Pedig az, amit Oliva Malmontnak elbeszélt, nem volt mesénél egyéb.

Nem járt a csodaasszony Issoduneban, nem rabolta meg a halottat, nem törte fel a sírboltot, hanem egyszerűen megrendelé az issodunei gyászpipereárusnál ugyanazt a halotti mezt, amit az Amália számára készített.

Ha azt tette volna, amit elmesélt, tapasztalandá, hogy a koporsófödél félre van ugyan hajtva, a szemfödél is fölemelve, de a kriptában nincsen halott. Marquis Malmont eltemetett neje eltűnt onnan: a sírbolt üres.

Azon az éjszakán, melyen az asszonyt eltemették, eljött érte a hű szerető, felnyitotta a vasajtót, elrablá kedvese testét, s hazavitte azt magához.

Nem akarta őt otthagyni e rideg házban, el akarta vinni magával szülőföldre, ott eltemetni, hogy egykor majd őt is mellé fektessék.

Ott lefektette ágyára a szép halottat, és vallott neki szerelmet. Tehette bátran, most nem féltette tőle senki, most már mondhatta neki: én üdvöm, én szerelmem, anélkül, hogy fájdalmat okozzon kedvesének.

És amint elnézte a szép halvány arcot, olyan nehéz volt elhinni neki, hogy ez már most meg van halva.

Jutottak eszébe esetek, mikor négy, őt napig elrejtőzött halottak ismét életre tértek, s folytatták napjaikat. E kéz még oly puha, oly ruganyos, ez arc még oly üde, ez ajkak oly elevenek.

Ardent orvos volt. A tudományok hatalma kimeríthetetlen.

Az ifjú elővette, amit a tudás hatalmába adott, s megkísérté a szép halottat életre hozni. Mind hasztalan volt. Nem mozdult az meg, nem nyitá fel szemeit többé. Két nap és három éjjel nem mozdult el az ágy mellől, melyen Amália feküdt; akkor az álom és a megfeszített lelki küzdelem elnyomta: ott az ágy előtt ülve elaludt.

Egyszer arra ébredt fel, mintha egy kéz simulna végig arcán; föltekintett. A halott keze volt az, mely az ágyról lenyúlt és arcához ért. Ardent örömtől rémülten szökött fel fektéből, s amint Amáliára tekinte, látá, hogy annak keble csendesen emelkedik, mint aki mély álomban szunnyad.

A halálból az álomba!

A pokoli méreg most kezdé veszteni hatását; a halálfagy felolvadt a szívről, s az életműszerek kezdték hivatásaikat teljesíteni; hanem az álom még egyre tartott. A szép arcra visszatért az élet rózsaszíne, a gyengéd termet meleg hajlékonysága; de a lélek még távol volt, az még tán nem hallotta meg a dobogó szív hívogatását.

Ha nem hallotta azt meg, meghallotta Ardent csókjait, mik a szép alvó arcát és ajkait eláraszták; a selyem szempillák lassanként felemelkedtek, két bágyadt szempár áttekintett a halál rémországából az élő világba, a megnyíló ajk halkan susogta: „Ardent”, a lecsüggedt kar lassan fölemelkedék, s kedvese nyaka körül fonódott, kinek arcát a magáéhoz szorítá, s azután megint lecsukódtak a selyempillák, elnémult az ajak, a lélek folytatta álmait ott a túlvilág küszöbén.

Hajh, a halál országa messze fekvő vidék; idő kell hozzá, míg onnan valaki visszatérhet.