Kezdőbetü II. Henrik császár evangeliumos könyvéből
SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE
Kezdőbetü II. Henrik császár evangeliumos könyvéből
Péter és a német birodalom. Jelleme. Bukásának okai. Gizella királyné a hagyomány és a kútfők szerint. Péter viszonya a nemzethez. Zsoldosok. Tanácsosainak megöletése. Péter menekül. Aba király származása, koronázása. Viszonya III. Henrikhez. Aba hadjárata. Henrik hóditásai. Aba és a magyarok. Az 1044-iki hadjárat. A ménfői csata. Henrik visszahelyezi Pétert. Bajor törvények átvétele. Aba vége
SZENT-ISTVÁN halála után Péter, úgy látszik, minden rázkódás nélkül foglalta el István trónját. A jogos örökösök bujdostak, az udvarnál és az országban meghajlott mindenki a szent királynak kifejezett akarata és a Péter rendelkezésére álló fegyveres hatalom előtt.
Nyugtalan, harczvágyó férfiú volt. Mindjárt uralkodása elején háborúba keveredett a németekkel. Erre a határszéli villongások mindig szolgáltattak okot, Konrádnak, a hatalmas császárnak, akkor tájban történt halála, a német birodalomnak a trónváltozással járó gyengülése, továbbá a Bretiszláv cseh herczeggel kötött szövetség pedig a siker reményével biztatták. 1039 telén betört a határgrófságba, tűzzel-vassal pusztított és rabságba hurczolta a foglyokat.1 A következő évben pedig Csehországba, melyet Henrik király haddal támadott meg, erős csapatot küldött, melynek nagy része volt a német támadás meghiúsításában.2
A németek elleni háború népszerü vállalat lehetett, különösen ha szerencsés eredménynyel járt. Különben sem hiányzott Péterből a katonás, lovagias vonás. Midőn Kázmér lengyel herczeg Magyarországba menekült a pogányok lázadása elől, Bretiszláv, Péter szövetségese, ki hadat indított Lengyelország ellen, mindent elkövetett, hogy a jogos fejedelmet ne bocsássák vissza hazájába. De Péter kijelenté, hogy nincs törvény, mely a magyar királyt a lengyel herczeg porkolábjává tegye, s vendégének nemcsak útat engedett, a merre annak tetszett, hanem el is látta száz vitézzel, kiket fényesen felruházott és fölfegyverezett. A cseh barátságot vagy ellenségeskedést csak kevésbe vette.3 Különös kegyben állhatott az egyház előtt, melynek különben is nagy része volt trónra jutásában. Ő kezdte meg a pécsi egyház újjáépítését, védő szentjének, Szent-Péternek tiszteletére.4
Mindamellett uralkodása nem volt tartós. Bukását a nemzet elégedetlensége okozta, és csak az elégedetlenség okait illetőleg van eltérés a német és a magyar hagyomány közt.
Az altaichi évkönyvek, melyek ez időszakra nézve a hazai történetnek legfontosabb és legbővebb kútfőjét képezik, miután elbeszélték István intézkedéseit a trónöröklés dolgában, Péter eljárását igy adják elő: „Mint nagybátyja meghagyta, még annak életében esküt tett, hogy úrasszonyát, a királynét mindig tiszteletben fogja tartani, és ha Gizella túléli férjét, nem fogja őt megfosztani özvegyi javaitól. Hogy az eskü annál szilárdabb legyen, még azt is hozzá tette, hogy az özvegy királynénak minden rágalmazója ellen segítségére lesz. Az ország összes főurai ugyanerre tettek esküt. István halála után egy éven át jól bánt özvegyével, de aztán megfosztotta minden jószágától. Először elvette tőle birtokait, azután erőszakkal elragadta kincseit és még esküre is kényszerítette, hogy abból, mi neki még megmaradt, senkinek sem juttat az ő engedelme nélkül. Végre egy városban oly szigorú őrizet alatt tartotta, hogy senki sem látogathatta meg, sem ő nem mehetett senkihez.5 Három éven át tűrte ezt a királyné, de midőn az igaztalanság nem szünt meg, Gizella összehivta a főurakat és emlékeztette őket esküjökre. Ezeknek megesett rajta a szivök, és arra kérték a királyt, vessen véget a sérelemnek, mert nem akarnak vele együtt esküszegők lenni. De bár többször is megintették őt, rosz lelke végig megmaradt megátalkodottságában. Utoljára kijelentették, hogy nem akarnak hitszegők lenni és elpártolnak tőle, ha az úrasszonynak nem szolgáltat igazságot. Ezzel ő nem törődött és beszédjökre mit sem hajtott, a miért is beteljesedett rajta az a bölcs mondás: romlása előtt fönhéjázó lett az ő szive.”
