Oliva Párizsban nemsokára egy levelet kapott a marquistól, mely így szólt:

„Kedves kisasszony! Ne fárassza kegyed magát tovább keresésemmel; itt vagyok Issoduneban. Minthogy alig merem remélni, hogy a fentebbi címzeten kegyed meg ne ütődjék, bátor vagyok kegyeddel tudatni azt a különös körülményt, mely ezt a megszólítást indokolja. Kegyed hallhatott valamit róla, hogy a bolondoknak néha jó ötleteik vannak: ilyen bolond jó ötlet volt tőlem annak a fölfedezése, hogy a köztem és kegyed közt létrejött házasságnak olyan lényeges akadálya volt, mely azt semmissé teszi. Kegyed sohasem szűnt meg Delmaure Oliva kisasszony lenni, és én sohasem adhattam kegyednek a Malmont nevet. Aminthogy azt kénytelen is vagyok mostan kegyedtől elvenni, mégpedig azon oknál fogva, mert ezt a nevet egy más nőnek fogom adni. Igen sajnálom ugyan, hogy kegyed ezáltal ugyanazon szomorú játékot ismétli, melynek anyja is áldozatul esett, hogy tudniillik hajadonná lett, miután már nőnek hívatta magát, azonban adhatok egy jó tanácsot kegyednek: ott vannak a hírlapok, hirdettesse ki kegyed egynéhányban, hogy N. N. fiatal jómódú hajadon, kinek éppen csak egy névre volna szüksége, bátorkodik felszólítani azokat, akiknek éppen csak egy eladni való nevük van, hogy jelentsék magukat; tetszése szerint fog választani közülük. Biztosíthatom önt, hogy lesz sikere; a reclame útján sok derék hajadon tett már szert férjre. Adieu! Marquis Malmont.”

Amennyi idő alatt egy levél Issoduneból Párizsba repül, s egy dühös ember onnan ismét visszarohanhat, ott volt Issoduneban Oliva.

Legelső kérdésére megtudta, hogy a marquis itt ismét nagy zajjal él; hitele megújult, elegáns házat tart és nőcselédséget fogadott régi palotájába, mert asszonyt hoz a házhoz.

Oliva át sem öltözött útiköntöséből, úgy sietett őt felkeresni.

A marquis nevetve fogadta.

– Ah, szép menyecske! Ön reklamálni jön? Bizony mondom, hogy későn, nagyon későn. Én kénytelen vagyok a liaisont felmondani.

– Marquis, ön komolyan meg van tébolyodva, s ezúttal inkább a szánalom, mint a harag siettetett önhöz. Ön tudja, hogy én önnek törvényes gondnoka vagyok mint betegnek, s önt visszavitetem oda, ahonnan elszökött.

– Nem tudok sem betegségről, sem gondnokságról semmit, szép kisasszony, mert ön nekem nem törvényes nőm.

– Hát mi vagyok?

– Azt nem akarom önnek szemébe mondani. Olyasvalami, ami ön anyja volt önnek atyjára nézve.

– Nyomorult! Azt hiszed, hogy ez undok megbántással kényszeríteni fogsz arra, hogy megölesselek?

– Oh, éppen nem. Légy afelől megnyugodva, hogy nem teheted. Én kijátszottalak: tréfáltam veled. Te visszatréfáltál, s most egyenlők vagyunk. De utoljára mégiscsak én nevetek. Ami iratokat tőlem bírsz, azokat akár rámába tetesd. Bohóság házassági szerződésed, bohóság az egész vallomás, amit kezedbe adtam. Eredj haza, szép delnő, és keress mást magadnak, én nem tartóztatlak tovább.

– Csakugyan megőrült – mondá halkan Oliva.

– Nem őrült meg – kiálta fel diadalmas arccal Malmont –, hanem megszabadult, tudd meg, hogy első feleségem él!

– Amália!

– Igen, Amália él. És így én nem lehetek az ő gyilkosa. Élt, amidőn téged nőül vettelek, és így nem lehettél nőm soha; nem voltál egy rászedett némber, aki nem tanult anyja példáján, és most keresheted igazságodat; mentől jobban keresed, annál többet fogsz belőle veszíteni. Malmont visszahozza első nejét a házhoz, téged pedig elkerget küszöbéről, s mikor eszébe jutsz, még csak azt az erőszakot sem teszi magán, hogy nevetését visszatartsa.

