Este nyolc órakor fényesen kivilágított templomban esküdött össze Bolivár Laurenzia di San Sollal.

Ez alkalommal már viselte a koronát Bolivár, melyet hívei készíttettek számára.

Mind diadaltól ragyogó arcok álltak körüle ott, hol a viaszgyertyák fénye sugárzott; csak távolabb, hova a fény el nem hatott, lappangott az oszlopok mögött éj sötétje és sötét arcok.

De igen, egy halovány arc a legnagyobb fény közepette is volt; dona Laurenziáé.

Azt mondák: „menyasszony, azért oly halovány”.

A templomból örömriadal kísérte Bolivárt és nejét palotájáig; az ablakok ki voltak világítva színes lámpásokkal, jelképes tűziratokkal. A víg násznép benépesíté a téres palotát, ott kinn ujjongott az ácsorgó néptömeg.

Éjfél után elhagyta a vigadókat Bolivár ifjú hitvesével, magányos szobáiba vonulva félre.

Midőn egyedül voltak, keblére akarta ölelni a hölgyet, de az elfordítá tőle szűz orcáját, s visszatiltá a férj forró csókját.

– Bolivár, én félek tőled, azt hiszem, egy szultán rabnője vagyok, midőn e koronát látom fejeden, oh vesd el azt, hadd ismerjek rád.

– Idegenné tesz e korona engem előtted?

– Mintha álarc volna minden vonásodon. Rettegek tőled így.

– Pár óra előtt arra esküdtél, hogy szeretsz, pedig akkor is fejemen volt a korona.

– Oh, én nem tudom már, mi értéke van az esküvésnek, hiszen egy év előtt arra esküvém, hogy Bolivár nem óhajtja a hatalmat, nem emeli népe fölé magát soha. És íme, rosszul esküdtem akkor.

– Laurenzia – szólt Bolivár komolyan –, ha ismersz e hazában férfit, aki nálamnál jobb és igazabb, én átadom neki e koronát és meghajlok előtte.

Laurenzia erre nem tudott felelni.

– De azért pusztán darabra nem töröm, hogy kislelkű nyomorultak civódjanak arany forgácsain: hamis szabadsághősök, kik csak azért veszik tele szájukat fellengző mondatokkal, mert maguk nem lehetnek uralkodók; de abban a kis körben, mely őket bámulja, gonoszabb zsarnokok, mint aki ellen szabadságot ordítanak. Jól tudom én, mi bajuk nekik. Nem a brutusi erények ösztöne bántja őket, hanem a code Bolivienne, mely zagyva kiváltságaikat eltörülte, s a népet mindenütt egyenlővé tevé. Ez az ő fájdalmuk, de ez az, mely újjáteremti e szétzilált országot. Minek beszélünk most mi erről? Mérget keverünk a legédesebb pohárba, mit egyszer nyújt az ég halandó ajkaknak. Ne szólj nekem ma közügyekről, Laurenziám. Hideg kígyó az, két meleg szív között; szívem szerelmedtől olvadt viasz most, de kemény kő, ha elveimet kérded. Ha szerelmünkről szólunk, boldog virágos ligetbe tévedek veled, de ha gondjaimat juttatod eszembe, ott mind éles szuronyok közt járok. Jer, menjünk a virágos ligetbe.

– Bolivár, csak egy szót még – könyörge a hölgy.

– Majd holnap.

– Bolivár, menyasszonyod első kérését megtagadhatnád-e?

– Kérhetne olyat, amit megtagadnék. Például azt, hogy ajkait lássam és meg ne csókoljam.

– Oh, nem azt, nem azt. Én forrón szeretlek. Férj nem volt boldogabb asszony szerelme által, mint te leendsz. Nem lesz álmod, nem gondolatod, melyet ne teljesítsek. Engedelmes szolganőd leszek, ki csak azért él, hogy te örülj; imádni foglak, mint őrszentemet, s megbántom Istenemet miattad, hogy jobban ragaszkodom hozzád, mint az égi üdvösséghez… vesd el magadtól azt a koronát.

Bolivár gyöngéden emelé fel a lábaihoz roskadó hölgyet, s keblére szorítva mondá neki:

– Ha eddig el nem fogadtam volna a koronát, most elfogadnám azért, hogy veled megosszam.

A hölgy sápadtan vonta ki magát ölelő karjai közül.

– Ez végső szavad első kérésemre?

– Visszavonhatatlanul.

Laurenzia reszketve fogódzott egy magas karszékbe.

– Jó, úgy menj alvótermedbe. Fél óra múlva fölkereshetsz. Addig imádkozom istenemhez, hogy bocsássa meg nekem, amiért oly nagyon szeretlek.

