Rossz napok

E nyugtalan idők előérzetes izgalmát, mint valami gúnyolódás a sorstól, szakítá meg egy örömhír. – Az ifjú, szép, közszeretetben álló osztrák–magyar császárnénak fia született. – Trónörökös!

– Lesz-e még trón, amit te örökölj? – sóhajta fel könnyeit hullatva mosolygó gyermekére a szomorú anya. – Fogsz-e te még koronát viselni, vagy te is azon szomorú alakok számát szaporítod, kiknek nincsen sehol hazájuk, mert apáik királyok voltak?…

Ez az örömhír valóban hasonlított egy gyászhírhez, ahogy azt künn és benn fogadták. Egy trónörökös születése az országot megdönteni induló végső katasztrófa előestéjén!

A küludvarok követei rögtön siettek uralkodóik nevében üdvkívánataikat átadni a császárkirálynak; de mindezen üdvkívánatok hasonlítottak azokhoz a biztatásokhoz, amikkel nehéz betegeket szoktak dédelgetni jámbor látogatóik; hogy majd jobban lesznek nemsokára; jó az Isten; elmúlik a baj, s aztán még együtt mulatunk; meg hogy csak vigyázzanak magukra, őrizkedjenek a légvonattól, a hangos beszédtől, ki ne menjenek addig a házból, amíg egészen erőhöz nem jöttek, akkor is jól felöltözzenek; ne indulatoskodjanak, gyönge ételeket egyenek.

Hajh bizony pedig sok nehéz falatot kellett a szegény „beteg ember”-nek megemészteni, amivel az európai diplomácia traktálta.

Hanem azért szerencsét kívántak neki a trónörököshöz apró és nagy fejedelmek és köztársaságok.

A legutolsó üdvözlet a Nihil országától jött. Még Sasza asszony is küldött egy ad hoc követet Budapestre üdvözletével.

És követét bizonyára, ha nem is szívesen, de szertartásosan fogadták volna, ha a követ személye ellen nem lett volna éppen kifogás.

Ez a követ Mazrur volt.

A király határozottan elutasítá magától, hogy ő egy olyan embert fogadjon el, kit erkölcsi métely miatt tiltott ki országából. Mazrurt nem fogadták el.

Lett azután az ellenséges lapokban emiatt nagy hajcihő! Lapról lapra járt a válasz, amit Sasza asszony mondott követének elutasítására:

– Nohát majd ott leszek a trónörökös keresztelőjén!

A magyar–osztrák kormányok nem is ámították magukat többé a helyzet iránt, ki kell itt húzni a kardot előbb vagy utóbb!

A háború előkészületei meg vannak már téve, s amennyi hadsereg kimozdítható volt, az mind Galíciában lett összpontosítva, minthogy a Nihil hadseregei is a Visztula mögött voltak összevonva. A főpivot a sambori erődített táborhely, ahonnan egyfelől a Dnyeszter-vonal megvédhető, másfelől a Visztula-vonal erőszakolható. Krakkóban volt összpontosítva kétszázezer magyar honvéd és újoncsorezred, mely intézkedéssel a generalissimus háromféle tervet üldözött. Az egyik cél az volt, hogy ilyen nagy összpontosított „magyar” haderő Magyarországtól jó messze eltávolíttassék, mert az osztrák hagyomány még mindig nem hisz a magyarnak; a másik nézet szerint a honvédet és az újonc katonát nem tartják a nyílt csatában helytállni képesnek, míg a sánc mögött hasznát vehetik; a harmadik cél pedig az volt, hogy kétszázezer ember fenyegető közelléte által az ellenfél is kényszeríttessék saját czenstochowai állását ugyanannyival védelmezni, s azalatt, míg e két erő egymást lekötve tartja, az osztrák–magyar sereg középpontja s jobb szárnya támadásba mehessen át.

