Mindent meghódított Róma;… övé volt az egész világ.

Voltak birodalmai az aequatoron innen és túl, mik a strucctól a jegesmedvéig minden állatot megtermettek; voltak rabszolgái mindenféle színben; fehérek, feketék, olajszínűek; gyapjúhajúak és sáfrányfürtűek; erdőlakók és városépítők; arannyal, ezüsttel, igazgyönggyel és vérrel fizetők; éneklő, táncoló és hadakozó rabszolgák; jókedvű, barátságos, mogorva és dacos rabszolgák; minden ország, minden nemzet meg volt már hódítva.

Meg volt hódítva az idegen férfierő; a római hadtudomány és fegyverzet lába alá tiporta a barbár óriásokat; vetélytárs lobogóit semmi szél sem lengeté már a határon.

Meg volt hódítva a nemes nagyravágyás; az elbukott nemzetek nagyjai a Caesarok trónja előtt térdepeltek, címeket és római lovagnemesi rangot esdve; s római nevek alatt siettek országaikba vissza császári hivatalokban büszkélkedni. A hősök java Róma idegenlégióiban harcolt; egyik rabnép a másik ellen, s viselte a római divat szabta öltönyt elfeledett ősi jelmeze helyében, és hordozá azt a felemelt „aranykezet”, mint harci jelt, mely hazáját lesújtá.

Meghódolt a szellem: római műveltség, tudomány, művészet bűbájos ragállyal lepte meg az idegen nemzeti életet; az elbukott nép egyszerre szokta meg a jármot és a civilizációt.

Még maga az édes anyaföld is meghódolt az új gazda szavának, ki azt új, ismeretlen növényekkel beülteté, folyóit medreikbe szorítá, utakat vágott erdőin keresztül, városokat építe sivatagjai közepébe, s óriási emlékeket emelt diadalai hírére. Minden, minden elismerte, hogy egy az úr a földön – és az Róma.

Csak a nők szívei nem voltak meghódítva.

Mintha mindaz a nemes dac, az a szent fájdalom egy elbukott hazáért, az a kínzó remény a múltak fényét a jövő ragyogásává változtathatni át, mi a közérzületből kiveszett, mind a gyöngébb nem keblébe menekült volna át, hogy ott elrejtve magát, lappangva, mint a hamu alatti tűz, éljen egyik ivadékból a másikba oltva, s lángra lobbanjon egy napon, amikor férfinak lenni ismét dicsőség leend.

A rómaiaknak egymás után csupa „istenek”-nek hívott császáraik voltak, akik igen jól tudták bálványisteneik szerepét betölteni. Hiszen ők is úgy bocsátának vészt és pusztulást az őket vakon imádó népekre, s éppen úgy nem adtak számot tetteikről senkinek, miként azok; éppen úgy nem ismerték ezt a szót „lehetetlen”, s éppen oly hiábavalóság volt bennük bízni, mint amazokban.

A sok „isten” után valahára következett egy „ember”: Vespasian.

Az volt benne a legemberibb vonás, hogy fösvény volt. Zsugori császár! Nem a pazarló Augustus, hanem a takarékos öszvérhajcsár fia, ki kedvesének megengedé, hogy pénzért osztogasson hivatalokat, s aztán a nyereségben osztozott vele; ki új adónemeket talált fel, s helytartóiról azzal a tréfás véleménnyel volt, hogy azok az ő szivacsai, kik a nép zsírjából teleszíják magukat, s akiket azután ő egyszerre kifacsar.

Ezek mind igen szép „emberi” tulajdonok.

Vespasian egy ellencsászár holttestén keresztül lépett a trónra; a császári bíborért folytatott harc kiterjedt a világvárosra, Rómára is, s a profán küzdelemben meggyulladt és porig égett a szent Capitolium.

Az ős fellegvár lángja volt a jeltűz a meghódított népeknek a föltámadásra, és ami tűz ebből támadt, az sokkal nagyobb volt, mint amilyennel jókedvében Nero császár megörvendezteté az ős Rómát.

Két hölgy volt a harcok indítója.

Az egyik egy druida szűz: Velleda, kinek jóslatai zendülésbe hozták Germania ős rengetegeit; a másik Julius Sabinus neje: Eponine; ki Gallia férfiainak kiáltá a jelszót: „Tűzben a Capitolium! Utána a többit!”

Mind a két nő szava gyújtott: mindkettő elbukott, Rómát nem győzhette le senki.

Velleda hőse, Civilis, legalább véres harcok után veszett el; de Sabinust árulás volt, ami elejté; saját honfitársai, a sequanok faja, támadt föl ellene, Rómához híven, s szétverte római fegyverekkel a szabadsághős seregét, melyet csak a lelkesülés, s nem a fegyelem tartott össze.

Sabinusnak menekülnie kellett.

Egy kisded vára volt Langres mellett, a síkon, abba menekült néhány harcosával a sequánok elől, kik nyomába érkeztek, s ostromolni kezdék, amint a hidat maga után felvonatta.

Három nap ostromolták, harmadnap este már csak két embere maradt; a többi meghalt, vagy haldokolva hevert a sáncon. Mikor beesteledett, azt mondá Sabinus két harcosának:

– Testvérim, most már csak hárman vagyunk.

Egy harcos szomorúan monda rá:

– Holnap megint ezren leszünk együtt.

– A földben, ugye?

– Ott, uram.

– Én másra gondolok. Még állanak gál testvéreink, a trevirek, Classicus és Tutor vezetése alatt, még harcol germán szövetségesünk, Civil, a rómaiak ellen; jó volna még tovább élni, s folytatni, ahol elhagytuk. Én még élni akarok, s ha ti segítségemre lesztek, megszabadulok.

– Szólj, mi cselekszünk.

– Egynek közületek meg kell halni, s egynek árulónak lenni ellenem.

– Nyilat vetünk rá; akire a második esik, az a vesztes.

– E várnak van egy pincéje; abban állnak élelmiszereink: ezt mindenki ismeri. E pincéből egy szűk nyílás vezet egy másik kisebbe alá, ott állnak kincseim; már arról kevesen tudnak, de még ezen alul van egy harmadik üreg, amit senki sem ismer; ennek nyílását egy nagy kő takarja. Én ez üregbe fogok alászállni: s ti ketten a követ annak nyílására hengerítitek. Akkor közületek egy belülről meggyújtja a raktárban összehalmozott faggyút és bivalybőröket. S az, aki ezt cselekszi, maga is bennég a várban. A másik ezalatt kiszökik az ellenséghez, s azon föltét alatt, hogy kegyelmet és szabadságot nyerjen, elárulja kincseim hollétét. Azután sietni fog Langresbe nőmhöz és Trierbe Classicushoz, s titokban tudatja velük, hol vagyok, a többi azután az istenek dolga.

A két hős helyeslé Sabinus tervét.

A vezér a kettős pincén keresztül leereszkedék a harmadikba; az egy sziklába vágott verem volt, semmi más; éppen jó sírnak. A két bajnok egy „élj boldogul”-t kiálta a sírjába leszálló után, s azután a nyílásba illeszté ismét a nehéz követ. Sabinus el volt temetve.

Azután fölmentek a várba, halomra hordták a nyergeket és kopjákat, a csepűkötegeket beitatták olajjal, a felhalmozott bivalybőröket szurokkal és faggyúval keverték be, az elhullott bajtársakat páncélostól, fegyverestől felrakták a máglyák tetejére, s akkor nyilat húztak.

Tetrix volt az ifjabb neve, Varaker az öregebbé.

Tetrix húzta a rövidebb nyilat, Varaker a hosszabbat. A rövid nyíl volt a szökevényé, a hosszú a gyújtogatóé. Amannak gyalázattal élni, emennek dicsően halni kellett.

És mégis – mind a kettő örült a választott sorsnak!

Varaker büszkén gondolt az óriási máglyára, mely az utolsó „lingo” szabadsághős lelkét füstfellegek tüzes szekerében küldi fel ősapáihoz; Tetrix pedig szívdobogva gondolt a bűbájos Eponine sötétkék szemeire, miknek könnyeit letörülni, vagy folyni hagyni csupán tőle egy szó – egy hallgatás.

