…1849-ben ismertem meg Emilt Komáromban. Mindkettőnket a véletlen sors hozott oda; én atyámat követtem, ő más parancsából volt ott.

Szerettük egymást, azzal a kínzó tudattal, hogy sohase lehessünk boldogok. Neki neje volt, jó, hűséges asszony, akit Emil hálából vett el, mert egész lételét neki köszönheté; de akit sohasem szeretett. Tisztelnünk kellett a nőt, ki férjét nemes önfeláldozással követte minden veszélybe, s ez a tisztelet volt az örök válaszfal köztűnk és a boldogság között.

Nem is árultuk el soha senki előtt, amit egymás iránt érzünk s az érzelem nem vált szégyenünkre soha. Gyakran észrevehette Emil szemeimen az éjszakai sírás nyomait, gyakran láttam őt csüggedtebb, sápadtabb arccal, anélkül, hogy egyikünk a másiktól kérdezhette volna, mi baja, anélkül, hogy egymást vigasztalhattuk volna.

Nagyon kellett őrizkednünk, az ilyen őrült titok nem lehet eléggé mélyen elásva, hogy ki ne törjön sírja alól; egy tekintés egymás szemeibe, a hangnak egy pillanatnyi reszketése, egy meg nem őrzött sóhaj elárulhatott volna bennünket az emberek előtt, s ez árulás boldogtalanná tett volna egy nemes szívű nőt, megbélyegzett volna engem.

Néha úgy jutott, hogy egymás mellett kelle ülnünk; mint vigyáztunk, hogy egymás kezéhez ne érjünk, pedig szíveink úgy reszkettek belül, hogy egymáson nem doboghatnak; pedig gondolataink úgy ölelkeztek egymással!

És mégis olyan sokat tudtunk egymással beszélni.

Mikor szép holdvilágos esték voltak, kiültünk a szabadba, s azt mondtuk egymásnak:

„Te nézz a holdvilágba, én is odanézek, mondd el magadban, amit hozzám gondolsz, én is elmondom, amit hozzád gondolok, onnan elolvashatjuk.”

És azután órákig elmerengtünk így, akárhány ember volt körülöttünk, járt, kelt, fecsegett; senki sem gondolta, hogy mi most egymással beszélünk, oly édes dolgokat, minők a szívet boldogítják, vagy oly szomorúkat, amiktől el kell csüggednünk; a holdsugár vitte, hozta a titkos gondolatokat egyikünktől a másikhoz, és nem árult el bennünket senkinek.

Mikor aztán elváltunk, egyikünk kérdé: „értettél-e?”, a másik felelte: „értettelek”, és bizonnyal mi értettük egymást, és sokat elmondtunk egymásnak így, amit szó nem fejezett volna ki.

Egyszer azután el kelle távoznunk Komáromból. Hirtelen, készületlen kelle mennünk. Emilnek Amerikába, annak ki tudja melyik részébe; nekem atyámmal, előre nem is sejthetni: hová?

A dolog változhatatlan volt: úgy kelle lenni. Nekünk el kelle válnunk, még pedig úgy elválnunk, hogy soha még csak hírét se hallhassuk egymásnak.

Mi úton is lehetett volna?

Titkunkat nem bízhattuk levélre, visszatérő vándorra, mert az mind elárulhatott volna bennünket; de ha tehettük volna is, nem tudhattuk egymás hollétét. Ő nem tudhatta meg soha, hogy minket hova vet a sors; én nem azt, hogy ő hol marad meg; csak annyit tudtunk, hegy egy éktelen, kietlen tenger fog közöttünk lenni, melyen át egyikünknek sem szabad menni, s még csak az a vigasztalásunk sem marad, hogy a messzeségbe nézve, a láthatár valami távoli pontja után sóhajtsunk, mert az egész földgömb fekszik közöttünk, akár keletnek, akár nyugatnak, egyforma a távolság közöttünk. Arra a kérdésre, hol kedvesünk? mi nem mutathatunk a távolba: „arra, messze”, hanem lábaink alá: „itt alant!”, s még csak az sem boldogíthat bennünket, hogy egymásról egyszerre álmodunk, mert itt nap van akkor, mikor ott az éj.

