A jó Saxo Grammaticus okosabb ember volt a mi jámbor Anonymusunknál, mint aki kritikusi büszkeséggel elveté az útféli énekesek meséit, s száraz pontossággal elsorolva egyik adatot a másik után, átengedte a feledékenységnek a nemzeti életünket jellemző ősregéket.

A dán történetíró nem restellte a nép közé leszállni, összegyűjtögetni a regényes mondákat, mik ott szájról szájra adva élnek, belefűzte őket nemzete történetébe s kérdés, hogy nem volt-e a mondák fölszedegetése által hívebb az igazsághoz, mintha adatait az udvaroncok hízelgő krónikáiból, vagy külföldi írók epés koholmányaiból kölcsönözte volna.

Világhírű Hamlet alakját e tudós férfi gyűjteményében lelte a költők óriása, kinél sem azelőtt, sem azután nagyobb nem volt és nem is lesz: Shakespeare.

A drámát mindenki ismeri, s ki ne óhajtaná látni magát az ősregét, ahogy az kezdve és bevégezve van; mert a brit költőkirály csak egy epizódot emelt ki abból: Hamlet nem halt meg azon katasztrófánál, mely a drámát végzi, még azután kezdődik életének zajosabb, fényesebb fele, a költő csak a sötétet rajzolta le.

Látni fogjuk, minő erővel bírta a költő a magában túlgazdag tárgyat kezelni, költői magasságba emelve a bizarr képeket, művészi tudattal válogatva ki azt, mi művének hatását sokszorozza, s ritka tárgyismerettel mellőzve, ami az érdeket szétvonná; másfelől megtaláljuk a kulcsot Hamlet jelleméhez, hol a fájdalom miatti őrültség s a tettető fonák bolondossága mintegy tükörből néznek egymásra, hogy alig ismerni fel, melyik a való, melyik az árny.

Hamlet apja Horwendill jütlandi alkirály volt, bátor harcos szárazon és tengeren. Egyszer harcba keveredett Kollerrel, a norvég királlyal. Hogy véget vessen a harcnak, kihívta ellenfelét az északi tenger egyik szép puszta szigetére, magányos párbajra; ott a szép zöld pázsiton, a tengertől körülzúgott part fölött megvívott vitézül a két fejedelmi vezér. Koller elesett. Horwendill megölte.

Ott a szigetparton eltemetteté a jütlandi alkirály megölt ellenfelét, királyi pompával zászlós halmot emeltetett fölé, a halomra nagy négyszögű követ; így egyezének meg a harc előtt; ha Horwendill esik el, bajfele teszi ővele e tisztességet.

Pedig jobb lett volna Horwendillnek ott elesni, mint ellenfelét eltemetni, mert a jütlandi király e hőstettéért jutalmul leányát adta hozzá nőül. Ez a jutalom lett halálveszedelme.

Testvére Fengo, ki sem oly deli, sem oly hős nem volt, mint ő, egyaránt irigylé bátyjától a szép nőt és a trónt; s a derék bajnokot egy napon, míg aludt, fülébe öntött méreggel meggyilkolá.

A gyilkos tudott az özvegynek hazudozni, hízelkedni, gyalázta előtte a megholtat, s addig hazudozott, míg Genutha hitt neki, és férjhez ment férje testvéréhez – és gyilkosához.

Hamlet már ekkor felnőtt ifjú volt, s amit a drámában apja szelleme ad neki hírül, a gyáva orgyilkolást, azt egy jó barátja, tejtestvére tudatá vele.

Ez ifjú szemei előtt e pillanattól fogva nagybátyja lelke egy kitárt könyv volt, melyből annak mosolygó szemein keresztül azt olvasá ki, hogy ha ez őt veszélyesnek fogja találni, neki is halnia kell.

Ekkor kezdé el csodálatos szerepét játszani, őrültnek tettetve magát.

