A vendégek ittak és éljenezték a boldog házaspárt, míg jelen volt, s megszólíták, mikor egymás után eltűntek a teremből. Elébb Oliva hagyta el a termet, szobaleányát hívatá, hogy öltöztesse át.
Sokáig tartott az átöltözés; a delnő bizonyosan igen szép akar lenni nászéji pongyolájában, ahogy az előkészületekből kivehetni, még haját is újrafodroztatja. Boldog ember ez a marquis.
Kétszer is zörgetett már menyasszonya ajtaján, mindannyiszor azt mondták neki, hogy még nem szabad. Mikor aztán készen volt a delnő, azt mondá komornájának:
– Most távozzék ön Jeanette, s bocsássa be a marquis-t, ha jönni fog. Ha engem az éjjel valami baj találna érni, akármi baj: fogja ön e kulcsot, írószekrényemet nyissa fel, ott a készítő nevének első betűjét megnyomva, egy rejtekfiókra talál, melyben egy lepecsételt skatulya van elrejtve, ezt rögtön vigye el a rendőrfőnökhöz. – Most hagyjon magamra.
A delnő egyedül maradt. Szíve hangosan dobogott, mint a bűvészé, ki lelkeket idézett elő, s midőn azok hatalmába adták magukat, reszket közellétüktől.
Az ajtó nyílt, szenvedélytől, őrült szerelemtől ittas férj lépett a szobába, de elsápadt és hátratántorodott, amint abba lépett, s mozdulatlanul állt meg az ajtó előtt.
Mit látott? Mi tette azt, hogy a vőlegényi hálószoba láttára megaludjon szívében a vér?
A vőlegényi hálóterem sírbolttá volt alakítva.
Fehér és fekete függönyök a falakon, a boltozatról lefüggő lámpa kékeszöld fényt vetett a tárgyakra, a mennyezetes ágy helyén egy fekete bársonnyal bevont koporsó, melynek fedele félre volt hajtva s a fehér selyem szemfödél feltakarva, mintha most kelt volna ki belőle valaki.
Az alcoven homályában egy fehér asztalka állt, rajta egy halálfő. E halálfő előtt ült és imádkozott egy nő fehér öltözetben, melyen fekete szalagcsokrok voltak, derekáról hosszú fekete gyöngyfüzéren ércfeszület csüggött alá, halovány arcát hosszú hajfürtök árnyazták körül, zöld mirtusz és fehér virágfüzérrel koszorúzva.
Így volt öltözve marquis Malmont neje, midőn a koporsóban feküdt; s ez volt a menyasszonyi pongyola, amiben őt új neje várta.
Valami távolból, valami mélységből hangzott enyészetes zúgással a „de profundis” gyászéneke.
Marquis Malmont reszketett.
Most felállt a haloványalak a halálfős asztaltól, s eléje lépett.
– Marquis Malmont! Ön megijed menyasszonyától?
– Ah, ez öltöny…
– Nagyon tetszhetik önnek, mert megholt nejét ebben temették el.
– Hogy jutottál hozzá? – lihege irtózattól fuldokolva a férfi.
– Akarod tudni? Gondoltam, hogy sokszor álmodni fogsz róla, akartam, hogy ébren is lásd. Sokat fáradtam érte. Késő éjjel, csillagfénynél, halottrablók társaságában.
– Ah, te nem vagy nő, hanem pokolbeli bosszúálló.
– A szél süvöltött, bolygó tűz táncolt a sírok lapályain, a sötét akászok csikorogtak; a halottrablók kezében reszketett a tolvajkulcs, egy sem tudta vele kinyitni a kripta ajtaját.
– Oh, hallgass! Hallgass!
A nő egy percig hallgatott; azon percet kitöltötte a mélységből felhangzó ének sora: „dolores inferni circumdederunt me!”
A nő megfogta a férfi kezét, és fülébe súgá:
– Kinyitottam én.
A férfinak nem volt ereje kezét kiszakítani a nő kezéből, reszketett, erőtlen volt.
– Lassan felnyílt a nehéz vasajtó, a rozsdás sarkak csikorogtak, mintha valaki jajgatna, sóhajtana odabenn, s láthatlan ajkakról nehéz fohászok hangzottak a sötét mélységből elő, az emberarchoz ütődve fagyasztó hidegen.
– Irgalom, irgalom!
– A tolvajlámpa világánál előtűnt a koporsó: arannyal kivert fekete bársony koporsó, fehér szemfödéllel.
– Asszony! – ordíta Malmont, térdre esve Oliva előtt. – Ölj meg ha akarsz, de ne szólj tovább, ne szólj tovább!
Az pedig folytatá kegyetlenül:
– A koporsón nem volt a födele.
– Isten! – sikoltá Malmont, önkéntelenül ragadva meg a feszületet, mely a fekete gyöngyfüzéren függött.
– Valóban ez is az övé volt.
Malmont ijedten ejté azt ki kezéből.
– A szemfödél alatt nem volt senki. Távol onnan, egy szögletben feküdt egy fehér alak, arccal a földnek fordulva, ajkát e feszületre nyomva, halottan. – Ez az öltözet volt rajta. – Marquis Malmont, jer, ölelj meg!
A férfi kétségbeesetten sikolta fel, meg akart fordulni, hogy elfusson, felnyitá az ajtót, s ott a küszöbön ájulva esett keresztül.
Oliva előcsengeté cselédjeit, s parancsolá nekik, hogy vigyék a marquist szobájába, mert rosszul lett; ő egyedül akar maradni. A vendégek a tivornyateremben nevettek, és csúfolódva mondák: ugyancsak címere a vőlegényeknek, akit nászestéjén kitör a nehéz nyavalya. Úgy szánták a szegény menyasszonyt.
Az pedig kielégített bosszútól égő orcával járt szobájában fel s alá, úgy ragyogtak a szemei.
Azután lefeküdt abba a szomorú ágyba, ami bársonnyal van bevonva s arany szegekkel van kiverve, ezen nyoszolya biztosítá őt arról, hogy Malmont nem fogja őt álmában meglátogatni.