Péter ezüst denárai.
Köriratuk az előlapon: + PETRVS REX, a hátsó lapon: + PANNONIA.
A Magyar Nemz. Múzeum régiségtárának eredeti példányairól
Gizella királyné sorsának e szomorú fordulatáról csak az altaichi évkönyvek tudnak, de azok tanúsága magában véve is nagy súlylyal bir. Egy más egykorú német kútfő csak annyit tud, hogy az özvegy királyné jótétemények és alamizsnák közt vénült meg.6 Bárminő jelentőséget tulajdonítsunk Gizella személyének, bárminő nagyra becsüljük özvegyi ellátását: az iránta elkövetett igazságtalanság mégis csak csekély oknak látszik arra, hogy Péter ellen amiatt lázadjanak fel a magyarok. Az altaichi szerzetes csak az őt legközelebb érdeklő oldalát világította meg a kérdésnek, de épen nem a legfontosabbat.
Kútfőink egész más szinben tüntetik fel Gizellát. Már István idejében is az ő cselszövényeinek tulajdonitják a herczegek kizáratását és Péternek örökösül való kijelölését. Hogy érdeklődése Péter iránt annál természetesebbnek lássék, ezt, a velenczei dogenak és István nővérének fiát, az ő testvérének mondják, és nem is olasznak, hanem németnek.7 Egy régi hagyomány szerint itt sok rosszat cselekedett, amiért aztán meg is ölték.8 Kézai szerint Pétert, nővérének fiát, ő tette meg magyar királynak, hogy szabadon tölthesse kényét és alávethesse az országot a németeknek. A budai krónika szóról szóra ugyanazt beszéli el, csakhogy megegyeztetvén az igazságot a koholással. Gizella atyját Vilmosnak nevezi, ki első nejének, Gizella anyjának, halála után Szent-István nővérét vette nőül, akivel aztán Pétert nemzette.9 Arról, hogy Péter aztán rosszúl bánt volna Gizellával, itthon mit sem tudnak, a kettőt elejétől végig bűntársaknak nézik.
A pécsi templom északi lejáratának maradványai.
Gerecze Péter felvétele után
A külföldiek Péternek csak egy igazságtalanságáról tudnak, mely bukását előidézte. Krónikánk gyönyörű képét rajzolja általánosságban az idegenhez szító, nemzete iránt bizalmatlan, e miatt erőszakos és gyűlölt uralkodónak. Ha e kép egyes vonásai nem is felelnek meg a történeti valóságnak, az egész mégis történetileg hű, a nemzeti érzés legmélyebbjéből fakadó.
„Miután Péter király lett, elvetette magától a királyi felség minden jóakaratát, és germán dühvel kegyetlenkedve, megvetette a magyar nemzetet; az ország javait kevély szemmel és telhetetlen szivvel felfalta a vadállatok módjára ordító németekkel és a fecskék csacsogása módjára fecsegő olaszokkal. A váraknak, erősségeknek és kastélyoknak őrizetét csupa németre és olaszra bizta. Péter azonfelül nagyon buja is volt, és senki sem lehetett azon időben biztos nejének vagy leányának szemérmetességéről, vagy húgának szűzességéről, a király testőrei miatt, kik büntetlenül követtek el erőszakot. A magyar főurak, látván népök nagy baját, melylyel Isten ellenére illették, tanácsot tartva, kérték a királyt, parancsolja meg övéinek, hagyják abba azt az utálatos dolgot. De a király felfuvalkodott gőgjében kiöntötte előttük mérgének egész bűzét, mondván: „hacsak egy darab ideig megmaradok épen, mind a birákat, a jeleseket és tekinteteseket csak úgy, mint a közönségeseket, a századosokat, tizedeseket és a falusi birákat, az egész Magyarország minden főemberét és hatóságát, a németek közül nevezem ki, az egész földet megtöltöm gyarmatosokkal és a németek hatalmába hajtom.”10 Ezek voltak a viszály terjesztői Péter király és a magyarok közt”.
