A nap felébredt, a szél pedig le sem feküdt, a pacsirták, fülemilék szintén felébredtek, a mesterek és mesterlegények és a diákok és diáknék, és a becsületes polgárok s azoknak feleségeik, nemkülönben a cigányok és kintornások és egyéb művészek, újságírók, kardalnokok és más efféle gentlemanek hasonlatosképpen felébredtek, a por is felébredt, s valaki csak felébredt, mind tart ki a Svábhegy felé.

Korán reggel, amint az első klarinét megzendül, már kezdődik a népvándorlás, jön aki jöhet, mintha elöl húznák, hátul űznék. Felvette mindenki az új ruháját, feltette az új kalapját, kimosdott, megfésülködött, úgy néz ki, mintha skatulyából vették volna ki.

– Jól fogunk ma mulatni – mond a becsületes krisztinavárosi bádogos, ferencvárosi rézöntő komájához fordulva. – Tudja kegyelmed, ezelőtt húsz esztendővel milyen vígan voltunk itt? – Azóta is mindig készültek ki a jó emberek, de csak húsz év múlva jutottak ki másodszor e helyre.

– Jól fogunk ma mulatni – mond egymásnak két jó húsban levő tímárlegény, egyik egy jó fertályakós hordót visz az oldalára kötve, a másik egy kendőbe kötött valamit, felül fektetett bográccsal. Csak úgy izzad mind a kettő.

– Jól fogunk ma mulatni – mond egy derék asztaloslegény, hátrafordulva imádottjához, kinek barnapiros arca ragyog az izzadás és öröm miatt. – Lesz tánc késő estig!

– Jól fogunk ma mulatni – mond az emberséges családapa, unokaöccséhez, ki fiatal feleségét vezeti karján. Az asszony megszorítja az unokaöccs karját, s ez azt feleli „igen”. A férj egyik kezén kisfiát vezeti, másikon kiskutyáját zsinegnél fogva. Az egyik előreszalad, a másik hátramaradoz; a nő minden percben kérdi: megvan-e a kiskutya?

– Jól fogunk ma mulatni – biztatja egymást négy vagy öt gentleman, kiknek kifejezésdús arca és gesztusai egytől egyig elárulják az employét valamelyik vándor német Thaliánál. Herr von Stiglicz famóz konyhát szokott tartani, s Ferihegyről hordatja a sert.

– Jól fogunk ma mulatni – mond hat diákgyerek közül kettő, kik hat húszast kaptak ünnepi ajándékul, s megvennék most rajta az egész Svábhegyet.

– Jól fogunk ma mulatni – mond egy boldog család, melynek semmi ivadéka sem marada otthon. Az apa egy ingre vetkőzve viszi a kulacsot, a gazdasszony egyik marka tele van eleven csibével, másik fokhagymával, a nagyobbik leány egy gyermekkocsit húz, melyben egy főtt sonka s egy nagy csupor tejeskávé között ül és zakatol a bepólyált csecsemő; a nagyobbik fiú egy fickándozó kuvaszt cipel az ölében, mely nálánál is nagyobb, a többi kis Bourbillonok az apa nádbotját s az anyjuk kalapját viszik nagy jókedvvel.

– Jól fogunk ma mulatni – szól két cirmos vargainas, ki gazdájától megszökött –, fogunk ma madarat!

– Jól fogunk ma mulatni – szól a szerelmes poéta, megszorítva karján vezetett ideálja hófehér kesztyűjét. – Ah, egy egész nap egyebet sem tenni, mint angyali szemedbe nézni, oh!

– Jól fogunk ma mulatni – szól két dandy, bérkocsin vágtatva végig a ballagó tömeg között. – Ma az elite mind a Fácánnál lesz, az X fiúk Ferenchalmára ígérkeztek, az Y kisasszonyok a Leopoldmezőre, báró ez meg amaz a vadászudvarhoz, mindenüvé hivatalos vagyok.

– Pesten jártam iskolába, kukk. E dal hangzik egyszerre füleinkbe, s látunk egy ideális boltoslegényt, valamelyik rozsólis-gyárból, nyakába akasztott zöld szalagos guitarral, három cigarófábrikáns kisasszonyt mulattatva nyomulni a hegyen fölfelé, fején ideális szalmakalap, ideális zöld orleans kvekkere két hátulsó zsebéből egy-egy karcsú liqueurös üveg nyaka néz nagy ideálisan elő.