Nemes arcvonásai oktalan dőreség kifejezését vevék föl, amit beszélt, merő balgaság volt, minek értelmét nem lehetett kitalálni, s ha nagyon rájött a gonosz óra, mikor legszebben fel volt öltözve, leült a földre, s elkezdett a porban játszani. Máskor ismét mozdulatlanul elült a tűzhelyen, a parázsba bámulva, vagy horgokat faragott kemény fából, miket a tűzben megedzett s a hamuban eltakargatott. Ha kérdezék Fengo vitézei: mit csinál, azt mondá, előkészületeket tesz apja halotti tisztességtételéhez, amin azok nagyokat kacagtak.

Kacagtak az együgyűek, de a mélyebben látók félni kezdtek az őrjöngő titkosabb gondolataitól, s kezdték hinni, hogy Hamlet zavart beszédének mélyebb értelme is van, s a badar tréfák szavai alatt megtorló igazság bujdokol.

Fengo végre bizonyossá akart lenni, ha vajon Hamlet valódi vagy csak színlelt őrjöngő-e. Evégett elküldé őt azon ürügy alatt, hogy elméje szórakozzék, hosszabb kéjutazásra, két meghitt udvaroncát adva mellé, hogy azok az úton kémleljék ki Hamlet lelkét.

Az ifjú királyfi az úton még bolondosabban viselte magát, azon kezdte legelőször is, hogy a paripának farkát kantározta fel a feje helyett, s visszásan ült fel a nyeregbe.

Amint egy erdőbe értek, farkasok futottak keresztül az úton:

– Nézd csak – mondának kísérői – milyen szép paripák!

– Az ám – szólt Hamlet – milyen szépen illenének rájuk nagybátyám vitézei lovagoknak.

A tengerparton egy széttört hajó kormányára akadtak: „Nézd, Hamlet, milyen nagy kés!” szóltak kísérői bámulást színlelve.

– Nagy bizony, de az is sonka legyen ám, amit ezzel vágnak – válaszolt Hamlet.

Majd a tengertől mosott fövényre mutatva, el akarták vele hitetni, hogy az milyen szép liszt.

– Nem csoda – felelt rá Hamlet –, ezek a szép átlátszó hullámok őrölték azt ily tisztára.

A kémek mind feljegyzék ezt a sok badar beszédet, s megírták azt Fengónak. Az udvarnál nagyokat nevettek rajtuk, s midőn Hamlet visszatért az útról, kérdezék tőle, minő vánkoson hált jártában, keltében? „Egy tulokkörmön és egy kakasfejen”, volt rá a felelet.

Mindenki átlátta és megnyugodott benne, hogy ez bolond. Csak egy vén tanácsos nem hitt még mind e tébolygásnak. Az ő ajánlatára azt főzték ki, hogy Hamletet összehozzák anyjával valami félreeső szobában, ott kihallgatja valaki, mit beszél anyjával, az előtt bizonyosan meg fogja nyitni szívét.

Hamlet, amint anyjához hívták, rögtön sietett a kijelölt szobába, s előbb érkezett oda, mint Genutha. Azon időben a dán fejedelmi paloták márvány padozata finoman szőtt gyékénnyel volt takarva; egy ilyen összegöngyölt gyékénycsomag állt a fal mellett. Hamlet elkezdett bolondos szökellésekkel táncolni a teremben, s végre felugrott a gyékényre, nagyot kukorítva rajta, összeverte tenyereit, mint szárnyait szokta a kakas.

Egyszerre megérzé, hogy a gyékény alatt emberi test mozog. A kém volt az, ki oda rejtőzött Hamlet szavait kihallgatni. Hamlet kirántá kardját, keresztülszúrta a leskelődőt, s azzal kihurcolta azt és elrejté.

Ekkor érkezett a szobába Genutha. A nő elkezdett fia őrült magaviseletén sírni, midőn rémületére Hamlet egyszerre megváltozva állt eléje, elmondá irtózatos szavakkal apja meggyilkoltatását, s szemére hányta a gyilkossali frigyét. A nő kétségbeesett, s hogy borzalma, amit Hamlet szavai gerjesztének szívében, őszinte volt, bizonyítja az, hogy nem árulta el, mit beszélt hozzá Hamlet. A kém: a tanácsos, kinek azt hallani és odábbadni kellett volna, hallgató ember lett örökre, eltűnt, senki sem tudta meg, hová lett.