Az éj alig hozá fel csillagait, midőn az ostromlók egy lángoszlopot láttak a vár közepéből fölemelkedni, s egy futó érkezett a vár sáncai közül a vezér sátorához, ki éltének kegyelmet, s magának szabadságot kért, ha megvallja, hogy mi történik ott a várban.

Megígérték, amit kért, s akkor azt mondá, hogy a várőrség, mely még most is igen számos, elszánta magát Sabinussal együtt inkább megégni a vár üszkeiben, mint magát megadni. A vezér kincsei el vannak rejtve a föld alá, s azokra ő rávezetheti a győzteseket.

Már akkor jutalmat és decuriói rangot is ígértek neki.

Az ostromlókból tűzoltók lettek, a sáncárkok vize segített az oltásban; a kincsszomjas nép reggelre legyőzte a dühöngő elemet, s ura lett a romnak.

Csupán romokat talált, s korommá égett holttesteket.

A fegyverteremben feküdt tizenkét viador csontváza, az izzó sisak még a főn; némelyikről levált a rostély, s abból ijesztőn mered ki a feketére égett halálfő; az ércpajzsok, mellvértek sötétkékre edzvék a lángban; néhol csak egy vasing, s közötte hamv, a hősök maradványa.

És a terem közepén ott feküdt maga Sabinus, ráismertek ezüst sisakjáról, szögletes pajzsáról, melyen címer helyett négyágú villám volt kiverve aranyból. Szépen hanyattfekve halt meg, kezét kardmarkolatán tartva, s meg nem mozdulva a kínhalál alatt. Arról a kardról is ráismertek sokan, akik csapásait látták és kikerülték.

A sequán vezér sírva állt a hősök csontházában; hogyne sírt volna, hisz ő is, bárha Róma híve, de a gál nemzet fia volt, s azzal követet külde Langresbe Eponinehez e rövid üzenettel:

„Végy fátyolt, férjed hős halállal veszett el.”

Azután fölkeresték a győztesek Sabinus kincseit, eltakaríták a romokat a pincék fölül, s megosztoztak a zsákmányon.

Utoljára sírt ástak a várudvaron elhullott ellenfeleiknek, abba lefekteték őket egymás mellé, legfölül Sabinus csontvázát, s a várromok köveiből gyászgúlát emeltek föléjük. Hiszen testvéreik voltak.

Ekkor a sequán vezér azt mondá Tetrixnek: „Eredj asszonyodhoz, és mondd meg neki, hogy Sabinus hőshöz méltó dísszel van eltemetve.”

Tetrix pedig egyedül tudta azt, és kívüle senki a föld felett, hogy az eltemetett hős Varaker volt, Sabinus fegyverzetében, s hogy a vezér el van ugyan temetve, de él, s maga a győztes ellenség segített sírját hozzájárulhatóvá tenni, midőn kincseiért elhányta a romokat rejthelye fölül.

*

Egyik rossz hír hozója a másik nyomába lépett. Egyik jajkiáltást még visszhangzá a langresi fejedelmi palota, midőn az új fájdalomhangot új kín szólaltatá meg.

– Elveszett az ütközet, a lingok szétverettek!

Ez volt az első jajszó.

– Sabin várát ostromolják. Ez volt a második.

– Annius, a római propraetor közelg Iberia felől győztes légiókkal!

– Sabin magára gyújtá várát, s benneégett!

– A római légiók a város alatt vannak!

Ezt mind egyenként kelle hallani Eponinének. A bürökkelyhet egyenként kiüríteni.

Egyszerre férjet és hazát veszíte; ifjú férjet és öreg hazát. Ha siratta az egyiket, meglopta könnyekben a másikat, s mindkettőnek egy élete volt, egy gyásztora lett.

Ekkor érkezett Tetrix. Egy órával jött hamarább, mintsem Annius légiói a város túlsó kapuján beérkeznek vala.

Eponine és asszonyai gyászban, szétbomlott hajfürtökkel, tépett ruhákban vártak a győztes ellenségre a fejedelmi palotában. Ősz tanácsosok álltak szomorúan a küszöbnél, lecsüggesztett fővel; semmi fegyveres nem őrzé az udvart.

Eponine zila tekintettel futott eléje az érkező követnek. Megismeré benne férje leghívebb hadnagyát.

– Meghalt Sabin?

Olyan kérdés ez, amire egy feleletet nem hisznek el.

– El van temetve már.

A nő sikoltva veté magát a földre, s a márványnak könyörgött, hogy legyen érzékeny hozzá, nyíljon meg alatta és nyelje el fájdalmaival.

– Elhoztam magammal aranymarkolatú tőrét – folytatá Tetrix –, mit rám bízott, hogy neked adjam által. Ismerni fogod a regéket, miket e tőrről beszél a hír. Markolata hegyén van Sabin címere, mellyel a szent szövetséget megpecsételé; vasát egy római propraetor vére szentelé föl, kit Sabin anyja egy szerelmes lehelletért keresztüldöfött. Ím, vedd magadhoz.

Eponine e szavaknál fölemelkedék a földről, s könnytől ázott arcát ég felé emelve, átvevé a gyilkot, s némán ajkaikhoz, kebléhez szorongatá azt, s két összekulcsolt kezébe fogva markolatát, némán rebegő ajkakkal beszélt hozzá, mintha imádkoznék, mintha fogadást tenne neki.

Tetrix irigyen nézte azt a nőt. Mennyi forró csókot vesztegetnek el rá!

Eponine szép, hosszú aranyszín haja amint Tetrix lábainál térdelt, körüle egészen beteríté a földet: mintha bűvkör volna, melyre férfinak lépni lehetetlen. Oh, a drága, szép selyemmel olyan kár söpreni a földet.

Tetrix nem nézheté e némán csókoló ajkakat, nem tekinthete e könnyező égszínkék szemekbe, anélkül, hogy megőrüljön. El kelle takarnia arcát, hogy eszébe jusson, miért jött.

Egy eltemetett férj küldi őt üzenettel ifjú nejéhez; egy nőhöz, akit ő szeret és aki bizonnyal özvegy fog lenni, ha ő elhallgatja, mely sírban él eltemetett férje. Neki csak hallgatnia kell, s a nő, kit szeret, övé lehet.

Amint félrefordított arccal állt ott: egy forró kéz szorítását s egy nedves ajk csókját érezé kezén. Eponine szólt hozzá:

– Ez a kéz szorítá meg az övét, midőn halálba ment. Ez a kéz temette őt el, midőn elhamvadott. Ez a kéz mutassa meg nekem, hol van az ő sírja, hogy odamenjek és mellé temetkezzem.

Tetrix harmadszor is érezé a nő forró csókját reszkető kezén.

Nem állhatá tovább. Odahajolt hozzá. Szép fejéhez hajtá fejét, s halkan súgva mondá neki:

– Elvezetlek a sírhoz, melyben Sabin temetve van; ott megtalálod és ölelheted – mert Sabin él, és nincsen halva.

A nő alakját villanyos rándulás hatotta keresztül.

Tetrix mondá halkan:

– Mindenki rád néz. Arcod el ne árulja, amit mondék. Hallod: Annius trombitái már az utcán szólnak. Most temesd el a jó hírt arcod vonásain, ahogy én eltemettem Sabinust vára romjaiba. Szíved örüljön, szemeid sírjanak.

Azzal hátravonult, s otthagyta a nőt a földön.

Ott találta őt a római vezér.

Csörtető kíséretével jött fel Annius a palota lépcsőin, fényes vexillum-hordozók követék a vasléptű római urat, ki azt látszott követelni még a falaktól is, hogy ahova ő lép, ott rengjen a ház.

Vespasian vezéreinek az volt parancsul adva, hogy a gál néppel kímélve bánjanak; ezeknek lázadó törzseit inkább kiengesztelni, mint összetörni igyekezzenek, hogy azután osztatlan erővel ronthassanak a sokkal hatalmasabb Civilisre, ki mocsárai között a világ urával dacolt.

