Tízmillió dollár! Húszmillió pengőforint! Boldog Isten, még csak kimondani is nagy szó!

Húszmillió forint aranyban, egy rakáson; csak a súlya majd százötven mázsa, hogyne volna az nehéz egy ember lelkén?

Ha azt mondanák: itt van húszmillió, nyúlj hozzá, tiéd lesz, add érte cserébe becsületes neved… és oda nem adnád…

Ha azt mondanák: itt van, vigyed, de felejtsd el érte mennybéli üdvödet… és nem felednéd el…

Ha azt mondanák: vidd e kincset, de add el érte azt, akit legjobban szeretsz… és el nem adnád…

És ha azt mondanák: itt van húszmillió, áruld el érte hazádat! … És el nem árulnád… akkor elmondhatod magadról, hogy derék ember vagy.

Egy történetet fogok elmondani valami emberről, aki nem tudott ilyen derék ember lenni; hallgassátok meg, ha tetszik.

*

A spanyol–amerikai szabadságháborúk alatt történt ez a kaland; az idő éppen kedvező volt hasonló regények alkotására; a hős és a rabló, a dicsvágy és a pénzvadászat, a honszeretet és a könnyelmű ábránd olyan közel állottak egymáshoz, ellenség és jó barát könnyen összetévesztette őket; a szabadságért harcolók gyakran kezet szorítottak a kóbor martalóccal, ki nem elvekért, hanem zsákmányért harcolt, s a kormány vezérei úgy bántak a szabadsághősökkel, kik egy nagy eszméért küzdtek, mint rablókkal, kiket a törvény üldözni kénytelen.

Amint Peruban kitűzték a szabadságzászlót, egy fiatal skót tengerész, Robertson, ki azelőtt a spanyol kormány hajóin szolgált, áttért a republicanusokhoz, s azoknál hajóskapitányi rangot kapott.

Robertson fiatal volt, eleven képzelődésű, heves, nagyravágyó; erős hajlammal bírt a regényes, a rendkívüli után, ami tengerésznél mind igen jó tulajdon, kivált olyankor, mikor a tengeren nemcsak a viharok, hanem ellenséges gályák s kalózhajók is járnak.

Első szolgálatul mindjárt azt bízták rá, hogy keresse fel a hírhedett kalózvezért, Benavides bandáját, mely a spanyol kormány patensével zsebében, a chilei partokat végigrabolja, gyilkol és gyújtogat egész Arauco hosszában.

Robertson végrehajtá küldetését; éjszaka meglepé Benavides rablócsapatát legbiztosabbnak hitt sziklarejtekében, a kalózokat dühös tusa után elfogta mind, csupán egy szabadult meg közülük, a második kapitány, Martelin, az is oldalában vitte magával Robertson bare hegyét, ami a sebben törött.

Az araucói parton, hol a rablókat elfogták, volt egy szép terebély kenyérfa, mely máskor is sok kedves gyümölcsöt termett a jó indusok örömére. Robertson ennek a fának hatvan ágára egy-egy rablót köttetett fel, hogy akik messziről nézték, mondhatták magukban: a chilieknek ugyan nagy karácsonyfát ajándékozott valaki, cukorbábokkal megrakva.

Robertson semmit sem várt kevesebbet e hős tette jutalmául, minthogy legalábbis aladmirállá fogja kinevezni a köztársaság.

Ezt azonban nem tették vele, hanem abból a kincsből, mit ő Benavides rablótanyáján elfoglalt, átadtak neki ötvenezer piasztert – osztalékul.

Ez egészen lehangolta a nagyravágyó ifjú kedélyét, rögtön elhagyta a szolgálatot, letette vállbojtjait, s haragjában, csalódásában búcsút vett az egész világtól.

A la Conceptione-öböl közelében volt egy puszta, lakatlan sziget, azt választá ki jövendő lakhelyéül; ott építtetett magának egy remetelakot; elbolondított egy éhenholt embert, hogy az ott szolgálja őt, azután meg egy pár kétségbeesett creol nőt, akik közül az egyiket feleségének, a másikat szobaleányának tekinté, s erősen elhatározá magában, hogy soha többé a nagy világba vissza nem tér, hanem mint egy új Ádám és Éva, egy új vadember-generációt alapít meg tenger-közepetti kis paradicsomában.

Itt élt azután édenkerti ősörömök közt a világgal meghasonlott fiatal remete, s tán itt is vénült volna meg, ha egy baleset onnan ki nem zavarja végképp.

Mint mondám, egy rabló a Benavides-bandából, Martelin, megmenekült, s szerencsésen eljutott Valparaisóba; ott mint kormányos szolgálatot vállalt egy spanyol hajón.

Mikor a sík tengeren volt a hajó, összeszövetkezett a legénységgel, éjszaka a hajótulajdonost híveivel együtt megkötözték, kitették a dereglyébe, s maguknak tarták a hajót.

Martelin hallotta már hírét annak a karácsonyfának, amit Robertson a chilei parton felállított; azt is megtudta később, hogy e félelmes ellene a Mocha-szigetén él egész magányosságban, s nem gondolt most elébbvaló dolgokra, mint hogy társainak megölőjét ott elfogja, s őt magát akassza arra a fára, ahonnan társai lógnak.

A tervet nem volt nehéz kivinni; egy éjszaka húsz ember kikötött a Mocha-szigetén dereglyével, s Robertsont legédesebb álma közepén lepték meg remetelakában; ott mindjárt le is ölhették volna, de Martelin nem akart elállni attól a tréfától, hogy ellenségét éppen az araucani kenyérfa tetejébe akasztassa fel.

Robertsont tehát láncra verték, s ledobták a hajó fenekére.

A Mocha-szigettől az araucani partig azonban hosszú utat kell tenni. E hosszú út alatt megharagudott a tenger a kalózokra, s elkezdett ellenük lázongani; a vihar meghallgatta az átkozódók kívánságát, s utolérte őket, az ár mindig közelebb ragadta őket a veszélyes sziklákhoz; Martelin nem tudott hajóján segíteni, az egész legénység között nem volt egy, aki értett volna mesterségéhez; a végveszélyben kénytelenek voltak Robertsont feloldani láncai közül, s szépen könyörögni neki, hogy szabadítsa meg a hajót az elmerüléstől.

A fogoly ekként abba a helyzetbe jutott, hogy három napig parancsolt elfogóinak, s azok kénytelenek voltak neki engedelmeskedni, ha azt nem akarták, hogy a viharos tengeren ostoba módon elvesszenek.

Harmadnap örült mindenki, hogy a keresett araucani part helyett egy nyugalmas kikötő előtt találhatta magát; de senki sem örült annyira, mint Robertson, mert amint egy szemközt jövő angol hajót megpillantott, rögtön a tengerbe veté magát, s szerencsésen átúszott hozzá. Martelin nem merte őt viharroncsolta hajójával a csatakész angol brigg ellenében viszakövetelni.

Robertson megmenekülése után ismét szolgálatba állt a szabadságharcosok közé. Azok a Congreso fregatt kapitányává nevezték ki.

A tengerész azt hitte, hogy már most kiábrándult, egészen más emberré lett; átlátta, hogy az bohó álom volt csak, amit a Mocha-szigeti magányban kigondolt; most már felébredt belőle, s többé nem gondol vissza rá.

És valóban oly nevetségesnek látszott előtte egész ottani élete, magányos barlangja, mindennapi vadászatai, egyforma időtöltése, sőt maga az a jelentéktelen némber is, aki ott unalmas napjait osztá, hogy nem gondolhatott rájuk másként vissza, mint ahogy az ember egy képtelenségekkel teljes álomra szokott visszagondolni, s azt kérdi magában: hogy lehetett álmodni ilyen ostobát?

Robertson azt hivé, hogy ő most igen komoly, józan férfi lett, akinek nincs egyébre gondja, mint hivatalára, kötelességeire, becsületére. Meg is felelt mindegyiknek, amennyivel tartozott, s a köztársaság méltán legjobb katonái közé számíthatá őt.

Szavatartó, amit kimond, azt megállja; árulást semmi biztatásért sem lehet felőle föltenni, barátai irányában önfeláldozó; ha egy tallérja van, annak fele azé, aki legjobban siet azt tőle elkérni, ha pedig nincs, egy ránc sem támad homlokán amiatt, hogy erszénye üres; egyszóval valódi gavallér a szó minden értelmében.

Sőt, még amellett kegyes ember is, aki a vallást tiszteli; valahányszor kikötőbe jut hajójával, legelső dolga a szárazföldre lépve fölkeresni a templomot; ez a legelső ház, melynek küszöbén belép; ami annyival jellemzőbb volt ránézve, mert protestánsnak volt nevelve, s az egész spanyol part hosszában csupa katolikus templomok voltak minden városban épülve.

