– Asszonyom, ön két év óta visszautasítja az én hű szívemet; én nem bírom tovább a kínokat; ön kacag rajtam, én pedig szenvedek. Föltettem magamban, hogy ennek véget fogok vetni, s még egyszer és utoljára megkísértem a szép szót. Ön tudja, hogy én mennyire szeretem.

– Nem tudom, elfelejtettem már.

– Pedig mindennap mondom. Ön látott engemet sírni maga előtt.

– Sőt, dühösködni is. Egy porcelánvedrem letört füle tanúbizonyság rá.

– No, ahelyett hányat vettem már másikat?

– De én sohasem fogadtam el.

– Mert kínozni akar. Hanem már most vége. Én azért jöttem ide, hogy ha ön meg nem lágyul irántam, én itt az ön szemei előtt megölöm magamat.

– De sokszor mondta már; csak már legalább egyszer tenné meg.

– Oh, ne tessék rajta nevetni. Nem úgy van az, ahogy ön gondolja; persze, ha pisztolyt fognék az agyamnak, ön addig a percig mindig nevetne, amíg szét nem zúznám a koponyámat, akkor pedig mit használna nekem az ön sajnálkozása és részvéte. Köszönöm szépen. Nem úgy van az. Én lassú halállal fogom magamat megölni ön előtt – éhen akarok meghalni az ön szobájában. Legyen meg önnek az a kegyetlen öröme, hogy lássa óráról órára elmúlni leghívebb imádóját.

Azzal leült az öngyilkos imádó egy pamlagra, s mereven megesküdött rá, hogy e perctől fogva egy falat nem fog lemenni a torkán, sem ő nem fog kimenni ebből a szobából.

Clarisse, a szép özvegy, nagyot nevetett e bizarr eredetiségen, s kacagva otthagyta imádóját szobájában, igen bizonyosan tudva, hogy ha a vacsora ideje eljő, majd elhagyja az a helyét. Maga elment sétálni, csak késő este jött haza.

Komornája mondja neki, hogy még mindig itt van ám az az úr. Clarisse most már haragba jött; odament hozzá.

– De hát uram, elment önnek az esze? Itt akar hálni?

– Itt akarok meghalni. Megmondtam.

– Jól van, hát akkor én megyek el hazulról.

– Sajnálom, de én itt maradok.

Clarisse nem akart gorombáskodni, tehát inkább maga ment át a szomszédba éjszakára, otthagyva makacs imádóját a szállásán.

Másnap reggel visszament; most már talán csak vége van már a rossz tréfának. Az imádó még mindig ott ült.

– Uram, ez már szemtelenség! Ön megszöktet engemet a házamtól; ön hírbe hoz, ön engem egészen idegessé tesz. Távozzék, míg meg nem haragszom.

– Mondtam már, hogy itt akarok meghalni.

– Itt hát, a gutába! Ott a Duna, ha meg akar halni; nekem menjen innen.

– Nem, én itt akarok meghalni.

– Hát itt egy tollkés, vágja el vele a nyakát, ha oly nagyon halhatnék.

– Nem. Én itt akarok meghalni.

Clarisse dühösen rohant ki szobájából, s bezárta rá az ajtót. Hiszen majd csak megszökteti az éhség! Az már bizonyos.

Másnap reggelig még csak felé sem nézett.

De már délfelé csak nem nyughatott. Ez mégis tréfának egy kicsit sok. Bement hozzá. A lovag bágyadtan hajtá le fejét a pamlagvánkosra. Két nap nem evett már semmit.

– De az úristen áljda meg, édes barátom, ez rettenetes tréfa öntől. Ne csináljon bolondságot. Mit művel ön?

– Asszonyom. Megmondám, hogy mit akarok – sóhajta ez, s fejét másik oldalra hajtá, szemeit lankadtan behunyva.

Clarisse el nem tudta képzelni, hogy mit csináljon. Hogy gátoljon meg ilyen rettenetes elszántságot? Harmadnap már nem bírt nyugtalanságával. Egy csésze levest vitt neki saját kezűleg.

– No, kedves barátom, ne tréfáljon már. Itt van egy kis leves; no lássa, magam hoztam, egyék belőle.

– Hm! Leves? – szólt megvetőleg a szerető. – Kell is nekem leves? Én meg akarok halni.

És valóban alig bírt már mozdulni, szemei beestek, arca elsápadt, elfogyott, tekintetében valami halálra váló volt. Ez igazán meg akar halni.

Már a negyedik nap is eljött, a szerető mégsem kapitulált. Csodálatos neme az ostromnak, ahol a megszálló sereg éhezik, hogy a várőrséget feladásra bírja.

Clarissét a kétségbeesés környezé. Az ember már csak alig lihegett. Mit csináljon vele? Még meghal a nyakán! Micsoda rettenetes skandalum lesz, ha egy férfi megöli magát szemei láttára az éhség lassú halálával! Hogy fogja ezt a lelkén elviselhetni? Hogy veheti magára azt a tudatot, hogy egy embert négy napig látott haldokolni – éhen, és nem nyújtott neki segélyt!

Hiszen lám, szívesen kínálná mindenféle jóval, de ha annak semmi sem kell; ha nem akar enni!

Hanem ez mégis rendkívüli lélekerejű ember lehet, aki ennyire képes szerelmi kétségbeeséstől. Ez nagyszerű bizonyítványa a legforróbb szenvedélynek! Az ember utoljára is kénytelen ezt az embert becsülni. Ilyen embernek csakugyan kár meghalni.

– No, kedves barátom, még egyszer elhoztam önnek a levest. No, nyissa föl a száját, engedje belétöltenem!

A szerencsétlen imádó már nem tudott beszélni, csak fejével intett, hogy nem kell neki semmi.

– De hát, istenem, én nem akarom, hogy ön meghaljon.

A halni akaró vállat vonított. Megmondta már a véleményét régebben.

Clarisse mellé ült a pamlagra, s kezébe fogta kezét.

– Legyen esze, kedves barátom, hallgasson egy okos szóra!

Az imádó szomorú mosolyra lágyítá sápatag arcát.

– Hiszen – szeretem önt, hát no…

Azzal odaborult rá Clarisse, s hogy ajkait megnyílásra bírja, inkább hát, isten neki, megcsókolá.

Arra az öngyilkos összeszedte végső erejét, s visszacsókolá a makacs kapitulálót – hanem azután sietett is a leveshez nyúlni. Még egy nap és többé sem leves, sem csók nem használt volna neki.

Egy hét alatt magához tért, s két hét múlva férj és feleség lett belőlük.

Clarisse nem is bánta meg soha, hogy meg hagyta magát győzni. Ilyen heroizmust a szerelemben nem minden bokorból lehet fölverni.

Egyébiránt nekem, megvallom, ha ilyen stratagemához kellene nyúlnom, volna annyi eszem, hogy egy pár zemlyét eldugnék az atillám zsebébe; nem tudom, az elszánt imádó vajon nem praktizálta-e ugyanezt a furfangot!