Nagy fátuma volt a magyarnak, hogy legnagyobb királyai után sohasem hajtott ki a nagyok sarjadéka.

Nagy Lajost követte Zsigmond; Mátyást Dobzse László; Szent Istvánt Péter; pálmák, tölgyek után fűzfa, rekettye és tövis! A nagy világdrámák után deszkabódék paródiái!

Szép, mert fönséges az első magyar király fiának története. Első István egyetlen fiának, Imrének, olyan nevelést kívánt adni, mely őt méltóvá tegye apja trónjára. A legkegyesebb főpapra bízta az ifjú lelkét.

És a kegyes püspök buzgalmában túlment a király akaratán; Imréből nem királyfit nevelt, hanem szentet; nem a magyar, hanem a mennyei koronára tette őt érdemessé.

Az ifjú azon időkorban volt már, amelyben a férfiszív egy nőalak ideálképével megtelik. Az ő szíve is telve volt egy női képpel, arról álmodott, azt kereste ébren, ahhoz imádkozék. E nőalak volt pedig – a szent szűz maga.

Imre herceg lelke előtt annyi fényben ragyogott az, hogy minden földi asszony arca sötét volt mellette és holt.

A bölcs atyai gond szép királyleányt választa ki élettársul egyetlen fia számára. Az ifjú nem nyújtá érte kezét.

– Másutt van az én szerelmem. Tisztább az, nem homályozza semmi földi szenvedély. Akit én imádok, az égben van az; s ha meghallgatja imámat, engem is fölvisz magához.

A király és bölcs országnagyjai elszomorodtak nagyon e szókra. A királyfi, a korona örököse, az ég lakójába szerelmes! Mely asszony lehetne vetélytársa az ilyen szerelemnek?

A királyfi nem tölti éjszakáit víg pohár és hő lélegzetű asszony mellett, hanem térdepel egész éjeken át az oltár zsámolyán, s társalog a láthatatlanokkal.

Semmi sem érdekli őt, ami földi? Nem országa, nem népei, nem koronája; sem eljegyzett mátkájának lesütött szemei.

Egy napon halva találták őt az oltár előtt, kezei közt a szent szűz képét tartva. Az égiek meghallgatták imáját.

A király szomorúan monda a püspöknek.

– Egy szentet adtál az égnek, de egy királytól fosztottad meg az országot!

És első István után következett utolsó Péter, és efelől nagyon szomorú lapok vannak teleírva a magyar történetben.