Párizsban ez idő alatt egy sajátságos nő volt a divat királynéja.

Tudjuk biz azt jól, hogy ezt a címet senki sem kapja ingyen, s hogy a különösségek, amikért az ember ezt a megtiszteltetést nyeri, keveset használnak a nő jóhírének. Legjobb hír az egy hölgynél, ha semmi híre sincsen.

Delmaure Olivának már a neve kimondása által tett valami kárt az ember, mert a Delmaure név nem apjáé volt, hanem anyjáé. Abban pedig már elég kétértelműség van, ha valaki az anyja nevét viseli az apjáé helyett.

Igen gazdag és különösen előkelő családból származott; de azért mégsem tartozik az előkelő világhoz, a hautecrème-hez, mert nem tudja egész világosan dokumentált bizonyítékokkal indokolni, hogy mi joggal jött a világra; a középvilágnál, az úgynevezett demi-mondnál megint feljebb áll, mert függetlenül és tulajdon családja után gazdag; szalonjai tárva vannak ugyan az elegáns világ őrültjei és unatkozottjai előtt, de azok közül egyik sem dicsekedhetik, hogy szeretője volna. A hölgy igen szép, igen kacér és igen kegyetlen. Szereti imádóit halálig kínozni. Bizonyosan valami távollevő kedveséhez hű, s a többieket csak szórakozásból bolondabbítja; vagy az bizonyos, hogy úgy el tudja titkolni valami meglévő viszonyát, hogy senki sem tud róla semmit. Akik még bizonyosabbat tudnak, azok azt állítják, hogy ő meg egy fiatal hercegbe szerelmes, akinek nem annyira nagy adósságaira, mint inkább – nem is két szép szemére, hanem – szépen hangzó nevére van szüksége. Akik pedig legbizonyosabbat mondanak róla, az már olyan hitványság és képtelenség, hogy nem érdemes ide leírni.

A való körülbelül ez:

Messziről kell kezdenünk, Oliva születése előtti dolgoknál, hogy önök, a beteg tisztelt consultáló orvosai, átláthassák, mennyire voltak ez események is befolyással Oliva lelkületére.

Oliva édesanyja, Delmaure Camilla, alig volt több tizenhat évesnél, midőn a zárdából kikerült, hol a nagyurak leányait szokták nevelni. Mert a jó erkölcsű Franciaország gazdag leányai zárdai nevelést kapnak.

Igen szép leány volt, előkelő család, gazdag szülők még nagyobb hírt szereztek neki, mint szépsége; az atyai ház megnépesült versenyző fiatalokkal, kiknek mind legforróbb óhajtásuk volt egymást a hölgy kegyében fél lófejjel megelőzni (hogy elegáns kifejezést használjunk).

Tizenhat éves korában a szív tele van ábránddal, érzelemmel, a lélek még öntudatlan, a legelső benyomásokat könnyen felfogó; a sok rajongó ifjú közül egynek sikerült Camilla előtt nemcsak ébren, de álmaiban is megjelenni.

Az nagy hódítás, ha egy férfi egy nő álomlátásait is el tudja foglalni.

A gyermek hitt az álomnak és a szép szavaknak, s egy napon megvallá atyjának, hogy szeret, és választottjához nőül akar menni.

Az apa nagyon büszke ember volt, kinek sok haszontalanságon kívül, amikben kevélységét veté, volt egy leghaszontalanabb tárgya, egy fiúgyermeke, elegáns dandy, semmi egyéb (különben ezzel elég rossz van már róla mondva); az öreg Delmaure erre akarta minden vagyonát ruházni.

Azért nem is igen ütődött meg a leánya által tett fölfedezésen; azt mondta neki, hogy tehet amit akar; hiszen csak leánya volt, s a leány nem számít a családban semmit.

Ezekben a régiókban a leányt ki szokták tagadni, ha nem a család választotta számára a férjet. Nem úgy tagadják ki, ahogy a színpadon szokás, mennydörgő atyai átokkal s obligát ájuldozással, hanem – nem adnak neki hozományt.

De hiszen szeretett, tehát boldog volt; szeretőjével elszökött, a legközelebbi faluban összeesketé őket valami meghívott lelkész, s ő boldog szerelmében feledte az atyai házat, vagyont, rangot és jövőt.