Hamlet azt mondá az udvaroncoknak, midőn nagyon keresték a vén tanácsost: „Kérdezzétek meg a sertésektől, talán azok tudni fognak valamit a vén bolondról”. A lovagok ezt is pompás tréfának találták, pedig valóban azok ették meg a tanácsost, mert Hamlet nekik szórta szétdarabolt hulláját.

Azonban Fengo szívéből nem akart tágulni a gyanú; otthon nem merte Hamletet megöletni, hanem elküldte titkos üzenettel Britannia királyához.

A brit király fegyverfrigyese volt Fengónak; az üzenet, mit Fengo küldött neki, az volt, hogy ölesse meg Hamletet titokban. Hamlet megérzé a veszélyt, és nem rettegett tőle. Mikor útnak indult, titokban megkérte Genuthát, hogy mához esztendőre, amikor ő vissza fog térni, rendezzen nagy ünnepélyt fiának halotti torára. Akkor a nagy terem egyik végétől a másikig, ahol Fengo harcosai szoktak lakmározni, feszítse ki azt a hosszú nagy kötelet, melyre ő a kemény horgokat kötözte. E horgok arra valók, hogy a koszorúkat beléjük aggassák, miket a szép leányok fonnak majd mindenféle mezei virágból.

Amint már a tengeren voltak, Hamlet lerészegíté kísérőit, s felkutatva poggyászaikat, meglelte azokban apjának titkos üzenetét, akkori idők divatja szerint fatáblába ékírással bevésve.

Hamlet lefaragta a tábláról az írást s azt metszé helyébe, hogy a brit király adja nőül őhozzá leányát, kísérőit pedig nyakaztassa le. A küldöttek nem tudtak olvasni (még akkor a betűk ismerése különcségnek járta), s jó biztonban adták át a hozott táblát a királynak, mire az mindnyájuk számára pompás lakomát rendezett.

Hamlet az egész vendégség alatt sem enni, sem inni nem akart, s általában oly kedvetlenül viselte magát, mintha restellne ott lenni.

Ebéd után, hogy mindenki a mellékszobákba távozott, a király kémeket küldött Hamlet ajtajára hallgatózni, míg társai kérdezősködtek tőle, hogy miért nem eszik, csak nem gondolja tán, hogy méreg van az étkekben.

Hamlet azt felelte: „A kenyér vérrel volt kelesztve, a víz vas után ízlett, a húsnak halott szaga volt. Maga a királyné pedig inkább szolgálónak látszik, mint szabad nőnek”.

A király bámulva hallá a mondást kémeitől. A herceg kísérői kinevették e beszédet, de a király utánjárására kisült, hogy csakugyan a kenyér, mely az asztalon volt, oly búzából készült, mely csatatéren termett; a kút fenekén, honnan a vizet meríték, két rozsdás kard feküdt, s azon sertések, miket a lakomára leöltek, nemrég egy rabló hulláját tépték szét.

Hanem azt honnan tudhatá meg Hamlet, hogy a királyné nem született szabad nő, mert előbb valóban a király rabnője volt. Ezt magától Hamlettól kérdezé meg a király.

Hamlet azt felelte: „A királyné felemelte ruháját, hogy be ne piszkolja a földön, ezt született fejedelemnő nem tette volna”.

A király átlátta, hogy Hamlet bölcs ember, s nőül adta hozzá leányát, kísérőit pedig leöleté.

Ezen meg Hamlet jött dühbe, s haragosan követelte a királytól kísérői vérdíját, amit az, csakhogy kiengesztelje, kifizetett neki. A vérdíjban kapott aranyat Hamlet megolvasztá, s beletölté két üres bodzafapálcába.

Így élt azután álló esztendeig a brit király udvaránál mint boldog férj és okos ember.

Amint az év lejárt, Hamlet búcsút vett nejétől, kisgyermekétől, s hajóra ülve, egy szép napon kiszállt Jütland partján egyes-egyedül.

Éppen eltávozásának évnapja volt, a nagy teremben Fengo és hősei vígan ünnepelték boros kancsók mellett Hamlet halotti torát, midőn a királyfi egyszerre közéjük lépett.

