Az év lefolyt. Hosszabb volt, mint a többi; hosszabb, mert küzdelemmel teljes. Bolivár felszabadítá egész Columbiát, bekebelezte Quitót, legyőzte a spanyolokat, egyezkedésre kényszeríté Morillót: megérdemelte a Libertador nevet.
Csak az utolsó nap volt még hátra az évből, az a nap, melyen ismét le kelle tenni a nemzetgyűlés kezébe diktátori hatalmát.
Ezen nap reggelén találkozék dona Lurenziával.
Milyen különös meghasonlásban érzem magamat szólt jegyeséhez , egyik percben örülök, másikban rettegek e naptól. Ez a nap egyesít veled, ez a nap távolít a kormányról. Oh, én nem a hatalmat sajnálom, csak nyugalmat rabol az, boldogságot nem ad; de sajnálom hazámat. Előre látok mindent; amint én markomat szétnyitottam, széjjelhull minden, amit összetarték. Az apró emberek összevesznek apró érdekeik fölött, minden kerület külön országgá fogja magát szakítani, mely a többi ellen küzd; az úrrá lett népkegy hetenként fogja változtatni uralkodóit, mint rossz gazda a rossz cselédet, s a dicső harcok után következni fognak az aljas marcangolások.
Laurenzia belátott Bolivár lelkébe, s aggodalmasan simult jegyese keblére.
Te megtetted hazafiúi kötelességedet; a te szíved nyugodt. Megszabadítád hazádat ellenétől, most visszaadod őt önmagának. A nemzet fiatal még, csak néhány éve, hogy született, még gyermek; majd megtanul saját lábain járni. Te, mint egy új Cincinnatus, mint egy második Washington, visszavonulsz bevégzett nagy munkád után, s e nagy polgárerény példája buzdítás lesz a többieknek hasonlót cselekedni. A te élteden nem szabad szennyfoltnak maradni. Ugye, Bolivár, te leteszed a kormánybotot?
Megesküvém rá: úgy teszek.
Mondd, hogy én is jutok eszedbe akkor.
Inkább a te ígéreted, mint saját esküm.
Oh, ne mondd ezt. Esküdet el tudná némítani más gondolat? Ne felelj rá; te nem volnál Bolivár, ha erre igent tudnál mondani.
Nem az én gondolatom hangja ez; de a koporsóra hulló hantok dörömbölése, miket a nyomorúak eltemetett hazájuk holttestére hányni sietnek. Azon az éjszakán, midőn te első álmodat karjaim közt alszod, elszakad tőlünk Quito, külön tér Cundinamarca; tapsolni fog a spanyol és sírni fognak a katonák.
Hadd történjék mindaz; de a te neved szeplőtlenül fog maradni, s a honfierény, mely arról szétsugárzik, ismét egyesíteni fogja a testvéreket. Nem Bolivár hatalma az, mely minket naggyá teend, de Bolivár erénye. Hatalmad csak addig tartja össze e népet, míg magad élsz; lemondásod halhatatlanná teszi ezt s megnemesíti a korcs érzelmeket.
Le fogok mondani.
Oh, én tudtam ezt. Hiszen egy év előtt megesküdtem helyetted, hogy azt tenni fogod. Én ismertelek, senki más; és én jól ismertelek. Isten veled, már harangoznak, a gyűlés kezdődik. Bolivár nem lát engem mint diktátor többé, hanem mint férj.
Bolivár sietett a tanácsházba; barátai, hadvezérei ott várták a lépcsők előtt, köztük Paez és Bermudez, s fölkísérték a terembe. Midőn Bolivár belépett a tanácsterembe, ünnepélyes csend fogadta. A hosszú padokon félkörben ültek a nép képviselői: Bolivár a félkör közepén állt meg.
Ezúttal diktátori pompás mezébe volt öltözve, mellén a gyémántos csillaggal, kezében az aranyalmás bottal. Távolabb tőle, a háta mögött hadvezérei foglaltak helyet, kívül a lépcsőkön fényes, fegyveres kísérete állott.
A követek nem fogadták őt semmi zajjal; mindenki várta, hogy mit fog mondani.