Az indián vérrel elegyült spanyol sokat átvett lelkületébe a forró égalj tarka képzelődéséből, a hívők templomait ott az aranyozott szentképeken kívül pompás virágcsoportozatok ékesítik; az oltárok ragyognak és tarkállanak a hívek kegyes adományaitól, földig érő selyemszövetek tarka virágokkal, gyöngyfüzérek, drágaköves ékszerek lepik el azokat; a zománcos gyertyatartók mellett ezüstkalitkákban csodatollazatú madarak ugrálnak, miknek zengése belevegyül az ájtatos karok énekébe, s a tömjénfüsthöz százféle édes illatszer vegyül, mely áthevíti a lelket és felmagasztalja a képzelődést.

Egyszer Limába a La Merced templomba lépett be Robertson, s közel az orgonához egy szögletben megállván, hallgatá a sajátszerű éneket, melynek melódiáiba a régi Tolteque-dalok búsongása lopózott, s bámulá a tarka népcsoportozatot, mely fantasztikus szabad ruházatában, az indus ízlés kiáltó színeit európai csábbal, spanyol kacérsággal tudta egyesíteni, s mely jött, ment, áhítatoskodott, villogtatá szemeit a csábos rebozó redői alól.

Egyszer Robertsont megragadja valami bűvös énekhang; a kórusban a Stabat Mater dolorosát énekelték az apácák, s egy fenséges magas hang úgy hallatszott ki belőle, mint a fülemiledal az erdők zúgásából.

A tengerész megkapatva tekinte oda, s a fehér gyászköntösben egy női alakot pillanta meg, amelyhez hasonlót még álmaiban sem látott soha. A halvány, hosszúkás arcban, a mélán lesütött szemekben, az énekre nyílt szelíd ajkakban őrangyala képét vélte látni. Pedig az nem őrangyala volt.

A tengerész elámultan várta végét az éneknek, keresztülrezgett az egész lelkén, s e pillanatban oly üdvözültnek érzé magát, mintha a paradicsom kapuiban állna, s onnan hallgatná a boldogok énekét.

Mi is lehetett volna más ez érzelem, mint a legmagasztosabb föllengés; hiszen annak tárgya egy olyan hölgy volt, ki már a világtól bezárt falak között él, egy lépcsővel közelebb a megdicsőültekhez, s egy lépéssel tovább a halandóktól.

Ezen érzés ismét egyszerre átváltoztatá lelkét; midőn vissza ment hajójára, többé senki sem ismert benne a pontos, ébren alvó hajósra, aki azelőtt volt; ez most inkább, még mikor ébren volt is álmodozott, s a tengerész könnyelmű gondatlansága helyét elfoglalta nála a költő mély ábrándozása.

Ilyen kedéllyel tett meg egy utat Carthagenáig, de onnan ismét sietve jött vissza hajójával Limába; rossz sorsa őrzötte, hogy útközben mélázása miatt százszor zátonyon nem akadt, sziklához nem csapódott; rossz sorsának mondom, mert akkor legalább úgy halt volna meg, mint egy boldog ábrándozó, aki egy édes vágyat visz magával fel az égbe, mely nem engedi neki, hogy ott elfelejtse valaha a szép földet.

Azonban midőn másodszor ismét Limába ért, s első dolga volt a templomba menni, a prádon kivel találkozik szembe? Ugyanazon égi szépséggel, kivel azóta mindig ébren álmodott, s álmában beszélt, csakhogy az égi szépség ezúttal inkább földi szépségnek volt mondható, a szűzi fehér öltöny helyett a bájos creol nők tarka selyembasquinjébe öltözve, melynek elöl rövid szegélye alól kilátszottak a lejtve lépegető lábacskák piros sarkú szattyáncipőkbe szorítva, a rózsaszín selyemharisnyák kezdete – a könnyű mantilla és a magas fésűre akasztott rebozó fátyol csak alig rejtették szem elől délcegen hajló termetét; karcsú nyakán drága gyöngyfüzér omlott alá, s gyémántos függői hosszan leértek gömbölyű válláig.

Robertson bámulva nézett a hölgy után, s úgy tetszett neki, mintha az is vetett volna reá smaragdos legyezője mögül egy tolvajpillantást; ezek a nagy, sötét szemek úgy tudtak igézni.

A tengerész sokáig bámulva nézett a hölgy után, ki oly meglepően hasonlított az ő álomképéhez, s attól mégis oly különböző volt, midőn valaki hátulról vállára veregetett, s egy bizalmas hang megszólítá.

– Ej, kapitány, ön ugyancsak megnézi azt a szép asszonyt.

Robertson visszatekintett; valami régi ismerősét találta a megszólítóban, Williams irlandi tengerészt, akit különben nemigen nagyon szeretett, sőt, kissé nem is volt iránta tisztában, hogy ez a rendetlen ember, ki majd egy, majd más hajón szolgál, hol hadnagynak, hol kapitánynak nevezteti magát, egész istenes úton jut-e ahhoz a sok pénzhez, amit el szokott költeni.

Most az egyszer mégis jónak találta vele szóba állni, tudta, hogy Williams ismerős Limában.

– Ki lehet ez a hölgy? – kérdezé tőle.

– Ez, drága barátom, Lima legszebb asszonya, donna Tereza Mendez, különben egy spanyol tengerészkapitány özvegye.

– Tehát özvegy nő? Különös, hogy milyen meglepően hasonlít valakihez.

– Ugyan kihez?

– Nevét nem tudom. Ezelőtt két hónappal láttam a La Merced templomban egy gyönyörű teremtést fehér rendöltözetben…

– No, ez az, barátom, ugyanaz; férje holta után fogadásból egy évig kolostorba zárta magát; nemde a szoprán hangot énekelte? Gyönyörű csengő hangja van. Ez az. Hat hete, hogy letelt a fogadott gyászév, s ő kilépett a kolostorból.

– Hát lehet ez? – kérdé Robertson elbámulva.

– Limában minden lehet.

Robertson le volt rántva egéből, még most csak a földre rántva, később a legégetőbb, a legkínzóbb pokolmélységbe. Williams az első beszélgetésből észrevevén, hogy Robertson nem ura többé eszének, s mit tehetett vele rosszabbat, hogy tökéletesen őrültté tegye, minthogy azt ajánlá neki, hogy be fogja őt vezetni donna Terezához.

Robertson szemből szembe láthatá a hölgyet, kiről annyit ábrándozott; láthatá, hogy az a tünemény, akit ő valami túlvilági lénynek képzelt, igen-igen földi szépség; és ez a legveszélyesebb csalódás. Jaj annak, ki beleszeret a könnyező szembe, ha azt a szemet egykor kacérul mosolyogni látja; az asszony olyan könnyen válik a férfi angyalából annak ördögévé, s az emberi szív legsötétebb titka az, hogy akit szeretett, mint angyalát, ábrándozva és tisztán, ugyanazt szereti, mint ördögét, őrjöngve és kétségbeesve.

Donna Tereza Mendeznek tetszett az, hogy egy fiatal ember őrjöng és kétségbeesik miatta. Mentől mélyebbre süllyedt ez vak szenvedélyébe, annál mélyebbre csalogatták az ő sötét szemei.

Egyszer Robertson megvallá a hölgy előtt szerelmét. Őrült, ádáz beszéd volt az, nem méltó férfi szájába; csak rabszolga beszél így urához.

Donna Tereza mosolyogva játszott csillogó legyezőjével, s azt felelé imádójának:

– Kapitány úr! Ön mostan kapitány még és szegény ember. Én szeretem a fényt, a pompát, a hírt; én nagyravágyó vagyok. Én nem tudok szeretni valakit csak azért, mert csinos, mert hozzám illik, hanem tudnék szeretni egy férfit, akit irántami szerelme naggyá, gazdaggá, hatalmassá tett. Önnek elébb oda kell küzdenie magát, ahol önt megláthassam. Most forradalom van egész Amerikában; ami alul van, az fordul felül, ki-ki azt a helyet foglalhatja el, amit megtartani elég erős; a bátoré a diadal. Kezdjen ön valamihez! Engem csak merészsége által nyerhet el. Ha ilyen alázatosan szól hozzám, azt meg sem hallom – jöjjön majd akkor, ha merészen teheti ajánlatát!

Robertson teljes lázban volt, midőn donna Tereza lakát elhagyta. Elmondá Williamsnak, amit a hölgy válaszolt neki.

– Bizony, barátom – szólt neki nevetve Williams –, én is azt hiszem, hogy annak a hölgynek a szívét meg nem hódítod másként, mint ha vagy admiráli vállrózsát szerzesz magadnak, vagy pedig körülbelül tízmillió dollárt tudsz a lábaihoz tenni, mert azon alul ő szóba sem áll veled.