Egy napon, midőn a sors megsokallta örömeit, ifjú férje azt mondá neki, hogy el kell utaznia távol lakó szülőihez, hogy azokat házassága felől kiengesztelje. Merthogy az ő atyafiságának is van oka neheztelni, amiért egy kitagadott leányt vett nőül, az már csak természetes.

Az elhagyott nő sokáig várta vissza eltávozott férjét, de az sem személyesen, sem levélben nem jött; egyszer hónapok múlva hírét veszi, hogy azon ifjú, ki neki férje, megházasodott: elvett egy gazdag özvegyasszonyt. Ez a hír való volt. A sértett nőben fölébredt a méltatlankodás érzete, s utánament a csalónak, ki egy új nőnek adta kezét, mielőtt a régi meghalt volna.

Ott pedig kinevették.

Az egész házasság csak alakoskodás volt; a lelkész, ki őket összeadta, nem volt egyéb, mint a csábító egyik átöltözött cimborája; a tanúk szintén; és az egész alávalóság olyan jól el volt már sepergetve az útból, hogy senkit sem lehetett azok közül többé megkapni, semmit bebizonyítani; ki tudja, hová lett még az a könyv is és miféle könyv volt, amibe házasságuk napján saját kezűleg beírták neveiket; meglehet, valami avult szatócs-számviteli könyv volt az is, amit a zsibvásáron vesznek fontszámra.

A szerencsétlen megcsalt nő szégyentől égő arccal, fájdalomtól tört szívvel ment magát a világ elől elrejteni; ami annál nehezebb lett már, mert a dolog egészen a nyilvánosság előtt forgott: az újságírók is megtudták; képzelhetni, mennyiféle változással, idomítással és hozzáadással ment az át a közönségbe. Először megteltek vele a napi rovatok, azután írt róla egy kisnevű poéta egy rossz regényt, azután elővette egy nagynevű költő, az csinált belőle még rosszabb regényt, utoljára a vaudeville-színházakba került a tárgy, ott verték agyon nagy nehezen.

Az öreg Delmaure kénytelen volt folyamodni a kormányhoz a nagy botrány miatt, hogy engedje családi nevét megváltoztatni.

Ilyen világban született Oliva.

Olyan anyától, akiről regényt és népszínművet írtak, anélkül, hogy bűneivel megérdemelte volna.

Nem kell orvosnak lenni, hogy az ember elhiggye, hogy mindazon keserűségnek, amit az anya szíve kiállt, a gyermekén is keresztül kellett menni még születése előtt, s abból a jellemből, amivé később fejlődött, sokat hozott már a világra Oliva.

Később, midőn eszmélni, gondolkozni kezdett, láthatá, hogy anyja mindig oly bánatos, hogy ha ránéz is, az anyaszeretet örömén keresztülsötétlik a boldogtalan nő fájdalma.

A bánatot, a gyalázatot tetézte még a nyomor.

Rokonainak egy része elhagyá, elfeledte; a másik része nem feledte el, hanem üldözé; ah, mert azt be kelle bizonyítania világ előtt, hogy a feddhetetlen nevű család szigorúan tudja büntetni nevének beszennyezőjét.

Oliva már tízéves korában ősz hajszálakat keresgetett anyja fejében. Pár év múlva aztán nem kellett már azokat keresni, mert a szép fő egészen megőszült.

Mennyi próbát állatott ki velük az ég! Hányszor el voltak rá határozva, hogy véget vetnek életüknek! Oliva, a tizenkét éves gyermek hideg keserűséggel tudott arról gondolkozni, hogy egy éjjel szenet vigyenek be szobáikba, azt meggyújtsák, azután lefeküdjenek egymás mellé és sohase keljenek fel többet. Anyjának minden baját ismeré; hisz szegény asszony nem volt kinek panaszkodjék kívüle.

A jövő iránt semmi kilátásuk nem volt; az öreg Delmaure végrendeletet tett, melyben mindenét fiára ruházta. Minden rokonának, minden cselédjének gazdagon hagyományozott abban, leányát meg sem említette benne.