Hazafiak! szólt Bolivár. Az év letelt, mely alatt a rám ruházott hatalmat viseltem. Miként viseltem kormánybotomat, azt majd ítélje meg az utókor; egyedül annyit mondhatok el büszkén, hogy Columbia földjén ellenség többé nem áll. Ami még spanyol van, az mind határainkon kívül van verve, s várait őrzi. Íme, én esküvésemhez híven megjelentem előttetek, s a kormánybotot, mely egy nemzet hatalmát képviselé kezemben, önként leteszem elétek. Adja az ég, hogy amit egy év fölépített, a másik le ne rontsa.
Azzal Bolivár meghajtá térdét a gyűlés előtt, s letette a szószékre aranyalmás botját.
Egy pár gyönge éljenkiáltás hangzott e tette után a karzatokról; jó barátainak nem tetszett az, hogy ezt tevé, s ellenségei hallgattak azért, mert nekik tetszett.
Midőn a gyémánt csillagot is leakasztá kebléről, s mint egyszerű polgár állt a gyűlés előtt, felállt ülőhelyéről don Gideon, s azt mondá neki:
Bolivár Simon, polgár, állj szót a nemzetgyűlés előtt, mely előtt vádolva vagy.
Vádolva? Én? kiálta Bolivár meglepetve.
Vádolva vagy, hogy megbízatásodon túlmentél, mint diktátor, ki arra voltál elválasztva, hogy elleneinkkel harcolj; megszegéd megbízásunkat, midőn Morillóval alkudozál.
Az alku javunkra ütött ki szólt Bolivár mérsékelten.
Ez alku árulás volt!
Bolivár elsápadt és elnémult e rettenetes szóra, de fölordított helyette Paez, odaugorva a terem közepére, s kardot rántva dühödten Gideon ellen.
Áruló vagy magad, távolról ugató kutya! Ki anyád köténye mögül szitkot szórsz a becsületes katonára.
Csendesen, Paez csitítá őt Bolivár, útját állva a dühödt óriásnak , térj vissza, dugd hüvelyébe kardodat! Ezek az urak itt az én bíráim; és én felelni tartozom nekik kérdéseikre. Nem, don Gideon! Én nem voltam áruló, mert nem adtam el semmit. Az ellenséggel kicseréltem foglyainkat, s azt jól tevém; Morillo elment békével határunkon túl, és azt ő tevé jól, és ennek neve nem árulás. Mivel vádolsz még ezen kívül? Tudom, hogy ennyiért nem álltál fel helyedről.
Jól gondolod. Bár az első vád még mellőzve nincs, kimondom a másikat, mert az súlyosabb. Te azon alvezéreidet, kiket elleneidnek tartottál, önként olyan helyzetekre állítád, ahol el kellett veszniük, kitetted ok nélkül a végveszélynek.
Talán veled történt ez, Don Gideon? kérdé Bolivár gúnnyal, miután különös gondja volt mindig arra, hogy Gideont veszélyes helyre ne küldje.
Don Gideon arca elvörösödött e szónál.
Nem velem történt, hanem ezzel itt.
Azzal háta mögé mutatott Gideon, s kit eddig észre nem vett Bolivár, előlépett a követe közül Piar Manuel, a mulatt.
Bolivár megdöbbent a meglepetéstől.
Mit keres ez az ember itt?
Téged keres itt, hogy bevádoljon felelt rá Gideon.
Azt kérdem, hogy mit keres ez ember itt e helyen kiálta Bolivár fölemelt hanggal , midőn parancsom szerint Caracas alatt kellene állania, hogy a spanyolok végvárát ostromzárolja?
Igen. Te odaküldted őt, hogy elvesszen; hanem ő észrevette szándékodat, s midőn a spanyolok körülszoríták, hogy seregét megmentse, szabad elvonulásra fegyvertelenül, feladta magát.
Bolivár mint a meglőtt leopárd ordított fel e szóra.
Megadta magát hadseregestől; a várostromló sereg megadta magát a várőrségnek! Emberemlékezetre hallatlan gyalázat! Állj elő, te hadseregmentő gazember!
Bolivár! kiálta közbe Gideon. Parancsolj szavaidnak, Piar Manuel a nemzetgyűlés tagja.
Akárki legyen ő, e pillanatban semmi más, mint a helyéről megszökött katona, ki bűne miatt a haditörvényszék bírája előtt áll. Piar Manuel, én téged elfogatlak! A legelső őrnek a termen kívül add át kardodat és kövesd a börtönbe!
A nemzettanács minden tagja felzúdult e szóra Bolivár ellen: Egy követet elfogatni! A gyűlésteremben elfogni egy képviselőjét a nemzetnek! Bolivár távozzék!