Láttára visszarettentek, azt hitték, Hamlet lelke az; de amint megszólalt, ismét visszatért a régi kedv; hisz ez az igazi Hamlet, akinek nincsen lelke.

A régi jó bolond Hamlet állt ott ismét, s mi lehetett volna tőle bolondosabb gondolat annál, hogy saját halotti torára hazajöjjön.

Hamlet még azzal növelte a jó kedvet, hogy ruháit felgyűrve, csodálatos táncokat járt, s maga töltögette a bort a vitézek kupáiba.

Végre azt kérdezték tőle, hogy kísérőit hová tette, erre Hamlet elővette a két bodzafabotot, azoknak vérdíjával teleöntve:

– Ez az egyik – ez a másik…

Ki ne kacagott volna rajta?

Utóbb Hamlet maga is ittasnak tetteté magát, elkezdett kardjával hadonászni, és saját ujját vágta meg vele; mire, hogy több kárt ne tehessen magában, egy nagy szeget ütöttek a kardján és annak hüvelyén keresztül; ilyen formában nem lehetett azt többet kihúzni.

Végre a dorbézolók egyenként elázva a bortól, eldülöngtek ülőhelyeikben; Fengo hálószobájába viteté magát, a többi ittasan hevert a leterített gyékényeken.

Ekkor Hamlet leereszté azt a csomós kötelet, mellyel anyja az ő megérkeztének örömére feldíszíté a termet, s azokra a fahorgokra, mik arról csüggtek, sorba ráhurkolta az ittas lovagokat, valamennyit úgy megkötözve, hogy moccanni ne tudjon.

Azzal felment Fengo hálószobájába, őrök, csatlósok mind mámortól elnyomva hevertek szerteszét; mélyen aludt maga Horwendill gyilkosa is.

Hamlet akkor szép csendesen kicserélte saját kardját Fengóéval, s akkor felébreszté a gyilkost.

Ha nem értette volna Hamlet szavából, megérthette kivont kardjából a király, hogy kivel van dolga.

Hirtelen kardot kapott ő is; hanem az Hamlet kardja volt, amit a keresztülütött szeg nem engedett kihúzni; Fengo hasztalan kiáltozott segély után, míg Hamlet csapásai alatt elesék.

Hamlet ekkor üszköt vetett a várba; rázárta a bennlevőkre a kapukat, a sötét éjszakában messze világító égésre összefutott a nép; hasztalan, odabenn nem talált már egyebet, mint elhamvadt csontvázakat páncélba öltözve.

Ezalatt Hamlet, atyjának híveit maga köré gyűjtve, hirtelen föllépett a nép előtt, s elmondá az egész véreseményt: a gyilkosságot és a bosszút.

A nép gondolva, hogy ki oly sokáig tudott magán uralkodni, jó uralkodó lehet, elfogadta őt fejedelmének.

Nemsokára három hajót felszerelve, hívei kíséretében, nagy pompával indult útnak Hamlet, Britanniában hagyott nejét meglátogatni. Ott öröm és diadal fogadta; a király nagy vendégséget adott a kedvéért; azonban, mikor az első áldomást Fengo egészségére akarta üríteni, mondák neki, hogy annak már fölösleges minden egészség, mert az meghalt. Hamlet volt, aki egészségét elvette örökre.

A brit király és Fengo fegyverfrigyesek voltak, kik egykor felfogadták, hogy egyik a másik haláláért bosszút fog állani, bárha tulajdon rokonai ellen kellene is. Azon időkben nem arra volt az embereknek gondjuk, hogy tisztességgel meghalhassanak, hanem, hogy haláluk meg legyen bosszulva.

Az adott szó teljesítésre várt, most már egy halottnak adott szó volt az, s a régi emberek jobban féltek a halottól, mint az élőtől.

Azonban Hamlet a király veje volt és azonfelül vendége is, mást kellett kigondolni, hogy a bosszú be legyen töltve rajta.

Magas éjszakon, erdős Skócia hegyei között élt egy királyi amazon, Hermotruda, kinek szépségéről és eszéről sokat tudott beszélni a hír. De amilyen szép és okos, oly harcias és kegyetlen is volt a királyi szűz, kiben annyira ment a férfigyűlölés, hogy aki őt szerelmével merte megkínálni, azt irgalom nélkül megölé. Nem egy ifjú hős, kinek rossz sorsa a bájos tündér arcát megmutatta, vesztette el szívével egyszerre fejét.

