Tudod, barátom: az ember nem hisz az asszonyfélének; tudod, barátom, az ember annyi mindenféle tapasztalást tesz nőtlen legénykorában, hogy aztán, mikor megházasodik, a háta borsódzik bele, ha arra talál gondolni, hogy hátha most azt mind nekem fizetik vissza, amit én adtam kölcsön másnak! Erre pedig mindig és mindenütt gondol az ember. Ezt ki nem tudja verni a fejéből: vajon amíg én a törvényszéken a felperesemet védelmezem, azalatt odahaza az alperesemet nem convincálja-e valami átkozott zugügyvéd? Ha el találok maradni hazulról, nem marasztalnak-e el in contumaciam? Oh, mert csak azt lehetne még elérni valami áldott paragrafussal, hogy senki se udvarolhatna a férj nevében, ügyvédi meghatalmazás nélkül, ahogy nem lehet enélkül senkit képviselni a törvényszék előtt. Egy rongyos extravillaneus telket sem lehet átíratni a más nevére, láttamozott felhatalmazó levél nélkül; hanem az embernek a legféltettebb fekvő birtokát nem védelmezi a törvényhozás.

Hát egyszer pláne el kellett utaznom hazulról, valami távol megyében történendő végrehajtás miatt. Oda kellett maradnom vagy hat napig. No, képzelheted, kedves barátom, ezt a tortúrát: hat napig nem látni, hogy ki jár be a házam ajtaján! Ott megígértettem az asszonnyal, megesküdtettem rá, hogy senkit sem fogad el azalatt, míg én odaleszek, hogy zárva tartja az ajtót, s ha csengetnek, megkérdi: ki van ott? Ha férfihangot hall, azt mondja, jöjjön egy hét múlva; mert sok a rablás, gyilkolás mindenfelé; az emberhez, mikor megtudják, hogy nincs a férj otthon, mindenféle elegánsul öltözött rablók bekéredzkednek, az ember azt hinné, hogy gavallérok, s mikor egyszer egyedül vannak, kést rántanak, legyilkolják az embert. Így – jól megijesztgettem az asszonyt. Fogadta, hogy vigyázni fog magára.

Én azonban csak nem nyughattam a messzeségben, hevenyében összebékítettem a peres feleimet, s ahelyett, hogy hatodnapra készültem volna el a kiküldetéssel, már negyednapra útban voltam hazafelé. Meglepem az asszonyt, korábban jövök. Jaj neki, ha eltántorodott. De hátha nem tántorodott, hátha zárva találok minden ajtót, s először elváltoztatott szavamra azt mondják, hogy menjek a pokolba, míg aztán igazi hangomra ismerve, örömsikoltással tárulnak ki ajtók és karok, hogy engem kebleikre öleljenek. E kettős gondolat hányt-vetett az egész úton, jobban, mint a döcögős szekér.

Végre lakásom elé érek, három lépcsőt átugorva rohanok fel, s a legelső, amit látok az, hogy az ajtóm nincs bezárva – benyitok, a szobaleány toppan velem szemközt! „Jérum! A tensúr!” – sikolt fel a fehércseléd ijedten.

– Miért ijedtél meg, gonosztevő? Hol az asszony?

– I-i-i-izé.

– I-i-i-izé?! Örrrdög mennykő! Mindjárt tudtam, hogy izé!

Széttekintek, hát az előszobában az asztalon egy sipkát pillantok meg, egy férfisipkát.

Odarohanok, felragadom: „Kié ez a sipka? Itt férfinak kell lenni!”

Arra félretaszigálok magam elöl minden lelket, berontok az ebédlőbe, ott nem találok senkit; onnan rohanok a hálószobába, annak az ajtaját félig eltorlaszolva találom mindenféle szekrényekkel és pamlagokkal.

– Ahán! Itt van valaki!

De mi szekrény és pamlag egy dühbe hozott férj romboló haragjának, mibe került nekem azokat felfordítani! Berohanék. Jaj annak, aki itt van.

És íme mit látok? Egy gyanús külsejű idegen valóban ott rejtőzik térden guggolva az ágy függönyei mögött.

– Kicsoda ön? Mit akar ön itt? Öné ez a sipka? – ordíték rá, mint egy oroszlán.

Az átkozott gonosztevő hidegvérrel válaszolt szavaimra:

– Én vagyok Sligorák asztalosmester; a tensasszony parancsából újra politúrozom a bútorokat, míg a tensúr odajár. Ne tessék összegyűrni a sipkámat, mert még új.

Én aztán nagyon szerettem volna, ha ezt a scenát senki se látta volna, de olyan nagy lármát csaptam magam, hogy az egész ház összecsődült; s akitől legjobban szégyenlettem magamat, az a feleségem volt, ki a folyosóról akkor került elő, bekötött fejjel és igen porosan; az ártatlan a pamlagvánkosokat porozta, a porolópálca akkor is a kezében volt.

Azt gondoltam, rám akar vele szedni. Azt nem tette, csak annyit mondott, fejét csóválva, hogy „Othello”.

Már nem tudom, hogy egy szónak vette-e vagy háromnak, mert én úgy is érthettem, hogy „ó, te, ló!”.