Ékszerek az Árpádkor elejéről.
(A hajduszoboszlói csonka karperecz, csattöredék és gyűrük; IX–XI. századi ezüst fülbevaló.)
A Magyar Nemzeti Múzeumban. Az Archaeologiai Értesitő reproductioja után
A kor és a helyzet látszik visszatükröződni e rajzban és e nyilatkozatokban, és mégis alig lehet kétségünk a felől, hogy az későbbi benyomások alapján készült, tán II. Endre korában, midőn először lehetett szó nálunk németek uralmáról és zsarnokságáról. Mert mi érdeke lehetett a velenczei Péternek, ki azonfelül uralkodása eleje óta háborúban áll a németekkel, a németeket tenni az ország uraivá?
Mindkét elbeszélésnek történeti magva a következő: Péter mint az udvari sereg vezére jutott királyságra. Nemcsak ő maga volt idegen, az volt hada is, a minthogy a legtöbb országban szokásban volt idegenek közül válogatni ki a fejedelem testőreit. Ezek Lengyelországban németek voltak, Oroszországban törökök, varégok és besenyők, nálunk e korban valószinűleg németek és olaszok. Mennél nagyobb erőszakossággal ment végbe Péternek a polczra való emeltetése, mennél nagyobb volt a magyarok ragaszkodása Árpád véréhez, annál nagyobb bizalmatlansággal kelle az új királynak néznie nemzetét. Igazán otthonosnak csak földiei, zsoldosai közt érezhette magát. Ebből vaskövetkezetességgel folyt a magyarok eltávolítása a hatalomtól, az ispánságoknak és más méltóságoknak idegenekkel való betöltése. Ezt az eljárást még igazolni is lehetett magának Istvánnak akaratával, hisz a magyar még nem volt eléggé állhatatos az új hitben. Amint az idegenek mind jobban érzik a király kegyét, látják, mennyire reájok van az utalva, mint marczona, vad hazafiak kiaknázzák a kedvező helyzetet rablásra, erőszakoskodásra. Ha panasz érkezik, a király azokkal azonosítja magát, kikben már egyedül látja hiveit, a sérelmet nem orvosolja, a vádban hűtlenséget keres. Igy kell tovább haladnia azon végzetes lejtőn, melynek legalsó fokán nem találhatott mást, mint nemzete gyűlöletét és hő vágyát, tőle, mint a zsarnok idegenek pártfogójától, minden áron megszabadulni.
XI. századi katona.
A müncheni kir. könyvtár misekönyvéből. Heffner-Alteneck után
Mivel Péter trónjának biztossága zsoldosainak számától és megbizhatóságától függött, mindig újakat kelle toborzania és őket mind nagyobb javadalmakkat elhalmoznia. A cseh-német háborúba való avatkozása a sereg újabb erősítését vonta maga után. Az egyre növekedő igények kielégítésére pedig nehezen állott az ő rendelkezésére István egész kincse, mert annak igen jelentékeny része bizonyára Gizella kezén maradt. Igy aztán nemcsak a magyar urakat és a népet lázította maga ellen, hanem a vendégeknek azt a régebbi, némileg már magyarrá lett rétegét is, mely mint a bajor herczegné kisérete költözött be, s hiven szolgálta Istvánt békében és háborúban. Legalább a megmaradt hagyományok nem engednek kétséget a felől, hogy Péter, kit a mieink mint a külföldiek gyámolítóját gyűlöltek, a németeknél is rosz hírben állott igazságtalansága miatt.11
Mintha a magyarral a királyság megalapítása óta veleszületett lett volna az alkotmányos érzék, most sem a királyt érte a nemzeti harag első kitörése, hanem tanácsosát Budot, kit felelőssé tettek minden gonoszságért. A jobbágyok ennek halálát követelték a királytól, mint ki mindnyájuknak közös ellensége. A király látva, hogy meg nem mentheti, hivét a bosszúállóknak kiszolgáltatta. Borzasztók lehettek azok a vétkek, melyekkel a közvélemény a király bizalmasát vádolta, mert borzasztó volt a sokáig elfojtott harag kitörése. Megfogták Budot, megölték, darabokra vagdalták, még két kis fiának is kitolták a szemét.
