Zsilipy Péter szegény köznemes volt Mária Theresia idejében; azt sem lehet egész bizonyossággal állítani, hogy az armalisa nagyon hamar kéznél lett volna, ha keresésre kerül a dolog. Birtoka, a proverbialis hét szilvafa, jobban tele volt már pörrel és adóssággal, mint falevéllel; az ilyen veszni indult gazdaságot aztán minden ártalmas féreg pusztítja, kaszálóját feltúrja a vakondok, vetéseit megeszi a sáska, dohányát elveri a ragya, s lova elkapja az erkölcsöt, melyet gazdája elveszített.

A negyvenen túl járt már, és még addig mindenbe beleveszített, amihez csak hozzáfogott. Amíg őszülni nem kezdett, addig abban a reménységben élt, hogy majd valami jó házassággal helyrehozza állapotjait; mindenütt kosarat kapott. Később hivatalkereséssel töltötte az időt, még kevesebb eredménnyel. Az egész diákszótárból egy igének sem volt birtokában, még csak ennek a szócskának sem: connexio, ami maga is többet ért volna az egész dictionariumnál, s így mindenből kimaradt. Majd meg pöröket kezdett avult irományok nyomán, azokat rendre elvesztette, a bírákat megbántotta, azért actiókat kapott, criminalitásokba keveredett, egy pár szolgabírát megvasvillázott, aki exequálni akarta; már arról volt szó, hogy becsukják, amidőn kiütött a burkus háború.

Az országban nagy mozgalom támadt, fegyverbe szólíták a nemességet; nem kérték elő a nemeslevelét, aki insurgálni akart, azt sem igen nyomozták, hogy van-e ellene criminális actio, csak azt nézték, van-e jó két ökle és tud-e ülni a lovon? Ökle volt Zsilipy Péternek jó; bizonyságait viselé a legale testimonium háta; lovon is el tudott ülni naphosszat, mikor a nyulakat kergette az ugarban, s aztán idehaza nem volt neki mit veszteni, ha elmegy, ami háború idején virtus.

A tekintetes vármegye köszönettel is fogadta Zsilipy Péternek azt az ajánlatát, hogy a közeledő háborúra egy szabadcsapatot fog alakítani, mellyel a fenyegető ellenség földjére berontván, annak mindenféle károkat és alkalmatlanságot szerzend, egyszer azért, hogy az ellenségnek jól fog esni, másszor meg azért, hogy a tekintetes vármegyének is jól fog esni, ha megmenekül egy csoport híres oldalbordabetörő legénytől, amilyen akkor minden compossessoratusban akadt elég. Azokat Zsilipy Péter praktikus biztatásokkal össze is gyűjté, a vármegye adott alájuk lovat, rájuk mundért, tarsolyt, oldalukra kardot és karabélyt, egy párnak meg is rövidíté várakozási határidejét, ki netán egy pár bevert fejnek miatta a tekintetes vármegye ingyen szállásait élvezé, s e vállalkozó csapatnak Zsilipy Péter uramat hadnagyává téve, s kifizetvén egy hónapi lénungjukat, megmutatta nekik, merre van Szilézia, s azzal útra bocsátá őket. Már aztán vagy jól viselik magukat s becsületet hoznak az országra, vagy elvesznek rendjén, s úgy is jól van.

Az első eset tölt be. Zsilipy Péter csapata az első intrádánál oly szemtelen szerencsével és oly stratégiaellenes bátorsággal rontott be a poroszok földére, hogy mielőtt a rendes hadvezérek megismerkedhettek volna egymással, már akkor Zsilipy nevét széltiben emlegették innen is, túl is.