S megy, tolong, egymás hegyin-hátán a tömeg, mindenkinek van a másikon mit elménckedni, a szépek a nem szépeket, a kocsinülők a gyalogjárókat, a kisasszonyok a szolgálókat, emezek viszont amazokat, az útfélre kuporodott cigányok pedig minden embert megilletnek tréfás észrevételeikkel, s hogy viszont minden embernek legyen kit kigúnyolni, egyetlenegy ember baktat a hegyről lefelé, bizonyosan valami magyar színész, kinek ma éppen próbája van, s azért kénytelen bemenni. Ennek aztán kijut minden nyelvtől:

– Nincs már hely a Svábhegyen, vissza kell menni.

– Ez már kimulatta magát.

– Csak a zsebkendőjét felejtette otthon, azért megy vissza.

– Haragszik érte, hogy mi kijöttünk.

– De bizony vendégeket vár ki a hegyre.

– Csak azt akarja, hogy sokan megnézzék. – S több efféle mindenféle hangzik a szerencsétlen után, ki folyam ellen merészel úszni.

Feljut azonban egyenként minden csoport a vezérhalomra. A becsületes krisztinavárosi bádogos meglátja ott a legelső házat.

– Nini, komám, ezelőtt húsz esztendővel ez sem volt itt. – Nem ám. – Térjünk be egy pohár sörre. – Betérnek, ott beülnek egy szegletbe, s késő estig ki sem mozdulnak onnan.

A két tímárlegénynek még nincs elég távol a hely. Tovább viszik a hordót még egy fél mérfölddel, a budakeszi erdőben végre megállapodnak vele, s hozzákészülnek a sütéshez, főzéshez. A tűz megvan, a hús a bográcson, de sót elfeledtek hozni.

Azért az egyiknek megint fél mérföldet kell visszafelé gyalogolni, s mire visszajön, az eledel korommá van égve. De annál jobban lehet majd rá inni.

Az emberséges családapa is fölért már a hegyre, alig bírva felesége után cipelni a kisfiút és kiskutyát, míg az unokaöccs karján úgy sietett a menyecske, mintha szárnya volna.

Végre utolérte őket, a lelkét is majd kiadta már.

– Hát a kiskutya hol van? – kérdi tőle a menyecske hátrafordulva.

Hát a kiskutya sehol sincs; az bizony kihúzta a fejét a madzagból, s tudja a kő, hová szökött el.

– Pamina! – kiált ijedten a családapa. – Pisz, piisz Pamina! Ta, ta, ta, Pamina! – S azzal nyargal vissza a néptömeg között, füttyöngetve, kérdezősködve, kiabálva, végre megpillantja a kutyát, mely oktalan állatképpen, gazdáját elvesztve minden emberhez szegődik, s ha egy helyről elrúgták, a másik lába alá került, pajkos fiúk kővel dobálják, a kutya beleugrik az árokba, a családfő utána, ott elfogja a térdig érő sárban, s viszi vissza nagy diadallal az ölében.

– Itt a kutya – szól megérkezve feleségéhez, ki azalatt letelepedett egy bokor árnyékában az unokaöccsel.

– Hát a kisfiú hol maradt? – kérdi akkor a nő.

– Hát nincs itt? – kérdi az apa elijedve.

– Hisz veled volt.

Nosza, még egyszer vissza a publicum közé.

– Ferkó! Fiam Ferkócskám, nem látták a fiamat? – kiabál a családapa, lót-fut minden fiú után, sír, kiabál, káromkodik, innen oda, onnan amoda utasítják. Van, aki azzal vigasztalja: hogy talán az árokba esett s agyonütötte magát, vagy a cigányok lopták el, mintha nem volna nekik maguknak is elég; végre a kétségbeesés minden phasisain keresztülvergődve, megleli a gyermeket egy mézeskalácsos sátora előtt, s örömében kardot, puskát vásárol neki, s felnyalábolva ölébe, nagy megelégedéssel viszi vissza a porontyot feleségéhez; azazhogy vinné, de nem tudja, hogy merről jött, majdan útba igazítják, ekkor meg nem találja a bokrot, ahol a feleségét hagyta, végre megtalálja a bokrot, de a felesége már nincs ott; erre megint új lótás-futás, kérdezősködés következik, amelynek azután késő estig nem is szakad vége.