Egy napon az öreg Delmaure nagyszerű vigalmat tartott fia huszonnegyedik születésnapjára; a rokonok, a környék notabilitásai mind hivatalosak voltak rá. Estére roppant tűzijáték volt a repertoiron. A báró saját hálószobájában rejté el a napokat és tűzokádó hegyeket, mikkel vendégeit és kedves egyetlenegy tékozló fiát vala meglependő; amint a lakoma vége felé közöttük motozna – melyik jöjjön elébb vagy utóbb? – a vendégek éppen poharaikat csördíték össze valami ostoba toaszton, midőn egyszerre egy földrendítő pukkanás taszítá fel őket székestől, asztalostól, s a palota széttört ablakain vulkáni láng lövellt elő. A fölhalmozott lőpornemű valahogy szikrát kapva, egyszerre nyolc terem közfalát döntötte ki. A meglepetés igazán nagy volt, a napok és tűzkerekek szikrát okádva nyargaltak a vendégek közé, zöld és rózsaszín csillagok omlottak az ablakból alá, s tűzkígyók süvöltöttek a kiütött háztetőn keresztül. A tűzijáték kissé rosszul volt arrangeolva, hanem azért tökéletesen sikerült; percek múlva az egész palota lángba borult, aki még eszméleténél maradt, menekült a lépcsők felé, azokat pedig az első rázkódás ledöntötte, nem maradt más mód a szabadulásra, mint a folyosóról az udvarra leugrálni. Ezt kísérté meg a fiatal tékozló fiú is, hanem biz az nyakát törte benne; ezer kár érte, hogy ez nem valami fényes lóversenyen történhetett meg rajta.

Az öreg Delmaure maga bennégett a kastélyban, s vele együtt a végrendelet is.

Most azután nem maradt a bárónak egyéb örököse, mint az eltaszított leány. A törvény őt ismerte el a megholt összes vagyonai birtokosának. Ki tegnap koldus volt, s a halál nemeiben válogatott, hogy a legcsúfabbat, az éhhalált kikerülje, ma mint kétszázezer livre évi jövedelem birtokosnéja lőn üdvözölve. De kárpótlás volt-e ez a megőszült hajért?

Hát aztán mit tettek a rokonok? A világ?

Természetesen kiengesztelődtek. A gúnyolókból tömjénezők váltak. Camillának már nemigen lehetett hízelegni, de magasztalhatták leányát, a szép, tündéri Olivát. Oliva pedig még jobban gyűlölte őket most, midőn hízelegtek előttük, mint akkor, midőn üldözőik voltak.

De hátra volt még utolsó bűnhődése a könnyenhívő nőnek, amiért egyszer tudott szeretni. Ez a mindnyájunk bűnhődése: a halál. Oliva ott volt ágya mellett, midőn haldoklott.

Meglátszott a nő arcán, hogy tizennégy évig imádkozott haláláért.

Megszorítá leánya kezét, azt mondá neki: „ne szeress senkit” – és megszűnt élni.

Oliva eltemetteté anyját – nem a büszke nemzetségi sírboltba, oh, a kevély Delmaure bárókat hogy sértette volna meg azzal, hanem egy szép kis virágos ligetbe, mely rózsával és jázminnal volt teleültetve; ott egy sima, egyszerű fehér sírkövet állíttatott fel eléje, s arra nem íratott mást, csak annyit: „Anyám”.

Hisz azt csak nem vésethette oda egész világ gúnykacajára aranyos betűkkel, hogy „itt nyugszik Delmaure Camilla kisasszony, kit leánya sirat”.

Az előítélet még a sírkövet is megbélyegezte. Még a halottnak sincs kegyelem.

A gyermekévek szenvedései, a gyönge kor súlyos tapasztalása eltörölhetetlen nyomot hagytak Oliva szívében; korábban tanult meg gyűlölni, mint szeretni, s az élet később sem tanította őt az utóbbira.

Különben is ritka gyémánt az igazi szerelem, az ő számára még ritkábbá lett az. Mindenkin, aki hozzá közeledett, vette észre azt a bántó bizalmasságot, amire jogot vélnek találni abban, hogy ennek a leánynak nincsen neve. Az apja gazember volt, az anyja szerencsétlen; a leányra ez gyanús árnyékot vet. Akárhogy éljen, akárhogy érezzen, minden ember tudja, hogy az apja gazember volt, az anyja szerencsétlen.