Eleinte csak kicsinyben kezdte: egy-egy poggyászvonatot elfoglalni, s azt ezer veszedelmen keresztül hazavinni; tíz mérföldnyi távolban a rendes hadseregtől ellenséges tiszturakat valami táncvigalomban együtt lepni, összefogni, az ellenállókat lekaszabolni, a többitől váltságdíjat venni; ezek voltak első tréfás kísérletei. A siker apródonként mindig szaporítá merész szabadcsapatát; midőn pedig egyszer egy burkus osztálynak egész hadipénztárát elfoglalá több mint félmillió készpénzzel, akkor egész zászlóaljat toborzott magának, s legénységét ex propriis rendesen fizette. A háború hét esztendeig tartott; hét esztendő alatt Zsilipy Péterből nagy ember lett. Az ellenség városait sorra látogatta, olyankor, midőn legkevésbé várták; egy kis ezreddel úgy össze tudta zavarni a tudós hadvezérek csatarendjét, marschrutáját, úgy kiforgatta őket minden haditudományukból, hogy utoljára már elnevezték Ördög Péternek, s nem is gondoltak rá, hogy valahol megfoghassák. – A háború végén Zsilipy Péter mint ezredes tért vissza vármegyéjébe, mint rendjelekkel rakott vitéz harcos és – mint éktelenül gazdag ember, s nevezteték Várhelyi gróf Zsilipy Péternek.

Most már bezzeg nem ijesztgették a szolgabírák, hogy becsukatják hatalmaskodásért, nem fenyegette tabuláris ügyvéd executióval, nem kérdezték a megyegyűlésen, hol az armálisa. Most már, ha akart, akár főispán lehetett a vármegyében, ahol esküdtté sem választották hajdan. Most már válogathatott a Duna–Tisza közt selyemben járó kisasszonyok közt feleséget, pedig most már ősz volt a bajusza.

De az új gróftól távol voltak a bosszúállás emlékei. Eszébe sem jutottak a szolgabírák, hogy most főispánjuk legyen, sem a tiszttartó leányok, kik nekik kosarat adtak, hogy földesuraik kisasszonyaiból vegyen nőt amazok dacára; nagyobbra nézett ő. Az udvarnál járni, a birodalmi fővárosban élni, s rangjához és birtokához illő fényben ragyogni volt az ő óhajtása. Ott építtetett díszes palotát; eljárt a díszünnepélyekre, s elvett nőül egy gróf Silberstein kisasszonyt, aki a legszebb és legműveltebb delnőnek tartaték az udvarhölgyek között. Az ifjú asszonyság sohasem bánta meg, hogy az öreg grófhoz ment nőül, akit különben nincs is miért öreg grófnak neveznünk, mert mindössze három esztendeje, hogy gróf. Nem tudott ugyan udvarolni, de tudta nejének minden kívánságát megelőzni, s bár ha ősz volt is a bajusza, de azért különb legény volt minden tekintetben sok minorennis úrfinál. Csupán egy nagy baj volt közöttük, az, hogy gróf Zsilipy egy hangot sem tudott másképp, mint magyarul. Silberstein Leonora pedig minden európai nyelv közül éppen csak erről az egyről nem tudta, hogy a nyelvével beszéli-e ezt az ember, vagy a fogával?

Már hogyan, hogyan nem értették meg egymást, házasságuk második évében fiuk született, akit megkereszteltek János, Hugó, Theobald, Aloys és nem tudom én még minek.

Azt a fiút természetesen mind a ketten igen nagyon szerették. Mikor már nőni kezdett, akkor fogadtak mellé egy professzort nevelőül, nagyobb fizetéssel, mint az egyetemnél, s holtig való ellátással.

Egy napon odahívatja magához a tanárt Zsilipy magánszobájába, leülteti maga elé, s beszédet kezd vele.

– Mondja csak, professzor uram, hányféle nyelven tud beszélni?

– Tizenhaton.

– Mennyi ideig tudott egyet megtanulni?

– A latint legtovább; a vele rokonokat hamarább; a magyart egy esztendő alatt.