Ez összpontosított főseregen kívül még Erdélyben volt hagyva egy erős figyelősereg, és a szerb határral szomszéd véghelyek megszállva őrcsapatokkal; ámbár mind Románia, mind Szerbia a semlegességről biztosítanak, de egy Galíciában elvesztett hadjárat eshetőségében könnyen megtörténhetik, hogy az odessai orosz seregnek utat nyitnak mind a ketten Erdélybe és Magyarországba.

Azonkívül volt egy erős tartalék összpontosítva Budapesten; azután az osztrák honvédség, mintegy hatvanezer ember Bécs védelmére hagyva; a többi elosztva Komárom, Olmütz, Temesvár erődítvényeiben.

Európának minden nagy és középhatalma kötelezve volt Osztrák–Magyarországot fegyverrel is segíteni, azon esetben, ha bárki által fegyverrel megtámadtatnék. Azonkívül volt egy nagy és örök szövetségese: Lengyelország, melynek nemzetéből még most sem és sohasem lehetett kiirtani hazájának mítoszi szerelmét, azt a fájó, vonagló érzést, mely egy élve eltemetettet koporsója födelén zörgetni készt, hogy soha ne engedje a fölötte pihenőket aludni. E nemes, szerencsétlen mártírnemzet, e halottaiból is felkelő jó barát volt még a legbizonyosabb szövetséges.

Azt ugyan Sasza asszony is megtette, hogy a hadjárat megkezdése előtt ráhozta Lengyelországra a „brancát”; a katonaköteles ifjakat egy éjjel rögtön összefogdostatá, s azokat kiküldte – bátyjaikhoz – az Amúr mellé. Hanem azért maradt még férfi elég; s a lengyelnél még az asszony is félelmes ellenség.

A Nihil vezérei aztán egycsapással elvették Osztrák–Magyarországtól az utolsó reményt is mások segélyében. Szövetségesül hívták a „pálinkát és a rongyot!”

A legrongyosabb riha szemétnépet leitatták pálinkával; aztán üszköt, fegyvert adtak a kezébe, s azzal nekiereszték őket a „szent szabadság” nevében a lengyel nemesek, birtokos urak és papok házainak. „Le a nemességgel! Le a papsággal!” – hangzott az egész lengyel földön; az orosz nihilizmus árja elönté söpredékével azt az országot, ahol a nemesség még eszménykép, s ahol a római hit hirdetői szentek és mártírok. A pálinka és a rongy eljött mindent letörleni, ami szent, ami dicső, ami tiszteletre méltó. S a pálinka és a rongy nem ismer geográfiai határokat. Az undok lázadás büdös füstje átcsapott Galíciába is, s a pálinka és a rongy ott is kiáltani kezdé: „le a nemesekkel, le a papokkal”.

Ezt nem volt szabad tovább türelmesen néznie Osztrák–Magyarországnak, ki kellett lépnie, ha még érdemesnek tartá magát arra, hogy zászlóin meg merje címereit mutatni a napfénynek – neki kellett megüzennie a harcot.

És ezzel elvetette magától a nagyhatalmak segítségéhez való igényeit. Azok mind bölcsen mosták kezeiket: hja, ha a beteg ember nem hallgat az orvosra, a beteg ember ám lássa, mit nyer vele. Ők csak a megtámadottat tartoztak védelmezni.

Az osztrák–magyar birodalom tehát egészen a saját erejére volt hagyva.

A generalissimus gyorsan döntő csapásra határozta el magát. Haditerve ez volt:

Amíg balról a Krakkóban összpontosított honvédtábort, jobbról a sambori védett erődítményt maga mögött hagyja, azonfölül a Kárpátok szorosait védváracsokkal, úgynevezett helepolisokkal ellátja, mik vasból vannak és szétszedhetők, tovaszállíthatók; hatvanezer főnyi tartalékcsapatját minden eshetőségre felállítja a tarnow–bochniai vonalon, minden fegyvernemekből kombinálva; azalatt hadserege zömét abban a szögletben összpontosítva, amit a Visztula s a Sam folyók képeznek, mely mint egy repesztő ék nyomul be Orosz–Lengyelország oldalába, innen egyszerre keresztültörend a Visztulán, az ellenséget döntő ütközetre kényszeríti; siker esetében, a lengyel fölkelőkre is számítva, Zamoszk s Maziovicze várakat megszálló seregekkel körülzárolva, egyenesen Varsónak megy, és ha a varsó–czenstochowai vasútvonalat elfoglalhatja, az orosz hadsereget abba a helyzetbe hozza, amiben az 1870-i francia–német hadjáratban voltak a franciák, hogy a két egymástól elválasztott nagy hadseregük sohasem tudott egymással egyesülni, hanem mindegyik külön volt kénytelen megmérkőzni ellenfele zömével.

A terv kedvezően indult meg a kivitelben. Egy cselmozdulat a sokaluhnovi vonalon álcázta a Visztula, Sam és a vasúti váracsvonal által tökéletesen elzárt háromszög területén végrehajtott összpontosítást, s a csapatok megindítása osztrák taktikai remekléssel lett végrehajtva.

Július 29-én szólaltak meg legelőször az ágyúk, s a kifejlődött ágyúharc késő éjszakáig tartott e hosszú nyári napon. Az osztrák–magyar tüzérség ezúttal is bebizonyitá fölényét. Az ellenfél nem bírta megakadályozni, hogy a Visztulán tíz hidat ne verjenek. Ezeknek a hidaknak a szerkezete magyar találmány: vashengerekből vannak egyetlen nagy ívvé alakítva, amely hengerek egymást tartják. Ahány henger, annyi léggömb, mely azt fölemeli, s keresztülviszi a folyamon, s a két partra egyszerre lehelyezi. E hidak a legnagyobb terhet megbírják, s az ellenfél tűzhajói, búvárhajói, monitorai nem árthatnak nekik, mert ívben hajlanak el a folyam fölött. Lerakásukhoz csupán kedvező időjárás szükséges, elfogható csendes szél, s annak mentében jól kiválasztott folyamkanyarulat. Mindez megvolt: a hidak sikerültek, s még azon éjjel erős állást foglaltak az első osztrák–magyar hadosztályok a Visztula bal partján. Másnap az egész támadó sereg harcvonalban nyomult előre. Az ellenállás minden reményen felül csekély volt. Az ellenfél tüzérsége gyenge volt, és nem állt helyt, a gyalogság csupa opolcseniéból állott; a páncélos drusinákat kivéve, a többi nemigen állta meg a helyét. Sokat tüzeltek, de rosszul, s robbanó puskagolyóiknak a hátránya nagyhamar kitűnt; amint a gyors tüzelés alatt a puskák kamrája átmelegedett, a belétett töltény könnyen robbanó vasanyaga még a csőben eldurrant. Az oly félelmesnek hirdetett orosz lovasságból pedig láttak ugyan irtóztató tömegeket, mik mint a darázsraj zsongták körül az ellenfél előcsapatait; lehetetlenné téve annak másként, mint tömör hadoszlopokban az előhaladást; hanem azután e hadoszlopokat nem is bírták ezek feltartóztatni. Az osztrák–magyar hadseregnek negyvenezer huszárja, vértese, dzsidása, a világ legrendezettebb, legbüszkébb lovassága volt ez idő szerint.

A generalissimus „diadalt diadalra!” táviratozott Budapestre. Csekély ellenállás után meg lett szállva Svilov, Opatov, s az ostrovieczi erdők és hegyszorosok oly vitéz rohammal lettek elfoglalva a sorcsapatok által, hogy e diadal után a generalissimus egy merész lángészcsapásra merte elszánni magát: lovassága legnagyobb részét, melynek hivatása nem volt a Lyka Gorai erdők között harcolni, összesíté s az arnopoli vár fölött átszállítá a Visztulán, Lublin felé intézve egy csapást, hogy ellenfelének elvágja az útját Varsó felé. – Oly nagy volt tervéhez való bizalma, hogy még a krakkói honvédségtől is ideparancsolt 7 huszárezredet, csak egyet hagyva ottan, dacára a honvédsereg főparancsnoka, Dárday tábornagy ellenvéleményének. E hatalmas lovashadtest nem is talált nagy ellenzésre, s haladhatott Lublinig, maga előtt tolva ötven-hatvanezer kurdot, baskirt és kozákot.