Ez a tudat végképp elkeseríté. Látta, hogy szeretik, egy szóval sem akarják vele elhitetni, hogy becsülik is; jogot éreznek őt könnyelműnek tartani, s nem szenvelgik előtte azokat a költői ábrándokat, miket más ifjú leány előtt legalább hazudni szoktak. Néha pedig éppen olyan emberre is akadt, aki nagylelkűnek akart előtte feltűnni, midőn saját vagyonát elpazarolva hajlandónak mutatta magát a névtelen gazdag nőt egy törvényes és világképes névvel és címmel megajándékozni.

Lehet-e szomorúbb tünemény a világon, mint egy fiatal nő, akinek a sors emberismeretet adott?

Oliva ezt a szomorú szerepet igen vígan tudta eljátszani. Ha keserű élettapasztalásaival zárdába megy, kinevetik, s aztán elfeledik; de ő a világ zajos közepén nyitott remetelakot, odagyűjté maga körül a világ bolondjait és mulatta magát rajtuk.

Meghallgatta imádói őrjöngését, elolvasta szerelmes leveleiket, viselte bokrétáikat, engedte őket estélyein táncolni, borától megrészegülni, mosolyától megőrülni, szerelmet vallani, magukat oktalan pazarlással tönkretenni; hanem biz ez mind kárba veszett dolog volt: epedezés, levélfirkálás, bókok, megőrülés és pénzpazarlás nem használtak senkinek semmit. A nő csak játékszernek nézte őket.

És ezt tudta minden ember. Az ész logikája szerint ebből az következnék, hogy a csalogatott, kinevetett rajongók elmaradozzanak tőle; hanem az élet másképpen játszik, éppen ez hozta őt divatba. Az emberek annál jobban siettek e gyönyörteljes kínpadra, mentől több áldozatot láttak már onnan kificamodott ésszel, elperzselt lélekkel lebukni.

Ezen bolondok közé tartozott különösen egy férfiú, akit Oliva már régebben ismert.

Onnan ismerte, hogy éppen ez volt azon tanúk egyike, akik anyjának színlett házasságán jelen voltak, s körülbelül ő rendezte az egész tréfát, úgy ahogy az végbement.

Ez az ember volt Malmont marquis.

A marquis Párizsban lakott akkor, midőn legelőször meglátta Olivát a színházban, és abban az első pillanatban úgy belészeretett, hogy mikor aztán a másik pillanatban megtudta, hogy ki e nő, már akkor az késő volt rá nézve.

Talán ha elébb hallotta volna, hogy ki ül ott ama lilaszín damaszk függönyös páholyban, őrizkedett volna odanézni, de így elébb megtörtént rajta az igézet, azután érkezett a józan tudás, ami éppen olyan keveset használt neki, mint ittas embernek a hasonszenvi labdacs.

A marquis megkísérté a szerencsét. Ő minden szerepre készen volt. Ha e nő valóban az a démon, akinek a rossz világ mondja, ha éppen csak azt a férfit keresi, aki miatta koldussá tegye s aztán főbe lője magát, neki az is tetszeni fog; ha pedig azt a sértett lelket találná benne, akinek őt a jó világ hiszi, akkor ő is tudni fogja, mit tegyen. Nemes bánattal, töredelmes szívvel közeledik hozzá, elismerni bűnét, mely őt nevétől megfosztá, de jóvá teszi azáltal, hogy egy új, fényes névvel kínálja meg – saját magáéval.

A terv kezdete nem volt nehéz; az ember csak egy látogatójegyet tesz kockára, ha azt elfogadják, akkor nyitva az ajtó, s azontúl segít az ész vagy az esztelenség.

Az első lépés sikerült, a marquis látogatását elfogadták. Az úrnő igen kegyes volt, nem mutatott régi haragot a hajdani üldöző előtt, sőt igen nyájasan bánt vele; meghívta estélyeire, elfogadta páholyában, szeretetre méltó kezdett lenni, új imádóját kitünteté; engedte szenvedélyét nőni, míg egyszer a láng kicsapott az ablakon, s a marquis egy őrült pillanatban minden vagyonát odaajánlá igézőjének… Akkor azután kitiltá őt a házából, s többet meg sem látta, akárhol találkozott vele.

A marquis értette a dolgot. Ő „csak” vagyonát ajánlá fel a hölgynek, s azért kiadták neki az utat. Ennek több kell, ennek a kéz is kell, azazhogy a név.