A teuton Thalia vándorpapjai is eljutottak már Stiglicz úr nyári lakáig, s messziről hangosan elkezdenek énekelni valami paródiából, hogy jöttüket előre észrevétessék. Azonban senki sem jön elfogadásukra.

A mosolygó arcok elkomorulnak.

Odamennek, az ajtókat zárva találják.

A jelenet tragikai kezd lenni.

Zörgetnek, a zörgetésre három mérges szelindek, s egy még mérgesebb majorosné jelenik meg, ki is tudtukra adja, hogy Stiglicz úr éppen most ment csak el hazulról.

– Hová?

– A Disznófőhöz.

– A Disznófőhöz! Új remény, megyünk oda.

És mennek a Disznófőhöz. Az oda jó fél óra járás. A hőség megaszalja az embert odáig. Végre odaérnek, kérdik Stiglicz urat az ismerősöktől.

– Ebben a pillanatban ment el innen.

– Ejnye, ejnye, nem mondta hová?

– De igen, Savanyu uram majorjába.

– No, hát csak vissza hegynek föl, Savanyu uramhoz.

S ismét új remény éleszti a küzdőket. Egyórai kitartás után tengeri istenekké izzadva jelennek meg Savanyu uramnál, az savanyúképpen viszonoz kérdésükre: Herr von Stiglicz már nincs itt, öt perce hogy elindult Budára, ha sietnek, még utolérhetik.

A hat diák zsebét ezalatt fúrta a hat húszas; amit csak az úton elöl-utol találtak, mindent meg akartak venni. Hogy adja ezt a ludat? Hogy adja ezt a kulacsot? Hogy adja ezt a kutyát? Ezt vegyük, ne – azt vegyük, végre megvettek egy kosár éretlen cseresznyét, azután bementek valahová aludttejezni, az útban valami olasz cirmos cukorsüteményeket árult, kaptak rajta. Továbbmenve tanácsosnak találtatott a borral való megismerkedés, s hogy a mulatság vége tökéletes legyen, utoljára nekiültek sörözni.

A boldog család azonban kikeresett magának egy szép árnyékos helyet, a kalapokat, kendőket felaggatták a bokrokra, a csirkéket leölték, tisztogatták, az apró nép targallyat keresett a tűzre, mindenki commoditásba tette magát, s midőn már elhelyezték volna magukat, jön egy hórihorgas ember nagy furkósbotjával, s rájuk rivall:

– Itt nem szabad letelepedni!

– Hát már miért nem?

– Mert oda van írva a tilalomfára, hogy a bemenet tiltatik.

– Már az más, akkor megyünk odább.

A kalapokat, kendőket azzal ismét leaggatják a bokrokról, a félig főtt ételt edényestől odább viszik, keresnek más helyet, raknak új tüzet, s ismét sütnek, főznek, jól mulatnak. Ismét jön egy furkósbotos ember.

– Tán biz itt sem szabad lennünk? – kérdik tőle elförmedve.

– Dehogynem – felel az jámborul –, hisz ez a tehénlegelő –, s azzal jön vagy hatvan mindenféle szarvasmarha a boldog család tanyája felé, szép csendesen legelészve.

A két vargainas pedig megsejtett egy vadcseresznyefát, melynek akkora a gyümölcse, mint más cseresznyének a magja, s fel is kapaszkodott rá szépen; de még része sem lőn benne, midőn megjelenik a fa alatt valami széleskalapú sváb, s nagy mérgesen rájuk kiált: gyertek csak le, ti újmódi seregélyek, s azzal lehúzza lábaiknál fogva a fickókat, s végigkeni mogyoróhájjal.

Ezek akkor nagy dühösen elfutnak a Normafáig, ott azt a mulatságot gondolják ki, hogy nagy, félmázsás köveket hengerítenek alá a gyepes meredeken.