Ekkor megfordult – a szél.

Augusztus 3-án erős északnyugati szél támadt. S amint e hideg szél elkezdett fütyölni a Visztula-parti vártaházak ablakain át, a Nida mocsárai mögül egy nagy felhő emelkedett fel. Egy, a szó minden értelmében koromfekete felhő, mely messze elfogta a láthatárt, s a szél szárnyain látszott közelíteni.

Tarnow és Bochnia között volt az osztrák tartalék báró Grundmann tábornagy vezérlete alatt.

Az a fekete felhő efelé hömpölyödött.

Nyolcvanezer orosz lovas egy tömegben! Minőt csak Attila vagy Batu kán vezetett valaha ütközetbe. És ezeknek a lovasoknak a tömege fölött a hozzájuk kötött léggömbök miriádja… Ez az a fekete felhő!… Itt vannak a repülő lovasok… A mocsár, a folyam nem gát előttük: úgy rohannak át rajta, mintha a sík földön futnának; mikor a Visztulán átúsztatnak, két vasalligátor, mi ott cirkál a part védelmére, közéjük rohan. Annyi az, mintha ostorral ütnének sáskaraj közé, nehány lovas elmerül, az alligátorok propellerei nemsokára belekeverednek a levontatott kötelekbe, s mozdulatlanokká téve szörnyeiket, azok keresztül feküsznek a mederben. A felleg pedig repül odább.

És a fekete felhőnek villámai is vannak: az előrerepülő ballon captifok hajósai bombákat hajigálnak alá ezerével, mint a záport. Minden tüzérség, minden ágyútelep gyermekjátékszer ennek ellenében.

Két óra alatt el van taposva, szét van szórva az egész osztrák tartalékhad; az öldöklő felhő, a repülő centaursereg elgázol, összetör mindent, ami ellenáll, s a futót megüldözi, amíg a rengeteg el nem takarja előle. S az egész úgy fut el a földszínen, mint egy álom, mint a rémmese ördögvadász csapatja.

A szétzúzott tartaléksereg menekvői, elhagyva ágyúikat, elhányva fegyvereiket, bújtak szanaszéjjel házak mögé, erdők közé, árkokba, hegyszakadékokba, a rónán csak a hullák maradtak. A repülő lovasok nem hoznak foglyokat haza, nem tartanak brancardiereket, kik a sebesülteket fölszedjék.

S a vész oly gyorsan, oly váratlanul, oly eltipró erővel viharzik le, hogy se idő, se lélek hozzá a tízmértföldnyi távolban levő Krakkó parancsnokát értesíteni róla. Az csak másnap reggel tudja meg azt, hogy körül van véve egy háromszázezer főnyi orosz hadseregtől. Nem volt elég lovassága, hogy kémszemléket tehessen a környékben.