Mikor az utolsó istenhozzádot mondtuk egymásnak, szép telehold volt az égen; Emil megszorítá a kezemet és azt mondta:

„Látod, mennyit tudtunk egymással beszélni, mikor a holdba néztünk, mennyi édes dolgot elmondtunk egymásnak, te is értetted az én szavamat, én is a tiedet. Miért ne szólhatnánk tovább is így?”

Én sokkal levertebb voltam, mint hogy ez a szó most megvigasztalt volna. Az a gondolat, hogy soha, de soha egymásnak hírét ne halljuk, ne tudjuk, merre jár? Él-e? Boldog-e vagy meghalt: sokkal jobban kétségbeejtett, minthogy egy puszta ábrándban nyugalmat tudtam volna találni.

– Azt mégsem fogja nekem megmondani a hold, hogy te hol vagy – mondám Emilnek csüggedten.

Ő egy percig elgondolkozott, azután hozzám fordult.

– Én azt mondom, hogy igen. Aki erős akarattal és öt érzékén túl is bír valamivel, arra nézve nincs lehetetlenség. Ha mi úgy akarjuk, úgy lesz. A New York-i parton nézve, körülbelül akkor megy le a hold, mikor itt felkel. A legelső naptárból megtudhatod, mikor van telehold. Akkor vigyázd meg feljöttét. Aminő betűre én akkor gondolni fogok, merőn a hold tányérjába nézve, te ugyanazt a betűt fogod azon a fényes lapon írva látni, másnap a következő betűt és így a többit naponként, amíg a holdnegyed nem következik, amikor közlekedésünk félbeszakad, a hold lemente a nappali órákra esvén. Én ezt a titkot egy belgrádi dervistől tanultam. Az indu bűvészek ezen módon tudatták az afrikai mágusokkal Nagy Sándor halálát, mit ezek elébb megírtak, mint Görögországban tudva lett volna; a holdra írás régi mesterség, s miért ne volna a szerelem olyan hatalmas bűvészet, mint a többi. Ha erősen akarunk, erősen szeretünk, minden lehetővé lesz. Erős akarattal és nagy szerelemmel a túlvilágról is vissza lehet jönni.

Ezzel elváltunk egymástól.

Ő elment nyugatnak, én keletnek, bár mehettünk volna addig, míg a világ más oldalán ismét összehoztak volna útjaink. Egy hónapba belekerült, míg az újvilágba átutazott; ez a hónap érdektelenül telt le tőlem, a másik hónapban már nyugtalanul vártam a holdtöltét. Akarat és szerelem bennem is erős volt, de hinni nem tudtam azt, amit akarok.

Minket atyámmal egy felföldi városba vetett a balszerencse, ott volt egy kis lakházunk éppen keletnek. A magaslatról széles rónára lehetett látni. Én ott ültem az ablakban, midőn közelgett az ígért perc, s szívem dobogása jelenté, hogy várom azt, amit nem hihetek.

Mögöttünk tiszta égen áldozott le a nap, széles küllőket vetve a hegyek ormai mögül a kék égre; a keleti síkságot köröskörül barnáslila színű köd fogta körül, mely mindig magasabbra kezdett emelkedni az égre; a földnek önvetette árnya. Egyszerre halvány rózsaszín derengés kezdett pirulni a ködös árny közepén, mely mindig szélesebbre terjedt; az a sápatag hajnalfény ez, mit a kelő hold küld maga előtt, gyönge utánzása a királyi nap hajnalbíborának; perc múlva egy égő pont támadt a láthatáron, egy fénytelen izzó tűzdarab, mely csendesen kidomborult, mintha égő hegy duzzadna ki a föld felületén. Újabb perc múlva egészen kiemelkedék a halovány égi csillag, izzó tüzes tányérjával, mely elé mintha rózsaszínű fátyol volna húzva.