Robertson szívében keserű salakot hagytak e szavak – admiráli vállrózsát képtelenség szerezni ránézve. Bolivár személyes ellensége volt, pedig e kitüntetés egyedül őtőle függött, ki akkor az egész mozgalom helyén döntő befolyással bírt; tízmillió dollár pedig bolond gondolat!

Mondjátok valakinek, aki éppen egy pénznek ura, hogy adjon elő tízmillió dollárt. Az is őrült volna, aki ilyesmiről gondolkozik magában.

Pedig Robertson ilyen őrült volt.

Elvitte magával Williamst hajójára, s éjszakánként gyakran elbeszélgetett vele késő éjfélig afelől, mint lehetne iszonyú kincstömegre tenni szert egyszerre. Végigment annak legfantasztikusabb módjain; csodás börzejáték, kártyabankok kipusztítása, aranybányák fölfedezése, elsüllyedt hajók felkutatása, s más efféle szüntelen üldözte egymást képzeletében, s ha el tudott aludni, gyakran álmodá, hogy ott jár-kel már az aranyhalmazok között, s dúl bennük kezeivel és méri azokat vékával; mikor aztán fölébredt, akkor látta, hogy semmi sincs belőle.

A dicsvágy útját egyszerre bezárta Robertson előtt a helyreállt béke. A spanyol háborúnak vége szakadt, az admiráli vállrózsák egyszerre eltűntek a tenger fenekére.

Egy este a Callari kikötőben egy ismerős tiszt hajóján víg mulatság közben kötekedtek a hajósok Robertsonnal, kik igen mulatságos dolognak találták a fiatal tengerész ábrándozásait egy fekete szemű creol hölgy miatt, akinek nem kell egyéb vőlegényi hozomány, mint vagy egy admirál-kalap, vagy valami tízmillió dollárocska.

Robertson engedett magával tréfálni, s egykedvűen szürcsölgeté teáját.

Egy irlandi hajóstiszt nevetve mondá neki:

– Hiszen pajtás, ha csak tízmillió dollár kell, arra legkönnyebben szert tehetsz; itt horgonyoz a szomszédunkban Mr. Ingres hajója, a Peruvian, az éppen tízmilliót visz aranyporban és rudakban az angol bank számára; vedd el tőle.

Mindenki hahotával nevetett ez ötletre; maga az említett kapitány, Ingres is jelen volt, az is kacagott ez enyelgésen.

Robertson is elmosolyodott rá.

Éjféltájon a tengerészek búcsút vettek egymástól, s hajóikra távoztak; Robertson és Williams hátramaradtak.

Azt az irlandit, ki ama tréfás ötletet mondá Robertsonnak, Georgesnak hívták.

Robertson félrehívta a hajó párkányára Georgest és Williamst.

– Bajtársak, én azt gondoltam, hogy az a tízmillió dollár sokkal jobb helyen volna nálunk, mint az angol bankban.

Sötét volt – nem kellett senkinek azon aggódni, hogy hátha elpirul az arca.

A három tengerész nem szólt többet egymáshoz, hanem csak megszorítá egymás kezét, s értette a többit.

Onnan Robertson hajójára tértek. A tengerész összeszedte legmerészebb matrózait, fegyvert adott kezeikbe; mintegy tizenketten voltak, azokat a dereglyébe szállítá. Akkor a lőporkamra melletti kajütben tüzet gyújtott, s elhagyta a dereglyével hajóját.

A sötét éjben észrevétlenül jutott a dereglye a Peruvian oldalához. Ott nesztelenül felkapaszkodtak a hajósok, Georges és Williams a legénység egy részével szétoszlott a kabinetekbe, Robertson harmadmagával a kapitány szobájába sietett.

Ingres kapitányt álmából költé fel Robertson, felvont pisztolyt tartva szeme közé.

– Adja át hajóját, kapitány, mindenestől; nekem kell ez a tízmillió dollár; szedje össze amije van, s szálljon ki a dereglyén a partra!

Ingres azt hitte eleinte, hogy csak tréfálnak vele; hanem amint szobájából kilépett, akkor fogta fel egyszerre helyzete komolyságát.

Hajóslegénységének egy része a födözeten volt s Robertson kalózaival barátkozott. Williams és Georges egy perc alatt rábeszélték őket, hogy ahelyett, hogy annyi roppant pénzt az angol bankba nagy fáradsággal átszállítanak, jobb lesz azt maguk közt felosztaniuk; mindegyik úr leend belőle.

Ingresnek nem volt mit tennie, mint néhány becsületesnek maradt legényével dereglyére szállni, s engedni magát a sík tengerre kivonatni.

Az a reménye, hogy a Peruvian éjszakai eltűnése szemet fog szúrni a többi hajósoknál, s talán utánaerednek, meghiúsult, mert azon pillanatban tűz támadt a Congreson, mit Robertson maga rendezett el, s e veszély félrevonta a kikötő figyelmét, a nagy hajók mind iparkodtak közeléből menekülni, a dereglyék siettek oltására; a Peruvian az általános zavarban eltávozhatott a tengeröbölből anélkül, hogy az valakinek feltűnt volna. Robertson magával vitte a kapitányt és híveit, mindaddig, míg a Congreso lángjai világítottak a tengeren, egyszer azután nagy dördüléssel fellobbant a hajó, az üszkök széthullottak a tengerbe, s elsötétült minden; akkor ő is elvágta a dereglye kötelét, s elbocsátá a kapitányt.

Robertson megmenekült roppant zsákmányával.

Tehát amiről annyi kínzó álmot álmodott, a tízmillió dollár, most, mint egy varázsütésre birtokában volt; láthatá a felnyitott tonnákat, színig telve azzal a sárga porral, amitől az emberek úgy megbolondulnak, az aranyrudakat, végeiken az angol címerrel, dúlhatott két kezével a vert aranyban, mely úgy hevert egymáson, mint a falevél az erdőn, s gondolhatott donna Terezára: már most az enyém vagy! Hát a pokolra nem gondolt-e: most már a tiéd vagyok.

A pokolig és donna Tereza öléig azonban még hosszú utat kelle tenni. Az a roppant kincs még csak részben volt az övé. Ötven martalóc, a rablás bűntársa, akart még osztozni abban, mi jutott volna így egyre? Robertson kapott volna tán félmilliomot belőle, ugyanannyit Georges és Williams; a többiben a tengerészek akartak osztozni.

Oh, bizonyára azok mind, akik jogot tartottak ez átkozott kincshez, elimádkozhatták a haldokló ember imádságát minden reggel, este, mert Robertsonnál el volt határozva, hogy azt egyedül neki kell bírni és kívüle senkinek.

Egy napon Robertson hajóját a polynéziai tengerre irányozva, azt mondá két fő cinkosának, hogy kénytelenek lesznek a Tua-Tonga sziget előtt horgonyt vetni, mert ivóvizük elfogyott; legyen szíves a két bajtárs huszonöt embert magához venni, és kiszállni a szigetre egy kis édes vizecskéért.

Georges mosolyogva cirógatá meg Robertson állát.

– Szívesen, pajtás, elmegyek akár én, akár Williams, de ketten egyszerre nem. Jól ismerjük egymást és eszünkön járunk. Te meg akarod fogyasztani azoknak a számát, akik a dollárokból osztozni akarnak. Azt mi sem bánjuk; pusztítsd el a többieket, ahogy tudod, de mi ketten csak testvéreid maradunk, akik együtt akarjuk veled siratni azt az öreg tátit, aki ezt a szép örökséget ránk hagyta.

Robertson büszke egykedvűséggel fogadta ezt a gyanúsítást, melyben pedig szívének legtitkosabb gondolata volt kitalálva.

– Ti attól féltek, hogy valahol elhagylak benneteket magamtól; látjátok, én nem félek attól, hogy ti hagytok el; ha te csakugyan tartasz tőle: egyedül kimenni a szigetre, hát én veled megyek, és itthagyom a hajót és a tízmillió dollárt Williams emberségére. Ha kedve tartja, csaljon meg és hagyjon itt!

Könnyű volt a nagylelkűt játszani Robertsonnak; odavitte a hajót a polynéziai veszélyes vizekre, hol a tömérdek tenger alatti korallzátony, örvény, ellenár között csupán oly ügyes, tapasztalt hajóvezér bírja azt keresztülvezetni; nála nélkül az első napon elnyelné azt mindenestől a hullám. Neki nem kellett azon aggódnia, hogy osztályrészéért társai túladnak rajta.

E lovagias merészségnek látszó határozata eláltatá Georges gyanúját, s az késznek nyilatkozott a szigetre kimenni, ha Robertson is vele megy.

Huszonöt legény ült a dereglyébe, mely velük kiszállt a szigetpartra. A dereglyét kikötötték a hegyi patak torkolatánál, ahol az a tengerbe szakad, s a hordókat kihengergeték belőle, miket vízzel akartak telemerni.

A parti népség, a tarkára festett bőrű szigetlakók csoportosan sereglettek a hajósok körül, amint azok a parton megjelentek és elkezdtek velük csereberélni.

