Hajnal előtt, még az éj szárnyai alatt, jött támadásra Alexius serege Guiscard ellen, kinek seregénél a jobb szárnyat a lombardokkal vezette Bohemund, a bal szárnyat a hős amazon Gaita, a középen álló norman lovasságot Michael, az ál-császár.
Tehát Michael és Gaita!
Ah valóban, Violantának egyetlenegy könnye nagyobb teher lett volna ez órában Guiscard Robert fején, mint Alexius császárnak egész hadserege! De e könny nem hullott ki, és Guiscardnak oly két hőse volt ott, aki elszánta magát kihulló vérével bizonyítani be e napon, hogy leghűbb híve volt a fejedelemnek.
Csak e szóért: „Gyermek vagy mégy, menj játszani!”
Az első roham veszedelmesen rontá meg Guiscard hadrendjét; a gyáva lombardhad elriadt a kemény varaeger csapat kettős fejszéitől, mik elől nem védett sem pajzs, sem sisak, s azok futva rohantak a tengerpart felé, hol a velencei gályák balistái kilőtt gerendáikkal fogyaszták a hadat, míg Gaita a török íjászok ellen intézett rohamban egy nyíllövést kapott, hogy ezüstpáncélján végigcsorgott a vér.
A hős delnő nem rettent vissza kiomló vére látásától! Férjének inte lobogós kopjájával:
– Robert! Itt van a perc, melyben megértünk a diadalra vagy a dicső halálra! – s azzal kopjáját előreszegezve, a török lovasság tömegébe rohant elszánt kísérőivel; ott lehetett látni sokáig villogó pallosát, fehér sisaktollának röpkedését, a porfelleg el-eltakarta őt Guiscard szeme elől.
Guiscard szemeinek nem volt ez órában könnye. Nyolcszáz norman lovas állt mellette, kik a harci zajban még meg nem mozdultak; azoknak közepén koronás fővel, lobogós kopjával az ál-Michael, Violanta atyja.
Most, miként szokás a válságos percekben, elveté Robert pajzsát kezéből, baljába fogta a dárdát, jobbjába a pallost, s azzal megfúvatá a rohanót a görög tábor közepe ellen.
Egy perc alatt el volt döntve az ütközet; az a nyolcszáz norman lovas legázolta a varaegek veterán hadát, szétszórta a görög császár ezüstös kíséretét; senki sem bírt velük szemben megállani.
Guiscard legelöl járt az öldöklők között; tűzsarkantyú volt lelkében az a gondolat, hogy a görögök császárját személyesen találja meg a harcban.
Amint e zajban széttekinte, bámulva látta, hogy ama fejedelemnek öltöztetett alak, az a Michaelnek nevezett álcár, aranynak hazudott koronájával sisakja fölött, még rajta is túltesz; valóban úgy harcol, mintha igazán Michael volna, ki országát visszafoglalni jön.
Íme az álcár szerencsésebb volt Guiscardnál, mert ő rátalált a csata hevében az igazi császárra. Alexius összecsapott vele. És az ál-Michael kopjája kiüté a sisakot a császár fejéből, véres nyomot hagyva halovány homlokán. A császár megfordul és sebesülten fut; kísérő hívei testükkel védik a menekvőt, míg az álcár végre tépett bíborpalástjában, tört koronájával, sebektől ellepve hanyatlik lováról alá.
Robert ádáz erőszakkal tört magának utat hozzá. Mire odaért, a férfi haldoklott.
Odaemelteté magát Guiscardhoz, s töredezett szóval rebegé neki utolsó fohásza erején:
– Robert, én voltam Violanta atyja – légy ezután te az – gyermek még, hadd játsszék…
És azzal megszűnt beszélni örökre.
A görög had futott már mindenütt, szétszórva, eltiporva, de a diadalkiáltás közepette hallani kellett Guiscardnak a kürtök gyászrivallását, mik hirdeték, hogy hős neje, Gaita, a diadalmas ütközetben elesett.
Guiscard nem találta őt életben többé, mire odaért, a bátor asszony kilehelte férjéhez halálig hű lelkét, hanem haldoklása alatt kiomló vérébe mártott ujjával e nevet írta fel fehér palástjára: „Violanta”.
Ekkor tudta meg Guiscard Robert, micsoda ajándékot kapott ő Komnéna Annától, s mit nyert azzal, hogy ezt mondá neki:
„Gyermek vagy még, menj játszani”.
Igaz, hogy sokat vesztett is érte.
Néhány nap múlva Durazzo el volt foglalva.