Törvényes hatalom büntetlenül engedhet a nép óhajtásának; erőszakos, melyet csak a rettegés tart fenn, soha. Péter is érezte, hogy ügye el van veszve, még az éjjel kevesed magával elmenekült Bajorországba. „Isteni itéletből történt, hogy akit ő ok nélkül megbántott, annak kegyességére szoruljon nyomorúságában. A mi királyunk pedig nagy kegyelemmel fogadta őt, sajnálkozott rajta, sok jóval halmozta el, s megfeledkezett sérelméről Isten kedvéért.”12
Hagyományunk még néhány vonással megtoldja a népies boszú képét. „Az igen gonosz, szakállas” Budát – itt már e magyaros név alatt fordul elő, – megölik, fiait megvakítják. „Sebusnak, ki annak idején Vazul szemeit kitolatta, kezeit, lábait összetörték, úgy végezték ki. Némelyeket megköveztek, másokat vasmángorlókban öltek meg.13 A nemzeti hagyomány nem képzelhette el az ország sérelmeinek megtorlását az Árpádház ellenségeinek rettenetes meglakolása nélkül.
A Péter ellen diadalmaskodó mozgalom magyar volt minden izében, de nem füződött Árpád dynastiájának egyik tagjához sem. Csak jogos és népszerű trónkövetelőnek hiánya magyarázhatja meg a három éven át zavartalan idegen uralmat. Midőn a főurak, kik közt Ztoyzlan Viske és Pehzili említtetnek, mint a mozgalom vezetői, királyt kerestek, Abán akadt meg a szemök, ki István egy nővérének volt a férje. Előbbeni szerepléséről nem tudunk egyebet, mint hogy egyike volt az ország jobbágyainak, némelyek szerint nádorispán.14
Külföldön csak Aba, Ovo név alatt volt ismeretes az új király, egyedül Béla király jegyzője tartotta fenn, hogy keresztnevén Sámuelnak hívták. Igy aztán hozzáfüzték azokat a „Sámuel” névvel ellátott pénzeket, melyeket azelőtt valami bolgár fejedelemnek szoktak tulajdonítani. Ugyancsak ez iró révén értesülünk Aba származásáról is. A jegyző Aba családfáját a honfoglalás koráig viszi vissza. „Akkor Árpád nagy földet adott a Mátra erdejében Edunek és Edumernek – kik előbb kún vezérekül említtetnek – hol később unokájok Pota várat alapított. Az ő nemzetségökből származott aztán hosszú idő mulva Sámuel király, kit kegyessége miatt Abának neveztek.”15
Kunokat, minők a XIII. században telepedtek meg hazánkban, hiában keresnénk István korában, akár a Mátrában, akár az országnak bármely más részében. De az Anonymus adata minden esetre azt bizonyítja, hogy Abát nem tartották szorosan véve magyar származásúnak. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a Mátra-alja, melynek Aba, és utána nemzetsége, századokon át kiskirálya volt, mai napig külön szójárású népnek, a palócznak lakóhelye, melyet a kúnnal azonosítani semmikép sem lehet, és melynek letelepedése minden esetre a honfoglalásra megy vissza, mind inkább meggyőződünk arról, hogy Sámuel király nem tartozott a hét magyar nemzetségéhez. Mert oly erősen elütő nyelvjárásnak nem lehet más az eredete és magyarázata, mint kezdettől fogva különböző származás.
Aba Sámuel.
Turóczi krónikájának augsburgi kiadásából
Maga az Aba nemzetség szintén Edben és Edemenben tisztelte törzsatyáit, de azokat nem tekintette kúnoknak, hanem Csaba fiainak. „Ez a Csaba Attilának törvényes fia Honorius görög császár leányától, kinek fiait Edemennek és Ednek nevezték. Edemen, midőn a magyarok másodszor bejöttek Pannoniába, atyjának és anyjának igen nagy családjával ide költözött, Ed pedig Scythiában maradt atyjánál. Ettől a Csabától származott az Aba nemzetség. És midőn Csaba Scythiába érkezvén, anyjának előkelőségével büszkélkedett, a hún nemesek őt megvetették, mert nem tartották igaz szittya honfinak, hanem külföldi sarjadéknak. Nem is vett feleséget Scythiában, hanem a Corosmin nemzetből hozott hitvest”.16 A tisztán mondai részeket leszámítva, ez elbeszélés tartalma az, hogy az Aba nemzetséget nem számították az igaz magyarokhoz, ez meg viszont különbnek tartotta magát a többinél. Az Attilához és a görög császárleányhoz való kapcsolat kozár vagy bolgár eredetre mutatna; a Corosmin ősanya említése mégis inkább a kozár felé hajlítja a mérleget. Szabad tehát az a föltevés, hogy Aba a magyarokkal bevándorolt kabarok kozár törzsének volt feje. Ez a hypothesis egyaránt megmagyarázza családjának mondai genealogiáját, és népének, a palócznak, minden magyarsága mellett is elütő nyelvét.
