya…

– Abból aztán majd lesz puskapor.

– Hát azt tudja-e, bácsi, hogy ki hozta be Amerikából a krumplit?

– Nem bánnám én, fiam, ha otthagyta volna is.

– Haha! Gutenberg…

– Hát azt tudja-e, bácsi, hogy miért van holdfogyatkozás, lám én tudom. Mert a nap eltakarja a holdat a föld elől.

– Hát azt a szép verset tudja-e, bácsi: Kennst du das Land, wo die Citronen blühen? Nagyon szép vers, Herr Wojta csinálta, aki írni tanított bennünket.

– Hát franciául tud-e, bácsi? Barlé fu fránszé? Érti? Tudja-e, mit tesz az, hogy „sé fu zém té dú mon kér?” Hihi, ugye furcsa?

Az anglust a veríték verte. Azt várta, hogy most mindjárt a „haudujudú”-ra kerül a sor, s nézte, hogy merre lehet kiugrani a kocsiból. Szerencséjére azonban most a reáltudományokra tért át az examen.

– Látta már bácsi a mustrapántlikámat? Melyik tetszik belőle legjobban?

– Ugye szép volt az a rózsa, amit nevenapjára festettem?

– Hát az rózsa volt, fiam? Én pipacsnak néztem.

– Ugye szépen tudok zongorázni, bácsi? Hát még ha a „Potpourri für die Jugend”-et hallaná; az ám a szép opera.

– Tud-e bácsi kacsukát táncolni? Látja, én azt is tudok.

– Kancsukát? Hisz az fájhat.

– Ugyan ne tréfáljon. Nem kancsukát. Úgy van írva, hogy „chachucha”.

– Kakuka? A kakuk tud, fiam. Elég, ha te tudsz.

– Főzni is tudok ám – szereti a dara smornit?

– Az apám is attól halt meg, hogy egyszer megkóstoltatták vele.

– Ugye, még énekelni sem hallott? Disquantot énekelek, a hangom igen szép, egy kicsinyt ternolo is, ami nagy ritkaság.

– No, fiam, majd megpróbáljuk otthon a templomban.

Az anglus nagyon meg volt elégedve, a leány mindent tudott a világon, amire csak szükség volt a háznál, mire nézve, amint hazaértek, kezébe szolgáltatta a ház kormányzatát, hogy intézzen el mindent, amint a legjobbnak látandja.

Lett is reorganisatio. A minisztérium tárcákat cserélt, a szakácsnéból lett szobaleány, a kukta promoveáltatott tehenésznek s a kocsisból lett kertész, a konyha belügyeit maga a kisasszony vette kezei alá. A szállások új felosztásban részesültek, a pipázószobából lett ebédlő, a zongora a dolgozószobába ment, s Sámuel úr hálószobája a legbelsőbe rendeztetett el, úgyhogy ő sohasem kelhetett elébb, mint míg a közbeeső szobák népei felöltözködtek, s ha dolgozni akart, tehette zongoraszó mellett, és mikor ebédelt, rajta hordták keresztül a vizet a konyhába. A kert is nagy átváltozáson ment keresztül, a lucernás helyébe tulipánokat telepítettek, a veteményes kert helye bevettetett provisori kaporral, egy része bekebeleztetett a virágágyak közé, a baromfias udvarba a közbátorság fenntartásául sinkoránok eresztettek a rókák és menyétek elűzése végett. Ezek aztán maguk megették a libákat. A teheneket fejték, de enni nem adtak nekik, s a tyúkokat hizlalták paréjjal, tudván, hogy azt a malacok szeretik. Egyszóval fenékkel felfordult az egész administratió.

Ami pedig a konyhai igazság-kiszolgáltatást illeti, az éppen minden kritikán alul esett; a levesek meg voltak irgalmatlanul fűszerezve borssal, gyömbérrel és kozmával; jöttek csudálatosnál csudálatosabb ételek napvilágra, zsír helyett megvajazva, só helyett megcukrozva, s fővés helyett megsütve, hogy jámbor ember félt velük négyszemközt találkozni, jelentek meg savanyú káposzták mandulával és mazsolaszőlővel, s hetenként kétszer járta a tejben főtt dara, amit pedig Sámuel úr szívéből gyűlölt és lenézett.

– Nem, fiam, ez így mégsem lesz jó – szólt végre egyszer Zsuzsabellához az anglus, nem állhatván a dicsőséget tovább –, csak hadd főzzön ezután is a Jutka, te pedig légy kisasszony, s ülj a zongora mellett.

A conservativ rendszer helyreálltával lőn kínja a füleknek. Mert nemcsak az, hogy napestig vége nem szakadt a zongoraagyalásnak, hanem amellett hallhatta, akinek kedve volt, azt a pípesen nyekegő, nyafogó mikmákolást, amit merész fantáziával éneklésnek is lehetett volna nevezni, azt a vékony, drótonhúzott hangot, mely akár lenn járt, akár fenn, mindenütt egyforma élességgel metélte a levegőt s illetőleg a közellevők füleit.