Anniusnak tehát engesztelni, kegyelmet osztani jutott. Háládatos szerep.

Még kedvesebbé tette azt azon körülmény, hogy a lázadó férj elesett, s a fejedelmi trónon egy asszony maradt, kiről a hír előre is annyit mondott, hogy szép és fiatal.

Annius még szebbnek találta őt, mint ahogy a hír lefesté. A fájdalom eszményítő dicssugára túlvilági bájjal vette körül a fejedelemnő arcát, termetét. Egy mítoszi alak volt az, annál mesésebb, mert az özvegyi fájdalom tüneménye az akkori Rómában már valóban a regekör csodái közé tartozott.

Tetrix egy oszlop mögé vonultan nézte, mint uralkodik Eponine szíve érzelmein.

Belül örömtől kellett lobogni minden csepp vérének, azon gyors hírre, hogy Sabinus él; míg kívül fájdalmat, kétségbeesést kellett színlelnie, hogy más ne gyanítsa a titkot.

Biztos léptekkel, mint egy áldozatra elszánt, lépett Annius elé, ki tiszteletteljesen állt meg előtte, midőn Eponine inte kezével, hogy tovább ne jöjjön.

– Megállj, vezér. Szememben könnyet, kezemben tőrt látsz: amaz szívemből jő, ez szívemnek indul. Hazát és férjet veszték, s nyertem helyettük özvegyi fátyolt és római láncot; de e kés kezemben visszavisz engem hazámba férjemhez, s széttép fátyolt és rabigát.

Annius távozást inte kísérőinek, s egyedül maradt Eponine előtt a rómaiak közül.

Nem félt tőlük. A páncélnál jobban védte őt az a név: „római”.

– Nemes hölgy – szólt a fejedelemnőhöz –, fordítsd el bátor szíved felől a vas hegyét, s engedd könnyeidet visszatérni oda. Nem jövök hazádat eltiporni, nem hozok új láncokat Galliának. Róma legyőzte a gál nemzet forradalmát, s nem áll bosszút a lázadókon; hanem így szól hozzátok: „Mit kívántok? Miért vontatok kardot? Ím, a kardot kivertem kezetekből, de kívánságtokat meghallgatom. Elnémíthatnám bennetek a sóhajt, a reményt, a honvágyat; ellenkezőleg cselekszem. Szavat adok a panasznak, s jutalmazok, ahol más büntetni fogna.” Íme, a császár engem bízott meg a fővezérséggel, ki magam is a gál nemzet szülötte vagyok, nevem Annius Gallus. Kora gyermekéveimben elszakadtam Galliából, sokat elfeledtem, amit ti még tudtok. Őseim nyelvén csak a gál légiók közvitézeivel szoktam beszélni; azért az ajkamról durván és darabosan hangzik; védisteneink oltárain harminc év óta nem áldozám, nem ismerem már szertartásainkat; de azért most is szeretem Galliát, s hazámnak vallom. Ha vannak panaszaitok, adjátok elém, én a császár elé juttatom azokat. Ha az idegen tisztviselők szigorúan bántak veletek, mondjátok meg, én enyhíteni fogom a szigort; ha a sarc volt rajtatok nehéz, szóljatok; én megkönnyebbítem; ha ősi szokásaitokat kigúnyolák, tudassátok velem, én el fogom tiltani a gúnyt; ha elnyomták a szabad szót, kiáltsatok fel, én meghallgatom.

Langres fejedelemnője felegyenesedék e szavakra, s keserű büszkeséggel válaszolt:

– Igaz, hogy oltárainkat széthányták, s ősi törvényeink tábláit összetörték, de nem ez fáj nekünk. Igaz, hogy mezítelenre vetkőzteték a népet, s kivették szájából a falatot, de nem ez keserít. Igaz, hogy fiainkat, testvéreinket elvitték idegen országokba, vérükkel Róma dicsvágyának adózni, de nem ez ejt kétségbe minket. Egy fáj, egy bánt, egy az, ami megöl: s ez az egy, hogy le vagyunk győzve, s hogy ti mint győztesek álltok előttünk. Mindegy: kegyelem vagy büntetés, ha a ti kezetek adja, ha tőletek kell azt elfogadnunk. A seb nem fáj, mert azon kifoly a vér; de fáj a szégyen, mert az belül marad. Fáj a gál népnek a meghódolás!

A gál vének reszkettek e bátor szavakra, miket csak érezni volt bátorságuk a férfiaknak, de kimondani nem.

Anniust e szavak sem ingerelték.

– Tehát ne fájjon ez sem – szólt nyugodtan a fejedelemnőhöz. – Ha nehezen esik egy jó szót adnotok nekünk, ne adjátok azt. Ha bánt jelenlétünk, elviszem légióimat innen. S hogy ne tartsa magát rabnak senki ez országban, ím tartsd meg a fejedelmi pálcát, mit Sabinus elejtett, s légy uralkodónéja te magad nemzetednek; boldogíts, ítélj, áldj, büntess; hozd vissza az ősi szokásokat, építsd fel isteneid oltárait, és légy egyedül a trónon.

A győzelmes vezér nagylelkűsége egy fejjel mindig fölemelkedék a dacoló nő nemes ellenszegülésén. Ha az nagynak tudta magát mutatni az elbukás után, ő még nagyobbá lesz a kegyelmezésben.

Eponine könnyei még sűrűbben kezdtek hullani, zokogása elfojtá szavait.

– Miért sírsz? – kérdezé tőle Annius. – Én mondám, hogy egyedül állsz magad a trónon.

– Éppen azért – rebegé a fejedelemnő –, hogy „egyedül” állok ottan, honnan férjem alábukott. Mit ér nekem fény, nagyság, hatalom, mit ér, hogy hazát és szabadságot adsz – ha nem adhatod vissza férjemet!

Tetrix bámulva szemlélte a nőt: mily igazi megtört szívvel gyászolja a férjet, kiről most tudta meg, hogy él; mennyi lélekerőbe kerülnek neki a könnyek, miknek azért kell hullaniuk, hogy egy rejtett férjnek holt híre maradjon.

Annius gyöngéden lépett oda a fájdalomtól roskadozó alakhoz, s gyönge ellenállású kezéből kivéve a tőrt, biztató szelídséggel monda neki:

– Talán még vesztett férjedet is visszaadhatom.

Eponine nem jól érté ez ígéretet, de Tetrix elérté. S ez mindkettőjükre nézve nagy veszélyt támasztott.

*

Hogyan élnek a sírban? Miről gondolkoznak a halottak? Meg vannak-e elégedve azzal a sötét kis üreggel, s azzal a szomorú vigasztalással, hogy ott már senki sem bánthatja őket? Vagy odalenn is kínozza őket a dicsvágy, a szerelem és a gyötrelmes szomj a szabadság után? Tán odalenn is meghallják a győzelmes ellen büszke dobaját, az özvegy hitves zokogó keservét s a honfiak lánca csörrenését?

Az éj nagyon hosszú volt már, melynek virradását Sabinus lenn a sírban várta. Egy hármas pince legalsó fenekéig a külvilágnak zaja sem hat már le; eleinte hallott valami neszt, midőn a várat elborító lángok recsegve hasogaták a gerendákat; azután valami méhköpü zúgását, az oltani siető ellenség lármája volt az; a lárma közelebb jött; a fölötte levő boltozatot betörték; hallotta, mint civódnak a zsákmányon, hogy dulakodnak a tömlőből kiomlott pénzen feje fölött, azután ismét lecsendesült minden, csak nagy sokára hallatszott egy földrengető robaj, mely üregét összeomlással fenyegeté; valami fal a dúlt romok közül megadta magát a viharrali harcban s ledőlt, még jobban eltakarva a sírt, melyben Sabinus virrasztott. Koronként föl-fölveré a csendet egy-egy zuhanás mindig süketebben hangzó nesze; a sírt mindegyre mélyebben temették a rom hulladékai.

