Semmit sem irigyelhetnek kisvárosiak annyira a nagyvárosiaktól, mint azt a szerencsét, hogy az emberek nem ismerik egymást. Ellakhatnak esztendőkig egy utcában, egy házban, találkozhatnak lépcsőkön és folyosókon, tarthatnak közös lámpát és kapukulcsot, anélkül, hogy egyik szomszéd tudná: a másikat kinek hívják? Miből él? Boldog-e vagy szerencsétlen, nemes ember-e, vagy paraszt? Kálvinista vagy pápista? Kávét iszik-e reggelire, vagy rántott levest? Hány font húst hordat ebédre? Jól él-e a feleségével? Tanul-e a fia vagy sem? Tud-e a felesége vasalni stb., stb.! Amit kisvároson mind meg kell tudni a szomszédoknak, ismerősöknek és ismeretleneknek, különös jó egyetértésből minden ember a más bajával törődvén és senki sem a magáéval.

Egyszer ismertem egy jámbor kisvárosi családot; nem mondom meg, hogy hol, mert az nem tartozik a dologra; áldott jó emberek voltak, úgy éltek együtt, mint két galamb, illetőleg mint három galamb, mert egy kisleányuk is volt.

A férj szelíd kis alacsony emberke volt, sima szőke hajat viselt középen elválasztva; a nő még kisebb, módos, parányi teremtés, félreválasztott s fölbodrozott hajfürtökkel; képzelhetni, hogy a kisleány milyen kicsiny volt azután.

A kis emberpár más városból jött ide, a férj valami kereskedelmi hivatalt viselt, azért telepedett meg ott, s egészen idegen és ismeretlen volt a városban.

No, de lehet is ott ismeretlennek maradni, ha a férj középre, a nő pedig oldalvást választva viseli a haját; nem minden ember arról beszélt tán egy hét múlva, hogy van itt most egy furcsa emberpár, akiből a férfi asszonyosan, az asszony férfiasan hordja az üstökét.

A két kis ember meg a harmadik sohasem jár sehova; a férj nem ment kávéházba, az asszony nem járt látogatásokat tenni, egy háznál sem mutatták magukat, a kisleányt sem küldték varróba, sem kötőbe, sem más iskolába. Bizonyosan apja, anyja tanította otthon.

Ez már elég ok volt arra, hogy a világ beléjük kössön. Micsoda furcsa emberek ezek? Hogy ezeknek senki sem kell? Hogy úgy el vannak telve magukkal; sétálni is együtt mennek, ott is csak egymással beszélnek, senkinek sem mutatják be magukat. Ezek bizonyosan vademberek.

A férj hivatalánál fogva mégis kénytelen volt emberekkel összejönni, azok megmondták, hogy mit beszél róluk a világ.

A férj nagyon megütődött rajta, s hazamenve feleségéhez, azt mondá neki:

– Feleségecském, tudod-e, hogy mit beszél rólunk a világ?

– Ugyan mit?

– Azt beszéli rólunk, hogy mi vademberek vagyunk.

A kis asszonyka elkezdett rajta nevetni.

– Mi vademberek? Te, meg én, azután meg ez a kis baba itt ni?

Azzal fölkapta kisleánykáját ölébe, s úgy nevetett, úgy rázta fürtös fejecskéjét, olyan mulatságosnak találta azt a gondolatot, hogy az ő kicsi férje azzal a szelíd ábrázattal vad ember, ő pedig vad asszony: vadember-család, aki befesti a képét kékre, zöldre s emberhússal él, s az erdőkön kurjongat.

– De hát miért volnánk mi vademberek, mikor még csak egy szóval sem bántunk senkit.

– Éppen azért, mert senkihez sem szólunk, mert sehova sem járunk, mert nem keressük senki barátságát; azért neveznek vadembereknek.

– No, hát beszéljünk ezután minden emberrel, s járjunk mindenüvé.

Abban egyeztek meg, s azután jártak mindenüvé, szépen párosan, hármasan; eljártak minden estélyre, mulatságba, ott is mindig egymás mellé ültek, egymás tányérjából ettek, egymással táncoltak, egymást húzták ki a kútból; egyszóval botrányosan viselték magukat.

A férj egy napon megint megütődve ment haza.

– Kis feleségecském, tudod-e, hogy mit beszél rólunk a világ?

– Ugyan mit?

– Azt beszéli, hogy mi igen illetlenül viseljük magunkat a társaságokban.

– Mi viseljük magunkat illetlenül? Hiszen inkább…

– Éppen azt vetik szemünkre, hogy mindig egymással táncolunk, egymással csókolózunk.

A kis menyecske összecsapta tenyereit.