Oliva nem hallotta már a nevetést. Szégyentől égő arccal futott el onnan. Magánkívül volt. Mesének kellett hinnie az egész dolgot. Hogy történhetett volna az? De e merő átváltozás a marquis lényében mégis azt bizonyítá, hogy valami érthetetlen valónak kell abban lenni.

Oliva a preféthez sietett. Elmondá neki, hogy ő marquis Malmont második neje, ki most azt állítja, hogy első neje még él; mi igaz ebből?

A prefét arcából láthatta, hogy ő nagyon restell erre a kérdésre felelni; valami kelletlen sajnálkozást mutatott, aminek sértenie kellett Olivát.

– Bizony, édes asszonyság, ez egy igen különös történet; az ember csaknem azt mondhatná rá, hogy hihetetlen, ha önvallomások nem hitelesítenék. A marquis eltemette feleségét, valóban eltemette; ott voltunk a gyászszertartáson, láttuk őt meghalva. A nőnek azonban volt egy régi híve, aki éjszaka felnyitotta a sírboltot, s ellopta a halottat. Hazavitte, és az csak tetszhalott volt, ki a természet különös rendje folytán ismét életre tért. A régi szerető titokban tartá a dolgot, s kedvesével, kinek ily csodás úton jutott birtokába, mindaddig elrejtőzve élt, míg a marquis valami téveszme miatt a Bicétrébe került. Kegyed maga legjobban tudja, hogy e téveszme az volt, hogy ő megölte nejét. Erre az ifjú szerelmespár biztosnak kezdte magát érezni a világban és előjött; azonban a marquis megszökött a Bicétréből, s a véletlen szeszélyéből éppen akkor találkozott velük össze, midőn azok a legbizalmasabban beszéltek egymással. A marquis meggyőződött felőle, hogy régi nejét és annak imádóját látja maga előtt. Zajt ütött; az ifjú akkor elfutott a nővel együtt; később azonban, miután a nőt elrejté, nem tudni hova, önmaga önként a hatóságok kezébe adta magát, és mindent bevallott.

– Mindent bevallott?

– Igen, asszonyom. Az ifjú igen becsületes ember, aki nem tud hazudni. Az nem is használt volna sokat, mert mi nagyon hamar elfogjuk az embert, aki valótlanságokat mond. A törvényszék rossz regényolvasó közönség, mert mindennek végére jár, s azt is megkérdezi, hogy ki hol született. Az ifjú azzal hiszi védelmezhetni ügyét, hogy ő csak egy hullát lopott el, s az életre ő imádkozta, ő segítette vissza; nélküle a nő a legnyomorultabbul, a legkétségbeejtőbb halállal veszett volna el a sírboltban, az elevenen eltemetettek halálával, tehát az méltán sajátja…

– És a törvényszék nem veszi azt tekintetbe?

– Ah, asszonyom, a bíró nem poéta. Marquis Malmont házassága Lizardin Amáliával nincs felbontva, mihelyt a nő életben van. Akárhogy történt ez, a tény megváltoztathatatlan, s ennek csak egy kimenetele van.

– S mi az?

– A fiatal nőrabló, tekintve az enyhítő körülményeket, egy pár évi fogsággal megmenekül; Lizardin Amália marquis Malmontnak visszaadatik; kegyed pedig, madame, feloldatik tisztelettel azon házasság alól, mely érvénytelenül köttetett, s ez kegyedre nem fog azért homályt vetni, mert a bona fides kétségbevonhatatlan; s ha kegyed kárpótlási pert akar a marquis ellen kezdeni, azt teheti. Ajánlom kegyednek ebben az esetben derék notairünket, Leclairt, az nekem sógorom és igen ügyes ember. – Köszönöm. Én magam fogok perelni.

– Kegyed maga? Ah, az is nagyon szép. Csak kérem, hogy el ne felejtsen papier timbréere írni, mert különben bírságot fizet. – Minthogy ez ügy hovadőlése engemet is nagyon közelről érdekel, kérem, hogy a tárgyaláson személyesen jelen lehessek; már nem tudom, hogy mint felperes-e vagy alperes, mint vádló vagy vádlott vagy tanú vagy kárvallott, az majd ki fog derülni később.

– Mint együtt érdekelt fél. Nagyon jól van, asszonyom. Ez igen érdekes per fog lenni. Önnek a kedvéért siettetni fogom az ügyvédeket., hogy mentől előbb esküdtszék elé bocsáthassuk az ügyet.

