„Megint egy víg nap múlt el! Hatalmasan mulattunk. Aki már nem bírta bevenni a bort, azt megkereszteltük. Hát még az a szép kis táncosleány? Az a fekete szemű, még most is a fülemben van a hangja, ahogy az nevetett; mint egy kis angyalbőrbe bújt ördög. De mi az ördögnek emlegetem én az ördögöt; mintha nem volna nekem odahaza ördögöm! Kicsoda? Hát a feleségem! A vén pergő rokka. No iszen, lesz majd mit hallgatni megint! Hol voltál? Most kell hazajönni? Éjfél után két órakor? Részeg disznó, s több efféle. Mennyi pénzt pazaroltál el megint? Micsoda parfüm érzik rajtad? Ez valami táncosnéról ragadt rád! És így tovább. Tudjátok? Mindig azzal fenyeget, hogy ha meg nem javítom magamat, majd meglátom, hogy megjáratja velem. Bolond beszéd. Hát azért vesz az ember vénasszonyt, hogy mellette üljön egész nap, egész éjjel? Örüljön, hogy ilyen csinos férjet kapott, mint én, ugyebár? Hát nem elég, ha vasárnap a hintóban mellette ülök a templomig, he? Nem ad pénzt? Csinálok neki adósságot; majd kifizeti. Nem fizeti? Dehogynem fizeti. Ha én három szót szólok vele, odavan; fizet mindent, ugye, barátom?”

Ezt a monológot egy gallérig elázott fiatal gavallér tartá két cimborájának, kik őt valami vidám házból a lakásáig vezették, kedélyesen támogatva egymást kölcsönös igyekezettel.

Az ifjú gavallér lakását elérve, szépen jó éjszakát kívántak neki, kézbe adták a csengettyűhúzót, nehogy a kútszivattyúnak álljon, azt vélve csengettyűkötélnek, s rábízták, hogy szerezzen magának bejutást elátkozott várába; ők meg odábbmentek.

A hazaérkezett megrántotta a csengettyűt, aztán ásított és danolt, s megint csak ásított, ez könnyebben ment neki, mint a danolás.

Nem nyitották az ajtót.

Hármat, négyet rántott a csengettyűfogón, de úgy vette észre, mintha az éppen nem akarna szólani.

„Ahán! Kivették a csengettyűnek a nyelvét, hogy ne szóljon. Nem akarják magukat csendes álmukból felháboríttatni. Ni, ugyan rosszul számították ki.”

Azzal nekiállt a sarkaival a kapunak, s elkezdett azon hatalmasan dörömbözni. Ezt már csak meghallják. Meg is hallották. Egy ablakredőny kinyílt éppen a kapu felett, s egy hálófőkötős fej kidugódott rajta.

– Ki az? Mit akar itt?

„Ahán: az én sárkányom, hálófőkötőben. Én vagyok itt hej! Én jöttem haza.”

– Én? Ki az az én? Micsoda „haza”. Itt mindenki itthon van, itt senki sem hiányzik a háztól.

– Senki-e? Az volna szép. Én csak tudom, hogy nem vagyok otthon: én, önnek a férje.

– Megkövetem: nekem feleségem lehet valaki, de férjem nem. Én vagyok a kapus.

– A kapus? A mennykőbe, nagyon hasonlít az ábrázatja a feleségeméhez. No, hát eresszen be, én vagyok a madame-nak a férje!

– Oh, persze. A madame-nak nincs férje; a madame özvegyasszony.

– Özvegyasszony? Hát nem madame Corbiáné ez a ház?

– Nem bizony; hanem madame Mouilletnéé.

– No igen, igen. Madame Mouillet férjhez ment mossziö Corbiánhoz, s az a mossziő Corbián én vagyok.

– Azt én nem tudom. A házasság a pap dolga, nem a kapusé.

– Nem ám, akasztófára való, hanem az a dolgod, hogy nyisd ki a kaput.

– Az a dolgom, hogy ha nem hagy ön békét, megyek patrolért, s bevitetem önt áristomba.

– Te fickó! Így mersz beszélni gazdáddal?

– Nekem gazdám nincs, csak gazdasszonyom; most takarodjék ön!