– No, hát ezután beszéljünk mindig mással, táncoljunk mással és csókolózzunk… nem, azt már mégis ne tegyük – mással.

Jó is volt úgy: a kis férj elvonult a többi férjekkel a kártyázószobákba, a kis nő ottmaradt az ifjú emberekkel a társalgási teremben, s igyekezett mindenki megérdemelni a világ jóakaratát. Egyszer még szomorúbban jött haza a kis férjecske a világból.

– Asszony! (Már nem is feleségecske.) Tudod-e, mit beszél rólunk a világ?

Az „asszony” címtől megrettent asszonyka ijedten rázta fürtös fejecskéjét, hogy ő nem tud semmit.

– Azt mondja a világ, hogy te kacér, hűtlen nő vagy, s én egy ostoba fölszarvazott férj.

A kis asszonyka elkezdett keservesen zokogni; térdre esett a kis férj előtt, és azt mondta neki, hogy ölje meg őt – nem vétett ellene soha, hanem azért csak ölje meg, ha azt hiszi, hogy vétkes.

A férjecske szigorú volt; kegyetlen, kemény szívű akart lenni. Megmutatta, hogy ővele tréfálni nem tanácsos, volt az ágya fejénél egy kis ezüstfeszületecske, arra meg kellett esküdni a pici, pici asszonykának, hogy ő soha, soha nem volt kicsi férjéhez hűtlen.

Milyen bohó gondolat, egy kicsi kis colibrival esküt tétetni le arra, hogy a varjúk, kányák enyelgései meg nem indították. Másnap azután az egész világ megint arról beszélt, hogy a kis halvány ember megesküdtette kicsiny piros feleségét a feszület előtt arra, hogy hozzá mindig hű volt.

És azután megint nem mentek sehová, sem egyedül, sem egymással; akkor megint azt beszélte róluk a világ, hogy a kis Othello angol zár alatt tartja feleségét, s puskával lesi az embereket, akik a ház előtt elmenve az ablakra föltekintenek; az asszony mindennap mérget akart inni.

Egyszer aztán meghalt a kisleányuk; azt eltemették, elsiratták.

A világ azt beszélte erre, hogy azért halt meg a kisleány, mert az anya gyermeke életére esküdött, és íme, betelt rajta.

Azután meghalt maga az asszonyka; azt is kivitték oda, ahol az emberek nem törődnek a szomszédjaik állapotával.

A világ azt beszélte, hogy az asszonyka készakarva ölte el magát; keserűmandulát evett éhomra, s úgy fűzte magát, míg rohanó tüdővészt kapott; akkor is jeget evett, hogy minél hamarább meghaljon, s gombostűket nyeldesett el.

*

Egyedül volt már a kis férj, nem volt kinek elmondani: mit beszél róluk a világ? Azazhogy elmondta ő azt mindennap valakinek, de aki nem hallgatott reá. Kijárdogált naponként a temetőbe, elálldogált ott a kis sírocska előtt, ami sírnak is kisebb volt, mint más nagy emberé, s amin még ideje sem volt megéledni a pázsitnak. Rajtakapták sokszor, hogy mikor nem sejt közellevő embert, akkor elkezd beszélgetni a föld alatt alvó porokhoz:

– Látod, látod, kis feleségecském, még azt beszéli rólunk a világ, hogy én üldöztelek téged a sírba, hogy énelőlem siettél ide; pedig ugye mennyire szerettük mi egymást? Ugye még most is szeretjük egymást? Te odalenn, én idefönn. Pedig ugye még most is meglátogatjuk egymást? Én nappal téged, te éjjel engem.

A kíváncsi emberek azt is kihallgatták, továbbadták szájról szájra, s megint tele lett vele a város, hogy a kis boldogtalan ember kijár a temetőbe, beszélgetni – a senkivel: a halottakkal.

Ezen azután végképp elbúsulta magát a kis férfi; egy esős napon keresztülhűtötte magát jól a sírnál, ideglázt kapott, lefeküdt, halálos beteg lett.

– Kis feleségecske, most már én is hozzád megyek, eltemetnek, most már majd nem beszél rólunk többet a világ semmit.

Szegény haldokló kis ember, milyen nagyon csalatkozott. Alig várták, hogy a szemeit behunyja, már mindenki arról beszélt, milyen különösen halt meg a kis ember! Még a harangok is negyvennyolc óráig mind arról discuráltak.

És azóta be is roskadtak már a sírocskák, nem hantolta föl senki újra, de a világ még most is beszéli víg mulatságokban, kávé mellett, kártya mellett, milyen furcsa kis család volt az, milyen csodálatos volt életük, csodálatos a haláluk…

Annak, hogy mit beszél rólunk a világ, még a halállal sincs vége: azért biz annak a kedvéért se ne élj, se meg ne halj.