A generalissimus akkor vette észre, hogy egészen emberi dolog történt vele, ami már máskor is, máson is megesett. Az egyik az, hogy ellenfelének állásáról nem jól volt értesülve, másik meg az, hogy egy új fegyvernem hatásáról csak akkor győződött meg, amikor már kipróbálták rajta, mint elődein a vontcsövű ágyúkat és a hátultöltő fegyvereket. Az ő seregének is voltak aerostatjai, csakhogy az a baj volt velük, amit Tatrangi Mózes (a bolond) előre megjósolt, hogy a kötélen vezetett léghajóban huzamosb ideig közönséges emberi életműszerek ki nem állják a folytonos taszítást, rázást, lökdösést; ezt saját tapasztalatából is tudta a fővezér; a legedzettebb dalmata tengerészei ájultan, szédülten, tengeribetegen kerültek vissza a magasból. Azért ő ezt az egész stratagémát csak bekerített várak ostromára hitte jónak, ahol a léghajót szabadon hagyják repülni, s a benne ülő tüzér kényelmesen hajigálhatja alá robbanólövegeit. – Hogyan sikerült mégis az oroszoknak a lehetetlent lehetővé tenni, annak igen egyszerű a megfejtése: lapponokat és szamojédeket alkalmaztak a léghajókban: – ez a törpe, soha semmi katonai szolgálatra nem használt faj, ez az embervakarcs kiállta azt, amit senki más nem, nyers faggyút is megemésztő gyomrával, lapos fejével, és ezáltal valódi unikumot adott a nihilisták kezébe, amit Európában kívülök nem kaphat meg senki.

Most azután hirtelen meg kellett változtatni a hadrendet; gyorsan visszavonulni a Visztulán, s az oldalállást foglaló ellenséget kiverni elfoglalt helyéből. A visszavonulást azonban nagyon megnehezíték az orosz lovascsapatok, mik most már, mint egy sáskafelleg vették körül a hátráló ezredeket, az egy éjjel-nappal tartó folytonos csatározás volt, mely miatt a szüntelen foglalkoztatott osztrák–magyar lovasság agyonfárasztva jutott el a Visztuláig, ahol ismét rendbe szedheté magát. A nehézlovasság paripái azonban tönkre voltak téve.

A generalissimus mikor Sambor alá megérkezett, ott találta szétvert tartalékának maradványait. Azok rémmeséket tudtak beszélni ama kísértetes ütközetről. Szerintük az ellenség repülő lovas hadseregével ma vagy holnap itt teremhet Sambor sánca alatt. Hogy még nincs itt, annak tán az az oka, hogy az északnyugati szél egészen északivá fordult, s az gátolja a léghajókat a kelet felé haladásban. A haditanácsban a vezérek nagy része azon a véleményen volt, hogy rögtön vissza kell vonulni a Kárpátok mögé, s ott védelmi állást foglalni, Samborban erős védsereget hagyva, s a Krakkóban körülzárt honvédségre bízva, hogy állását megvédelmezze. A hegyláncon, az erdőkön a lovasság és léghajós sereg át nem törhet, ott egészen hasznavehetetlen, s egy megforduló szélnél vissza lehet nekik adni a megtorlást: nekünk is vannak léghajóink; most ők vannak a mi fejünk fölött; déli széllel mi kerülünk őfeléjük.

A generalissimus koránlotta az egész első harcvonal feladását. Sokkal inkább hű volt a hagyományos taktikához, mely egy előre megállapított tervnek rögtöni megváltoztatását tiltja. Ő még meg akarta kísérteni, ha helyre lehetne-e állítani a megbontott csatatervet?

Kiküldött előbb Rzesowból, hol seregének bal szárnya volt, egy kényszerítő kémjáratot a vasútvonal mentében, ahonnan az ellenség várható volt, ellátva azt kémlő léghajókkal és vértezett gőzmozdonyokkal. A kémjárat elment egész Tarnowig, és nem talált ellenséget. A tarnowi állomás vasúthivatalnokai mind helyeiken voltak még. Sem a léggömbből, sem a kémlőmozdonyokról nem lehetett ellenséget fölfedezni; a föld népe, mely a csatamezőn a hullák eltemetésével foglalkozott, azt beszélte, hogy az egész lovassereg, rögtön ütközet után, amint kipihente magát, visszahúzódott Bochnia felé. Ezek beszélték el, hogy vontatják le az oroszok léggömbjeiket a magasból. A hajóban ülő egy másik kötelet hajít le, s azt hozzákötik egy másik csapat ló terhelőihez, azután a két csapat két irányban megindul, s azzal a léggömb leszáll a földre, s a szamojéd bombavető kiszáll belőle. A léggömböket azután a tarnowi vasúton szállították Bochniáig, terhes szekerekre kötve; mert a szél ellenében nehéz lett volna lovaikkal visszavontatniok.