Azzal becsukta a redőnyt, s Mr. Corbiánra hagyta a választást, hogy dörömbözzön-e tovább is a kapun, vagy pedig visszamenjen oda, ahol az éjszakát eddig töltötte, s fényes nappalra halassza a tettleges elégtételt.

Az utóbbira határozta magát. Bizonyosan részeg a kapus: nem lehet vele okos szót beszélni.

Másnap korán, tizenegy óra felé délben fölkelt, ment haza. Már akkor a mámor kigőzölgött a fejéből; alig hivé, hogy a múlt éjjeli jelenetet nem álmodta. Csak ment nagy bátran a szobája felé. A komornyik útját állta.

– Mi tetszik, kérem?

– Mi tetszik? Hát te hogy mered azt kérdezni, hogy nekem mi tetszik? Majd mindjárt tetszik egyet a nyakad közé ütnöm.

Az inas erre lármát csapott.

– Hej, gyilkos, rabló, segítség!

Minden ajtón rohant be a cselédség, szakács, kukta, szobatisztító, szobaleány, az inas segélykiáltására maga a madame is megjelent szobája ajtajában.

– Mi történik itt?

– Ez az idegen úr erővel akart törni madame szobájába.

– Uram! Mit akar ön?

– Mit akarok én? Hogy én mit akarok? Hát ki vagyok én?

– Azt én nem tudom.

– Hát nem vagyok én önnek a férje?

– Az én férjem? Az régen meghalt.

– Patvarba! De a második.

– Én másodszor nem mentem férjhez. Özvegy vagyok.

– No, no, Eliz, minek ez a komédia a cselédek előtt?

– Kikérem magamnak ezt a bizalmas megszólítást. Én nem ismerem önt, nem tudom kicsoda? Mit akar? Minek jött? Menjen Isten hírével!

Azzal otthagyta a delnő Corbián urat, ki ha nem akar az összeröffent cselédséggel birokra menni, csakugyan nem tehetett okosabbat, mint hogy elmenjen a háztól, s siessen egyik cimborájához, ki törvénytudó volt, elpanaszolni, hogy a felesége nem akarja megismerni.

– Ostobaság tőle! – szólt az ügyvéd biztatólag. – Te csakugyan bebizonyíthatod, hogy férje vagy s pört kezdhetsz ellene. Hol esküdtetek meg?

– A St. Eustache egyházban.

– Menjünk a kapellánushoz és vegyük ki legelébb is a házassági bizonyítványokat tőle.

Az öreg lelkész, ki Corbián úr esküvőjén jelen volt, már meghalt, helyette újabb jött. Corbián úr egyébiránt emlékezett a lakodalom napjára, arról könnyű volt rátalálni a jegyzőkönyv őt illető lapjára.

Rá is találtak, de abba nem volt írva semmi. Semmi: egy betű sem.

– Mi történt ezzel a lappal?

Azt a lelkész sem tudta megmagyarázni. Alkalmasint klóroldattal mázolta be valaki a sorokat, s attól eltűnt minden betű a papírról.

– Barátom, a te házasságod meg van semmisítve.

Hogy férhetett valaki a jegyzőkönyvhöz, azt senki sem bírta megmagyarázni; kétségtelen, hogy maga Corbiánné vesztegett meg erre valakit.

A kitagadott férjnek nem tudott más tanácsot adni jogtudós barátja, minthogy adja törvényszék elé a panaszát; a madame nem fogja eltagadhatni, hogy együtt éltek majd egy évig, s ha becsülete meg lesz támadva, majd önként előáll a jegyzőkönyv kivonatával, mit szekrényében tartogat.

Azonban csalatkozott. A madame engedte magára bizonyulni azt, hogy Corbián közös gazdaságot vitt egy évig, s még jó hírneve védelmezésére sem adta elő házassági bizonyítványát.

Monsieur elvesztette a perét, s nem maradt neki egyéb, mint a koldusbot és az a nevetséges hír, hogy egy évig volt egy öreg asszonyság szeretője, ki őt megunva, elkergette magától.

És amellett tudta minden ember jól, hogy valóságos igaza van, csakhogy nem tudja azt bebizonyítani.