Ebben pedig egy kis akadály volt a marquis előtt; neki neje volt. Mégpedig fiatal neje, akit pár év előtt vett el.

Azt is szenvedélyből vette el, szegény polgárleány volt, kit nem tudott más áron megvenni szigorú szüleitől, mint a házasság árán.

Amáliának hívták a szerencsétlent.

A marquis amilyen nagyon beleszeretett Amáliába, olyan hamar meg is unta. A nő nem szerette férjét, s mindig szomorú volt előtte. Ez a legjobb ok arra, hogy a férj elidegenüljön.

A nőnek más ideálja volt; egy leánykori fiatal ismerős, valami orvos, Floiron Ardentnak hívták. Ezt a férj nem tudta. Ámbár azt sejthette, hogy a szív, amit ő nem tud felnyitni, bizonyosan belülről van bezárva, valaki lakik már ottan.

A nő és a fiatalkori kedves azután is leveleztek egymással. Volt egy közbenjárójuk: Amália szüleinek egy régi hűséges inasa, az hordta a leveleket pontosan Amáliától Ardenthoz és onnan vissza. Ezt rendesen nagy hűséggel hajtá végre.

Hanem annyi esze volt az inasnak, hogy minden harmadik, negyedik levelet megtartotta magánál a küldöttekből, hol a férfitól, hol a nőtől. Azért nem támadt a levelezésben semmi zavar; az ellenőrködés pedig lehetetlen volt, mert a szeretők sohasem beszélhettek egymással. Malmont jól tudta őriztetni nejét.

A jámbor cseléd azután, mikor volt vagy tizenkét levele egy rakáson, elvitte azokat a marquis úrhoz, s eladta neki egy jó csomó pénzért.

Malmontnak éppen aznap adták ki az utat Olivánál, mikor e leveleket kapta. Volt neki legalább min mulatni magát.

Először felbontott egy levelet Ardenttól. Abban ez volt: „Elveszett mennyországom! Utolszor akarok előtted megjelenni a síron innen. Amennyi örömet veszték el, annyi fájdalmat nyertem emlékedben. E fájdalmak közt legsúlyosabb az, hogy te el tudtál engem feledni. (Már ekkor bizonyosan eldugott a hű cseléd egy párt a neki szóló levelekből.) Bár hihetném azt, hogy boldogságod feledteté emlékemet. Adj választ csak egy szóval, csak egy intéssel, ha feledni akarsz, megkönnyítem azt rád nézve: elmegyek olyan messze, honnan hírem se jő vissza. De ha gondolsz rám, várni fogok az időkkel; messziről látlak, boldog leszek, lelkem körüled fog járni, s tán ha egyszer megőszülök, könyörül rajtam az ég, enyém leendsz; akkor is úgy foglak szeretni, miként most.”

Malmont elnevette magát.

– Ez a fiú várni akar addig, míg én meghalok; vajon hány esztendővel fiatalabb nálam?

A másik levél a nőtől volt. Ebben még szebb dolgokat talált a marquis:

„Lelkemnek jobb fele. Kétségbeesésem véghangja szól feléd. – Elhagyott Isten és ember, elhagytál te is (alkalmasint ez sem kapott már egynéhány hozzá küldött levelet). Nincs erőm tovább élni. Üldöző ördögöm (ah, ez én vagyok! – gondolá a marquis) óhajtottá teszi előttem a percet, melyben a hant koporsóm fedelére fog hullani. Ez az egyedüli nyugalmas gondolata lelkemnek. – Oh, légy könyörülő irántam, csak egy sort, melyből megtudhassam, hogy meg leszek siratva, s örömmel távozom innen. – Isten veled! Csókold meg a levélkét, én is megcsókoltam azt; gondold, hogy engemet csókolsz benne.”

Malmont széttépte a levelet, s azután hidegvérrel mondá magában:

– Amit kívántál, az megtörténhetik.

Másnap kocsira ültette nejét, s elvitte magával Issoduneba. Fél évig éltek ott, akkor meghalt a nő, és eltemették.

Szüleinek azt mondták, hogy agyonbúsulta magát, meghalt szívszakadásban, s azok megnyugodtak benne. Egyébiránt nem lehetett panaszuk a marquis ellen, mert az pontosan kifizette nekik a kötelezett móringot neje halála után.