De hát miért mentek vissza Bochniáig? A krakkói megszálló sereghez akarnak-e csatlakozni? Mi szükség a megszálló seregnél a lovasságra? Ez volt a talány.

Valaki azt találta kiejteni a haditanácsban, hogy vajon nem kerültek-e a hátunk mögé, átkelve a Kárpátokon? Ezt a naiv kételkedőt jól kinevették. Hol mentek volna át? Repülhet-e a lovasság hegyeken, erdőkön keresztül? A szorosok helepolisokkal vannak megrakva. Támadhatja meg azokat lovasság szoros utakban? Árthat azoknak felülről hányt bomba? Nevetség rá is gondolni.

És még hangzott a nevetés, mikor jő egyfutár, azon sárosan, összetépett ruhában, leszakadt csizmákkal, ahogy a hegyeken keresztül menekült, jelentve, hogy az orosz lovassereg nyolcvanezer főnyi erővel, egész hídkészlettel, minden léggömbjeivel együtt még tegnapelőtt átkelt a Jablunka-szoroson, s ma – ha Isten nem segít – Bécs alatt lehet.

De hát hogy történhetett ez ismét, ami a lehetetlenségek közé tartozik? Hisz a jablunkai szoros a legjobban meg volt védve. Egy hatezer főnyi csapat volt ott Dugovich vezérőrnagy parancsnoksága alatt, kitűnő horvát lövészekből.

– Ez árulás! – kiálta egyhangúlag a haditanács. – Dugovichot főbe kell lövetni!

Pedig hát dehogy volt árulás. Az alvezért sem kell főbelövetni, megtette ő azt már maga: a horvátok is vitézül verekedtek az oroszokkal; nem cimboráltak össze; hanem a generalissimus maga követte el a hibát. Ő adta ki a rendeletet Dugovichnak, hogy dandárjából ötezer embert küldjön a Bochnia alatt összpontosított tartalékhoz; volt ugyan intézkedés téve, hogy ha az ellenség sikeres támadásba menne át, akkor ez a csapat megint vonuljon Jablunkára vissza, de ilyen vereségre ki gondolhatott volna? Kapott aztán a jablunkai parancsnok a tarnowi gyásznap után nem ötezer, hanem nyolcezer katonát, kik arra menekültek – szél ellenében; – de az nem volt sereg; tizenkét különféle ezred katonái, összevissza keverve, lovasok ló nélkül, vértesek sisak nélkül, lövészek puska nélkül, tüzérek ágyú nélkül, horvát, tót, román, német, lengyel bábeli zagyvalékká gomolyítva; tisztek, kik nem tudják, hova tartoznak, kik nem tudnak katonáikkal beszélni; ruháik lerongyolva, bakancsaik leszakadva, minden harmadik ember sánta, és kivétel nélkül mind éhes. Ott maradt a csatatéren fegyver, lőszer, zászló, gulyáshúskonzerv, kétszersült, borsóhurka: csak a rémületet hozták el onnan magukkal.

Dugovich az egész menekülő rajt a háta mögé kergette, s igyekezett a testétől távoltartani, el volt rá készülve, hogy megmaradt ezer emberével és vasváracsaival, ha kell, Zrínyiként fogja feltartani az egész ellenséges tábort, melynek célját most már egész világosan látta. – Másnap ott volt Jablunka alatt az egész orosz lovassereg, mely Bochniánál próbáját adta iszonyú erejének. Egész kényelemmel vonulhatott el Krakkó alatt, melynek helyőrségét a körülzároló sereg ártalmatlanná tette, s mely lovasság hiányában ki sem törhetett.