– Lelkem, Bella – szólt egyszer az öregúr a zongoradöngetőhöz, megsajnálván azt a szegény gyomrozott állatot –, danoltál már nekem eleget, danolj vagy egyet másnak is, lépj föl nagyobb közönség előtt, nem mondom, hogy profánus színházban, sőt inkább nagyon is istenes helyen, a templomban.

Nem kellett neki sok biztatás, nemsokára híre terjedt, hogy ekkor s ekkor az anglus kisasszony énekelni fog a templomi zenekarban.

Aznap a mise szokottnál látogatottabb volt, sokan kíváncsiak voltak, ott volt maga Sámuel úr is, de biz abból nem hallott senki semmit. A különben vékony hang a félelem miatt annyira elpusztult a trombiták és bőgők kísérete mellett, hogy abból emberi fül egy igét sem kapott el.

Sámuel úr hosszú képpel vezette haza karon fogva Zsuzsabellát. „Nem tud biz ez semmit – mondá jó magában –, no, de legalább szép és az enyém, s nekem ez is elég”.

Ekkor valami ismerőse találkozott vele, aki rég nem látta, ki is, hogy megpillantá Sámuel úr karján azt a nem is annyira fehér cselédet, mint sárga cselédet, féltréfálva azt találta tőle kérdezni, hogy hol vette azt a birsalmát.

Minden illúzió odavolt. Sámuel úr sohasem tudta többé kiverni fejéből azt a „birsalma” szót, annyira megfeküdte a fantáziáját. Tehát nem is szép, gondolá magában, Isten neki, de legalább szeret, s olyan, amilyen, be kell vele érni.

Ideje lőn azonban, hogy már egyszer meg kelle magyarázni a leánynak, hogy mire való bölcs intézkedése az a természetnek, miszerint az egyik ember férfi, a másik pedig asszony; mert ha meg nem magyaráznák neki, hát nem is tudná meg azt soha.

– Látod, fiam – szólt Sámuel úr komoly ünnepélyességgel a birsalmához, maga mellé ültetve azt valami akácfa alá –, mert nagy és nemes hivatása van ám az asszonyi nemnek.

Zsuzsabella kezdett elpirulni, mi arca sárga voltára igen kedvező változást gyakorolt.

– Az emberi szívnek vannak titkos kívánatai, miket nem bír magának kifejezni.

Zsuzsa felsóhajtott.

– Később azonban megtudja, hogy e titkos óhajtások kútfeje – a szerelem.

Zsuzsa el akart szaladni.

– Bella lelkem, te sem vagy már gyermek – szólt megkapva a futni akarót az anglus –, idestova férjhez is kell menned.

– Nem merem én azt – szepegé az ártatlan.

– Kell merned, gyémántom, tőlem semmit se félj, én semmi kívánatodnak ellene nem állok, teljesítem, amit akarsz, mert vétenék a természet ellen, ha nagy és nemes kötelességedet elő nem mozdítanám. Azt jól tudhatod, hogy én mindig különös szeretettel viselkedtem irántad.

Zsuzsi lesütötte szemeit, s a kezében levő batisztkendőt félig betömte a szájába.

– No, én nem kívánom, lelkem, hogy te kész felelettel állj elém, hanem időt engedek, hogy szavaimat megfontold, gondolkozási időt, teszem fel egy vagy két hónapot.

– Majd holnap – mondá a leány Sámuel úrnak, s azzal hirtelen elszaladt.

– A tatárba! Hisz ez túl a rendin jól megy – mondá magában a kérő –, én két hónapot akarok neki engedni, s ő már holnapra biztat.

A másnap eljött, Zsuzsa rendkívül érdekes elfogultsággal lépett be Sámuel úrhoz, jól, illendően kisírt szemekkel s zsebkendője szegletét rágicsálva, s midőn Sámuel úr kérdezé, hogy hát mire határozta magát, elkezde sűrűn zokogni, s amennyire a szepegés megengedé ismerni az emberi hangokat, ilyenforma vallomást tőn előtte: – Hm – hm. Édes bácsi. – Én az asszonyi nemnek nagy és nemes hivatását – hm – hm – megértettem. – Az emberi szívnek – hm – titkos óhajtásai – hm – s aztán minthogy kedves bácsi megígérte – hogy ellene nem áll – hát én úgy tettem, ahogy kívánta.

Tovább nem tudta mondani, semmi sem jutott eszébe, s azzal odarogyott – nem Sámuel úr karjai közé, mint ő ezt várta és hitte, hanem lábaihoz, s kérte, hogy ne tagadja meg tőle áldását.