Aba Sámuelt, ki nem kereste a királyságot, elismerte az egész ország és nemsokára fel is avatták az előbbi királyok módjára. Csakhamar gyűlést tartott a püspökökkel és jobbágyokkal, és azon eltörölte Péternek valamennyi törvényes rendeletét. Két püspököt, kit Péter erőszakkal eltávolított székétől, oda vissza szándékozott helyezni. A nehézség csak abban állott, hogy oda már másokat neveztek ki, és ezért a király a pápa elhatározásának tartotta fenn az ügyet.17 Mindezekből az István alatti törvényes állapot helyreállításának nyerjük képét, mely megfelelt a nemzet óhajának, kizárt minden külföldi befolyást, de semmikép sem ellenkezett a kereszténységgel.
Magyarországban biztos alapon nyugodott Aba trónja. Tisztába kellett azonban jönnie III. Henrik német királylyal, ki Pétert oly kegyesen fogadta és oltalmáról biztosította. E czélból Strassburgba követséget küldött, hol Henrik 1041 karácsonyán a német fejedelmekkel fényes gyűlést tartott. Követségének egyenes utasitása volt megtudni: békét várhat-e vagy háborút. Henrik fiatal, nagyravágyó létére sértésnek vette az önérzetes kérdést, melyben semmi sem volt abból a hódolatból, melyet mint a császár fia, mint leendő császár a szomszéd keleti nemzetek fejedelmeitől már-már megkövetelt. A csehek fölött kivivott siker, Bretiszláv megalázása, hódolata és adófizetése, méltán emelte büszkeségét. A régente oly veszedelmes Lengyelországnak is már ő adott fejedelmet, az onnét elűzött Kázmért, ki hálából aztán hűbéresének vallotta magát. Hogyne gondolt volna Magyarországgal szemben hasonló eljárásra, különösen ha annak királya, kit ő még csak törvényesnek sem ismert el, nemhogy kegyét keresné, hanem mint egyenrangú fél tárgyal vele? Ezért a büszke kérdésre ép oly büszkén azt válaszolta: ha őrizkedik attól, hogy engemet és enyéimet megbántsa, én nem kezdem meg az ellenségeskedést, de ha ő kezdi, Isten segitségével megérzi majd, meddig ér hatalmam. Jól esett neki az a gondolat, hogy régi ellensége Péter iránt most nagylelkűséget gyakorolhat. Az elűzött király érdekében szólhatott az ausztriai őrgróf, Adalbert is, Péter sógora, ki akkor nagy kegyben állott, mert fiával Liutpolddal együtt kitüntette magát a csehek ellen. A háború közvetlen megindítására azonban nem gondolhatott, mert fejedelmei még megsinylették a hadjáratot és mert országa sokat szenvedett éhségtől és természeti csapásoktól.18
Strassburg középkori képe.