Csendes, jámbor emberek voltak e vad urak és asszonyságok, könnyű volt velük az alku. Egy bicsakért, egy szem üvegklárisért malacot, kókuszdiót adtak, és egy rézgombért a lábait csókolták Robertsonnak, ki addig elfoglalta őket szép szóval és értéktelen ajándékkal, míg Georges és a többi tengerész a hordókat töltötte. Csak egy pár hordó volt még hátra, még azzal vesződtek a martalócok, midőn Robertson a dereglyénél maradottakat figyelmezteté, hogy legyenek készen az elindulásra, mert a hajó nem várhat tovább; ha az apály kezdődik, ki nem mehet az öbölből.

Egy puskalövés volt az előre meghatározott jel, melyre a folyónál levők rögtön siessenek a dereglyéhez, akár vannak, akár nincsenek készen az utolsó hordókkal.

Ki tehet róla, hogy a jellövésre elsütött puska, melyet Robertson maga lőtt el a dereglyepárkányról, éppen apró golyókra volt töltve, s azok éppen az indus fejedelem oldalát találták keresztüllyuggatni?

A vad nép egyszerre bőszült ordítással támadt a tengerészekre, nyíl- és kőzáport szórva ellenük, s halcsontos dárdával ölve le a véletlenül megtámadottakat.

Robertson bátor volt és vitéz. Tíz ember volt vele a dereglyénél, tizenöt Georgessal a pataknál. Ő maga a hajó kormányán állt, s fegyverével száz ember ellen védte a dereglyét, míg hajósai megfeszített erővel tolták azt csáklyákkal a lengő vízre. De még akkor is nagyobb gondja volt arra, hogy Georgessal és legényeivel mi történik, mint saját veszélyére. Azokat körülfogták az indiánok; menekülniük lehetetlen volt. A dereglye végre a hullámon lengett, egy utolsó sorlövés tizenegy fegyverből szétsepré a támadókat egy pillanatra; egy hajítódárda süvöltött még feléjük a partról, éppen Williams válla fölött repült el, s egy háta mögött álló legény fejébe fúródott, az kibukott a vízbe.

Eggyel is kevesebb, mormogá magában Robertson. A többi nyomta az evezőt. A dereglye sebesen távozott el a parttól. Robertson elégülten szemlélé, mint mészárolják le az ottmaradtakat a bőszült vademberek. „Tizenöttel, tizenhattal, tizenhéttel kevesebb.” Egyik főosztályos is ottveszett.

E pillanatban egy úszó ember feje bukott fel a dereglye mellett a vízből Georgesé volt. Georges gyakorlott búvár volt, a vad viadal kezdetén rögtön a vízbe veté magát, s a víz alatt menekült észrevétlenül a dereglye után.

Nevetve emelé fel arcát Robertsonhoz, kezével a dereglyébe kapaszkodva, gúnyosan mondá neki:

– Élek ám, patrónus uram, nem vesztem el.

Tizenhatan mégis elvesztek a tua-tongai mészárlásban; csak harmincnégy maradt élve.

Harmincnégy embert kellett még Robertsonnak megölni, hogy két társával egyedül maradjon – és azután még ezt a kettőt. Gyakran csendes estéken, mikor szél nem fújt, a vitorlák lankadtan verődtek az árbocfákhoz, a hajó állt egy helyen a végtelen tenger közepén, néha-néha, mint a terhes beteg, aki fekvését megunta, egyik oldalról a másikra fordulva; olyankor kiment a tengerészek közé Robertson, s elkezdett nekik mesélni.

Mesélt nekik régibb utazásaiból, mikor a mariannai szigetek közt barangolt, ott talált egy puszta, elhagyott szigetre, melynek partjai körös-körül korallzátonyokkal vannak fedve; meredek sziklái hozzájárulhatatlanná teszik azt. Saypannak nevezik ezt a szigetet, s kerüli még az indián is veszedelmes vizei miatt. Ámde belül e sziget valódi ősképe a paradicsomnak: buja, illatos mezők, mik önként termik a legpompásabb gabonát, a kenyérgyökeret, az ananászt, mint nálunk a töviskórót; egész erdők pálmafákból, roppant kenyérfák óriási gyümölcsökkel, narancsligetek, miknek aranyszín gyümölcse ott rothad a földön, mert az apró sertések számtalan csordái sem képesek azt mind fölemészteni, amit ez a sziget terem, pedig módjukban van végtelenül elszaporodni, mert senki sem pusztítja őket, még csak húsevő vadállat sem lakik a szigeten; a fák odvaiból kicsordul a méz, melynek illatos nedvéhez hasonlót másutt ízlelni nem lehet; millió örökké nyíló virágból gyűjtik azt fullánktalan méhek; a völgyekben csodálatos állatok laknak, hasonlatosak a tehenekhez, csakhogy kisebbek; engedik magukat lovaglásra és igavonásra használtatni, és amellett gyapjút adnak, mely vetekedik a legfinomabb merinóval. Van egy nagy patakja is e szigetnek, mely pompás vizet ad, s képes egy malmot elhajtani. Ilyen boldog szigetről szoktak álmodozni a hajósok, mikor körös-körül az egykedvű tenger csapkodja hajójuk oldalát, s egyik csillag a másik után jő fel és megy le a vizekbe, anélkül, hogy partot mutatna valamerre.

Robertson nagyon jól ismeré ezt a tengerészábrándot, s iparkodott azt felhasználni.

Elbeszélte nekik, mily gyönyörű élet volna egy ily elhagyott, soha nem keresett szigetet elfoglalni, azon megtelepülni, alkotni egy kis szabad államot, patriarchális kormányzattal. Otahaitiban drága pénzükért kaphatnának asszonyokat, szebbnél szebb indián és kreol nőket; rabszolgákat is, akik a földet műveljék, minden munkát végezzenek, építsenek, ruhákat varrjanak: nekik csak a vég nélküli gyönyörűség maradna fenn. A hajóról elvinnék az ágyúkat, a lőszereket; a szigetnek egyetlen szűk bejárása elé építenének egy váradot, onnan, ha egy egész hajóhad akarná is őket megtámadni, visszaverhetnék diadalmasan. Soha nem vehetné ki őket onnan senki többé, s évek múlva egész új nemzedék virulna fel a kis telepítvényen.

A tengerészek elámulva hallgaták e tüneményes regéket, s kérték Robertsont, hogy mutassa meg nekik ezt a szigetet. Robertson nem ámította őket, s elvezette oda; a Saypan-sziget valóban olyan volt, amilyennek ő leírta; kívül zord, elijesztő tekintetű, meredek sziklafalaktól övezve, csupán egy helyen hozzájárulható, egy szűk barlangon keresztül, melyen a hegyi patak kifoly; de belül a mesevilág paradicsoma ez, ahol az embernek nem kell a holnapról aggódnia, csak a jelen percét élvezni. Gazdagság, bőség, gyönyör minden lépten-nyomon, a természet ingyen ad mindent, s pazarolja az ég madarainak azt, miért másutt a nagy urak aranyat fizetnek… És hozzá még tízmillió dollár! Harminchét vitéz, bátor férfi, a legszebb asszonyok, munkás rabszolga, amennyi kell; tizenhat ágyú, fegyver bőségben! Lehet-e valakinek boldogabb világot képzelni ennél?

A legények el voltak ragadtatva a Saypan-sziget szépségeitől, s maguk unszolták Robertsont, hogy vezesse őket minél előbb Otahaitiba, hogy ott asszonyokat és rabszolgákat vásároljanak.

Robertson maga is kiszállt velük a nagy szigetre, s ott mulattak együtt, két nap és két éjjel pihenés nélkül. Annyi pénzt adott Robertson mindenkinek, amennyit el bírt költeni. A legények másodnap éjszakáján a szükséges mértékig részegek voltak, némelyik annyira, hogy nem tudott magáról semmit, másik valami nagyon keveset; volt aki meg tudott lábán állani, ha kétfelől fogták, és volt közöttük négy, aki egészen józan volt.

Robertson jól tudta, hogy ez a négy – az előőrs…

Ha ő hadat viselt tengerészei ellen, azok is jól vigyáztak rá; négyet mindig kiválasztottak maguk közül, aki ne igyék akkor, midőn a többiek isznak, s ha Robertson és a másik két kalandor őket ittas állapotukban el akarja hagyni, egyszerre öljék le őket.

Robertson jól tudta, hogy ez a négy férfi őrá vigyáz, azért józan.

A második vigalomnap éjszakáján sietve jött Robertson a tengerészek tanyájára, s akikkel még beszélni lehetett, maga körül gyűjté, s akkor tudtukra adá, hogy el vannak árulva.