Mi történhetik ezalatt odafenn? Eljutott-e Tetrix Eponinehez; vagy megölték az úton? Elmondta-e a nőnek férje sorsát, vagy elárulta őt az ellenségnek? Jöhet-e segélyére a hitves, hogy sírjából kiszabadítsa? Vagy tán elhurcolták rabságra s most kénytelen férjét elevenen eltemetve hagyni? És hátha a férj szerencséjével a nő szerelme is kialudt? Ha az üldözött férj neje özvegynek tekinti magát, s új nászágyat keres, s felbontatlan hagyja a régi szerető sírját?

A sötétben megkeresik az embert a sötét gondolatok. Sabinus sziklaüregében amint fogyott az éltető lég, akként fogyott szívéből a remény, érezte az elevenen eltemetett álmatlan aggodalmát; bánni kezdé, hogy nem rohant inkább ellenei dárdái közé, hogy nem feküdt fel a máglyára szolgája helyett, hogysem a föld alá rejté magát, magáról és a világról emlékező s szabadulni nem tudó halottul.

Megkísérté százszor a követ fölemelni, mely rejthelye nyílását fedte; hasztalan volt minden erőfeszítés; egész halom kő volt már arra omolva, alulról semmi óriás válla meg nem emelheté azt.

Hallgatózott az irtóztató csendben; órákig elhallgatózott valami nesz után, míg azt hivé, hogy megsüketült, míg feje zúgni kezdett, míg a halotti némaságban képzelt hangok, közeledő moraj, föld feletti csaták zaja, tengervihar és mennydörgés tölték be hevült, izgatott képzelmét; s ha e kísértő semmik elmúltak, ismét csak a megszólíthatatlan éjszaka volt körüle.

Már utolsó élelmiszerei is fogytán voltak, a kiélt lég mindig nehezebben nyomta mellét; acél izmain, idegzetén végső csüggedés vett már erőt, midőn egyszerre neszt vélt hallani feje fölött, mintha a köveket hengerítenék el egymás fölül. Hallgatózni kezde; nem a képzelem játéka-e ez ismét? Nem, nem; a hangok közelítenek; sírját kezdik bontogatni. Ekkor egy visszás gondolat jégkeze futott végig lelkén. De hátha akik érte jönnek, azok éppen ellenségei; s aki rejthelyét fölfedezte, az nem jóbarát, hanem áruló, s a gál szabadsághősnek csak azért kell sírja fenekét elhagyni, hogy a győztes római hadvezér diadalkocsija előtt hátrakötött kézzel tántorogjon az ujjongó csőcselék előtt a circusok kivégző pincéjéig?

Az elhengerített kövek hangja pedig egyre közelebb jött. Már a legutolsó zárkövet emelgették. A legelső nyíláson át nevét hallotta kimondani Sabinus, s a hangban, mely azt kimondta, Eponine szavára ismert.

A másik percben el volt emelve a kő feje fölül, s a gömbölyű nyíláson át Sabinus az ég csillagait látta maga fölöt, s a föld csillagait Eponine szemeiben.

Egy őrült örömkiáltás, mely Eponine nevét hangoztatá, tört ki az eltemetett férj ajkán, kinek a szabad lég és Eponine arca minden erejét visszaadta; odarohant eléje, nem várta, hogy leszálljon, ölébe ragadta, úgy vette le magához a sírba.

– Csitt, csendesen – súgá Eponine –, veszély jár mögöttünk; kémek vannak körülünk, ne szólj.

S hogy elfojtsa a férj szavát, mit tehetett volna jobbat, minthogy csókjaival zárta le annak száját, s attól féltében, nehogy az beszélni találjon, meg nem szüntette a csókot. Oh, a nők úgy tudják egyesíteni a védelmet és a boldogítást!

A felemelt kő ismét bezárta az üreget.

– Ki van odafenn? – kérdé Sabinus.

– Tetrix – felelt Eponine. – Most már szólhatunk együtt, nem hallja meg senki.

Azzal gyújtószereket, mécset vett elő övén függő táskájából, világot gyújtott, s ketten ültek a mécs fénye mellett a sírban, mint a mesés őskor bebalzsamozott halottai az örökké égő lámpa előtt; csakhogy még ők a balzsamot egymás dobogó szívében találták.

Boldog halottak a sírban.

A sírőr, ki azalatt a sírkövön ülve nézte a csendes csillagjárást, nem volt ilyen boldog.

Őt is epesztő szerelem csatolá e nőhöz; magasztos hűség a férjhez.

Amabban halni, ebben élni tanult.

Uráért sokszor vérzettek sebei, de nem fájt egy is úgy, mint ami belül vérzett, a szép Eponine miatt, és ami felől még panaszkodnia sem szabad.

Nem inkább halott-e ő, ki ül a sír felett, mint akik alatta vannak s boldogságukat emlegetik ottan?

Pedig milyen jól el volt temetve már e helyt Sabinus! Soha senki rá nem akadt volna.

Mikor idejöttek, egy kőszáli sas fészkét találták már a kövek közé megtelepítve, mik Sabinus sírját födték.

A sas fészkét pedig a gál nép szentnek és érinthetetlennek tartá, mert a saskeselyűben Tyr lelke lakik, a hadistené; de itt meg kelle törni a szentséget, a sas fészkét szét kelle szórni.

Maga nem volt otthon. Haragudni fog érte a hadisten; de Sabinus előbbvaló az ő haragjánál.

Tetrix a csillagok közé bámulva, egyszerre megpillantá azt a sötét pontot, mely úgy szokott az égen körül-körülkeringeni, mint valami bűvkörbe csalt gonosz szellem.

Az volt a sas.

Tetrix kezébe fogta dárdáját, s látta jól, hogy a keselyű által vágott kör az ő feje körül van kerítve, mindig szűkebben, mindig alantabb, s magában csendesen kezde beszélgetni a közeledővel.

– Ismerlek, uram, Tyr; uram, hadisten; tudom, hogy te jössz felém. Elhánytam lakhelyedet, megbántottalak, az igaz. De rá emlékezhetnél, mennyi szép áldozatot hordtam oltárodra, pedig tiltotta a római augur, én mégis odahordtam. Az is eszedbe juthatna, mennyi ellenséget levágtam számodra, akiknek csontjain te és a te madaraid lakoztatok. Nem tehettem másképp. El kellett a fészket emelnem; de nem szórtam széjjel, ha odább megyünk, más helyre összerakom. De ide ne tedd többet, mert Odin apád szakállára mondom, megint el fogom innen tenni.

A keselyű nem látszott hajtani a szép szóra; egyszerre mint a villám, mint az égből eső meteorkő, oly sebesen, oly függőlegesen rohant le a férfira, kit fészke helyén talált; Tetrix két kézre fogott dárdájával hozzávágott; a sas kikerülte a süvöltő dárda hegyét, s rekedt kiáltással odább rebbent, egy perc múlva ismét visszafordult, s a viadort szűk karikában körülrepkedve, szárnyai csapásával iparkodott leütni.

Roppant óriása volt a szárnyasok hadának; egy-egy ölnél hosszabb volt mindegyik kiterjesztett szárnya, csonttörő karmai a fiatal bölényt képesek voltak a levegőbe emelni.

Tetrix, amennyire dárdája elért, nem engedte őt magához közel jönni.

– Tyr, ne bánts, én sem bántalak; Tyr, ne zúgj körülem; dárdám hegyes, szárnyadat eltöröd benne.

Egyszer a dárda hegye megvágta a keselyű szárnyát, tollai szerteszét repkedtek a levegőben.

A pompás vad rikács ordítással rebbent tova, s egy közeli ormon megszállt. Így nézett a két ellenfél egymásra sokáig. Tetrix folyvást alkudozott szent ellenfelével.

– Ismerlek, uram, Tyr; de te is ismersz engem. Tudom, hogy ki vagy, de te is tudod, hogy gyáva nem vagyok. Elhiszem, hogy haragszol rám nagyon, de nem engedhetem, hogy megölj. Ha én most meghalnék, uram, Sabinus és neje, Eponine, innen e sírból ki nem tudnának többé jönni. Csak addig várj, ameddig e követ fölemelem, azután nem bánom, tégy velem, amit akarsz; de addig ne jöjj rám, hadisten, mert bizony megharcolok veled.