– Hm, ez nagyon szép. Lássa, professzor uram, én nem tudok beszélni a feleségemmel. Pedig szeretem ám nagyon. De ezt is hiába mondom, mert nem érti. Ha jó kedve van, azt ő nem oszthatja meg velem, s ha valami panaszom van, azt meg én nem mondhatom el őneki. Néha úgy álmodom, hogy beszélünk egymással, s aztán mikor felébredek, akkor olyan rosszul esik, hogy megint süketnémák vagyunk. Azt nem is említem, hogy idegenember akár szemtől szemembe összeszidhat, és én még azt mondhatom rá, hogy köszönöm a gráciáját. – Mondja meg nekem, mennyi idő alatt tanítana meg engem németül?

– Gyakorlat mellett viheti nagyságod fél év alatt annyira, hogy bárkivel elbeszélgethet.

– No, ha engem annyira megtanít professzor uram, kap tőlem ezer darab aranyat.

A tanár örömmel állt rá az ajánlatra.

– Hanem több conditio is jár vele. Hallja csak! Ha maga a teremtett ég alatt valami kétlábú állatnak elárulja azt, hogy én tanulok, hát akkor én magát főbe lövöm. – Másodszor: ha maga elneveti magát, mikor én valami furcsát mondok, akkor én magát rögtön főbe lövöm.

A tanár ráállt, hogy árulkodni nem fog és soha nem nevet.

Alig lépett ki a gróf szobájából, midőn meg a grófné hívta be szobájába, s ez meg azt az ajánlatot tette neki, hogy kap tőle ezer aranyat, ha őt fél esztendő alatt megtanítja magyarul. Lám, férje oly derék jó ember és őneki úgy fáj az, hogy nem beszélhet vele soha. Annak bizonyosan semmivel sem fogna nagyobb örömet szerezhetni, s ezáltal tanúsítandja legjobban, mennyire szereti őt; hanem az egész dolog titok, és arról senkinek egy szót sem szabad tudni.

Doctor Langer arra is szépen ráállt, s aztán naponként két órával több leckét adott a háznál; egyet a grófnak délelőtt, míg a kisfiúnak gymnastikai órája volt s a grófné toilletjét végzé, másikat délután a grófnénak, míg Zsilipy szunnyadozott. Titkot pedig már csak azért is jól tudott tartani, mert ezer arany helyett így kétezer várt rá.

A grófnővel nagyon könnyen ment az oktatás: ő igen alkalmas tanítvány volt; oly szépen tudta hegyezni ajkait a mi szűkszájú beszédünkhöz, oly könnyen megtanulta lágy magánhangzóinak kiejtését, s később még határozott és határozatlan formáktól sem rettent vissza.

Annál veszedelmesebbek voltak a leckék a gróffal. Bezárt ajtó mellett, az asztalon egyfelől a töltött pisztoly, másfelől a kalamáris: aki nevet, azt lövik főbe. A professzor nem nevetett.

Pedig de sok jó alkalmat szalasztott el rá!

A grófnak először is semminemű sejtelme nem volt arról, hogy mire való az a der, die, das. Azt ő igen mindegynek találta. Később, mikor már sok szót tudott, szeretett mindent úgy megfordítva adni, ahogy ő azt kigondolta; szabály volt, hogy egy szót sem szabad a lecke alatt magyarul mondani.

– Herr Leerer! Wo is majn – – handbeschmier? (keszkenő).

A professzor nem tudta, hogy mi az.

– No hát! Zum blasen den Nasen (orrot fúni)!

Ebből aztán megtudta, hogy mi kell neki?

– Bin heute sehr schlimm; hab ser gut gewohnt mit dem geladenen Kraut, und hat mich das Kalte ausgetroffen.

A jámbor professzor ebből aztán vagy értette meg, vagy sem, hogy a gróf úr rosszul van; jóllakott töltött káposztával, s kilelte a hideg.

– Welcher Sonne ist? (Micsoda nap van ma?)