Valaki a cimborák közül elárulta őket az otahaiti kormányzónak, s az rögtön elküldött a másik kikötőben horgonyzó spanyol háromfedeles hajó Alhambra parancsnokához, feljelenteni a gazdag zsákmánnyal rakodott martalócokat; reggelre itt fogják őket lepni. Nincs elveszteni való idő; gyorsan vissza a hajóra! Még napfölkelte előtt ki a kikötőből reggelre hírüket se hallják!

A négy előőrs gyanakodva nézett Robertsonra, némelyik övébe is dugta kezét, felhúzva pisztolya sárkányát.

– Hát e részeg haddal itt mi történjék? – kérdé tőle az egyik, sötéten nézve rá.

Ha Robertson azt mondja: „itthagyjuk, aki fel nem tud kelni”, abban a pillanatban lelövik… Azonban ő minden percben ura volt rettentő gondolatainak. Most azt felelte a kérdezőnek:

– Az világos, hogy barátainkat nem hagyhatjuk el a veszélyben, bárha azok is közöttük vannak, akik árulóink voltak. Akik még bírjuk magunkat, nyalábra fogjuk őket, s lecipeljük a dereglyébe, ott majd kijózanodnak. Dologra, legények! Az előőrsök megbánták magukban, hogy Robertson felől rosszat gondoltak, lám, ő szépen gondoskodik az elázottakról; maga hogy emeli vállaikra, segít őket a dereglyébe hányni, ott is megszámlálja, ha mind együtt vannak-e, nem feledtek-e valakit ottan, ő mégis csak hű cimbora!

A hűs levegőn még mintegy tíz ember annyira magához tért, hogy fel bírt kapaszkodni a hajóra; a többit otthagyták feküdni, a dereglyét odakötve a hajó farához. Majd ráérnek őket felhordani reggel, ha egyéb dolog nem lesz. Mindenkinek tele volt ez órában a keze dologgal; ki-ki három ember munkáját végzé. Maga a kormányos is holtrészeg volt, ahelyett maga Robertson állt a kormánykerékhez, mint kapitány, legényvezető és főhajós végezve egyszerre tisztét, s amellett kormányozva a legnagyobb pontossággal. Mindenki bámulta: mennyi erő, mennyi lélekjelenlét lakik ez emberben, és sietett parancsait teljesíteni. Egy óra múlva ki voltak feszítve a vitorlák, felvonva a horgonyok; a legénység agyon volt fáradva a sietős, hevenyészett dologban, midőn azt kérdé tőlük Robertson, hogy hát a dereglyében levő cimborákat ne hordják-e most fel.

– Hát az ördög? Most is agyon vagyunk fáradva; örül, aki aludni mehet. Jó helyen vannak azok ott. Holnap majd feljönnek a maguk lábán. Ne féltsd te őket, kapitány!

– Nem is őket féltem, hanem magunkat őtőlük. Ez a húsz ember nem mind részeg. Néhány van, aki tetteti magát: ezek azok, kik elárultak bennünket. Attól tartok, ha éjjel még sötétebb lesz, megszöknek a dereglyével, s nyomunkba vezetik a spanyol gályát.

Egy párnak volt a nagy fáradtságtól és mámoros fejétől annyi esze, hogy e veszély lehetőségét átlássa, de az nem sokat törődött vele; azt mondták, hogy majd ők is vigyázni fognak, s a fedezeten maradnak. Azután ki ide, ki oda leheveredett, köpenyébe burkolta magát, küzdött egy ideig leragadó szempilláival, végre látva, hogy a kapitány úgyis ébren van a kormánynál, elég, ha ő vigyáz, szemére húzta a sipkáját, s aludt egyik úgy, mint a másik.

Mindenki horkolt már, az idő éjfél után járt, hideg szél kezdett nekieredni, a tenger magasan járt, hullámtól hányva-vetve a dereglye a hajó mögött el-eltűnt meg felkapott a hab tetejére; egy-egy sirály szállt le az árbóckosarakra; gyönge zivatar készült.

Robertson ekkor csöndesen kivonta széles kését hüvelyéből, kihajolt a hajó párkányán, s amint a dereglye kötele a hánykódás közben megfeszült, csendesen keresztülmetszette azt; a kötél nagyot bődült, mint egy túlfeszített húr elpattanása, s a dereglye szabadon táncolt a hab tetején, húsz részeg emberrel, aki semmit sem tud magáról, kormány nélkül, evező nélkül, ismeretlen tenger közepén.

Sohasem hallottak róluk többet. Különös csoda kellett volna hozzá, hogy azok valamiképp megmeneküljenek. Bizonyosan még azon az éjszakán elnyelte őket a viharos tenger.

Robertson azzal maga is köpenyébe burkolta magát, s mint akit a munka közben önkénytelenül nyomott el az álom, odarogyott a kormányszekrény mellé, s úgy tett, mint aki aluszik.

Fél óra múlva élesebben kezdett fújni a szél, erősebben csapkodta a hajót a hullám. Az egyik előőrs erre fölébredt. Legelső pillantásra meglátta, hogy a kormány üresen áll, a kapitány elaludt, másik pillantással a dereglye után nézett, s észrevette, hogy az eltűnt.

– Ébredj, kapitány! – ordítá, felrángatva Robertsont. – A dereglye elveszett!

Robertson felugrott, szemeit dörzsölé ijedtében; az égen akkor kezdett szürkülni a sápadt hajnal, melyet váltig eltakart egy hosszú, fekete felhővonal. Szemeit keze elé tartá, szétnézett minden irányban, sehol sem látott semmit.

– A gazemberek! – dörmögé a tengerésznek –, csakugyan elszöktek tőlünk.

Magában pedig azt mondá: „hússzal megint kevesebben vagyunk”.

Az egész spanyol hajóval történt ijesztés természetesen csak mese volt, ami húsz ember életébe került.

Robertson kétségbeesett arcot mutatott. Fellármáztatá a többi hajósokat is, és elrémíté őket azzal a hírrel, hogy társaik által el vannak árulva; a szökevények bizonyosan visszatértek Otahaitiba, s most a spanyolokat társaik nyomába fogják utasítani.

A hajójukon hordozott kincs ezentúl csak veszedelmükre szolgál. Híre futamodik gazdagságuknak, s minden hadihajó, minden kalóz vadászatot fog tartani a gazdag zsákmányra. Nincs más menekülés, mint visszamenni a Saypan-szigetre, elrejteni az egész kincset, s azután a Sandwich-szigetek felé vitorlázni, ott vásárlani be nőket és rabszolgákat, akik nélkül meg nem telepedhetnek a szigeten.

Ez indítványt mindenki helyesnek találta. Ha a kincset jól elrejtik a szigeten, akkor hiába kutatja ki hajójukat náluknál erősebb ellenség, nem talál náluk semmit, s kénytelen lesz őket odább bocsátani.

Így kerültek vissza ismét Saypanra. Az volt most a főkérdés, miképp rejtsenek el annyi pénzt, anélkül, hogy a lehető véletlen valakit annak nyomára vezessen; az aranypor és öntött rudak ötven hordóban voltak befenekelve, azt úgy a földbe elásni nem lehetett, hogy valami nyom ne maradjon utána. Attól is lehetett félni, hogy ha nagyon eldugják, majd úgy találnak járni, hogy visszajövet maguk sem akadnak rá; Robertson segített mind a két aggodalmon – a sziget belsejéből egy sebes hegypatak omlott elő, számtalan zuhatagot képezve. E patakot hirtelen rakott védgátakkal elzáratá, s mikor az fel volt szorítva medréből, a sok zuhatag sziklái közt talált egy barlangot, melynek nyílását máskor a vízomlás elfedezve tartá. E barlangba hengerítteté be az arannyal telt hordókat egymás után. Mikor el volt helyezve minden szépen (valóságos ezeregyéjszakai mesék üregje), akkor egy nagy követ hengeríttetett a barlang nyílására, azután szétszóratta a patak gátjait, a hullám ismét rohant, omlatagokat képezve szikláról sziklára – találja ki, aki tudja, melyik alatt van a tízmillió dollár!

Most már jó helyen volt az egész kincs, most már nem félhetett az egyik cinkos a másiktól, hogy az meg fogja őt csalni, hogy elszökik előle a hajóval: a közös zsákmány biztos helyre volt letéve, mintha záros vasajtó alatt volna.

Tizenheten voltak a hajón, midőn a Saypantól elvitorláztak; a martalócok nagy gondtól szabadultak meg; többé nem kellett sem hordóikra, sem Robertsonra vigyázniuk, efölötti örömükben beütötték a rumos hordók fenekeit, s ittak, amíg el nem dűltek, még a négy előőrs is kidűlt a sorból; nem volt szükség Robertsont éber szemmel kísérni többé, őrizze most ő maga az üres hajót.

