Az elegáns világ szerette volna kitalálni, miért zárja el marquis Malmont a nejét?

Egyik vélemény azt mondta, hogy a marquis nagyon szerelemféltő, a marquisnő pedig hajlandó mentől több okot adni férjének ez indulat élesztésére.

A másik úgy igazítá el a kérdést, hogy a marquis bizonyosan valami rettenetes rút nőt vett feleségül, s nem akarja, hogy azt az emberek lássák; elég baj neki, hogy ő maga látja.

Ügyesebb találgatók e véleményt oda módosíták, hogy az asszony bizony nem rút, hanem – iszonyú együgyű liba; valami hajlam utáni házasság szerencsétlen tárgya, kibe a marquis a nősülésig belebolondult, s most már nagyon bánja, hogy azt tevé.

Leleményesebb kedélyek egész meséket gondoltak ki a talány megfejtésére; a marquis régi gonosztevő, neje tud felőle főbenjáró titkokat, azokat félti a férj, hogy a világ fülibe ne jussanak.

Olyan középszerű városban, mint Issodune, ahol egy vidékről feljött birtokos úr megtelepedése epochát képez, ráérnek az emberek ilyen kérdésekkel vesződni.

Marquis Malmont egyszer csak végét vetette az egész találgatásnak azzal, hogy egy szép reggelen a város notabilitásaihoz rendre küldözé azokat az ismeretes meghívó jegyeket, amikben obligat epthietonokkal ellátott férj felkéri egész tisztelettel ismerőseit és nem ismerőseit, hogy ebben vagy abban a délutáni órában kegyeskedjenek őt azzal megtisztelni, hogy szeretett egyetlenegy nejét tekintsék meg – a ravatalon.

Mármost tehát nincs többé elzárva a titokteljes nő, mindenki meggyőződhetik felőle, szép volt-e, vagy olyan rút, mint Gargantua, elmés volt-e vagy műveletlen. A halottak mind igen okosan viselik magukat, csakhogy kissé nagyon csendes társalkodók.

Miután meglátták, akkor csak egy vélemény volt felőle: az, hogy ez a nő csodaszép volt!

Olyan szép, hogy még a halál sem bírt rajta rontani, úgy fekszik a koporsóban, mint egy alvó, ki az ébresztő szóra vár, ajkai még most is oly pirosak, vonásai most is oly lágyak, oly gyöngédek, mintha ez a hideg bűvész, a halál, végig sem húzta volna jeges ujjait rajtuk.

Két napig úgy jártak a halott nézésére, mint valami híres énekes előadásaira, s két napig nem beszéltek egyébről, mint arról a fürtökbe szedett arany hajról, mely a gyönyörű arcot körülveszi s arról a pompáról, mely a ravatalt ékesíti; a nehéz selyem szemfödélről, a fehér rózsa guirlandokról, miken ezüstlepkék rezegnek, a színes viaszgyertyákról, mik körüle égnek, s hogy mind e gyászpompa közé milyen szépen illik az a fehér arcú halott.

Harmadnap pedig elkezdtek arról beszélni, hogy ez a nő meg van mérgezve.

Honnan vette magát ez a vak hír, miből támadt, azt ki nem lehet találni, mert arra okot senki nem mondhatott. A méregtől megholtak arca nem ily tiszta, azokon gyorsan végzi szomorú munkáját az enyészet; azok nem mosolyognak így a koporsóban.

És mégis az egész város azt beszélte, hogy a marquis megmérgezte nejét. A közönség nem akart elállni attól a véleménytől, hogy aki ily makacsul rejtegeté e szépséget, annak okának kellett rá lenni, hogy azt megölje, és az nem lehet, hogy valaki ily hirtelen meghaljon, anélkül, hogy valaki tudott volna betegségéről valamit. Itt valami nincsen rendjén.

Ez a mendemonda a marquis-nak is fülébe jutott. Ő vette észre, hogy a hír kezd általános lenni, annálfogva maga sietett a mairehez, őt felkérni, hogy ha a hatóságnak valami gyanúja van neje halálesetei felől, az iránt rendeljen rögtön szigorú vizsgálatot.

A város physikusai azonban annyira távol voltak e tekintetben minden gyanútól, hogy a marquist biztosíthaták afelől, hogy ellene értelmes ember semmiféle kétséget nem támaszthat nejének halála miatt; a városi mendemonda pedig nem elég ok a törvényes közbenjárulásra.

Így azután harmadnap a szép halottat eltemették abba az új sírboltba, amit a marquis három nap alatt nagy költséggel építtetett az issoduni temetőben; csupa fehér márványból volt az egész fala, arany kacskaringókkal, ezüstös rácsajtóval, s azután megint volt mit beszélni a város népének egy ideig a szép márvány urnákról, az arany kacskaringókról és az ezüstös rácsajtóról. De mégis minden márványemléken és vasajtón keresztültörte magát az a hideg hírszellő, hogy ez a nő meg volt mérgezve férje által…

És a hírnek ezúttal igaza volt. Marquis Malmont megmérgezte nejét. Hogy miért tette ezt? Azt majd megtudjuk később. Most csak az első titokra kell rájönnünk.

A marquis fiatalabb korában Syriában utazva egy görög chymistával ismerkedett meg, kinek az a különös foglalkozása volt, hogy szokatlan hatású mérgeket készített. Egy ilyen méreg titkát roppant összegen vásárolta meg tőle a marquis. A chymista „acheronion”-nak nevezte azt.

És ez valóban megérdemelte pokoli nevét.

Ha valaki az acheronionból ivott, nem halt meg tőle, hanem egészen hasonlóvá lett a halottakhoz; tetszhalott lett, aki öt-hat napig semmi szertől fel nem éled.

A gondolat démoni!

Ha vád támad a temetés előtt, s a hatóság vizsgálatot rendel, akkor az orvosi kéz öli meg az elaltatottat; ha pedig gyanútlan eltemetik – akkor néhány perce van felébredni és meghalni; néhány perc élni a sötét föld alatt; ha később támad a gyanú, s a halottat felássák, megfordulva találják koporsójában, és soha semmi esetben nem fedezhetik fel semmi nyomát a méregnek. – Ez az acheronion.

Marquis Malmont még a temetés napján elhagyta Issodunt, elment – senki sem kérdezte hová, bútorait, hintaját, lovait nyakra-főre elárverezték, s cselédjeit széteregették, ki merre látott.

A márvány síremléket pedig szépen körülnőtte a fű, párkányain megtelepedett az a sárga virágú szaka, ami úgy szeret a sírkövek repedéseiben tenyészni, kíváncsi virágocskák ott az ajtó előtt annyira is vetemedtek, hogy fejeiket bedugták a rostélyon, s benézegettek a félsötét előcsarnokba; az emberek pedig egy hét alatt elfelejtették a sírkövet is, a cirfa rácsot is meg a szép asszonyt is, aki azon belül fekszik, s nem beszéltek róla többet.

Mi történik tovább a föld alatt? Senki sem igen kérdezi.