Azzal szép barátságosan elváltak egymástól.

A prefét elbeszélte az ügyvédeknek, az esküdtszék tagjainak, azoktól megtudta az egész város, hogy a hírhedett szépségű delnő, Oliva maga is jelen fog lenni a nyilvános tárgyaláson, s személyesen fog plaidirozni. Ez nagy sensatiót gerjesztett; a mairet, a prefétet már napokkal előre ostromolták jegyekért a törvényszéki terembe mindenféle urak s asszonyságok a kitűzött határnapra, melyről a prefét jóeleve tudósította Olivát.

A határnap előtti estén Oliva egy levelet kapott ismeretlen kéztől, melyet amint elolvasott, hirtelen eltitkolhatatlan felindulással sietett a preféthez, arra kérve őt reszkető szóval, hogy halassza el egy héttel a tárgyalási határidőt, mert neki rögtön kell sietni valahová, és addig nem vehet részt a tárgyalásban, míg azt meg nem járta.

A prefét udvarias ember volt, a szép előkelő cliensnő kedvéért elhalasztá egy héttel az ülést.

Ez még százszorosan felfokozta a kíváncsiságot, most már még az utcát is elállta a közönség, hogy a tárgyalási teremhez közelebb lehessen. A kitűzött órára csakugyan megjelent Oliva a teremben.

Minden szem, minden látcső az ő arcához volt fordulva, de annyi tekintettől sem lett az pirosabb: olyan halovány volt, mint a márvány. Tekintete szilárd, elhatározott, semmi indulatot, semmi szenvedélyt nem lehetett észrevenni rajta. Nem nézett senkire, még a marquisra sem, aki pedig nem messze tőle ült, s ügyvédével vígan fecsegve sokszor tekintett a szoborszerű szép alakra, s vállat vonva mutogatott reá. Oliva nem látszott őt észrevenni.

Mozdulatlan nyugalommal hallgatá végig a marquis ügyvédének hosszú beszédét, nem mutatta unalmát annak hosszadalmas dialecticai fáradozásain; sokszor hallá saját nevét említeni az ügyvéd beszédében igen prózai invectivákkal, néha gúnyos célzatokkal is, nem pirult rá, nem haragudott érte.

Azután felállt Florion Ardent, hogy védje magát. Olyan melegen beszélt, ahogy csak az igaz fájdalom tud szólni; a hallgatóság részvéte észrevehetőleg felé hajlott. Elmondá, mennyit szenvedett a nő, míg Malmont nevét viselte, elmondá, milyen boldog volt, midőn az övé lett. És most e boldogságtól meg akarják őt ismét fosztani. A halál, az Isten adta e nőt őneki, ő hivatkozik az Istenre és az emberiségre: nem méltán nevezheti-e őt magáénak?

A jó közönség olyan szívesen mondta volna neki: igen, igen! Vidd haza és éljetek boldogul!

Azután elmondá az ifjú, mi történt volna e nővel, ha ő el nem rabolja őt a sírból, a felébredő kétségbeesését, ki a hideg falak közt látja eltemetve magát, az éj és a magány rémeit, az éhhalál rideg kínjait oly borzasztó fantáziával rajzolá a hallgatók előtt, hogy néhány gyönge idegzetű nő elhagyta a termet miatta. Csak Oliva nem látszott borzadni.

Azután szólt az ifjú a gyöngéd ápolásról, a meleg szerelemről, arról a gyógyító figyelemről, amivel e már egyszer letört virágot újra életre kelni kényszeríté; hiszen saját lelkét lehelte abba át, és az az élet, ami annak arcán virul – az ő saját életének fele.

Mikor ezt beszélte, hogy sírtak ott körös-körül, hogy törülték a nők könnyeiket, hogy bámultak mind Oliván; őt még ez sem hatotta meg, nem sír rajta; de egyszer mégis nagyot sóhajtott, midőn az ifjú azt mondta, hogy ha őket elválasztanák egymástól, az mindkettőjük halála volna. Akik jól figyeltek Olivára, futó borzadást vehettek rajta észre.

Az elnök összevette a tárgyat, s azután föltette a kérdéseket az esküdteknek, azok félrevonultak más terembe tanácskozni. Mindenki feszülten várta, mi végzéssel jönnek vissza. Oliva egykedvű maradt; az elnök azalatt odament hozzá, s valamit kérdezett tőle, ő vállat vont rá, s azt felelte, hogy „az mindegy”, mint aki eddig semmi érdekeset sem talál még a tragédiában.