A király tehát azt gondolá ki, hogy miután az ő neje meghalt, Hamletet elküldje Hermotrudához, hogy azt az ő számára nőül kérje.

Hamlet elindult kísérőivel a veszélyes leánykérésre; azonban előbb egy ezüstvértet készíttetett magának, melynek küllős hasábjaira eszes tettei voltak képekben kiverve, mindenik alatt egy rövid magyarázó mondat – az egész pajzson egy regényes élettörténet leírva.

Amint Skócia rengeteges hegyein áthágva, az örök ködlepte mocsárokon, sötét hegyszakadékokon át egy szép viráglepte völgybe jutottak, ott Hamlet pihenést engedett kíséretének, s lovaikat lenyergelve, egy kis csergedező patak partján letelepedett velük, hol a hosszú fáradság és a déli verőfény s az erdei madárfütty és a mezők illata addig csábítá őket, míg mindnyáját elnyomta az álom.

Pedig a halál ott függött fejeik fölött. Hermotruda előre hallva jöttüket, kémeivel mindenütt nyomon kísérteté őket, s most, hogy elaludtak, hirtelen rajtuk rontott, hogy álmukban meggyilkolja a vakmerő leánykérőket.

De amint meglátta a szép deli királyifjút, ezüstpajzsával betakarva, szánalmat érzett iránta, s mire végignézte a vértre metszett képeket s azok mondatait, már akkor a szánalom szerelemmé vált szívében.

Nem ölte meg és nem ébreszté fel; új érzelmektől égve, eddig ismeretlen gondolatok közt tért vissza várába az alvó ifjútól, ki nemsokára maga is megérkezék oda kíséretével együtt s üdvözölve a királynét, átadá neki a kettős fatáblát, mely kívül a király aranypecsétjével lezárva annak házassági ajánlatát tartalmazá.

A királyné felbontá a küldeményt, s mindenki bámulatára azt olvasá ki belőle, hogy a király „Hamlet számára” kéri meg Hermotruda kezét, előszámlálva annak hősi tetteit.

A szerelmes hölgy nem a levélből, hanem szívéből olvasott, s Hamlet először járt életében úgy, hogy nem tudá megfejteni, mi történt vele.

A büszke amazon mosolyogva és pirulva nyújtá neki kezét, asztalához, szíve mellé ülteté őt; amit a bor meghagyott a királyfi eszéből, azt elvevék a szép szemek, hogy végre elfelejté otthon hagyott szelíd nejét és kisfiát, s elbűvölten omlott a bűbájos szűz keblére, melyen férfiszív azelőtt nem dobogott soha.

Ezzel minden rendbe volt hozva: a vazallokat összehívták, a nászt nagy pompával megülték, s Hamlet, mintha a feledés kelyhéből ivott volna, boldog mámorban tölté a csodás szerelem hónapjait s nem gondolt egyébre.

Végre jött az idő, hogy vissza kellett térnie Britanniába, a királynak hírül adni új házasságát s kisfiát újra meglátni. Hermotruda, féltve Hamletet, mellé adott kíséretül egy sereg vitéz skót ifjút, úgy bocsátá el őt magától. A brit király már „várt” reá; míg ő gyönyöre perceit élvezé Hermotruda ölén, addig amott köszörülték számára a halálos acélt. Ha meg kellett Hamletnek halnia egyszer, mivel Fengót, a király bajtársát megölte, meg kellett volna halnia százszor, amiért leányát meggyalázta, más nőt vevén feleségül.

Midőn a brit határra ért, eltaszított neje eléje jött az úton, kisgyermekét karján hozva. Mindent tudott már. Nem jött sírni, panaszkodni, sem szemrehányásokat tenni férjének, hanem azt jött tudtára adni, hogy óvja magát atyja haragjától, mert az halált esküdött fejére.