A marquis visszatért Párizsba, s ezúttal mint kérő mutatta be magát Olivánál.

A delnő elfogadta őt. Tudniillik elfogadta a háznál. A további még kérdés alá jött.

Az első találkozásnál azt a különbséget fedezte fel Olivánál a marquis, hogy míg előbbi hódolatait haraggal utasítá vissza, a mostaniakon nevet.

Oh, pedig mint illett neki mind a harag, mind a nevetés, lehetetlen volt őt még annál jobban nem szeretni.

Malmont vagyonát, nevét, szerelmét tevé a hölgy lábai elé, s az nevetett rajta; pedig a marquis gazdag volt, fényes nevű és szép férfi.

– Kedves marquis, én mondok önnek egy jó tanácsot. Mikor szolgát akar ön venni, vigyázzon, hogy ne vegyen magának urat.

– És ha éppen urat akarnék venni?

– Akkor jó helyen kereskednék nálam. Csakhogy mi mind a ketten nagyon jól ismerjük már egymást és igen régóta. Úgy hiszem, hogy az édesanyám már az ön nevén tanított sírni. – És nagyon sokat sírtam az ön nevén, higgye el. És most azt hiszem, hogy ez a kárpótlásom, hogy annyit nevethetek rajta.

A marquis-t nem hozta e célzás zavarba. Régen készen volt rá.

– Elismerem, hogy végtelen sokat vétettem ön anyja ellen, s ha nem bántam volna azt meg ezerszer, nem jöttem volna ide, hogy bűnömet jóvátegyem. Én kegyednek elrablott nevéért ennevemet adom, a nyomorért, mit szenvedett, átadom mindenemet; éljek én kegyelemkenyéren önnél a szenvedésekért, miknek könnyelmű szerzője voltam, úrrá teszem kegyedet sorsom fölött, hatalmában áll azokért bosszút állni rajtam, vagy megbocsátani.

– Úgy hiszem, ilyen szépen beszélnek minden nőhöz, midőn feleségül kérik. És én még egyet sem ismertem, akinek helyét irigyeltem volna. Bizonyosan még édesebb szavakat is mondtak ennél a saint-denisi esketőn, ahol anyámat megcsalták; oh, ott még esküdtek is! Igaz, hogy nem valódi lelkész előtt, de az Isten előtt, és azt sem tartották meg. Lássa marquis, énbennem nagyon régi ez a fájdalom; sokkal régibb, mint az élet. Annak, hogy önt itt elfogadom s önnel beszélek, sőt még vallomásait is végighallgatom, ne keresse ön más okát, mint hogy oly igen el vagyok már fásulva minden iránt, hogy még gyűlölni sem tudok; mert ha gyűlölni tudnék, ez volna az első indulat, amit ön iránt érzenék. De nem érzek semmit. Olyan távol tartom magamat mindenkitől, hogy nem érezhetek. Szánom azokat a szegény gyarló nőket, akik hisznek, szeretnek, aztán gyűlölnek és panaszkodnak, akik megkötöztetik magukat egy vékony pókhálóban, s ott vergődnek, mint a szárnyaszegett pillangó. Nem tartozom közéjük. Nem hiszek és nem csalatkozom. Önző vagyok. Önző a legidomultabb mértékig. Önnek nagyon jól kell értenie, mit tesz ez, mert ön maga is az.

Malmont hallgatott, valamin gondolkodott magában; a delnő pedig figyelmesen nézte a gondolkodó arcát, mert meg akarta tudni, hogy az mire gondol most. – És – talán meg is tudta.

– Egyetlen asszonyt irigyeltem életemben – szólt Oliva könnyű elbeszélés hangján, mintha csak puszta mesét mondana most, mely éppen eszébe jutott – egy gyilkos feleségét. A férj dühből megölte ellenfelét, s kénytelen volt futni a törvény keze elől. A nő védte, rejtegette, ápolta őt, egyedül ő ismerte menhelyét. A férj egészen a nő kezében volt. Mennyi aggodalmat, mennyi gyötrelmet kiállt ez asszony, mennyit fáradt, tűrt, nélkülözött – és mégis milyen boldog volt. Valahányszor férjével találkozott, annak fájdalmas szerelme ölelte át, annak hálakönnyűi üdvözlék. Az üldözött vigasztaló angyalát látta benne, ki őt az egész világ igazsága ellen védte minden erejével, mit a nőnek a szerelem kölcsönöz; még önlelkiismerete ellen is, s aki őt egy szavával semmivé teheté, ha ellene talált volna véteni… Ezt a nőt tudtam irigyelni.