A professzor azt felelte rá, hogy igen szép nap van.

– Welcher Sonne dem Sieben?! – kiálta rá haragosan a gróf (micsoda napja a hétnek?).

Erre meg már éppen nem volt készen a professzor. A gróf dühbe jött miatta.

– Wie sagt man „teremtette”?

– Teremtette – felelt a tanár nyugodtan – „erschuf, hat erschaffen”.

– No hát – kiálta Zsilipy, öklével az asztalra ütve –, „himmelstein hat scaffeh!” (mennykő teremtette). (A professzor nem bánta, ha úgy van is.)

Zsilipy Péter három hónap múlva azt vette észre, hogy nagyon kevésre ment; szégyenlette magát, hogy olyan rossz diák, bizony-bizony sokszor megérdemelné, hogy ne kapjon ebédet; ebbéli szégyenében aztán mit tett? A délutáni álmot lopta el magától. Amint az ebédet végezte, megparancsolta odakinn a cselédségnek halálbüntetés alatt, hogy hozzá senki be ne merjen lépni, amíg alszik, mert ő mindenkit személyválogatás nélkül agyonlő, aki álmából fölveri. Akkor aztán nekifeküdt a der, die, dasnak, s magolta a grammatikát, hogy a hátán csorgott bele az izzadság. Történt azonban, hogy e terhes foglalkozás közben a sokéves előjogait követelő álom elnyomta szemeit, a pipa szájából, a könyv kezeiből kihullott a földre, a jó vitéz férfi nagyon nagy dosist talált bevenni mindenféle narcoticumból; ezalatt kisfia, kinek nem sokat parancsolt a hopmester, a tilalom ellenére berontott apja szobájába, s rajtakapta az öreget a titokteljes munkán.

A gyerek visszafutott anyjához, s elmesélte neki, hogy apja leckét tanul: el is aludt rajta.

Leonorát lelkéig hatotta ez a nagy gyöngédség. – Ilyen férfikorban egy asszony kedveért nyelveket tanulni annak, aki megvénült egy mellett, nem csekély áldozat. Átlopózott hozzá; Péter még aludt, szótár, nyelvtan, párbeszédes könyvek s egyéb corpus delicti ott hevert lábánál; a nő felcsókolta őt álmából, s amint a hadastyán fölveté szemeit, az az édes csengő hang fogadta, aminél kedvesebbet nekünk a sphaerák zenéje sem mond: magyar szónak hívják.

– Mit álmodtál, férjem? – kérdezé az asszony tiszta magyarsággal. – Nem álmodtad-e, hogy míg te fáradva küzdesz, hogy hozzám közelebb lehess, én a másik úton megelőzlek a közös óhajtásban?

Zsilipy Péter szentül azt hitte, hogy most is csak álmodik, folytatását egy kedves régi álomképnek, melyből szabad volt neki fel nem ébredni többet. Ez a fölfedezés végtelenül boldoggá tette Zsilipyt, különösen azért, hogy nem kellett neki többé iskolába járni, kifizette a professzornak a kétezer aranyat, hiszen meg volt érdemelve.

Hanem azért vitte annyira nyelvészeti tökélyeit, hogy az udvarnál is föllépett kísérleteivel; egy pár adomát historicummá is tett általa; egyszer tudniillik különös bók gyanánt azt találta mondani egy udvarhölgynek: „Selber hat schönes Leder” (magának szép bőre van). – Nemsokára e megtisztelt udvarhölgy meghimlőzött, s arcán meglátszottak a betegség nyomai; mikor aztán ismét találkozott Zsilipyvel, bús tréfával mondá neki: „Lássa, odavan a schönes Leder.”

Erre Zsilipy olyanformát mondott neki, hogy történjék bármi a külsővel, csak a szíve legyen jó, hanem ezt oly válogatott kifejezésekkel adá tudtára, hogy az udvarhölgy azt mondta neki rá: „Sie Saumagen!”