A meglódult kő mint az ágyúgolyó vágtat alá, tíz-húsz ölet ugorva, ahol valamiben megakad, s derékban törve ketté a fákat, amiknek nekimegy, némelyik félreiramlik, s nagyot kanyarodva gurul alá-felé felfutva a túlsó hegyoldalra.

A fickók nem törődnek vele, hogy ott alant a völgyben emberek járnak, akik káromkodva fenyegetőznek rájuk, míg egyszer hátulról nyakon csípi őket valami erdőkerülőforma ember, s elkezdi pofozni két oldalról, a kölykek erre megriadnak, s nekifutnak a meredeknek, aki pedig ott megindult, nincs mód, hogy megálljon, míg le nem ért, hanyatt-homlok lejutva, ott vár rájuk még csak a nemulass, a bosszantott sétálók kézről kézre adva döngetik, amíg érhetik, akármerre futnak, még az is püföli őket, aki azt sem tudja, mit vétettek.

A szerelmes poéta is megindult kedvesével virágokat szedni, a kedves hófehér kezét összecsípte a csalán, hanem szedtek aztán egy olyan kazal pimpimpárét és bagolyborsót, hogy ha mind bokrétának kötnék, elég volna egy világhírű táncosné utolsó fölléptére.

– Ah, hogy szeretem én a fülemüléket – mond a kedves.

– Én is – szól a poéta.

– Bárcsak foghatnánk ma egyet.

A poéta azt hiszi, hogy az igen könnyű dolog.

– Nini, ott mozog valami a levélen.

– Odamegyek és leborítom kalappal.

– Bárcsak fülemüle volna.

– Bizonyosan az, mert zöld.

– Csendesen lépjen, hogy el ne repüljön.

– Itt van, megvan, nem repült el.

A kedves a kalap alá nyúl, s azzal sikoltva kapja vissza kezét, eldobva a megfogott tárgyat.

Biz az egy kis levelibéka volt.

– Hol mulatunk ma? – kérdi a két dandy egymástól.

– Én a Fácánba megyek, ott jól főznek.

– Fi donc, ott sok csőcselék van. Magam báró Seholsemlakyékhoz fogok menni.

Ott elválnak, az egyik félremegy a berekbe, lefekszik a fűbe, előhúzza a zsebéből Léliát, egy kiflit, egy jó darab szalámit, s elkezd belőlük jóízűen falatozni, nem ugyan Léliából, azt csak a feje alá teszi, s nagyot alszik rajta.

A másik dandy ezalatt lemegy Goromba János csárdájába, ahol az asztaloslegény vörös rákká táncolta magát Dulcineájával együtt, s jóízűen engedi magának esni a hatkrajcárost.

Eközben az asztaloslegény hintázni viszi imádottját, egy lakatoslegény is odavetődik, az is hintálni akarja, egyik sem enged a másiknak, a hintát előre-hátra ráncigálják, egyszer a lány hanyatt kifordul belőle, s ijedtében és szégyenében legottan elájul.

A dandy menten odaszökik, hogy míg a két vetélytárs imádó egymást döngeti, az elájult szépséget magához térítse; ez azonban, amint a lovag odaér, sikoltva felugrik, s végigkarmolja a galant férfi arcát, míg a sikoltásra figyelmessé lett ellenséges felek, egyszerre kibékülve egymással, az interveniált félnek rohannak, s megfogdosván ellökdösik az ingyen publicum nagy mulatságára.

– Pesten jártam iskolába, kukk! – Az ideális rozsolisfabrikanslegény most már ötvenszer énekli végig ezt az igen szép nótát a szivargyártó kisasszonyoknak, kiket mindez nem gátol, hogy egy vak verklis mellé letelepedjenek, s azt liqueurrel és szivarral megkínálván egy polkát csavartassanak általa, melynek hangjára az ideális galan, most már comicumra térve által, szólótáncol végig a göröngyön nyakába vetett gitárján accompagnírozva a kintornának.

