Valamelyik nap beállít hozzám egy borzas egyéniség (megfordul nálam több is), teljesen mosdatlan, fésületlen és keféletlen állapotban; ahogy külső formájából kivehetém, ez már mind megtalálta azt az igazságot, ami a borba van rejtve.

– Ugyebár, nem tetszik engemet ismerni?

– Bizony… De bizony… Bizony nincs szerencsém.

– No, nézzen meg jobban.

– Úgy, igenis. No lám! Ettől a nagy hajától nem ismertem meg.

– Pedig tegnap nyírattam le.

(Úristen, milyen lehetett, míg le nem volt nyírva.)

– Ismerem, ismerem; ugyebár, kegyed a… a… a – Vilmos.

– Igenis, az – a Sándor.

– Úgy, úgy, Gál Sándor…

– Nem, hanem Schirting Sándor.

– Ah, tudom már, Debrecenből.

– Nem, hanem Miskolcról.

– Emlékezem. Iskolatársak voltunk.

– Nem egészen. Hanem én ott laktam annak a háznak a helyén levő házban, amelyik háznak a helyén aztán a kegyetek háza épült. Emlékezik rá?

– Uramfia, hisz annak száz esztendeje éppen. Nem emlékezem én abból az időből egyébre, mint hogy nem szerettem a lisztpépet, egyebet pedig nem tudtam enni, mert még nem volt fogam.

– Pedig én nagyon jól emlékezem rá; én tanítottam kegyedet hintázni.

– No, isz ugyan jól megtanított, máig sem tudok.

– Pedig hát lássa kegyed, kicsinyben múlt, hogy nem én vagyok ön, és nem kegyed én.

– Nem tudom, melyikünk vesztene a cserével?

– Kérem alássan, ne tessék izélni. Én csak egy szegény írnok vagyok, akinek eléje teszik a beírt papirost, s arról leírja a dolgot a másik papirosra.

– Akkor én még rosszabbul vagyok, mert nekem elém sem teszik a beírt papirost, úgy kell leírnom a dolgot a másik papirosra.

– Igen, de sokszor meg is szidnak érte.

– Engem pedig meg is kergetnek érte.

– Igen, de az ön nevét nagyon sokan ismerik.

– Hát Sobri Jóskáét nem sokan ismerik?

– De önnek csak mégis több pénze van, mint nekem.

– Cseréljünk látatlanba adósságot.

– Ejnye már! De csak többet ér a feje, mint az enyém.

– Nem ér biz az, nézze, hogy elment a hajam, az öné mind megvan.

– Persze. De ami belül van.

– No például, nyolc fogamat húzattam már ki belőle. Tavaly karácsonyi meglepetésül egyszerre hármat, egy fájóst meg két épet. Ezzel már most kevesebb van belül.

– No, de félre a tréfával. Én komolyan mondom, hogy kegyednek kellene énnekem lenni és énnekem kegyednek.

– Hát hogy tévesztette el ekképpen a kvártélyozást a sors?

– Oh, uram, bolond história az. Ha elmondom, majd meglátja, hogy igazságom van. Volt nekem egy anyám…

– Ugyan ne mondja!

– De bizony Isten, úgy volt. Volt nekem egy anyám, aki igen szép leány volt a maga idejében. Hanem én még akkor nem ismertem.

– Ezt már igazán csodálom.

– No, hát régen, igen régen, kegyednek az édesatyja nőül kérette az én anyámat, azazhogy még akkor nem volt nekem anyám, még akkor leány volt.

– Ezt egyelőre is tagadom. Az csak olyan mendemonda lehet.

– No, kérem. Én csak tudom. Hiszen ha esze lett volna az anyámnak, hozzá is ment volna, de hát nagyon könnyelmű teremtés volt szegény, s engemet a könnyelműsége által többszörösen megkárosított.

– Azt a többit szeretném hallani, ezt az egyiket hagyjuk abba. Tudja-e ön, erről a témáról nem szeretem a humorizálást.

– Hiszen kérem, én nem humorizálok, kegyed humorizál, én siralmas történetet beszélek. Kegyed könnyen fütyörész, intra dominium van: főszolgabíró volt az apja. Igaz, hogy mikor az anyámat megkérte, még akkor csak esküdt volt. Hanem hát ez csak egy. Tessék csak hallgatni tovább. Másodszor megkérette egy indzsellér, akinek az egyik fia most kétezer forint fizetéssel van a debreceni vaspályánál, a másik tiszttartó herceg Coburgnál, a harmadik gőzhajókapitány a tengeren.

– Természetesen most ön volna az mind a három.

– Igen. Hanem ehhez sem ment. Harmadszor megkérette a mátyusföldi esperes, ahhoz sem ment, ez is mást vett el, de ennek nem volt sem fia, sem leánya.

– No, azzal járt volna ön legjobban.

– Nem azzal; hanem negyedszer megkérette az anyámat őnagysága Cserependy Perghő Boldizsár úr. Tetszik ismerni Cserependy Perghő Boldizsár urat? Ugyebár?

– Azt nem. Hanem Rákospalotai Hutiray Lukács Sándort…

– Nono; ne ismerne ön olyan derék nagy urat, mint Cserependy Perghő Boldizsár úr.

– Nem előfizetőm.

– Lássa, pedig annak a Tiszán túl ötezer hold földje van egy tagban, s nincs több egyetlenegy fiánál hozzá.

– Hogyan? Az szántja az egész földet?