Pedig marquis Malmont azt várta tőle, hogy majd elő fog állni bizonyítékaival, az ő mérgezési elismervényével, a veszedelmes adatokkal, miknek ereje mind elmúlt már, mint elmúlik bizonyos méregé, ha átlátszó üvegben áll, a puszta világosságtól; és ő készen is volt igen furfangos, igen mulatságos replicára, mellyel e nőt összetörni, megalázni kívánta, de íme nem volt rá alkalom; Oliva hallgatott, és nem beszélt a gyilkosságról.

Fél óra múlva az esküdtek visszajöttek, s kimondák, hogy Floiron Ardent marquis Malmont nejének elrablásában bűnös.

Az elnök ekkor felszólítá az ifjút, hogy vallja meg, hol van Amália rejtekhelye, miután ahhoz fog méretni büntetése, ami szerint a törvény parancsának engedelmeskedik.

Az ifjú indulatosan felelt:

– Soha! Azt tőlem meg nem fogja tudni senki. Ítéljetek holtig tartó gályarabságra, de Amáliát egykori hóhérának kezébe vissza nem adom soha.

Ez nagy izgatottságot gerjeszte az egész teremben; a hallgatók éljeneztek, a hölgyek zajongtak. Az elnök nem tudott szóhoz jutni, az ifjú szava túldörgött a zajon.

– Öljenek meg mind a kettőnket.

Ekkor látták, hogy Oliva felkel helyéből. Szólni akar. Nem volt szükség az elnöknek csöngetni többé, mindenki elcsöndesült magától; a sóhajtást meg lehetett hallani: a delnő maga beszélt. Vajon mit mondhat?

A marquis ördögi gúnymosollyal arcán fordult felé, és azt hivé, hogy mindent előre tud, amit hallani fog, s előre nevethet azok haszontalanságán.

A hölgy pedig megszólalt igen csendes és meghatottság nélküli hangon. Nagyobb nyugalmat egy gyakorlott ügyvéd sem kívánhatna magának.

– Tisztelt uraim! Engedelmet kérek, hogy beleszólhassak azon ügybe, mely saját érdekeimet is oly közvetlen támadja meg; engemet téve ki a világ gúnyának és megfosztva nevemtől, ha ezen elmondott tények igazak. Szabad legyen azokat kétségbe hoznom. Én azt hiszem, hogy az egész vita nem egyéb, mint két szánalomra méltó alak tévelygő monomániájának csodálatos találkozása. A tárgyalásokban egy igen nagy hibát vettem észre. Önök ítéletet hoznak két ember beszéde után; egy sírból elrabolt, életre jött, megint eltűnt asszonyt odaítélnek előbbi férjének, anélkül, hogy előbb meggyőződtek volna felőle, vajon ez a nő csakugyan elraboltatott és életre jött-e, vagy pedig most is ott fekszik a sírban, és alszik szép csendesen.

Ah! Ah! Az egész teremben a csodálkozás zsibaját lehetet hallani. Ez váratlan ellenvetés volt. Ez csakugyan olyan kő volt, amit fel kellett emelni.

– Megbocsássanak, uraim – folytatá Oliva –, hogy észrevételeimmel önök terhére vagyok, de én magam is közelről érdekelve, kénytelen vagyok kétségemet kimondani, nehogy vagy őrültségnek vagy alakoskodásnak legyek áldozata.

Az elnök elismeré, hogy Olivának joga van ez ellenvetést tenni, s e kérdésre választ követelhet.

Rögtön kiküldött hat törvényszéki szolgát, hogy a Malmont-sírboltból hozzák fel Malmont Amália ravatalát, ahogy ott találják. Velük ment három esküdtszéki tag s a marquis és Ardent ügyvédei, meg azután egy roppant néptömeg.

Minden a legnagyobb nyilvánosságban ment végbe. Száz meg száz tanú előtt nyitották fel a sírboltajtót, lementek a lépcsőkön, megtalálták a leszegezett koporsót, azt kiemelték, s vitték címereivel, szemfedőivel a törvényterembe.

Valami bántalmas borzadály futotta át mindenki szívét, midőn e szomorú tárgyakat letevék a törvényszék zöld asztalára, mintegy előkövetelt bizonyítékot, melyben nem tudni, mi van írva.