Malmont arcán egyre olvashatóbbak lettek a gondolatok Olivának e szavai alatt, ki mentől többet olvasott azokból, annál nagyobb borzadályt érzett lelkében.

– Kegyed tehát azért irigylé e nőt, mert az, ha neki tetszett, férjét a vérpadra küldheté? – kérdé a marquis olyan csodálatos mosollyal, amit ajkainak vonaglása minduntalan eltorzított.

– Igen. Ez ember lehetett egy őrjöngő, egy démon; amiatt, akit szeretett, megölt egy embert, kit gyűlölt, s azután kezébe adta magát annak életre-halálra, akit szeretett. Hogyne lett volna viszontszeretve!

A marquis arcát egyre jobban elhagyta a tettetett nyugalom; lelkében küzdő eszmék tükrözték magukat azon vissza, s midőn a delnő mintegy elragadtatással mondá: hogyne lett volna a férfi viszontszeretve, a marquis elveszté józan eszét, s reszketve mondá a csodálatos hölgynek:

– Oliva, ön engem megtébolyít. Őrült vagyok, midőn beszélni hallom. Ön az életet kívánja a szerelemért. – Én átadom önnek életemnek titkát, melyet ha elárul ön, nem visz ugyan vérpadra, mert magamnak is van bátorságom egy pisztoly ajkát megcsókolni, de visszahozhatatlanul elveszít. El fogja-e hinni akkor, hogy szeretem, hogy szeretni fogom örökké, hogy semmivé tehet, ha valaha megszűntem önt szeretni.

– Beszéljen – rebegé a hölgy jól rejtett borzalommal.

Malmont közelebb hajolt hozzá, halkabban beszélve. Az, amit mondott, szinte égeté a hölgy fedetlen vállát.

– Ön azt mondá, hogy e férfinak, ki azért, akit szeretett, megölt egy embert, akit gyűlölt, viszontszerelmet kelle találnia. Íme, én is megöltem egy embert, akit gyűlölék, azért akit szeretek.

– Kit?

– Nőmet.

– Ez mese.

– Méreggel öltem meg őt, senki sem tud róla semmit.

Oliva szédülést érzett, kénytelen volt karszéke támlájába fogózni; arcát azonban most is kényszeríté mosolyt mutatni, s könnyű vérrel susogá:

– Minő együgyű mese!

– S ha én önnek kezébe adnám az okiratokat, mik ellenem bizonyíthatnak, az ismeretlen méreg készítése módját, a leveleket, miket annak készítőjével váltottam s miket visszaszerezni gondom volt; ha megnevezném magát az embert, ki egyetlen tanú ellenem, de messzelakó és öntudatlan tanú; ha így kezébe adnám önnek magamat, azt mondva: „Szeress vagy ölj meg!” mit tenne ön?

A csodálatos hölgy tudott uralkodni magán: nem haloványult el, nem sikoltott fel a borzalomtól, nem kiáltott segítségért, nem; hódítóan hajolt a marquis felé, s kezét nyújtá neki.

– Az elsőt!

Azzal hirtelen megfordult, s mint egy szemérmes gyermek, kinek az első vallomás kisikamlott ajkairól, elfutott mellékszobájába, otthagyva Malmontot a szerelmi őrjöngés tetőpontján.

Még abban az órában visszajött hozzá Malmont, s egy kis szekrénykét adott neki által, melyben valami volt, aminél drágább nászajándékot vőlegény nem adott menyasszonyának: egy életnek s egy halálnak titka.

Oliva elolvasta ez iszonyú leveleket – mosolyogva; felnyitogatá az átkos szelencéket, üvegcséket, mikhez maga Malmont is reszketve nyúlt, ő mosolyogva; meggyőződött az átkozott valóról és nem reszketett belé – s másnap – megesküdött a marquis-val a Saint-Eustache templomban – és akkor is mosolygott.