– No, ne izéljen. Lássa, az a fiatalember most négylovas hintóban jár; sokszor találkozom vele, s olyankor mindig eszembe jut, hogy nekem kellene abban ülnöm, én hajtanám azt a négy szürkét; én parancsolnék kocsisnak, inasnak, engem süvegelnének a vendégfogadókban; énutánam néznének a szép konteszek az ablakokból, ha az anyám ilyen szörnyű módon meg nem károsított volna. Képzelje, már ki voltak hirdetve, gyűrűt váltottak, a vendégeket összehívták a lakodalomra; meg volt írva a móringlevél; csak egy hajszálon múlt, hogy nem én vagyok most nagyságos Cserependy Perghő Boldizsár úr örököse; akkor egyszerre a lakodalom napján, egy órával az esküvő előtt elmegy az anyám a háztól egy német muzsikamesterrel, s megesküszik vele.

– Hát aztán?

– Hát aztán. Lehet ennél nagyobb baj énrám nézve? Ha a földesúrhoz megy, most egy domíniumot öröklök, úgy pedig örököltem egy hegedűt meg egy halom hangjegyet.

– Ez igazán eredeti, hogy valaki ne legyen megelégedve az apjával.

– Igen uram, de mikor válogathattam volna benne. Hiszen én tisztelem az apámat, jó ember is volt, de minek vette el éppen az én anyámat? Ha meggondolja az ember, az igazán rettenetes dolog, hogy a fiak, akiknek leginkább érdekükben fekszik, hogy ki fiai legyenek, ebbe éppen nem szólhatnak bele; mennyi ember változtatna a sorsán ezáltal.

– Az igaz. Báró Sinának egyszerre annyi fia lenne, hogy számát sem tudná.

– Nem úgy van; de hogy legalább azok közül, akik az embernek az anyját nőül kérték, ment volna ahhoz, akinek fiává lenni legjobban esnék az embernek; a sors lám jót akart velem tenni, kezemben volt a szerencse, candidálva voltam, s ahol van ni, egy könnyelmű lépés miatt elestem minden javamtól; nem az lett belőlem, akinek kellettem volna lenni. (Ki ne igazítsa valami philologus „kellett volna lennem”-re.)

– Ön tehát személyével sincsen megelégedve.

– Ugyan hogyan volnék, mikor minden héten háromszor eszem krumplit. Szeretném látni, hogy ha ön volna én, mit csinálna?

– Hát legelőször is megmosdanám.

– Ne bántson engem. Lássa, én egészen elhagytam magamat, mert nincs olyan porcikám, amivel meg volnék elégedve. Haragszom a kezemre, mert olyan ügyetlen, haragszom a fejemre, mert semmit sem tudok megtanulni, haragszom még a hajamra is, mert nem bírom simára fésülni, s mert tudom jól, hogy a képem nem szép, azért meg sem mosdom; én nem adnék magamért, ahogy itt állok, egy hajító fát, s akármit csinálok, tele vagyok ezzel a gondolattal; irigykedem minden emberre, irigylem a nagyurak szép ruháját, a tudósok eszét, a költők hírét, az arszlánok daliás alakját, a napszámosok izmos karját, a kereskedők bolond szerencséjét; irigy vagyok a feleséges emberek boldogságára, a zsidó gyerekek jövendőjére; irigy vagyok minden emberre, aki tud, tesz és bír valamit, minthogy én magam semmit sem tudok, semmire sem vagyok képes és semmim sincs. És már most azután legyen gondom magamra; de bizony sokszor, ha elfáradt a hátam a sok körmölésben, elgondolom magamban, hogy minek dolgozom én, mit iparkodom ezt a silány egyéniséget dédelgetni, nem jobb volna, ha úgy elhagynám magamat, hogy a csizma leszakadna a lábamról, és hétszámra ki nem gombolnám a kabátomat s nem enném egyebet káposztatorzsánál, amit a zöldségpiacon elhánynak; van is nekem mért becsülnöm magamat, mikor semmi okom sincs rá.

(Különös neme a monomániának, hogy az ember magát valami olyan idegen embernek nézze, akit ki nem állhat.)

Kezdtem átlátni, hogy ebben a jelenetben több a szomorúság, mint a tréfa.

– Tehát voltaképpen mi cél vezette önt hozzám? Mert azt csak nem gondolnám, hogy önmagát „váltott gyermeknek” hiszi, s velem akarja magát elcserélni.

– Nem ám, hanem éppen csak azt akartam önnek megmondani, hogy miután semminemű ember nincsen ezen a nagy Pesten, akibe valami úton beleköthetnék, öntől kérdezem meg, hogy ha a sors furcsa szeszélye úgy rendelte volna, hogy megfordítva essünk: ön az én helyembe, én meg az önébe, mitévő lenne akkor ön?

– Hát jöjjön vissza hozzám egy hét múlva, majd akkor megmondom.

Az alatt a hét alatt írtam egy jó ismerősömnek, aki gróf X. jószágigazgatója, ha nem tehetné-e meg a kedvemért, hogy egy jóravaló tanult fiatalembernek valami szerény állomást adhatna a gazdasági tisztség körül.

Az én furcsa praetendensem egy hét múlva helybe volt állítva.

Két évig azután nem láttam; mint hallám, azóta ispánságra promoveálódott. Egyszer a napokban megint betoppan hozzám. Képzelhetni, fel volt frizérozva, s kesztyű volt a kezén.

– Ejnye, bajtárs uram, de kicsípte magát!

– Elhiszem azt – felelt ő ragyogó orcával, melynek nagyon használt a falusi levegő –, mert jegyben járok! Mégpedig egy gyönyörű szép leánykával. A kasznár leánya. Aztán szeret…

Azt a hangot nem lehet leírni, amivel ő azt mondta: „aztán szeret”.

– Hát cserélne-e most Cserependy Perghő Boldizsár úr általános örökösével?

– De még a kínai császárral sem.