E pillanatban úgy tetszék – vagy úgy láttam – vagy úgy álmodtam, hogy ama fényes tüzes lapon egy nagy T betű jelent meg előttem; egy világosan kürt betű, mely azután rögtön el is tűnt onnan. Egy pillanat századrésze volt csak, ameddig ott láttam; azután vége volt. Szemeimet dörzsölém – újra odanéztam – többé nem láttam semmit; órákig fenn voltam, folyvást a holdat figyelve, nem látszott többé annak ezüst tányérján semmi egyéb a szokott foltoknál; csendesen haladt tovább a néma csillag: szomorú képe az élettelenségnek, lakatlan völgyeivel, halott hegyeivel.

Egy T betűt nyertem, vagy talán az is csak káprázat volt?

Másnap ismét ott vártam az ablakban a hold feljöttét.

Azon pillanatban, midőn alsó széle a láthatártól elvált, ismét egy világosan kiírt betűt láttam benne, mely rögtön eltűnt. Az egy E betű volt.

Reszketni kezdtem. Félelem vagy a bámulat valami szívszorító neme fogott el. Bántam már, hogy ezt láttam, mert egészen felháborítá lelkemet.

De azért harmadnap ismét rálestem a holdra: akkor egy X betű villant el szemeim előtt. – Negyedik éjjel egy A – ötödik éjjel egy S…

Tehát Texasban van!

Hatodnap beborult az ég: nem láthattam semmit; de hiszen ennyit éppen elég volt tudnom.

E világért nem közöltem volna senkivel titkomat. Féltem, hogy tagadni fogják mások, s az képes lett volna megtébolyítani, mikor én mindazt oly világosan láttam.

Minő nyugtalanul vártam a következő holdtöltét!

Az idő ismét kedvezett titkos látásainknak, a fényes égi lap hat napon át hat új betűt hozott az új világ határáról; e hat betű ez volt: „SZERET”.

„Szeret!” Mit is üzenhetett volna kedvesebbet onnan. Mi lehetett nagyobb gondolatja? Oh, bizonyára ez üzenet nem bántá meg a szűz holdat, mert tiszta volt e szerelem, miként maga a hold.

Harmadik holdtöltén egész hétig láttam a holdban végig villanó betűket:

„CALIFOR”. Ebből megtudtam, hogy Californiába ment át. Oh, miért ment még messzebb tőlem?

Negyedik holdforduláskor e szót vettem tőle:

„ARAN”.

Aranyat keresni ment; minek volt az neki? Akinek annyi észt, oly szép lelket adott az ég, hogy szánhatja az magát arra, hogy éhes, önző rablócsorda közepette a földet túrni álljon nem boldogító kincsért?

Meg is bűnhődött érte. A következő holdújság csak egy betűt hozott tőle, ez a betű volt egy „O”. Egy semmi. Tehát azt is elveszté, amije volt. E holdforgással többet nem is üzent hozzám. Azt hittem, a földi vágy elvette tőle az égiekre gyakorlott varázst.

A következő holdtölte is betű nélkül hozta fel a sápadt csillagzatot, elmúlt az egész negyed egy jelentés nélkül; én sajnálni kezdtem szép ábrándomat, midőn az isméti holdtöltén még egyszer rászántam magamat e bűvös vizsgára, pedig szemeim nagyon meg voltak gyengülve. Éppen júniusban voltunk, a holdsugarak legbűvösebb havában, méla, szellőtlen este volt, mintha minden falevél ez égi tündér megjelenését várná hallgatva s nem merne addig mozdulni. A hold csaknem vérvörös volt, midőn feljött a láthatárra; fénypontjai, mint a tűz, úgy égtek, míg völgyes sötétjei, mintha tele volnának töltve vérrel. Amely percben egészen feljött a láthatárra, egyszerre egy fekete kereszt jelent meg fényes táblája közepén, hirtelen támadva és eltűnve. A falevelek egyszerre mind rákezdték susogni a csendben, mintha ők is látták volna azt.

Én reszketve távoztam el az ablaktól és bementem szobámba imádkozni.

Két hónap múlva olvastam a hírlapokból, hogy ugyanazon a napon hajnalban, mely minálunk az estével összeüt, San Francisco csőcseléke fellázadt, egy városrészt felégetett, s egy csoport európait legyilkolt – azok között volt Emil.