– Majd az csak a pap dolga lesz, fiam – biztatá Sámuel úr, fel akarva őt emelni, ami pedig sehogy sem ment, mert a leány addig fel nem akart kelni, míg áldását ki nem nyeri.

– Magamat csak nem áldhatom meg – mondá magában Sámuel, s amíg azt mondá magában, bebukik az ajtón egy pirospozsgás siheder, két nagy, kifelé fordított vuklival a füle mellett, s az is odarogyik a lábaihoz, s szinte megragadja egyik kezét, és áldását kéri.

– Hát te ki vagy?

Zsuzsabella hebegve, piszegve magyarázá, hogy vannak az emberi szívnek titkos kívánatai, melyek ilyen nagy kifelé fordított vuklikat viselnek, s minthogy már egyszer férjhez kell menni, hát majd ő csak ezzel is beéri.

Sámuel úr kővé változott legottan. Sokáig nem bírt szóhoz jőni; hát ez a leány mindazt, amit neki oly circumspecte elmagyarázott, oda tudta magyarázni, mintha ő valaki máshoz akarná őt férjhez adni? Világos volt, hogy a leányra még csak nem is haragudhatik, mert őtet maga biztatta, hanem azokat a kifelé fordított vuklikat nagy kedve lett volna megcibálni, mert azt már nem biztatta.

– Hát hogy mersz te idefurakodni?

– Mert velem jött a szerelem…

– Ne versificálj. Mi ember vagy, ki fia vagy micsoda vagy?

– A bátyám Posenben Stadt-Comissaeren-Hallunk.

– Adjunkt! Szamár; nem azt kérdeztem; mi vagy magad?

– Hegedűvirtuóz leszek.

– Tán bizony cigány?

– Nem, a chorusban én húzom a bőgőt.

– Hát ott ismerkedtetek meg? S te akarod elvenni a birsalmát? Te?

– Csak kegyes áldása vagyon még hátra.

– De biz abból semmi sem lesz.

– Hát ha már lett is valami?

– Megütheti a forgószél!

– Csak atyám uram meg ne üssön.

– Atyád urad? Tán biz engem értettél alatta?

– Hát kit is mást, az én Izabellám atyja énnekem is atyám, mert én neki férje vagyok, és ő nekem feleségem, és mi nem engedünk szíveink fölött zsarnokságot gyakoroltatni, mi szeretjük egymást, és mi itt akarunk lakni, az atyánknál.

Ezt mondván a fiatal bőgős, orlandói positurába vetette magát, s szavainak elhatározottságát helybenhagyólag látszék igazolni a két liffleffegő vukli.

– De már akkor eltévesztettétek az ajtót – röffent rá a felülkerekedő Lear –, itt lakik átellenben Szilva borbély, annak van tizennégy gyermeke, tizenötödik a birsalma; oda menjetek lakni.

Az ifjú fidicinnek torkán akadt meg a hang, ránézett azzal a két kifodorított mopslifüllel Zsuzsabellára.

– Hisz te erről nem szóltál nekem semmit.

– Hát azért kevésbé fognál szeretni, mivel rangom nem előkelő? – kérdé nemes érzékenységgel a birsalma.

– Igen, de hol fogunk lakni?

– A bátyád Posenben Stadt-Commissaeren-Hajdunk…

– Igen, de meghalt.

– Erről meg te nem szóltál nekem semmit.

És nézének ők mind a ketten szörnyű határozatlan képpel Sámuel úrra. Ez végre is megszánta őket.

– No, hogy azt ne mondjátok, hogy sohasem adtam semmit, megveszem számotokra az apátok műhelyét, üljetek be oda, folytassátok a mesterséget; hanem én szakállt növesztek, engem nem borotváltok meg többet.

Izabella ajkait kezdte pittyeszteni, hanem a vukli odaszólalt hozzá, mondván, ne válogass, Zsuzska, mert a hegedűvirtuózság mellett felkopik az állunk.

S tehát biz ők ismét térdre estek, mint feljebb, összecsókolták Sámuel úr kezeit, aki is nevének megfelelő flegmával adta rájuk áldását, mondván:

– Már most hát vigyen benneteket az ördög.

Az ekként vallott kudarc annyira le találta verni Sámuel urat, hogy e perc óta Szerényfi urat is okos embernek kezdé tartani, aki pedig nem volt az.

Nem volt pedig Szerényfi úr okos ember azért, mert poéta volt; de nem azért, mert poéta volt, hanem azért, mert egy verset írt, melynek az volt a refrainje, hogy „ördög az asszony”.

És Sámuel úr éppen azért kezdé Szerényfi urat okos embernek tartani, amióta a birsalma rászedte. És valahányszor összejött Szerényfi úrral, a poétával, mindig visszatért arra a furcsa végű versre, és sohasem átallotta neki kinyilatkoztatni, miszerint azon vers nagyon is igaz, mihez Szerényfi úr sohasem volt rest utána tenni: „és nagyon szép”.