Mikor a legénység mind egytől egyig ittasan hevert az első födözet alatt, Robertson, Williams és Georges hozzáfogtak a végső munkához, amit oly régóta terveztek előre. Az alvó tengerészeket bezárták a hajó fenekébe, minden ajtót és nyílást beszegezve. Ami élelmiszer és ital volt a hajón, azt átrakták a nagy csónakba; ami bele nem fért, azt kiönték a tengerbe, azután szétszedték a kormányt, elvagdalták a vitorlaköteleket, leereszték az árbocokat s kapcsaikat kiszedve, a tengerbe veték; megfoszták a hajót minden úti eszközétől, delejtűt, szögletmérőt nem hagytak rajta; végre fogták a nagy ponyvákat, miket a vitorlarudakról leszedtek, s körös-körül beteríték velük a hajót, sűrűn legszegezve azokat, és azzal maguk a csónakra szállva, hagyták tovalibegni a nagy tehetetlen, vitorlátlan bárkát, mint egy nagy koporsót, melyben tizenöt élő ember alszik, s melyről még a szemfedő és a koporsószegek sem hiányzanak, hogy annál nagyobb legyen a borzasztó hasonlat.

Két hétig hányódott a nyílt tengeren az elhagyott hajó, anélkül, hogy elsüllyedt volna; akkor találkozott vele egy cethalász; az főlfeszíté lepedőit, kinyitá az ajtókat, már ekkor csak egyetlenegy élt a bezárt tengerészek közül, a többi meghalt étlen, szomjan, levegő nélkül, az az egy pedig meg volt tébolyodva, az is maradt teljes életében.

A három bűntárs pedig egy éjszakai vitorlázás után Vahon-sziget kikötőjébe jutott. Ott azt állíták, hogy egy elsüllyedt kereskedelmi hajóról menekültek – ki kétkedett volna szavaikban? A kormányzó ellátta őket útlevelekkel, egy brasiliai hajós megszánta és elszállítá Rio de Janeiróba ingyen. Azt állíták, hogy egy fillérük sincsen, pedig jól elrejtve öltönyeikben vittek magukkal húszezer piasztert aranyban. Ezen összegen kellett nekik tervük szerint Amerikában egy kereskedelmi hajót felfogadni, mely velük visszamenjen a Saypan-szigetre, s onnan apródonként elhordogassa a rejtett kincset, mintha campechefát hordana, úgyhogy a három férfiún kívül még a legénység se tudjon róla semmit, hogy mi van a hajón.

Rio de Janeiróban eltöltöttek egy hetet, azalatt egy a három közül ismét elveszett. Georgest egy este az utcán, mikor a kávéházból a szállására tért, késsel keresztüldöfték. Sohasem tudta meg senki, hogy ki volt a gyilkos.

Robertson most már másodmagával maradt.

Most már csak ketten voltak a testvéri osztozáshoz.

Minő roppant osztályrész jutott egyre? Ötmillió dollár mindegyiknek! Azzal meg lehettek elégedve.

Megelégedés? Minden ördög a pokolban felkacag erre a szóra! Lehet-e megelégedése annak, aki annyi kincset rabolt, aki annyi osztályosát el tudta veszteni – nyughatik-e akkor, midőn csak a legutolsó, a felestárs van már hátra?

Annyi bizonyos, hogy Georges halála óta Williams Robertsonnal egy szobában nem akart hálni soha, és nem ivott olyan pohárból, amibe az töltötte a bort.

Egy este donna Tereza Mendez kéjlakában két tengerész jelent meg, naptól barnított, viszontagságoktól edzett arcokkal, viseltes, szakadozott öltözetben.

A creol nő szerecsen pitvarnoka nem bocsátotta őket tovább az előszobánál, s kérdezte, hogy mi a nevük és mit akarnak.

– Úrnőddel akarunk beszélni, jelents be nála; csak azt mondd neki, hogy itt van az a két férfi, akinek tízmillió dollár van a kezében.

A pitvarnok nagyon megbámulta azt a rongyos, kátrányszagú embert, aki tízmillió dollárról beszél előtte, de még jobban bámult akkor, midőn bejelentve őket úrnőjének a mondott szavakkal, az maga sietett ki a férfiakhoz, s egyiket jobb, másikat bal karjára fűzve, bevezeté belső termébe, nyájasan üdvözölve, mint régen várt ismerőseit.

Donna Tereza szintoly jól tudta a Peruvian esetét, mint igen sokan Limában, s bizonyos volt felőle, hogy az az ő szép szeméért történt.

– Tehát ketten maradtatok? – szólt, midőn szobájába értek, végignyúlva bársony pamlagán, s gömbölyű karjára támasztva fürtös fejét.

– Soknak találod-e, vagy kevésnek? – kérdé tőle Williams.

– Mindenesetre soknak. Ami fél, sohasem egész, s ti ketten képeztek egy számot.

– Tízmillió dollár – dörmögé büszkén Williams. – Egyikünkre ötmillió jut. Az, úgy hiszem, elég arra, hogy egy limai delnő megnézze az embert, akármilyen rongyos is.

– Annál nehezebbé teszi a választást közöttetek.

– És a szív? Az semmit sem nyom-e nálad?

Donna Tereza kacagott; ez volt válasza a kérdésre.

Robertson nem szólt bele a társalgásba, ő ült egy zsámolyon és merengve nézett maga elé.

– Márpedig választanod kell közülünk, szép donna – folytatá Williams –, mert bizony mondom, mi ketten, akik édes testvéröcséinket túléltük, olyan makacs természettel bírunk, hogy egyikünk sem akar a másik kedvéért meghalni, s mind a ketten jól tudunk vigyázni az egészségünkre. Ugye, Robertson?

Robertson föltekintett Williamsra, s ennek úgy tetszék, mintha e pillanatban igen nehezére válnék a nevetés. Valami kis borzadály futott végig testén.

Robertson nem felelt neki semmit. Williams még sokáig fecsegett a delnővel, elmondá neki, hogy nemsokára lábai elé fogják rakni osztályrészüket, s akkor majd elválik, hogy ki felé nyomja le az aranyos serpenyőt a szerelem Brennus kardja. Mikor elváltak tőle, Robertson hátramaradt, s azt kérdé suttogva a delnőtől: – Melyikünket fogod választani?

A creol nő ránézett két pokoltűz-szép szemével, s visszasúgá: – Azt, aki az egész tízmilliót hozza magával.

Azzal táncolva, dalolva libegett el, mint valami káprázatos tünemény, melyet nem asszony szült, nem tej nevelt, nem isten alkotott.

Robertson az ajtóban utolérve társát, mosolyogva mondá neki:

– Te nem említéd előttem soha, hogy te is szerelmes vagy donna Terezába.

Williams nevetve válaszolt rá:

– Az ember nem kötheti minden titkát barátjai orrára.

– Igaz – szólt rá Robertson, és akkor ő is gondolta magában, hogy neki is van egy titka, amit nem mond el barátjának; az a titok, amit donna Tereza súgott neki: „Azt választom, aki az egész tízmilliót elhozza!”

Robertson és társa a Saypan-szigeten elrejtett kincsekből csupán húszezer dollárt hoztak el magukkal, minthogy több kivert pénz nem volt aközött. Most tehát első dolguk az volt, hogy egy rio de janeirói kereskedő hajóját megvették tizenkétezer dollárért, háromezer elment még a fogadott legénység felpénzére s szükséges fölszerelésekre; mikor minden készen volt, akkor a kereskedő megszökött tőlük, elvitte a hajót, odaveszett a pénzük.

Gonosz világ! Hogy egyik tolvaj ellopja a másiknak a pénzét!

A megmaradt néhány ezer dollár nem volt elég, hogy hajót vegyenek rajta, s új legénységet fogadjanak rá; olcsóbb módszerhez kellett folyamodniuk. Éppen egy hajó volt a kikötőben, mely fegyenceket szállított Újhollandiába, annak a kapitányával megismerkedtek, s elvitették magukat Sidney-ig. Néhány száz mérfölddel így közelebb jutottak kincseik rejtekéhez. Itt sok jó, becsületes ember lakik, nem csoda, annyi esztendő óta hordja Anglia oda a tolvajokat és zsiványokat; ezek között tekintett szét Robertson, s talált is maga számára való legényeket közöttük, kikkel valami vigyázatlanul őrzött hajót hatalmába kerítve, a tengerek urává tehette volna magát, ha az angol rendőrség meg nem sejti a jó szándékot, aminek az lett következése, hogy a két kalandort kiutasítják Újhollandiából; akár tetszett nekik, akár nem, el kellett utazniuk Hobartownba.

Nyomorult ország nyomorult városába a végínséggel küszködve jutottak el; pénzük elfogyott, és a tízmillió dollár tulajdonosainak nem volt annyi képességük, hogy egy nyomorult bárkát felfogadhassanak, mely őket továbbszállítsa.

Egy este nagy csüggedten járt alá s fel a parton Robertson, midőn egy kis köpcös, alacsony, jókedvű férfi megszólítja.