Hamlet ezt megtudva, öltönye alá finom páncélinget vett magára, s úgy ment a király elé. Ez barátságos mosollyal fogadta hitszegő vejét, s maga mellett engedé lovagolni egész vára kapujáig. Itt a felvonóhídhoz érve, a király udvariasan maga előtt bocsátá az ifjút, s amint az előreléptetett, hátulról hirtelen ráhajítá kelevézét.

Ámde a páncéling feltartá a halálos döfést, Hamlet hirtelen kardot rántva visszakiálta hátramaradt skótjainak, kik a brit katonákkal párosával egy sorban lovagoltak.

Egyszerre kivillant minden kard a hüvelyből – a két ellenséges csapat vad viadal között leterelte egymást a vár alatti síkra, s ott harcolt egész a nap leszálltáig, amikor a nyugalomvágyó köd szétválasztá a két sereget. A király és lovagjai visszatértek a várba, Hamlet csapatja az erdőben szállt meg.

Mindkét részről sokan hullottak el, Hamlet megszámlálta halottait és elborzadt.

Nagyon sokan feküdtek ott.

Előre el lehetett gondolni, hogy másnap a király összegyűjtött erővel fog rájuk támadni, s hogy álljon vele szembe Hamlet megfogyott erővel?

Ekkor azt gondolta ki, hogy mindazokat, akik a múlt napi csatában elestek, felkötözteté lovaikra, megmaradt kezeikbe szoríttatta a kiszegzett dárdát, s minden két élő harcos közé egy halottat oszta.

Amint a hajnal szürkült, már harsogtak a király seregének trombitái, s újra jött az Hamlet ellen új és kipihent erővel.

Ekkor Hamlet is előjött a maga seregével az erdőből, s amint a britek meglátták, hogy a holtak ismét lovon ülnek s mindazok, kiket ők előtte való napon megöltek, azon halaványan, véresen rohannak reájuk, holt szemeik kinyitva, dárdáik előreszegezve – dermesztő ijedtség fogta el mindnyáját. Be sem várták a támadást, elhányták vértjeiket, s futottak a csatatérről; csak kevesen álltak ellen, azok az utolsó emberig elhulltak, közöttük volt a király is.

Hamlet ekkor mindkét nejét magához véve, hadi prédával megrakta hajóit, s visszatért saját országába.

Ott sokáig uralkodott bölcs fejjel és erős karral, harcban dicső és szerelemben boldog; ha egy karjára néha négy ellenség is jutott, miért ne juthatott volna szívének is két szerelem?

Azonban azalatt Rorik, a főkirály meghalt, s utána Wiglet következék, ki féltékenyen nézte a jütlandi alkirály hírét és erejét, s az elég ok volt arra, hogy őt harcra hívja fel.

Hamlet jól ismeré Wiglet túlnyomó hadi erejét, hanem azért elfogadta a kihívást. Csak egy aggodalma volt: mi lesz Hermotrudából, ha ő elvész? De a bátor amazon miatt nem kellett férjének aggódnia; ő is vértet, páncélt öltött, fegyvert kötött oldalára, úgy szállt férjével együtt a harcba, melyből sem Hamlet, sem ő nem tértek vissza.

Ott esett el a hős király, nejével és bajnokaival hősi viadalban. Ez a vége szokott lenni minden hőskölteménynek.

Mennyi erőtudattal kellett bírnia a nagy brit költőnek, ki Hamletet a költészetben megérdemelt nagyságára emelte, hogy ennek tettgazdag életéből éppen azon részt választotta, mely csupán lélektani ábrákat mutat, holott a későbbi események sokkal ragyogóbbak, sokkal jobban kínálkoznak regényes és csodálatos alakulásaikkal a hevült fantáziának.

A múlt századbeli vitézi regények írói bizonyosan inkább a brit királlyali eseményeit választották volna; s az újabbkori drámakészítő társulatok alighanem tudnának valami csinos vaudevillet származtatni Hamlet és Hermotruda történetéből. Szinte csodálkozni lehet rajta, hogy még addig felhasználatlanul hagyták e kínálkozó alkalmat, ily sokat ígérő címmel lephetni meg az újdonságvágyó közönséget: „Bölcs Hamlet, vígjáték, táncokkal és görögtűzzel”.