Sohasem láttam olyan meglepő hasonlatosságot testvérek között, mint aminő a két Kondorossy leányé volt.

Illendőbb volna ugyan, ha per „kisasszonyok” beszélnék róluk, hanem akkoriban, amikor ők még azok voltak, a kisasszony nevezet nem tartozott a megtiszteltetések közé; a „leányka” pedig mindvégig megmarad legszebb címnek.

Tehát a két leány annyira hasonlított egymáshoz, hogy azt soha senki meg nem tudta mondani: melyik a Tinka, melyik a Minka; annyira egyformán piros, gömbölyű arcaik, egyformán nevető és duzzogó ajkaik, egyforma kék szemeik voltak, még a beszédben, a kacagásban is annyira hasonlítottak egymáshoz, hogy különbséget nem lehetett közöttük tenni. Efelett még szüntelen egyforma divatot tartottak; a legkisebb toiletterészletig hasonlóan szoktak öltözködni. Minkánál egy hajfürtnek nem volt szabad másképpen állni, mint Tinkánál; csupán a ruhaderékra nézve nem voltak egymással egyességben. Minka azt hitte, hogy Tinka vállfűzője neki bő; Tinka viszont karcsúbbnak tartotta magát testvérénél, s emiatt elégszer megtépték a szegény szabó üstökét, aki összezavarta őket, azt állítva, hogy úgyis mindegy az, mikor egy mértéke van mind a kettőnek.

Még a derék főfiscus is, aki gyámjuk volt a leánykáknak, sokszor összetévesztette őket, az egyik által kikért pénzt a másiknak számítva be, mely miatt minden évben sok eligazítanivalója maradt. Nem is bánta volna már, ha férjhez vennék mind a kettőt, hogy megszabadulna a gondjától.

Járt is a házhoz két fiatal katonatiszt, aki élet-halálra udvarolt a két leánynak. Ne tessék hinni, hogy csupa szimmetria kedvéért ezek is testvérek lettek légyen és szintén egymáshoz minden hajszálra hasonlók; sőt inkább az egyik nádorhuszár volt, a másik Civalart-uhlanus; amazt Kertészynek hívták, emezt pedig Bratanszkynak, amaz alacsony, barna fiú volt, fekete kondor hajzattal, barnapiros ábrázattal, emez nyúlánk szőke ifjú, alig látott bajusszal és szelíd kék szemekkel. A huszár vidám, tréfás mulattató volt, az uhlán finomabb, érzelgőbb; a huszár rosszul beszélt németül, az uhlán rosszul magyarul; egyszóval ég és föld volt közöttük a különbség.

Hanem azért ezek sem tudták, hogy melyik az egyik leány, melyik a másik, hanem udvaroltak mind a kettőnek, táncoltak velük vis-à-vis; confundálták az engagemen-t; kétszer köszöntek jó reggelt az egyiknek, a másiknak meg egyszer sem, s elmondták Minkának az üzenetet, amit ő küldött Tinkának; a szív dolgában pedig egyáltalában nem voltak tisztában velük.

Egyszer Kertészy komolyan előveszi a lengyelt:

– Te pajtás, egyszer mégis tisztába kellene afelől jönnünk, hogy e két leány közül melyik az egyik, melyik a másik?

– Azt én is gondoltam már.

– Mert azt mégis meg kellene tudnunk, hogy melyikbe vagyok én szerelmes, és melyikbe te?

– Azaz, hogy tulajdonképpen azt kellene megtudnunk, hogy melyik szerelmes énbelém és melyik tebeléd?

– No, mert a többi aztán mindegy.

– Hát az igen egyszerű dolog. Lépjünk fel, és kérjük meg őket.

– Hogyan? Mind a ketten mind a kettőt, ahogy aztán nekik tetszik?

– De nem úgy, hanem külön mindenikünk a magáét.

– De hátha valami bolondot csinálunk: én azt találom megkérni, aki téged szeret, te meg az enyémet, s kosarat kapunk mind a ketten?

– Hát egyikünknek fel kell áldozni magát; húzzunk sorsot. Amelyikünkre jön a szerencse, az elébb lép fel mint kérő. Válasszon ízlése szerint; ha választásával szerencsétlenül jár, az annak a jele, hogy a másik bátran nyomába léphet; ha pedig szerencsés lesz, a másik szintén tudni fogja, hogy melyik az övé.

– Áll az alku!

A két vitéz rögtön leült egy parti sakk mellé, amelyik elveszti a játékot, az fog előbb leányt kérni.

Természetesen a huszár vesztett. A sakk nem huszárnak való. Kertészy indult az első rohamra; mint jó huszárhoz illik, nem sokat válogatott az ellenségben, amelyiket legelébb találta, azt rögtön megkérte. A megtámadott ellenség Minka volt. Nem állhatott ellent: capitulált.