Bolivár megcsókolá a hölgy kezét, s nyugodtan hagyta őt magára.

Tudta jól, hogy akit egyszer a hölgy szeret, azt többé nem szeretnie lehetetlen…

…Dona Laurenzia tántorogva ment át a kápolnába; az erkély ajtó a széles parkra nyílt, ott sötét volt minden és nesztelen.

A hölgy felnyitá az ajtót, s halkan jelt adott.

A jeladásra másik jel felelt.

Laurenzia lebocsátá a kötélhágcsót.

A férfi ott várakozott alant.

– Itt vagy, Gideon? – kérdezé a felkapaszkodótól.

– Négy óra óta.

– Elhoztad fegyvered?

– Itt van – szólt Gideon, puskáját köpenye alól kimutatva.

– Jól van-e töltve? Nem sül-e föl?

– Ne féltsd, akinek ez szól, az több válaszra nem vár. Tehát Bolivár nem engedett?

– Nem.

– Hála az égnek. Így óhajtottam azt.

– Én szeretem őt most is.

– Jól tevéd, hogy ezt mondád nekem. Annál biztosabb halála.

– És mégis átadom őt neked.

– Köszönöm, Laurenzia. Nagy lélek vagy. Bocsáss meg, ha bántottalak valaha.

– Én megbocsátok neked – szólt a hölgy, s odanyújtá kezét Gideonnak, ki arra egy csókot és egy könnyet ejtett.

– És most figyelj reám – monda neki. – Bolivár itt ez ajtón fog bejönni, hosszú, fekete csuklya fedi el arcát, termetét. Imádkozásra mindig így öltözik, mert ő igen kegyes ember. Meg ne zavard imádkozása közt. Istenre kérlek, hadd elvégezni imáját s csak azután lőj rá, midőn az ament kisóhajtá, s a térdeplőről fölkelve a kereszt jelét megcsinálta.

– Úgy teszek, Laurenzia.

– És azután biztosan célozz! Kínt ne okozz neki! Ha a kereszt alatt veszed célba talárján, éppen a szívét találod. Kérlek, el ne felejtsd, amikre utasítalak!

Gideon ígérte, hogy mindenre figyelni fog, s visszavonult az erkélyre, Laurenzia elhagyta a kápolnát.

Néhány perc múlva nyílt az átelleni ajtó, a csuklyával fedett alak belépett, egyetlen falról függő mécs vetett derengő világot a sötét, fekete falzatú teremben; alig lehete tőle látni.

Az alak odatérdelt a kis oltár elé, háttal az erkélyajtónak, és arcára borulva, elkezde buzgón imádkozni.

Az pedig nem volt Bolivár, hanem Laurenzia.

Don Gideon fegyverét arcához emelve várta, míg imádkozik.

A hölgy nem soká hagyta őt várakozni. Elvégezé imáját, fölkelt; keblén keresztet vete: „Az Atyának, Fiúnak, Szent Lélek Istennek nevében, Amen!”

Abban a pillanatban dördült a lövés; jól talált, éppen a kereszt alatt. A hölgy összeroskadt.

Don Gideon leugrott az erkélyről és megmenekült.

A lövésre berohant a kápolnába Bolivár; ott találta szép menyasszonyát haldokolva.

– Bolivár – szólt a hölgy, fél kezére fölemelkedve, hogy közelebb érje szerelmese arcát. – Ez a lövés teneked volt szánva, én fogtam fel azt. Vedd tanulságul jövő napjaidra. Nekem jó meghalnom, mert azoknak, kik téged gyilkolni törnek, igazuk van; és nekem, ki téged szeretlek, nincs igazam. Temess el, és végtelen szerelmemet, amit reád hagyok, fordítsd hazádra vissza!

És ott meghalt a nő.

Kinn az utcán az ablakok alatt zengett fáklyavilág mellett a kürt és síp; énekeltek, daloltak boldog nászéneket, a néptömeg ordítá: Éljen Bolivár, a király!”

Bolivár pedig levette a koronát, kettétörte azt és elhajítá, s megsemmisülve rogyott szerelmese mellé.

Bolivár letette az uralkodói hatalmat, visszavonta a code Boliviennet, s elhagyta hazáját, mely hálátlanul üldözé, mint szokták mindenütt az apró emberek a nagy lelkeket.

A széthullt dél-amerikai státuszok azóta is civódnak egymás között a kormánybot diribdarabjain, mit Bolivár elvetett, örökös belháborúban fogyasztva vérüket, anélkül, hogy valaki tudná, miért.