A parancsnok hős lélekkel utasítá vissza az orosz hadvezér, Lavusin felszólítását a megadásra. Az út közepére állítá vashelepolisait, s lövészeivel elállta a meredélyeket, mik állását mindenünnen védték. A nihilisták két napig alkudoztak vele. Erre a két napra azért volt szükségük, mert léghajóikat nagy nehezen lehetett csak utánuk vontatni, az északnyugati széllel szemközt, sokat le is tépett köteléről a szél, s elvitte messze Magyarországra, hírmondónak. De végre megérkeztek a léghajók; akkor éjszaka ötezer orosz lövész, ellátva röppentyűtelepekkel s a hegyi harchoz használt ágyúcskákkal, miket „amuzettek”-nek hínak, felszállt a léghajókban, kedvező széllel félóra alatt átrepült a Beszkidek hegytetőin, a túlsó oldal erdőiben leszállt, kibocsátva a léggömbökből a gázt. (Nincs már rá szükség, Pozsonyban újra meg lehet azokat töltetni.) Aztán a Flatrzowkánál rendezkedő vert hadat mély álmában megtámadta; azok rémülten rohantak a jablunkai úton Dugovich nyakába, azzal a vészhírrel, hogy „hátunkban az ellenség!” Az utánuk repülő Congréve-röppentyűk s a pattogó amuzettek bizonyíták, hogy nem kísértetet látnak.

Most azután Dugovich körülfogva látta magát nemcsak egy óriási ellenségtől, hanem egy ijedt, zagyva, rendezhetetlen saját seregtől, mely ha egyéb rosszat nem tenne is: de azt megcselekszi, hogy az élelmezési raktárakat Flatrzowkánál cserbenhagyva, őt két nap alatt mindenéből kieszi.

E kétségbeesett helyzetben nem volt mit tenni mást Dugovichnak, mint katonáit kiparancsolni a helepolisból, hogy megfordított fegyverrel menjenek az ellenség elé (ami a megadás jele); magának pedig lemenni az üresen maradt váracs lőporkamrájába, és azt magával együtt a levegőbe röpíteni.

Az orosz hadsereg azután egész szabadon átkelhetett a szoroson, s miután az egész Vág-völgyön még csak „egérpatrol”-lal sem fog találkozni, s miután a March folyó nem „víz” neki, tehát nagy csoda, ha most Bécs alatt nem áll.

S hogy még csak kétség se maradjon az ellenség szándoka iránt, még a nap folyamában érkezett több futár is, aki mind azt a hírt hozta, hogy a jablunkai szoroson nagy tömeg orosz gyalogság is vonult át, mind páncélos drusinák és igen nagy vonat tüzérparkok a legnagyobb kaliberű csövekkel.

– Vajon mennyi ideig állhat ellen Bécs? – ezt kérdezé a generalissimus táborkari főnökétől.

– Semeddig sem! – válaszolt gr. Cadorna főszertármester. – Bécs a védelemhez nincs elkészülve; a nagyhatalmak követei nem fogjak engedni, hogy a civilizáció egyik első székvárosa halomba lövessék; hogy egy fegyverrel elfoglaló ellenség által kiraboltassék, hogy a bank kincsei hadi prédává legyenek. S ahogy én az én bécsieimet ismerem, azok sem moszkoviták.

– Akkor minekünk most már nem a Kárpátok mögé, hanem a Duna–Tisza mögé kell visszavonulnunk, és a Komárom, Budapest, Arad vonalon védelmeznünk magunkat.

Valóban ez volt a föladat. Miután félő, hogy most már majd az Al-Dunánál is mozgalom támad.

És abban az esetben azt a Krakkóban elmaradt kétszázezer magyar honvédet és újonc sorkatonát, akinek nincs lovassága, hogy valamerre keresztültörhesse magát, ellenben nagy száma éppen jó arra, hogy rövid időn kiéheztessék, amire igen jó kilátások vannak az osztrák élelmezési biztosok ismert számolási talentuma mellett; – tehát azt a kétszázezer fiút úgy nevezik már most katonai műszóval, hogy „enfants perdus”.


VisszaKezdőlapElőre