– Mit búsul, master?

Robertson ránézett. A kis vidám férfi kabátja gallérján, mely különben elég halzsíros volt, látszott valami nyoma az ezüstös hímzésnek, amiből gyanítani lehetett, hogy ez valami kis hajó kapitánya.

– Köszönöm kérdését, kapitány – felelt neki Robertson, kinek az agyában hirtelen villant meg mostan egy gondolat. – Nekem igen jó okaim vannak a búsulásra; ha meg akarja tudni, jöjjön be velem egy pálinkás butikba, ott majd egy pohár grog mellett elmondom.

Útközben a kis köpcös ember elmondá, hogy ő Thomson kapitány, tulajdonosa egy derék goelettnek, s hogy tengeri kutyákra szokott vadászni, ez a keresete, ami elég jól jövedelmez, évenként öt-hatszáz dollár haszna is szokott rajta lenni.

A csapszékben viszont Robertson mondá el a kis tengeri kutyavadásznak, hogy ő egy vállalkozó kereskedő Brasiliából, ki gyöngyöket és fűszereket szokott nagyban szállítani; a legközelebbi útjában a Sandwich-szigetek között hajótörést szenvedett, háromárbocos zátonyon akadt a Saypan-sziget mellett, s ő kénytelen volt azt a tengernek és viharnak martalékul hagyni; azonban volt a hajóján ötven hordó ezüst, ezt kihordatá a partra, s ott a puszta szigeten elrejté; a dereglyére menekült hajóslegénységből azonban egy sem szabadult a szárazra; ő egy csónakon kereskedelmi társával, Mr. Williamssal, egyedül jutott el Hobartownig. Most ez elrejtett kincset kellene visszahozni, melynek értéke tehet másfélmillió dollárt; ha Thomson kapitány vállalkoznék derék hajójával e munkára, jutalmul ő és társa ötszázezer dollárt adnának neki.

A kis cethalásznak villogtak a szemei erre a szóra. Neki ötszáz dollár is sok pénz volt már; be sok tengeri kutyáról le kellett azért húzni a bőrt! És most egyszerre, csak úgy tréfából, ötszázezer dollárt, félmilliót kínálnak neki, amiért csak érte kell menni.

Az igaz, hogy messze van, de az is igaz, hogy az roppant sok ezüst!

Hátha még azt tudta volna, hogy arany!

Thomson még azon este aláírta a szerződést, melyben kötelezi magát Mr. Robertson és Mr. Williamssal együtt elmenni a Saypan-szigetre, ott ötven hordót, akármi legyen benne, embarcálni, nem törődvén semmi upercargóval, s ezért viszont kap a két tiszletreméltó férfiútól, mihelyt Rio de Janeiróba érnek, ötszázezer dollár rabattot egyszerre lefizetve.

Thomson rögtön kitataroztatá rongyos goelettjét, mert biz az silány kis hajó volt; fogadott még két bennszülött hajóslegényt, szerzett mindnyájuk számára útlevelet a mariannai szigetekre, gyöngyhalászás örve alatt, s azzal tengerre szálltak együtt.

A silány jármű nehezen haladt a kitűzött cél felé, egész nap azzal volt bajuk, hogy a támadt hibákat kijavítsák, a hasadékokat betömjék, miken a víz szüntelen beszivárgott, s a köteleket toldozzák, miket minden erősebb szélfúvás hol itt, hol amott elszakasztott.

A nyomorúságos útban élelmiszereik is elfogytak. Thomson kapitány az elinduláskor magára vállalta, hogy az élelmezésről gondoskodni fog. Ettől is tanult valamit Robertson, amit eddigelé régi tengerész létére nem tudott. Thomson élelmezési rendszere abból állt, hogy valahányszor szemközt jövő hajóval találkozott, annál megállt, levett sipkával, könyörögve elmondá a kapitánynak, hogy ők szegény cethalvadászok, kiknek élelmiszereik elfogytak, adasson valamit nekik az Isten nevében; azok aztán könyörületből megszánták egy kis ivóvízzel meg egy kevés kétszersülttel. Az Isten fizesse meg!

Így mentek odább, míg másik hajóval találkoztak.

Csakugyan eredeti gondolat: úgy indulni a széles tengerre valakinek, hogy majd azon keresztülkoldulja magát. Robertsonnak nem tetszett ez az új tapasztalás. Amint a Sziget tengerre értek, ott azt mondá, hogy már most ő fogja magára vállalni az élelmezést.

Egy csoport vendégszeretetlen sziget között vitt keresztül az út; Robertson itt-amott kikötött és kiszállt a partra, ott alkudott emberevő indián csordáktól körülfogva néhány kókuszdióért és eleven malacért, minden pillanatban saját életét kockáztatva a betevő falatért. Néhol küzdve kellett a hajóra visszamenekülnie, másutt ki sem hagyták szállni; egyhelyütt szinte elfogták az egész hajót az indiánok körülfogva azt gyors pirugjaikkal.

Azonban folyvást közeledtek az ígéret földje felé; Robertson kiszámítá, hogy két nap alatt, ha a szél kedvez, a Saypan-szigetnél fognak lenni, átveszik a roppant kincset, amiért annyit fáradott – amiért annyit ölt!

És az utolsó osztályos még most is él; az utolsó, aki a tízmilliót kétfelé akarja osztani; és nemcsak azt, hanem még Tereza szívét is. A kreol nő pedig azt mondta: „Azé leszek, aki az egész tízmilliót elhozza”. Ez a suttogás azóta mindig hangzott fülében.

Williams nagyon jól tudta azt, hogy akivel egy szál deszkán utazik, az őt minden percben kész megölni, s jól vigyázott magára. Került minden civódást Robertsonnal, s éjszaka mindig tapasztalá Robertson, hogy amíg Williams aluszik, addig Thomson van ébren, s csak akkor fekszik le, ha Williams fölkelt. Egymást felváltják. Aligha össze nem beszéltek, s mind a ketten vigyáznak Robertson kezére.

Egy éjszakán éppen Williams állt a kormányon, a két hajóslegény evezőpadján aludt, Williams pedig egy leterített gyékényen szunnyadt a födözeten. Olyan hőség volt, hogy a födözet alatt nem lehetett maradni.

Robertson a hajó farában állt, Williams a hajó orrában feküdt, s kettőjük között sétált alá s fel a hajóskapitány.

Robertson látta maga előtt aludni azt az embert, ki tőle ötmilliót és egy asszony szívét, ami annál is több, el akarja venni. Csak egy éjszaka van még a Saypan-szigetig hátra, ennek az éjszakának utolsónak kell lenni ránézve!

A kis cethalász-kapitány nem akar elálmosodni.

A tenger duzzadozni kezd, a hullámok magasra járnak, néha-néha egy sor hullám végigsöpör a tengeren. Robertson éppen közelíteni lát messziről egy ilyen hullámtorlaszt; megismeri azt a csillagos éjben is fehér tajtékgerincéről.

– Kapitány – szól Thomsonnak –, nézze ön meg a térképen, micsoda ponton járunk! A francia zátonytól félek.

Thomson odalépett az asztalhoz, melyen a lámpa alatt a térkép és delejtű volt leszegezve, s elkezdte keresgetni figyelmesen a szélesség és hosszúság összevágó vonalait.

Robertson ezalatt csendesen néhányat fordított a kormánykeréken, miáltal a hajót egészen oldalvást fordítá a habtorlasznak, ahelyett, hogy élével hasította volna azt ketté.

A kapitány még kereste a déli szélességet, midőn egyszerre meglódítá a hajót a hullám, árboca hegyéig lehajtva azt a tenger színéhez, s azután keresztülcsapott rajta.

Az egész oly hirtelen jött, hogy a hajósok csak akkor vették észre, mikor a fürdőből kiszabadultak.

– Mi történt velünk? – kiálta Thomson, ki egy árbockötélbe kapaszkodott meg.

– Semmi sem – szólt Robertson csendes vérrel. – A tenger duzzad.

Williams helye üres volt. Távol, a hab morajából hallatszott ki valami fuldokló hang, mint egy haldokló végkiáltása; azután megint csak a hab zúgott; még egyszer hangzott halálkiáltás, még távolabbról, még lankadtabban; harmadszor nem hallatszott már odáig, a hab sebesen járt, a hajót ragadta a szél.

„Ötmillió dollár”, gondolá magában Robertson, s kereste a csillagok között donna Tereza szemeit.

Reggelre a Tinián-sziget magasságára értek; ott egy szemközt jövő spanyol kereskedelmi hajó megállítá őket, s megkérdezé, kicsodák és hová mennek.

Azt felelték, hogy gyöngyhalászok, a csigatelepekre sietnek. – A spanyol kapitány továbbereszté őket. Most már egyenesen a Saypan-sziget irányának fordultak. Itt volt az utolsó állomás.