Kertészy rögtön sietett vissza diadaltól ragyogó arcával barátjához.

– Győzelem, bajtárs, győzelem; én meghódítám az enyémet, siess te a magadéért.

Egy negyed múlva aztán Bratanszky is éppen olyan fényes arccal jött hozzá; őneki is igent mondtak. Most aztán ketten őrültek a győzelemnek.

Pedig nem volt okuk olyan nagyon örülni; mert ha megfordítva tettek volna kérdést, akkor is igent kaptak volna.

A leányok mindjárt siettek az öreg főfiscusnak bejelenteni, hogy ők férjhez mennek: no hála Istennek, mondá az, s tíz évvel fiatalabb lett örömében; hát kik a vőlegények? És a többi.

A leányok elmondák a tudandókat, kérték a gyámapát, hogy egy napon szeretnének mind a ketten megesküdni, szerezze meg számukra a dispensatiókat, adja elő a költségeket s több efféle.

Az öregúr örömmel ígért mindent; ő is sietni fog vele, hanem hát mondjátok már most meg külön, hogy melyik a Tinka, és ki veszi el? Hát a Minka melyik, s a vőlegénye? Nehogy a dispensatiókérésnél, moringolásnál, s más hivatalos dolgoknál valami confusió teremjen.

Azok szépen lediktálták neki: Minka megy Kertészyhez. „Éljen!” Tinka pedig Bratanszkyhoz. „Vivát!”

Na, már most két hét alatt minden rendben lesz.

Két hét azonban nagy idő. Két hét alatt Minka kezdte észrevenni, hogy Kertészy nagyon szereti a borfélét, Tinka viszont azt tapasztalá, hogy Bratanszky nagyon örömest kártyázik. Aztán Minka eszéből nem tudott az kimenni, hogy Bratanszky milyen szépen táncolja a valcert – viszont Tinka mindig sóhajtva emlékezett rá, hogy milyen pompásan tud Kertészy lovagolni.

Egy este a két menyasszony nagyon szomorú képeket csinált egymásnak.

– Te Minka – kezdé egyszer az egyik –, nekem jobban tetszik a te vőlegényed, mint az enyém.

– Te Tinka, én éppen úgy vagyok a tieddel.

– Még most ráérnénk őket elcserélni.

– Ejnye, én is éppen azon gondolkoztam. De hátha ők nem állnak rá?

– Oh, dehogynem: ez a férfinép örül, ha alkalmat lel minél hamarabb hűtlenné válni. Bízd csak azt rám. Hanem nagyobb baj a főfiscus bácsi, az már mindent megíratott; a dispensatiót is kivette a neveinkre.

– Az nem nagy baj; majd rajta megyünk mind a ketten, s addig lármázunk, míg elhiszi, hogy ő tévesztett el bennünket, már most írasson mindent újra.

No, képzelhetni azt a főfiscusi savanyú képet, amit a gyámapa művelt, mikor a két gyámleány rajtament azzal a jajveszékeléssel, hogy el van tévesztve a nevük, visszájáról vannak a dispensatiók, másikat kell kérni az alispántól.

Az öregúr szörnyen lamentált, azok még jobban lamentáltak, utoljára sem volt mit tenni egyéb, mint elmenni az alispánhoz, magára vállalni a tévedést, s új engedélyeket kérni megcserélt nevekkel. Hanem annyi belátása volt az öregúrnak, hogy a régieket sem dobta azért a tűzbe, gondolva, hogy holnaputánig megint változhat a dolog, s újra szükség lehet rájuk.

Azonban a leányok csak megmaradtak a második határozatnál, s Minka szerencsésen hozzáment az uhlánushoz, Tinka pedig a huszárhoz; Bratanszky nemsokára azután kilépett a tisztségből, s felesége jószágára vonult gazdálkodni, Kertészyt pedig áttették Olaszországba, ott volt három esztendeig. Három évig nem látta egymást a két testvér.

Három év múlva Kertészy is visszajött Magyarországra, a két nővér sietett egymással találkozni.

– No, te Minka – monda Tinka az első összecsókolózás után, bánatos akcentussal.

– Oh, te Tinka – felelt az rá hasonló hangsúlyozással.

– Hát ti hogyan? – sóhajta ez kétakkorát.

– Nem bántad-e meg a cserét?

– Óh, dehogynem.

– De még én is.

…Ezzel aztán meg voltak mind a ketten vigasztalva, s nem beszéltek többet e tárgyról. Segíteni – fájdalom – nem lehetett a dolgon többé.