Alig hajolt le azonban Tetrix a kőhöz, hogy azt fölemelje, midőn a keselyű egyszerre dühös rikácsolással veté rá magát a rom faláról, s mielőtt a viador dárdájához kaphatott volna, megrohanta, vállába és bal karjába vágta éles karmait, s vadölő csórrával úgy vágott sisakjára, mintha csatabárddal vernének reá.

Tetrix féltérdre bukott a roham súlyától, s a keselyű karmai közt levő karját nem bírta emelni; azonban hirtelen kirántá oldaláról széles, rövid kardját, s egy erőfeszítő mozdulattal félrecsapva ellenét magától, felegyenesedék.

Most a keselyű egy dühös csapással kiüté fejéből a sisakot.

– Nem, uram, ma nem ölsz meg! – nyüzsgött küzdve a viador, s úgy talált ellenfele nyakához ütni, hogy annak lecsapott feje négyölnyire repült el onnan; míg a karjába kapaszkodó élettelen test magával rántá őt a földre.

– Lásd – nyöszörgé Tetrix, miközben összemarcangolt karját a holt keselyű összegörcsösült karmaiból kiszabadítá. – Megmondám, hogy így fogunk járni. Miért nem hallgattál rám?

S nagy sajnálkozva nézte a keselyűt, mely kiterjesztett szárnyaival még most is nagyokat csapott maga körül s vérével összefecskendé a sziklákat.

Gál harcos egész életére vert embernek tartá magát, ha egy sast megölt. Tetrix készen tartá magát ez órától fogva, hogy Tyr bosszút fog állni rajta. És ennek is Sabinus és Eponine lesz az oka.

A föld alól hangzott Eponine jeladása: a hármas koccintás a zárkövön. Tetrix sietett azt fölemelni.

A lebocsátott kötélhágcsón feljött elébb Eponine, azután egy ismeretlen férfi, kit Tetrix még sohasem látott. Rábámult: hogy jöhetett ez ide?

Rövid rabszolgaköntösben volt, rövidre nyírt fekete hajjal, szakáll és bajusz nélkül, arcszíne olajosbarna, mint a phrygiai rabszolgáké; fogai fényes feketék, mint a betelrágóké; füleiben nagy ezüstkarikák.

– Most sietve jerünk Angresbe – monda a fejedelemnő –, hajnal előtt ismét a palotában kell lennünk.

– Hát Sabinus? – kérdezé Tetrix.

– Nem ismersz rám? – kérdezé tőle a phrygiai rabszolga, Sabinus hangján. – Én vagyok az.

Tetrix megrendült, azt hivé, a nomák játéka ez. A szép hosszú, szőke fürtű arc, piros életszínével, göndör kerek szakállával, hogy változhatott el így; még szája is egészen más lett, olyan ellentét az a fekete jaspis-fogsor, az eddig megszokott elefántcsont fehérhez.

Eponine nagy művésznő, hogy így el tudta változtatni férje arcát néhány óra alatt.

– De hangjáról még ráismernek – súgá aggodalmasan Tetrix a fejedelemnőnek.

– Éppen azért némának kell őt mondanunk. Annius, a római vezér, azt ejté ki, hogy férjemet visszanyerhetnem reményem van.

Tetrix nagyot sóhajtott. Ő tudta, mit értett azalatt Annius. Saját magát szánta kárpótlásnak.

– A császár jónak látja, vagy tán éppen kénytelen rá, hogy kegyelmet gyakoroljon a gál fölkelők iránt. Én meg akarok kísérteni valamit. Annius szavát bírom, hogy fölmehetek Rómába Vespasián elé. Azt mondám neki, hogy a császár kegyelmét személyesen akarom fölkérni; ő helyeselte szándékimat; kíséretet fog adni mellém, amely oltalmamra legyen egész Rómáig. Azt is megengedé, hogy kettőt asszonyaim és szolgáim közül magammal vihetek. E két szolga szerepét ti fogjátok teljesíteni. Egyszer a császár elé jutva, az én gondom leend, hogy őt könyörgésemmel rávegyem, miszerint Sabinus nevét törölje ki a proscriptusok lajstromából. Miért ne tehetné azt egy halott nevével? Miért ne lenne engedékeny egy holt nevéről levenni az üldözött bélyegét? S ha egyszer a felmentő viasztábla kezemben van, ha én Angresben fejedelemnő vagyok, akkor Sabinust senki sem fogja halálra kereshetni többé. Én viselem az ország gondjait: helyette férfi, mellette nő leszek. Jó lesz-e így?

A két férfi elragadtatva csókolá a fejedelemnő kezeit. Azokban szépség és erő volt.

Nemsokára sietve hagyták el a romokat; alant kipányvázott lovaikra kaptak, s nyargaltak vissza mind a hárman Angres felé.

Az elhagyott sírnál csak a megölt keselyű maradt, mely még nagyokat csapott szárnyaival maga körül, mely még körmeivel tépte az omló köveket, mely még fő nélkül is felállt lábaira s kiterjesztett szárnnyal még repülni akart, s aztán erőszegetten bukott bele az elhagyott sírba, melyet számára hagytak üresen…

Szomorú jelképe egy hatalmas népnek, melynek fejét vették!

*

Eponine eljutott Vespasian elé. A császár kegyesen fogadá a gyászoló özvegyet, s midőn az kijelenté, hogy kegyelmi engedékenységet vár tőle, előre biztosítá, hogy mindent meg fog neki adni, ami egy embernek hatalmában áll. Vespasian nem tartá magát istennek: a história már ezt is érdemül számítja be neki.

– Törüld ki férjemet a proscriptio tábláiról, s adj nekem pecsétes tabellát arról, hogy Sabinus neve kegyelmed által megtisztult, s minden további üldöztetéstől ment legyen.

– Férjed meghalt? – monda a császár.

– Meghalt, de neve él, s azt én viselem. A gál fejedelmeknek holtuk után síremléket szoktak emelni hitveseik, én azt sem tehetem, mert Sabinus neve el van átkozva. Szabadítsd fel ez átok alól, s leghívebb alattvalódra bíztad országod egy részét, midőn rám bíztad.

– Legyen meg.

A császár parancsot adott Lucilius senatornak, hogy készítse el a kegyelemiratot, melyet Langres fejedelemnője kívánt; azzal saját kezeivel emelé fel a lépcsők alján térdelő nőt, s biztatva bocsátá el; Lucilius át fogja neki adni, amit kívánt, még ma este.

Eponine sokkal inkább nő volt, hogysem vakon higgyen a biztató szónak.

Jól tudta, hogy a palotában, mely számára a császártól lakásul volt rendelve, a falaknak fülei vannak; tudta, hogy azok a gál honfitársak, akik látogatására jönnek, nem egyebek Vespasian kémeinél. Úgy sírtak, úgy sajnálkoztak előtte Sabinus halála fölött. Ki lesz már ezután a gál nemzet lelkesítője; kire nézzenek a honfiak reménylő tekintettel, ha ez is elhalt? Bár újra fel lehetne őt támasztani.

Eponine okosabb volt, minthogy ez aranyos döglegyek előtt elárulta volna, hogy az a megsiratott még él és közel van.

Más kémek a szolgákat vették elő; azokat faggatták. Sabinus némának tetteté magát, Tetrix pedig bolondnak. Úgy felelt a kérdezőknek, mintegy Sybilla-könyv; érthettek is belőle, nem is.

Úgy játszották mind a hárman szerepeiket, mint akik tudják, hogy az a színpad egyúttal vérpadnak is jó.

Eponine úgy bánt mindig Sabinussal, mint úrnő cselédjével szokott: ha taktikájában vitette magát, ő gyalogolt zsellyeszéke mellett, s segíté abból kiszállni, ahol megálltak. Még azt is meghagyá történni magán, hogy Tetrix tréfáit eltűrte a császári palota tányérnyalói előtt; pedig amennyire nem volt Tetrix természetében az enyelgés, annyira nem Sabinuséban a türelem.

A császári kegyhallgatás estéjén megjelent Lucilius a fejedelemnőnél.