A kis köpcös kapitány mosolyogva támaszkodott Robertson mellé.

– Ifjú barátom, nemsokára célnál leszünk. Vajon mit gondol ön, megbírja-e goelettem az ötven hordó terhet?

– Hogyne bírná.

– Tudja ön, ötven hordó ezüsttel terhelve nehéz.

– Az igaz.

– Arannyal terhelve pedig még nehezebb.

Robertson megdöbbent. Williams elárulta a titkot.

– Fedezett önnek fel valamit Williams?

– Természetesen, uram, az ember halandó, nem tudja, mely percben hal meg; a jó úr elmondá nekem, hogy jutottak önök e szép birtokhoz, csak azt nem mondta meg, hogy miként rejtették azt el. Azután meggondolva, hogy az ember halandó, a derék jó úr egy iratkát hagyott nálam, melyben azon esetre, ha véletlenül meg találna halni, engemet tesz osztályrésze örökösévé. Tudja ön: az ember halandó.

Robertson szemei egyszerre vérbe borultak; abban a pillanatban, mikor a kis cethalász harmadszor is hivatkozott az ember halandóságára, megragadta őt derékon, s óriási erővel fölemelve, kihajítá a tengerbe, hogy ő se legyen kevésbé halandó, mint a többi. Azzal pisztolyait kirántva, parancsolá a két vandiemensföldi tengerésznek, hogy feszítsenek fel minden vitorlát, s hagyják a kapitányt odaveszni.

Robertson egyedül érkezett meg a Saypan-szigetre. Visszajutott tehát végre azon földre, melyben átkozott kincse volt eltemetve. Egyedül volt hozzá, senki sem osztozott vele többé. Csak fel kellett azt venni a föld alól, hajóra rakni és elmenni vele. Még csak nem is bizonyíthatott ellene senki, mert bűntársai mind halva voltak már.

Alig szállt azonban ki a partra, midőn vitorlát pillantott meg a tengeren, mely egyenesen a sziget felé jött. Éles szemével fölismeré a spanyol hajót, mellyel nemrég találkozott. Miért jöhetett ez vissza?

Az valóban őt üldözte.

A kis cetvadász ügyes úszó volt; elérte a Tinián-sziget partját, ott találta még a spanyol hajóst, s fölfedezett neki mindent. A spanyol rögtön visszafordult Robertsont és tízmillióját kézre keríteni.

Robertson észrevette, hogy el van árulva, s fegyvereit ragadva hirtelen a sziget belsejébe menekült; a spanyol tengerészek utána. Ott hajszát rendeztek ellene, mint valami ártalmas vad ellen. Robertson hallotta az üldöző kiáltozásokat, és úgy tetszett neki, mintha azok megölt társainak szellemei volnának, akik vele osztozni jöttek. Kétségbeesve futott előlük. A végcélnál, a győzelem végénél kellett elbuknia! Egész nap el nem bírták fogni, végre úgy el tudott bújni, hogy nem tudtak ráakadni.

Ekkor azt a cselt gondolták ki, hogy egy csónakot üresen hagytak a part mellett kikötve, s távolabb néhány tengerész elbújt körüle. A csel sikerült. Robertson rejtekéből észrevéve az elhagyott csónakot, s végigmászva a meredek sziklafalon, melyen eddig meglapult, hirtelen beleszökött.

Akkor egyszerre rárohantak üldözői. Kettőt agyonlőtt közülük, a másik kettővel is tusába elegyedett, s egyiket összemarcangolta késével, de a másik végre leteperte a földre, s ott elnyomták és megkötözték.

Pacheco, a spanyol hajó kapitánya, maga elé vitelé a kalózt, s mondá neki, hogy minden titkát tudja.

– Ha mindent tudsz, úgy nincs mit kérdezz tőlem – felelt neki dacosan a kalóz.

– Azt akarom még hallani, hogy hová van elrejtve az orzott kincs?

– Tehát azt nem tudod? No, hát nem is fogod megtudni soha.

– Élted kezemben van.

– Készen vagyok a halálra.

– Gondold meg, hogy én spanyol vagyok, azok jól értenek az inquisitióhoz.

– Próbáld meg rajtam.

– Nem úgy, kapitány. Vallja meg őszintén, hová tette a kincseket, én biztosítom önt, hogy tisztességes jutalmat fog érte kapni. Legkevesebb százezer dollárt. Ellenkező esetben kap ön száz korbácsütést. Gondolkozzék rajta, kétórai határideje van.

Robertson két óráig tusakodott magában. Száz korbácsütés! Egy oly büszke, nagyravágyó embernek, mint ő, akit ember meg nem ütött büntetlenül soha. Ez irtóztató gondolat. Két óra múlva azt mondta, hogy fel fogja fedezni a kincsek rejtekét, vigyék a partra. Amint azonban a csónakban ült, elgondolta magában, hogy ő, ki ez átkos vagyonért annyi társát megölte, most célja végén ily ostobául engedje át prédáját másnak, s midőn karjai közt hitte, veszítse el azt az asszonyt, kinek alakját soha nem bírta elfeledni?

Gondolkozott, gondolkozott, s azzal a tengerbe vetette magát.

– Oh, így nem alkudtunk! – kiálta Pacheco utánaugorva, a tenger fenekén utolérte rabját, s megragadva őt, felhozta a tenger színére, ott megragadták a többi búvárok, s újra megkötözték.

– Előlem a tenger fenekén sem bújhatol el – szólt a spanyol.

Robertson átkozódva küzdött őreivel, s fejét akarta szétzúzni; majd látva, hogy nem szabadulhat, alkudozni kezdett velük, százezreket ígérve a tengerészeknek, ha őt megszabadítják, s kapitányukat megölik.

Pacheco végre betömette a veszélyes ember száját, ki képes volt őt még bilincseiben is megrontani.

És ekkor leköttette a hídra, s előhozatá a korbácsot. Huszonöt csapást kiállt egy jajhang nélkül Robertson. Pacheco parancsolá, hogy üssék tovább.

Ekkor felordított, mire elbocsáták.

Lihegve mondá, hogy mindent fel fog fedezni.

Azt mondta, hogy menjenek a hajóval a sziget túlsó oldalára, ott lesz a hely.

Ott volt egy öböl, melyet korábbi utazásaiban mindig tömve talált azokkal a csinos állatokkal, miket a tengerészek tengeri angyaloknak hívnak, s amik nem egyebek a legveszélyesebb emberevő cápafajnál.

Mikor ez öbölbe értek, Robertson hallá azt az ismerős hörgést, amit a tengeri fenevad támaszt a víz alatt, mikor prédája után leskelődik, s ismerő szemei észrevették a félelmes állat roppant körvonalait a mély víz alatt, amint a hajót kísérte.

A csónak készen állt, a legények az evezőknél ültek; Robertson hátrakötött kezekkel szállt alá a hajóról. Mikor lábaival elérhette a csónak párkányát, hirtelen megrúgta azt, s abban a percben a hajó és csónak között lecsúszott a víz alá.

Egy gyakorlott búvár hirtelen utánaugrott, s utolérte, mielőtt a fenékre jutott volna, két perc múlva a víz színe fölé emelkedve látszott mind a két fő. Most egy rémordítás hangzott a hajóról, mindenki látta, hogy a víz alatt nyílsebesen lövell a küzdők felé egy óriási cápa, nagy sorfogai fehérlenek, amint féloldalt fordul. Azután egyszerre magasra kiemelkedék mind a két küzdő a hullám felett; a fenevad derékban kapta őket keresztül, ahogy egymás mellett voltak. A búvár felordított. Robertson néma maradt. A másik pillanatban eltűnt mind a kettő a víz színe alatt; csak egy vörös felhő, mely a víz színén lassanként elterült, hirdeté, mi történt a tenger fenekén.

A cápa eltemette a tízmillió dollár titkát.

Kereshették azt a Saypan-szigeten! Sohasem talált rá senki.

A mariannai szigetek kormányzója, Medinilla, hatszáz embert küldött a szigetre, hogy azt minden irányban kutassák föl; évekig ásták az árkokat a sziget hosszában, széltében, természetesen nem találtak semmit. Egy földrengés megváltoztatta a patak folyását is, az is más medret választott, s most tán Robertson maga sem találna rá többé tízmillió dollárjára a Saypan-sziget szakadékai közt.

Pedig a roppant kincs most is ott van, ott hever használatlanul; sok tengerész álmát elrabolja most is. Keresheti, akinek tetszik.

Tízmillió dollár annyi embernek vette el életét, földi nyugalmát, túlvilági üdvét, anélkül, hogy egyetlenegynek csak egy órai boldogságot szerzett volna.

Ez a történet nem sokat érne, ha költemény volna. Lafond kapitány bizonyítja világkörútja leírásában, hogy ennek minden körülménye való.