Első Péter, Cyprus királya, a saracen harcokban nevelkedett; mint ifjú már réme volt a félhold martalócainak tengeren és szárazon, tulajdon népe pedig imádta.

Neje, Arragoni Leonora, a nápolyi király unokahúga volt, kit a cyprusi hős végtelenül szeretett.

Egyszer hosszabb időre kellett Péternek elhagynia kicsiny, de fényes birodalmát; Rómában adtak egymásnak találkozót Európa leghősiesebb fejedelmei, tanácsot ülendők a hitetlenek ellen indítandó hadjárat felől; a cyprusi királynak nem volt szabad elmaradni onnan.

Péter, midőn szigetét elhagyta, ősz barátját, a derék Visconti Jánost kérte fel, hogy ügyeljen távolléte alatt – legféltettebb kincsére, a nőre; országát azalatt testvérei kormányozták.

Mennyire szerette nejét a király, azt egy vonás is rajzolni fogja: elutaztával Eleonórának egy patyolatköntösét vitte el magával s éjszaka mindig azt teríté vánkosára, arra nyugtatá fejét, hogy legalább vele álmodjék attól.

Mikor legjavában folyt a fejedelmi tanácskozás, Péter levelet kap Cyprusból, melynek soraiban az öreg Visconti reszkető vonásait ismerte fel.

A levél így szólt:

„Bár inkább kezemet látnám levágva, minthogy e sorokat írjam le vele. Király, tudd meg, hogy nőd hűtlen hozzád, Rochas gróf tölti be helyedet, és ez nem is titok többé; egész Nicosia, egész Cyprus beszéli szerte; te vagy az utolsó, aki azt megtudod. Tudom, hogy szívedet tépem ki e szóval, de hallgatásom bűnrészesévé tenne e gyalázatnak. Büntess meg, ha fájdalmat okoztam, s ítélj el, ha nem mondtam igazat.”

A király nem törődött tovább európai kongresszussal, nem a saracénok hódításaival, hajóra ült, kifeszítteté minden vitorláját, s a legdühödtebb viharra bízva magát, hogy annál sebesebben érjen haza, sietett Cyprusba vissza.

Mielőtt nejét látta volna, összegyűjté az országtanácsot, s felolvasva előttük Visconti levelét, szívükre köté, hogy ítéljenek e tárgyban szigorún; semmi kímélet, semmi részrehajlás; a király becsülete kér elégtételt, s a király szégyenét nem mossa le más, mint a vér. Akit bűnösnek találnak, az lakoljon.

Azzal bezárkózott palotájába, s az ítélet hozataláig eltilta magától mindenkit, még testvéreit is, nehogy meglágyítsa valaki kérlelhetetlen haragját.

Két hétig vitatkozott a főtanács, akkor meghozták az ítéletet, s leírva a király elé terjesztették; neki csak alá kellett még írnia nevét. A király dobogó szívvel fogott az ítélet olvasásához, mert hiszen egy nőnek, akit szerettünk, halálítéletét olvasni mégis megrendítő.

De mennyire meg volt lepetve, midőn a sorokon keresztülfutott. A főtanács ítélete – felmenté a királynét minden büntetés alól.

A főurak, a bölcsek tanácsa elismeré ugyan, hogy mindazon vádak, mikkel Arragoni Eleonóra terhelve van, igazak és nehezek; hogy bűne köztudomású, az utolsó cypriota ismeré azt; ámde – a királynék nem azon törvények alatt állnak, mik mellett a jobbágyok nejei bűnhődnek, s ami törvényt a király alattvalói számára hozott, az őt sem nem kötelezi, sem neki elégtételt nem ad! – Az országlás rendje nem engedi azt a kérdést megvitatni, hogy egy királynő hű volt-e férjéhez, vagy sem, mert az a trónörököst fosztaná meg isteni jogaitól a nép előtt. Azért erről hallgatni kötelesség. Az ország nem vetheti oda a kesztyűt Nápoly és Arragonia királyainak azért, mert Cyprus királyának szíve meg van sértve. Azért az ország legfőbb tanácsa kitörli e vádat és mindazokat, amik a királyné ellen bármikor emeltetnének. Ellenben halálra ítéli Visconti Jánost, e botrány indítóját, mint aki beszélt akkor, midőn hallgatni volt kötelesség.

A királyt nem a düh, hanem a mély fájdalom lepte el az ítélet olvastára. Önmaga volt elítélve abban. Elítélve, egy hitszegett nő gyalázatát hordozni lelkében mindhalálig.

Nem tépte szét az ítéletet; meghagyta azt tanulságul az utódok számára, aláírta nevét, rányomta pecsétjét, csupán azt módosítva benne, hogy hívét, Visconti Jánost ne érje büntetés; ezt nem szabad kivégeztetni a tanácsnak.

Nem is végezték ki tehát, hanem egy hétig még börtönében tarták, azalatt nem adtak neki enni, s a gyönge öreg ember egy hét alatt meghalt éhen.

Amely nap halála hírül jött, a királyné nyílt orgiát rendezett palotájában, s kimondá, hogy most már nem Rochas gróf, hanem akárki! És mondhatta azt, mert férje Cyprus uralkodója volt.

Péter király egyszerre hallá meg az orgia zenéjét és Visconti halálának hírét.

Ez óra cserélte ki lelkét:

– Legyen hát tinektek a ti törvényetek szerint! Vége a saracen hadjáratnak, idebenn kezdődik a harc!

És bosszúállása rettenetes volt.

Ugyanazon fegyvert fordítá főnemesei ellen, amivel azok döftek szívéhez.

Az ország connetableje volt, ki amaz ítéletet indítványozá! Péter egy nap egyszerre elraboltatá a connetable nejét és fiatal leányát, palotájába hurcoltatá őket, s másnap ismét kitaszíttatá őket palotájából.