Estefelé a szél megáll, s mint ilyenkor szokott lenni, közelgetnek az udvariatlan, kíméletlen lomha felhők, egy-egy pár nagy csepp, mely az emberek orrára esik, jó eleve figyelmezteti a népséget, hogy meneküljön, ki hova tud, mindenünnen van lótás-futás a házak felé, a férfiak kendőbe takart kalappal, a hölgyek fejükre hajtott viganóval menekülnek.

Egyszerre megered a zápor, az ember sem eget, sem földet nem lát, a közhelyek tele vannak sopánkodó, esőverte néppel, egyszer-egyszer jő még nagy futva valami bőrig átázott mulatozó, akinek azután senki sem akar helyet adni.

– Jaj a cipőm, jaj a kalapom, jaj a nagykendőm, jaj a cicruhám! – hangzik mindenünnen a jajveszékelés, a jobbvérű faj kacag és nyihog, az epésebb káromkodik, egy-egy bennszorult kótyagos ember veszekszik mindenkivel, s végre, hogy teljes legyen a zavar, valaki bejő azzal a hírrel, hogy a városban tűz van.

– Hol? Merre? – kiáltozzák, de azt senki sem tudja; hanem a félrevert harangok szavát jól ki lehet venni. Most aztán igazán elöl tűz, hátul víz.

Az aggodalmasabb rész az esőszakadás közepette elkezd hazafelé futni, a többi csak a zápor szűnését várja.

A tűz Budán van, és Budán egy lélek sincs otthon, aki oltaná. Pestről kell még fecskendőket is átvinni, mire a segély megérkezik, már az ötödik ház is leégett.

A népség ezalatt hullong haza.

A boldog családapa éppen akkor ér oda, mikor már a házat eloltották. „Hanem azért jól mulattunk” – mondja magában.

A két tímárlegény túltevén a félakós hordócska tartalmán, hazafelé indult, felmászott egy hegyre, legurult egy völgybe, ott szépen elaludt, csak másnap délben ébredett fel. Hanem azért jól mulattunk.

Az emberséges családapa is föltalálta végre fiát, kutyáját, feleségét és unokaöccsét, valamennyit igen derangirt állapotban. Hanem azért jól mulattunk.

Thalia vándorpapjai ismét egy perccel későbben érkeztek Stiglicz úr budai lakára, mint az onnan eltávozott, ezúttal Bécsbe utazván a gőzösön. Hanem azért jól mulattunk.

A két dandy ismét találkozék a hegy alatt térdig sáros fehér nadrágokban. Mindkettő kifogyhatatlan volt élvezetei magasztalásában, egyik báró ez amaz lakomáját dicsőíté, másik a szép társaságot, melyben forgott.

– Hát ez a fél kifli a zsebedben?

– Ah, a kis baronesse dugta oda tréfából.

– És ez a karcolás arcodon?

– Egy rózsabokortól kaptam, melyről a szép comtesse-nek egy cameliát akartam leszakítani.

Fölségesen mulattunk.

A két vargainas is hazavergődött a szó teljes értelmében, még hazáig sem maradhattak szárazon. Felkapaszkodva egy bérkocsi bakjára, onnan ostorral verettek le, s hazajutva, mester uram produkálta magát rajtuk a hegedülésben. Hanem azért jól mulattunk.

A hat diák iszonyú tengeribetegségeket állott ki hazáig, otthon valamennyibe herbatét töltöttek, s talpaikra mustárt kötöttek. Hanem azért jól mulattunk.

Az asztaloslegény elköltötte fél évig gyűjtögetett pénzét, az óráját összetörték, szeretője viganója tönkreázott, selyemkendője elveszett az úton, cipője a sárban elmaradt. Hanem azért jól mulattunk.

Végül marad a krisztinavárosi bádogosmester, ferencvárosi rézöntő komájával, ők reggeltől estig ott ültek egy szegletben, megvárták, míg elmúlt az eső, akkor hazafordultak szépen. Bizony húsz esztendő alatt sokat változott ez a Svábhegy, kár, hogy odább is nem tekintettünk – szólt az egyik a másikhoz. Hanem azért jól mulattunk.

Az eső elállt – az ég kitisztult – van csillaga a földnek is, távol Budapest lámpái ragyognak – a közelben a tündéries fénybogárkák – a távolból enyészetesen hangzik az ének:

– Pesten jártam iskolába, kukk!