Palástja szélébe takargatva hozá a kettős viasztáblát, melynek szétnyitható belsejébe volt bevésve a stylus hegyével a császár kegyelmi parancsa, s megerősítve saját pecsétjével, mely a viasztábla egy mélyedésébe volt forrasztva.

Mielőtt azt átadta volna Eponinenek, így szólt hozzá a senator:

(Ezen név alatt: senator, nem szükség a Gracchusok korából való tisztes ősz férfit képzelni: valami sima udvaronc volt az; talán szakács lehetett valaha, kit egy jó pástétomért senatori ranggal ajándékozott meg – s miért ne tehette volna, ha Heliogabal tizenkét kancsal vénasszonyt, Caracalla pedig éppen a hátaslovát nevezhette ki senatornak?)

– Fejedelemnő, az imperator fölöttébb elégedetlen veled. Te meg akartad őt csalni, és könnyen magadat csalhattad volna meg. Kegyelmet kértél megholt férjed számára. Tudod bizonyosan, hogy Sabinus meghalt?

– Bizonnyal tudom – szólt Eponine, leküzdve szíve rebegését, mely féltett titka fölfedezése miatt támadt.

– Láttad őt, midőn halva feküdt?

– Ellenségei találták meg hulláját, és édemeihez méltón eltemették.

– Hátha csalatkoztak azok? Hátha megcsaltak téged? Nem lehetetlen, hogy egy hű szolga Sabinus fegyverzetét magára véve halt meg helyette, s Sabinus a szolga álruhájában megmenekült.

Eponine roskadozni érzé termetét; elzsibbasztá idegeit az a gondolat, hogy titka tán el van árulva.

– Ne sápadjon el arcod, szép fejedelemnő – szólt mosolyogva Lucilius. – Nem kérd tőled e kérdésekre választ Vespasian. Ha titkod van, az legyen titok. Íme a kegyelemlap, melyet számodra hoztam, nem azt adja meg, amit az imperatortól kértél, hanem többet: ő nemcsak a holt férj nevéről veszi le az üldözés bélyegét, hanem előreláthatatlan esetekre gondolva, még azt is el lapokra íratta, hogy ha Sabinus valaha világ elé találna jönni, s kiderülne, hogy nem halt meg, hanem valahol elrejtve él, semmi bántása ne legyen; örülhessen az életnek, s előbbi rangjában a propraetorok által megerősíttessék. Íme, olvasd magad!

Eponine reszkető kézzel bontá fel a ceraticát összefoglaló szironyt, s valóban azt olvasá a viasztáblákról, hogy Sabinus, még abban az esetben is, ha nem halt volna meg, hanem élne, ment legyen minden üldöztetéstől.

Eponine kénytelen volt hinni saját szemeinek, de az imperator betűinek nem.

Bizonytalan öröm és aggó kétkedés harcolt egymással szívében; az egyik árulója lehet, a másik egész jövőjétől foszthatja meg. Melyiknek adjon előnyt?

A két szolga: Sabinus és Tetrix ott vártak úrnőjük parancsára a palota atriumában, jól láthattak rá, és hallhaták, amit Lucilius beszél.

Tán sejté is már a senator, hogy kettő közül az egyik a férj? Eponine reszkető kezében tartá a viasztáblát, elszorult kebellel monda a senatornak.

– Való, uram, hogy Sabinus él. Császárunk több kegyelmet halmoz reám, mint amennyinek elhordozására erőm elég. Férjem velem jött rabszolgaköntösben. Engedd meg neki, hogy az imperator trónja elé borulva, végtelen kegyelméért háláját rebeghesse hozzá.

– Mutasd meg, melyik az! Én magam fogom őt hozzá elvezetni.

Eponine sietve ment az atriumba, hol a két szolga állt.

Tetrixhez lépett.

Súgva szólt hozzá:

– Egy csókot kell tőlem elfogadnod. Meglehet, hogy e csók halálod leend. Kész vagy-e rá?

Tetrix gyönyörtelten sóhajta fel:

– Egy csókodért száz halált, nem egyet!

Azzal Eponine Tetrix keblére borult, vállait átfűzé gömbölyű karjaival, s szemeibe nézve bűvölő szemeivel, így szólt hozzá, édesen mosolyogva:

– Kedvesem, Sabinus! Az imperator kegyelmet adott neked: menj hozzá és adj hálát neki!

És megcsókolá Tetrix arcát.

A bajnok megroskadt e gyönyör terhe alatt s jól tudá, hogy ezzel az érzéssel be lehet fejezni az életet.

Ő is szívéhez szorítá a nőt; hiszen csak tréfa volt ez, hiszen csak a halállal játszott.

– Az égiek veled… – suttogá Eponine, s Lucilius kezét nyújtá az ifjú hősnek, s elvezeté őt magával.

Egy óra múlva egy pompásan faragott ezüst hamvvedert hozott két szolga Eponinenek, melynek födelére e szavak voltak vésve:

– Férjed miatt ne legyen több aggodalmad. Derék vezérünk, Annius pótolni fogja helyét.

Eponine fölemelé az urna födelét, s megtalálta benne – Tetrix levágott fejét.

A megölt sas balszerencsét hozott a gál lovagnak! Tyr isten bosszút állt magáért, de a hű szolga mégis boldog véget ért; egy csókért halt meg, mely Sabinust illeté, s egy bárd által, mely Sabinus fejének volt élesítve.

*

Kilenc év múlt el ez idő óta.

Annius még mindig katonai parancsnok volt a Rhone és a Loire közötti megyékben, s Eponine még mindig Angres fejedelemnője; de férj és nő nem vált azért belőlük.

Megkísérte Annius minden eszközt, mit a természet és a római hatalomszó egy férfinak nő ellenében kezére adott, hogy azt meghódítsa, és mind hasztalan. Elhalmozá Angres fejedelemnőjét kitűntetésekkel, kincsekkel, hízelkedéssel, majd megfordítá indulatait, s lett hozzá kegyetlen, megalázta, megfosztá rangja jeleitől, ínséget, nélkülözést idéze rá: – a nőt meg nem ingatá sem a jó, sem a rossz.

Vespasian óhajtotta volna hadvezérének ezt a diadalt, koronként értesíttetni kívánta magát Angres fejedelemnője felől. Annius mindenről számot tudott adni, kémeivel volt a fejedelemnő körülvéve; a parancsnok mindent megtudott felőle, hol járt, kivel beszél, mivel mulatja magát, s minderről tudósíthatá az imperátort.

Az angresi asszony (így hívták őt maguk közt a rómaiak) lemondott az uralkodás gondjairól; nem mulattatja a látszat, mely fejedelemnőnek hazudja az elbukottat. Férfiak iránt nem mutat semmi hajlamot; sem római, sem gál nem talál szívéhez utat. Minden közeledést visszautasít.

Csupán egy szenvedélye van, a vadászat; ez tölti be napjait. Néha egész hónapokat eltölt az Aranyhegyek rengetegei közt, bölényt és medvéket hajtva. Ott is mindenütt kísérik Annius megbízottjai, de nem bírnak semmi gyanú nyomára akadni. Néha a vadászat hevében megtörténik ugyan, hogy a nő, a bölény üldözése közben, társai közül eltűnik, de gondoskodva van róla, hogy magát semmi bajba ne keverje: az erdő, ahol vadászni szokott, hétmérföldnyi kerületben, katonai őrlánccal van körülvéve, melyen sem ki, sem be nem lehet jutni Annius tudta nélkül.

És mégis megtörténik, hogy e körülfogott erdőségben néha úgy el tud tűnni a fejedelemnő, hogy kísérői hetekig sem találják újra föl. Pedig minden rejtekhelye a bércnek és völgynek fel van már kutatva, az erdőlakók megvesztegetve, hogy lessenek utána; sőt, azt a fáradságos munkát is megtették már, hogy az elvágtató paripa nyomán utánamentek; a vezérlő patkónyomok azonban majd egy sziklaúton, majd egy vízmederben elvesztek, s azontúl nem lehetett többé folytatásukra akadni, mintha ég vagy föld rejtette volna el a lovagnőt paripástól együtt.