Remegve, lélegzet visszafojtva lesték, mint bontják fel a födél szegeit, mint feszítik föl vasakkal; csak Malmont mosolygott gúnyosan és Ardent nem nézett oda: ők ketten tudták, hogy nem fekszik abban halott.

Most félreemelték a födelet, a selyem szemfödelet feltakarták, s íme, ott feküdt Lizardin Amália meghalva – meghalva, igazán és felébreszthetetlenül meghalva.

Az emberi borzadalmas zúgás közepette egy őrjöngő sikoltás volt hallható, mely a lelkeken járt keresztül; Ardent volt az; odaszökött kedvese koporsójához, megragadá annak hideg kezét, ott lerogyott és meghalt ő is.

Csak a szíve szakadt meg, semmi más.

Jól mondá, hogy az ő életük annyira egy, hogy ha elszakítják őket egymástól, mind a ketten egyszerre meghalnak.

Malmont lázreszketéssel hanyatlott ülőhelyére, s rémülten rebegé mindenki hallatára:

– Másodszor is én öltem meg.

Oliva pedig felindulását erőszakosan elnyomó hidegséggel mondá:

– Tisztelt uraim, láthatják, hogy nem bűnösökkel, hanem szerencsétlen tébolyodottakkal volt dolgunk – máskor legyenek óvatosabbak. Én férjemet visszaviszem gyógyulása helyére.

– Nem! Nem a Bicétrébe! – ordíta fel Malmont tajtékzó ajakkal –, hanem a guillotinra. Én gyilkos vagyok. Én öltem meg nőmet! Én nem vagyok őrült.

Oliva odasúgá az elnöknek:

– Látja, uram, ez rögeszméje szegénynek, hogy nejét megölte.

– Ennek a másiknak pedig az volt, hogy feltámasztotta őt – tevé hozzá az elnök.

Malmont kezeit le kelle kötni, mert dühös lett, s fejét a falon akarta szétzúzni.

Csakugyan a Bicétrében halt meg és igen sokára. A leggonoszabb, a legdühödtebb őrültnek tarták; pedig az nem volt őrültség rajta, hanem iszonyúbb annál: az öntudat.

Az egész rejtelmes történet kulcsa örökre rejtve maradt a világ előtt.

Egy levél volt az, melyet Oliva amaz esküdtszéki tárgyalás első határnapja előtt kapott, s mely akkor történt rögtöni elutazását okozá.

Azon levelet Amália írta hozzá, ez volt benne:

„Asszonyom! Ön ismeri életem fájdalmas történetét és résztvesz abban. Én el vagyok veszve. Másodszor is vissza kényszerítenek mennem Malmonthoz – ami iszonyúbb rám nézve a halálnál. Azt mondják, ez az igazság; mert Ardent meglopta Malmont sírboltját, elrabolt tőle egy halottat, az a hulla pedig Malmont tulajdona volt és azt neki vissza kell adni. Jó. Legyen tehát igazság a földön! És a föld alatt! Én visszaadom Malmontnak azt, amit Ardent elvett tőle – a hullát. Keressen ön fel, amint e levelet elolvasá, a Nevers melletti száraz kallóban, ahol egyedül lakom. Mire ön ideér, én akkor már halva vagyok. – Az égre kérem, teljesítse végrendeletemet. Vigye el holttestemet a Malmont-sírboltba, a sírbolt álkulcsát megtalálja íróasztalomon. – Vén cselédem segíteni fog önnek. Ezt küldje ön Ardent anyjához vissza. – Mondja meg Ardentnek, hogy én előrementem és várok reá. – Éljen boldogul! Amália.”

Oliva rögtön sietett Neversbe, vitt magával egy orvost is; azt az erdő mellett hátrahagyta kocsijával. – Mire a száraz kalló épületét feltalálta, már akkor Amália nem élt. – Méreg eloltá vidám lelkét. Nem lehetett többé segíteni rajta. A többiben csak az ő akaratát hajtá végre Oliva. De Ardentet nem volt szükség tudósítania, hogy Amália vár reá, mert a holt kedvese első látására odament, ahol a törvényszék sem parancsol azoknak, akik egymást igazán szeretik.

Oliva iszonyúan bosszút állt az emberen a két szerető szívért és édesanyjáért, kit az úgy megrontott; sohasem volt hozzá annyi irgalommal, hogy elárulta volna azt a titkot, ami a föld alatt van, s mely Malmont szenvedéseinek az egy halállal véget vetett volna.