Bolivár sápadt volt, mint a halál. Ez válságos pillanat volt ránézve.
Vagy azt akarja a nemzetgyűlés, hogy fegyveres őrök lépjenek a tanácsterembe, s itt fogják el e szent helyen a szökevényt, kinek asylumot ad a képviselői pad?
E szavainál átkozódó lárma támadt a padokon. A követek kardot rántva álltak fel helyükről, s dühödten ordíták Bolivárra: Ki vele! Ki innen a katonai diktátorral! Le az árulóval!
De mindannyinak zaját túldörgé Bolivár mennydörgő szava:
Magatok vagytok árulók, szolgának született apró zsarnok nép, kik, mert fölül úsztok, mint szemét az árban, a nemzet színének nevezitek magatokat! Gyalázat rátok, és gyalázat a fertőzetes teremre, hol aljas szatócsérdekek vesztik el a hazát, hol nyomorult orgazdák védik a harci szökevényt. Egy lehelletem szétsöpör benneteket innen! Egy szavamra lehulltok, mint a férges gyümölcs! Ti akartok egy ország trónjára ülni, midőn Bolivár arról lelép? Ti akartok bírái lenni Bolivárnak, midőn az polgári köntösét fölveszi? Egy pillanat és üres lesz tőletek e ház, és senki sem fog rólatok kérdezősködni többé! Nem ti vagytok énfölöttem, én vagyok bíró fölöttetek! A gyáva szökevényt, ki hadseregét lefegyverzé, én, Bolivár Simon, halálra ítéltem, és ha mindenik pad e teremben, melyen gonosz tanácsokat forralva ültök, egy-egy oltár volna, mégsem védné őt meg ítéletem elől. Paez! Katonák! Előre! Bolivár parancsolt, ti tegyétek kötelességeteket!
Egy pillanat múlva berohantak Bolivár hívei a terembe; a rettenetes Paez dühödt oroszlánként veté magát a képviselők soraira, mint a gyönge nádszálat verve ki kezeikből a kardot. Don Gideon makacsul harcolt a zavarban, míg palástjába keveredve kardjával, le nem fegyverezték. A követek egy része ajtón, ablakon át sietett menekülni, más része elfogatott. Csak a vak Esteban di San Sol maradt ülve helyén.
Ne érints, szolga! kiálta a hozzá közeledő katonákra. Azok kikerülték.
Néhány perc alatt végezve volt a munka. Paez odalépett Bolivárhoz.
Mit csináljunk az elfogottakkal?
Piar Manuel tábornokot mint szökevényt és gyáva árulót haditörvényszék elé állítjátok, a törvény ítéletét végrehajtjátok rögtön. A többi hadd fusson, merre lát.
Én azt hiszem, Bolivár, jobban tennéd, ha a többit is a haditörvényszékre bíznád.
Nem katonák, hadd fussanak.
Pedig jobb szeretnék tőlük puskáink vége előtt búcsút venni.
Azt nem teszed.
Akkor vigyázz magadra, mert ők teszik meg veled.
Ahogy istennek tetszik.
Hát ez öreggel itt mit csináljunk? kérdé Paez, don Estebanra mutatva, ki még mindig követi székén ült.
Hadd maradjon ott ülve szólt Bolivár, és eltávozott a többiekkel.
Néhány perc múlva puskaroppanás hallatszott a téren; Piar ítéletét hajtották végre. Az öreg Esteban fölemelkedett helyéről, úgy hallgatózott.
Hallott pedig még annál is borzasztóbb hangokat. Ezer meg ezer kiáltásból támadt egyetlen megrendítő mondást:
Éljen Bolivár király! Bolivár, a király, éljen!
A vak hazafi csendesen suttogva magában, mondá:
Neki meg kell halni. Úgy van; neki meg kell halni.
És azzal elindult, lassan tapogatózva, botorkálva, keresni a kijárást a teremből.
Bolivár pedig sietett Laurenziához.
San Sol leánya még nem tudott semmit a történtekről; aggódva sietett Bolivár elé, nem tudva, hogy életét vagy halálát hozza az vissza.
Férjem-e nekem Bolivár? kérdezte remegve az érkezőtől.
Igen, férjed felelt Bolivár büszkén. Megszűntem diktátor lenni, s a nép megválasztott királynak.
Dona Laurenzia, mint a sarlótól leütött virágszál, aléltan rogyott össze e szóra Bolivár lábai előtt.