Mikor aztán társaihoz visszatért, vagy azok ráakadtak, annyi bölény szakállát és szarvait látták nyergére fölaggatva, amennyit ők valamennyien sem bírtak elejteni. Ez volt tanúbizonysága annak, hogy egész rejtélyes távolléte alatt nem tett mást, mint a vadakat üldözte, s egyedül küzdött velük a berkekben.

Kilenc év alatt Annius megvetett szerelme a bosszúálló gyűlöletté változott át; a nőnek, ki hajolni nem akart, törnie kellett. Egy napon egy sarmata decurio beszélé előtte a tábortűz mellett mesélgetve, hogyan szokták az ő nemzetbeliek a bölényt megkeríteni; felöltöztetik a jó futó paripát hím bölény bőrébe, maga a lovag szinte a bőr alatt van, úgy, hogy a feje, amint a ló hátán hasmánt fekszik, a bölény púpját képezi, s azáltal tökéletesen azt az alakot adja a lónak, ami az idomtalan, vastag derekú bölényé. A púpon elöl nyílás van, melyen a lovag kinéz, s kezeivel a bölény sörénye alatt igazgatja a ló fékét. Így a gyanútlanul legelésző bölénycsorda közepébe juthat, s akkor egyszerre hátravetve a rejtő sörényes bivalyfőt, nyilakkal lelövöldözi áldozatait.

– Hallod-e Balbus, így szólt hozzá a vezér, én terád egy nagy feladatot bízok. Eredj abba az erdőbe, az általad leírt álca alatt, ahol az angresi asszony vadászni szokott, menj hozzá közel s légy rajta, hogy figyelmét magadra vond. Én parancsot fogok adni, hogy mikor ő üldözésedre indul, társai elmaradjanak s engedjék őt egyedül utánad menni. Te csalogasd őt magad után, s ha elmarad tőled, fordulj te ismét rá vissza, s kövesd nyomról nyomra, míg megtudod a titkot, hová szokott ő eltűnni e vadászatok alkalmával.

Balbus ügyesen hajtá végre a rábízott alakjátékot. Egy vadászat alkalmával esti holdvilágnál megjelent a bölény álarca Eponine vadásztanyája közelében, s a fejedelemnő rögtön paripájára ült, s üldözőbe vette azt.

Az álfenevad hurcolta őt maga után órahosszat erdőkön, völgyeken keresztül; egyszerre Balbus vevé észre, hogy háta mögött a csörtetés elmarad, s amint visszafordult, látta, hogy a fejedelemnő elcsapott nyomáról, s lovát kantáron vezetve, gyalog halad egy hegyi folyam sziklás partján fölfelé, egészen eltérve az iránytól, melyet a bölény vett.

Most ő is visszafordult, s utána kezde menni. Nem szokatlan tünemény ez, hogy az üldözött bölény vadásza ellen visszacsap, s szerepet cserél vele.

A fejedelemnő nemsokára észrevette a fenevad közeledését, azonban ahelyett, hogy sietett volna lovára kapni, közelre várta azt, s akkor hirtelen előkapva tegzét, egy nyilat küldött eléje.

Balbus érzé, hogy éppen arca mellett vágott be a nyíl. Ha Eponine a bölény púpjára céloz, éppen Babus fejébe talál.

A megsebesült mén egyszerre ijdedten fordult vissza, s vágtatni kezde tüskön, bokron keresztül, amit észrevéve Balbus, hirtelen kicsúszott a bölénybőr alól a ló farán keresztül, s azt futni hagyva, maga a földön kúszva követte a fejedelemnő jártát, mint valami lappangó hiúz.

A völgy fenekére érve, a hegyi folyam forrása tűnt szem elé; fenn a meredek hegyoldalban eredt az, s négyöles magasról zuhatagon keresztül valami figyelmesen vizsgáló szem fölfedezhetett egy embernagyságnyi hasadást a sziklában, s gyanítható volt, hogy azon belül tán egy mélyebb üreg létezik, azonban a lecsapó vízoszlop lehetetlenné tette az ahhozférhetést, minthogy éppen fedezte a nyílást, s a bejutni kívánót kétségtelenül lezúzta volna.

Amint Eponine e forráshoz ért, levette kürtjét oldaláról, s a barlang nyílásához közel háromszor belefújt; a hangnak igen erősnek kellett lenni, hogy a zuhatag robaján keresztül meg lehessen hallani.

Erre a kürtszóra úgy tetszék Balbusnak, mintha a vízomlás zuhogása kevesebb visszhangot költene a völgyben, mintha a lerohanó vízoszlop vékonyodnék; és valóban lassanként mindig csendesebb lett a zaj, pihentebb a vízomlás; utóbb csak egy vékony csergedező sugár maradt fenn belőle, hanem ahelyett a sziklahasadék aljából kezdett el egy új forrás előzuhogni, kétségtelenül ugyanaz, mely amott a magasban megszűnt omolni.

A sarmata kém megborzadt e látványon. A fejedelemnő bizonyosan egy bűbájos amphisbaenra, ki a föld alatti szellemekkel parancsol, hogy kénye-kedve szerint változtassák a vizek folyását; s a földön fekve maradt, nem mert tovább közelíteni hozzá, a bűvésznő szava bizonyosan veszett farkassá változtatná a vakmerőt.

Annyit látott csupán, hogy amint a zuhatag megállt, Eponine lovastul együtt leszállt a vízmederbe, s lovát maga után vonva a szűk barlangnyíláson át a szikla mélyében eltűnt.

És azután nemsokára ismét elkezdett csorognia vízsugár onnan a magasból; mindig erősebb, mindig hangosabb lett, néhány pillanat múlva éppen oly erőszakos rohammal fedte a barlang nyílását, mint elébb.

Balbus, ha elég merész lett volna is hozzá, nem követhette a fejedelemnőt tovább.

Ahelyett sebten visszafordult, s gyalog kivergődve az erdőből, visszakerült Anniushoz, tudósítva a római vezért azon csodáról, mely szemei előtt végbement, s esküdött rá, hogy amely nő szavára a víz megáll, s a szikla meghasad, a víz újra megered, s a szikla újra bezárul, annak nem üdvös halandó fejjel üldözésére elindulni.

Annius pedig többet tudott már az elégnél, s mosolygott kéme ijedelmén. Az azon korbeli római sok istennek áldozott ugyan, de egytől sem félt.

*

Annius azonnal kiválasztott húsz férfit a legmerészebb triariusok közül, s a sarmata kém által elvezetteté magát az aranyhegyi rengetegbe a zuhatagig.

Négy izmos férfi, egy öblös pajzsot domború felével fölfelé tartva, felfogá az omló víz rohamát: a nyílás járható lett.

Annius pajzsát előretartva, jobbjában kivont kardját szorítva, merészen lépett be az ismeretlen sötétségbe, melyet az aggódók képzelete varázshatalmú lények csodáival népesíte meg. A csataedzett triariusok szívdobogva követték vezérüket.

Alig haladtak húszlépésnyire a szűk torkolaton keresztül, midőn világosság kezdett szemeik előtt derengeni. Ott megállítá harcosait Annius és csendet inte.

Egy szál szurokfenyőhasáb lobogott fáklyaképpen a barlang mélyén, fényes világot vetve egy boltozatos oldalüregre, mely mint egy fejedelmi trón padmalya, zászlókkal és fegyverekkel volt feldíszítve. A boltozat alatt medvebőrökből vetett nyugágy volt elkészítve; azon a nyugágyon hevert egy férfi, hosszú szőkefürtű fejét egy tündérszépségű hölgy ölében nyugtatva, lábaiknál két fiúcska játszott, egyik hétéves lehetett, a másik még kisebb; apjuk kézíját próbálgatták; az elpattant húr meg-megüté a kisebbik gyönge ujját, de azért nem sírt, csak nevetett rajta; a nagyobbik már jól meg tudta vonni azt.

Annius megismeré Eponinét.