És aztán így tovább.

Nem volt nemes család, melyből egy fiatal nőt, leányt, csábítás, vesztegetés vagy erőszak palotájába ne hurcolt volna, ahonnan azután csak a kész gyalázat tért a családokba vissza.

Mindenki vérig volt már sértve azok közül, akik a felmentő ítéletet hozták, a cyprusi nemesség homlokáról le volt törülve a lovagi büszkeség; futott mindenki az udvar közeléből; kit még nem ért a szerencsétlenség utol, sietett hajadon leányát elrejteni a klastromokba, s aki szép fiatal nőt vett, titokban tartá nászát; a nőrokonok létét eltagadta, aki tagadhatta.

Péter egészen ellentéte lett hajdani önmagának. A nemesből, a lovagkirályból, ki annyi sebből látta hullani vérét népe és hite oltalmában, kegyetlen zsarnok vált, ki feltörte a zárdák szent kapuit, elrabolta a nemes szűzeket az oltár elől, s ha ráunt könnyeikre – eladta őket a töröknek.

Azt is eltanulta pedig a tyrannok iskolájából, hogy a meggyalázott nő férje, apja, testvére rossz alattvaló. Azokat gondja volt elfogatni, tömlöcbe vettetni; börtönei éppen úgy teltek, mint gynecaeuma.

S hogy e sok fogolynép ne heverjen ott hiába, az a gonosz ötlete jött, hogy egy várat építtessen velük, amelyből, ha alattvalói fellázadnak ellene, őket leverhesse. Maguk az elégületlenek kényszerültek e kényvár alapjait megásni, nehéz köveket hordani hozzá, s láncaikat csörgetni, szemeiket törölni mellette.

Csak egy férfi volt még a bírák közül bosszulatlan, Carion de Giblet, nicosiai gróf, kinek egyetlen leánya, Mária, hírhedett szépség volt Cyprus szigetén.

Nemcsak szépségéről, de erényéről is híres. Péter király sokáig járt utána, hogy hova tűnt el e hölgy, kinek hollétét kémei nem bírták fölfedezni; míg végre megtudá, hogy a Santa Clara zárdában van elrejtve. Hangjáról ismertek rá, amint énekelt a zárdaszűzek közt a rácsozott orgona mögött. – Kár volt olyan szép hangjának lenni!

Éjjel a király testőrei rajtarontottak a zárdán, s Máriát az oltár lépcsőjéről ragadták el, onnan vitték a palotába.

A király hízelgő szavakkal fogadta áldozatát. Mentségül mondá a felindult hölgynek, ki szemére veté a szentségrablást:

– Az én házamnak is van szüksége oltárképre.

– De a te házad nem templom, hanem bűnbarlang.

– Nem én adom-e az égnek a mártírokat? – szólt gúnyosan mosolyogva a király.

– Miért hozattál ide?

– Gyönyörködni akarok benned.

– Könnyeimet akarod látni?

– Vagy könnyeidet, vagy szerelmedet.

– Egyiket sem fogod bírni.

– Oh – szólt nevetve a király –, sokan mondták már ezt nekem! – S azzal negédesen átölelte a hölgy derekát, s meg akarta csókolni.

Hanem ekkor Giblet Mária úgy üté őt ököllel arcul, hogy visszatántorodott.

Péter szívében minden csepp vér, mely eddig gyönyörre vágyott, a vakmerő kéz ütésére a düh lángjától forra fel.

– Láncot kezére, lábára! – ordítá őreinek. – El vele a sáncásók közé.

És Giblet Máriát ott előtte bilincsbe verték s elvitték foglyul a sáncásók közé, ott kellett neki testvére és apja oldalán, mezítláb, fedetlen fővel az égető nap alatt a sáros földet hordani a sánchoz, mely zsarnoka védelmére emelkedék.

Péter naponként kilovagolt „munkásait” nézni. Gyönyörűségét lelte bennük. Ím a büszkék, a hatalmasok, kik királyuk homlokára nyomták a gyalázat bélyegét, most meg vannak alázva és járnak előtte mezítláb és átkozzák azt az országot, ahol a törvény a királyt nem védi – de nem is kötelezi.

Mindennap ellovagolt a király a szép Giblet Mária grófnő előtt, mindennap nézte, ártott-e már az égető nap arca szépségének; Mária mindennap olyan szép volt, mint azelőtt.

Az udvaroncoknak, kik a királyt kísérték, feltűnt az, hogy a fogoly hölgy, midőn a király feléje közelít, feltűzött ruháját lebontja, hogy szép fehér meztelen lábszárait eltakarja velük. Ha a király elfordult s odább ment, ismét övébe tűzte ruháját s láthatta márványszép lábszárait, aki akarta.

Egyszer de Cive lovag, ki szerelmes volt Máriába, a király eltávozta után hátramaradt s megszólítá a hölgyet, ki nehéz kapával kezében vágta a földet, minden lehajlásnál lecsúszott fehér válláról az öltöny, minden lehajlásnál nagyot csörrent kezein a béklyó.

Azt kérdezé tőle de Cive lovag:

– Szép úrnő, miért takarod el lábadat, mikor a király közelít?

– Azért, mert nem illő, hogy azokat meglássa egy férfi.

– S miért hagyod fedetlen, ha a király eltávozott?

– Azért, mert férfi egyedül a király Cyprus szigetén, ti többiek csak asszonyok vagytok, mind, miként magam, s asszonyok előtt nincs mit szégyenlenem.

– Nincs férfi több Cyprus szigetén, csak a király?

– Ha volna férfi, nem viselném én e láncokat itt! E szó talált.

Másnap Péter három tőrdöféstől találva feküdt ágyában – halottan.