A nő gyöngéden simogatá meg a férfi omló hajfürtjeit, s oly szerelmes tekintettel, mint egy nőoroszlán függött annak deli vonásain.

– Látod, Sabinus, hogy a föld alatt is van boldogság? – suttogá a játszó gyermekekre pillantva.

– Még mindig a zsarnoké a föld felszíne?

– Övé az égtől a pokolig minden: csak a sírban lakók mentek hatalmától.

– S én a sírban lakom.

– Már kilenc év óta.

– Már kilenc év óta nem láttam, hogy mi az a nap? Csak éjjel járhatok ki a vadakra lesni, amik a patakhoz jönnek. Úgy óhajtottam sokszor meglesni a hajnalt, de te megtiltottad azt nekem, s én szót fogadok. Csak az omló zuhatagon keresztül látom néha a megtört napfényt szivárványalakban; s mikor te jössz, akkor a te szemeidben.

– Még ez a két gyermek sem látta a napvilágot soha.

– Születésük óta csak csillagfényt és fáklyavilágot ismernek.

– Talán el sem fogják tűrni szemeik a szabad napsugárt.

– Oh, a szabad napsugár! – sóhajta fel az eltemetett hős –, ki ne éledne föl attól? Melyik halottnak ártana az meg, ha föltámadhatna újra?

– Csitt, mintha csörrenést hallanék.

– A zsilip fel van húzva; a föld alatti víz zuhog a csatornában, a vízesésen át nem jöhet ide senki.

– Tanítod-e gyűlölni gyermekeidet?

– Oh, ez mindennapi imájuk.

– Tudják-e, hogy ők egy király fiai? Mondtad-e nekik, hogy fejük felett egy haza van és egy korona, mely az övék?

– Hallgasd csak, mit tudnak énekelni?

A két gyermek rögtön felugrott fektéből, s kis kardjaikat kapva, elkezdék a fegyvertáncot, melyre apjuk tanította őket, s éneklék mellé a harci dalt gyenge, csengő gyermekhangon:

„Fel, fel a sírból!
Törd le a láncot!
Kardot a kézbe!
Elleneidnek
Döfd kebelébe!
Vágd a bitorlót!
Hulljon a vére!
Gallia földe
Zöld lesz utána!”

Eponine úgy tapsolt örömében, úgy hullott szeméből a könny.

E pillanatban Annius pajzsa csattant; kardja lapjával ráütött, jelt adva, s a római harcosok előrohantak:

– Sabinus, add meg magad!

A meglepett fejedelmi pár, mint két oroszlán szökött fel helyéből; Sabinus hosszú kardját ragadta, Eponine tegezét kapta kezébe, két gyermekét palástja alá takarva.

Annius a fáklyát emelte föl, mit Sabinus a földre lökött, s azt magasra tartva, világított vele harcosainak.

– Fogjátok őket el élve. Római, vigyázz; meg ne ölj egyet is. Ez a vér Vespasian itala!

Sabinus kardja felel a támadóknak; a padmalymélyedésbe állva, csupán szemközt lehetett őt megrohanni; s a halottak kardja jól fog.

Pajzsát nem használta, nem akarta testét védeni, két kézre fogá a hosszú pallost, úgy sújta ellenei közé vele. Hatan hevertek már előtte halva.

Mögötte Eponine állt, s nyilait a közeledőre röpítve, ártó sebekkel rontá a harcosokat.

– Római, ne légy gyáva! – hangzék Annius parancsszava.

Azon pillanatban egy nyíl vágta ki jobb szemét, Eponine kezétől küldve.

Annius a fájó sebtől nem izgatott acélhangon kiálta:

– Római, meg ne sebesítsd őket, minden csepp vérük a császáré!

Egy újabb bőszült roham leveré lábáról Sabinust: hosszú kardja hegyével beleakadt nyugágya takaróiba, ott elnyomták és megkötözték. Eponine és a két gyermek bilincstelenül követték őt. Tudja azt a vadász jól, hogy a barlanglakó vad ivadéka fogoly anyjától el nem szalad.

*

Vespasian udvarában megrendíté a kebleket ez eset híre, mely a mesékkel és a hajdani Róma erkölcseivel határos.

Hogy egy nő kilenc évig rejtve tudja tartani férjét, s föld alatti rejtekében őt boldogítsa; hogy a világ előtt még azt is el bírja titkolni, midőn hitvesi szerelme zálogait szíve alatt viselé, kiket nem a világra, hanem a föld alatti sötétségre szült, ott tejével táplált és fölnevelt, és mindezt nem is gyanítá senki.

Mennyi erőnek kellett azon szívben lenni, hogy a föld feletti fényt, mely őt gúnyképpen környezé, el bírja viselni, s minden gondolatában ahhoz térjen vissza, ki a föld alatt van, s e hosszú küzdelemben meg ne tébolyuljon!

Vespasian halálra ítélte őket.

Először csak Sabinusra mondá ki az ítélete; amidőn Eponine azt kérte, hogy hadd szólhasson ő az imperátorral. Azt hitte, hogy ha gyermekei könyörgésével egyesítendi a magáét, meglágyíthatja a császár szívét.

Eléje vezették. Ismerte már azt a termet, azt a trónt, azt az arcot; kilenc év előtt térdepelt már előtte.

– Vespasian! – szólt a nagylelkű hölgy, megalázva büszkeségét, hogy férjét megszabadítsa. – Kilenc év előtt itt könyörögtem előtted Sabinusért; itt ígérted meg, hogy kegyelmet adsz neki. Akkor nem tartád meg fejedelmi szavadat. Akkor én egyedül voltam, nem tudtam jól szívedhez szólni. Most nézd, hárman vagyunk; nézd e két gyermeket, kik azért születtek az örök éjszaka sötétségeiben, hogy négy ártatlan kézzel több nyúljon trónod elé, esdve Sabinus életéért! Tekints e gyermekek hozzád emelt arcaiba, s azokból többet fogsz olvashatni, mint amit az én gyönge szavam mondhat. Ha vétett ellened Sabinus, kilenc évig halott volt, megbűnhődött érte. Légy te most isten, ki őt feltámasztod a sírból. Mutasd meg, hogy Róma császárai nemcsak azért istenek, mert ölni tudnak, hanem mert éltet is tudnak adni!

Vespasian bíborpalástján keresztül nem jutottak e szavak szívéhez.

– Sabinus özvegye! – szólt hozzá szárazon. – Én arról, hogy férjed él, semmit sem tudok, mert te magad mondád, hogy meghalt; és így szükségképp halva kell neki lenni. Téged és gyermekeidet nem bántalak mint hozzátartozóit; egy halottnak nem lehet neje, annál kevésbé gyermekei. Sabinus özvegye, vidd magaddal árváidat. Aki meghalt, annak halott a neve.

Eponine fölegyenesedék e szóra, s fölrántá gyermekeit, ne térdeljenek ott. Büszke, dacos arccal fordult Vespasiánhoz:

– Úgy szóltál, mint egy öszvérhajcsár fiához illett. A szégyen nem enyém, ki hiába térdeltem előtted, hanem a tied, ki egy könyörgőt kigúnyolál. Vedd vissza a sovány kegyelemszót, mit nekem adtál, Sabinus élete az én életem is. Boldogabb voltam én a sötét föld alatt, a hangtalan éj rideg rémei közt téged gyűlölve, mint te voltál itt dicsőséged hazug ragyogásai közt, silány hízelgők napraforgó arcainál; ki rettegtél legyőzött ellenségedtől, kit már eltemettél. Gyáva zsarnok, öless meg engem is, hogy nyugton alhass!

Eponine jól számított, ha akarta, hogy férjével együtt haljon. Ily szavakat az egész udvar hallatára nem lehete megbocsátani. Vespasian együtt ölette őt meg férjével.

Tán félt tőlük? Azért ölette meg?

Oh, nem.

Megölette őket azért, mert nem engedheté meg, hogy a magas római erények, miután Róma falai közül végképp kipusztultak, egy barbár nemzetnél leljenek menedéket; mert a vas ellen megvéd a vas, de az eszme és az erény halhatatlan ellensége minden zsarnokságnak…