Schedel Hartmann világkrónikájának 1493-iki nürnbergi kiadásából
Aba azzal a gyors elhatározottsággal, mely minden tettét jellemezte, levonta Henrik válaszának következéseit. A háborút elkerülhetetlennek látta és akkor akarta meginditani, midőn az ellenfelére nézve legkellemetlenebb. Titokban nagy készületeket tett, és hogy azoknak Németországban semmi neszét se vehessék, nemcsak a jövevényeknek, kereskedőknek és hirmondóknak tiltotta el a kijárást országából, hanem, még Henrik követeit is, kik az övéi kiséretében jöttek el Strassburgból, visszatartotta magánál, „amit pedig minden nemzet jogtalanságnak tart.” Körülbelől oly módon járt el, mint a pogány magyarok az ágostai csata előtt. Hirtelen, még télviz idején betör a keleti őrgrófságba. Maga a fősereggel a Dunától délre nyomul előre, hadnagyát pedig az északi parton küldte nyugat felé. A németek már megfeledkeztek a régi magyar betörésekről, a magyar hadosztályok csöndes, észrevétlen előrenyomulása az erdőkön át a szlávok hadviselésére emlékeztette őket, „kik farkasok ravaszságával az erdőkben rejtőznek az előre kijelölt helyig.” Egyszerre csak előcsapnak a Treisam folyónál, némelyeket még az ágyban fognak el, másokat, kik semmi rosszat sem vártak, a házakban. Egyeseket, kik ellenállást kisérlettek meg, elnyomott a sokaság. Az egész hadjárat csak egy napig tartott: február 15-én, hajnaltól estig. Aztán Tuln városánál megháltak és nagy örömmel visszamentek: méltán, mert még a magyarok soha sem szereztek annyi zsákmányt Bajorországban. Az egész hadjárat, amint el van beszélve, a király részvéte daczára, inkább rabló portyázás lehetett a keleti határgrófságnak már benépesített középső részébe, mint komoly háború.
Aba Sámuel követsége III. Henrikhez.
Miniature a bécsi képes krónika 50. lapján
Kevesebb szerencsével járt az északi hadtestnek vezére. Ez is nagyszámú foglyot ejtett, és azokkal visszafelé igyekezett, midőn reá tört Adalbert őrgróf Liutpold fiával és a gyorsan köréje gyülekező szomszéd vitézekkel. A magyar sereg tiz csapatból állott, és három részre volt osztva: az egyik a zsákmányt őrizte, a másik szemben harczolt, a harmadiknak a cselvetés volt a feladata. A mint a németek a harczosokat megtámadták és legyőzték, a foglyok megrohanták őrzőiket, „mert a harag mindenből fegyvert kovácsol” és kemény tusa után leverték őket. A harmadik, hátul leskelődő csapat sem kerülte ki sorsát, csak kevesen menekültek belőle, sokan a Morvába fultak. Aba megvakíttatta a szerencsétlen vezért. Hasonló sorsra jutott egy Karinthiában portyázó és onnét megrakodva visszatérő portyázó csapat, melyet Gottfrid őrgróf vert szét.
Ez a határszéli háború, melyen magyar részen volt a számnak és a meglepésnek előnye, nem nagy reménynyel biztatott, ha egyszer magával Henrikkel és a német birodalmi sereggel kerül harczra a dolog. Mintha Aba és vezérei az ősöktől csak a hadviselés módját örökölték volna, de nem azt a gyorsaságot és biztosságot, melyet megkövetelt a könnyű lovasoknak szembeszállása nehéz fegyveresekkel. Pedig Henrik megtett minden előkészületet Magyarország legyőzésére. Husvétkor Kölnben maga köré gyüjtötte a birodalmi fejedelmeket, kik egyhangulag a háború mellett nyilatkoztak a békeszegő, pusztító Aba ellen, kit bitorlónak néztek. A pünkösdöt már Würzburgban ülte meg és onnét a nyár vége felé roppant sereggel megindult a keleti határ felé. A cseh herczegnek tanácsára a Duna északi partján hatolt előre. E tanács oka világos: Bretiszláv már 1030-ban a Garamig jutott az István elleni háborúban, mig Konrád császár a derékhaddal nem birt a másik parton kibontakozni a Lajta és Rába közének mocsaraiból. Magyar részről minden lehető ajánlatot tettek, csak Péter királysága ellen tiltakoztak, pedig Henrik avégett jött, és magával is hozta a trónkövetelőt. Bretiszláv tanácsa helyesnek bizonyult. A német sereg több határszéli várost elfoglalt, köztük Pozsonyt és Hainburgot, mely még magyar birtok volt, és egész a Garamig üldözte Aba hadi népét. Az ellenállás elkeseredett volt: két erősséget – nevöket nem tudjuk – magok a védők gyujtottak fel, hogy németek kezébe ne jussanak.
III. Henrik.
A királyi pecsétről, Heffner Károly reproductiója után, rajzolta Malachovszky Nándor
Henrik e hódítását állandóan birodalmához remélte csatolhatni. Mivel a lakosok mit sem akartak tudni Péterről, Bretiszláv közbenjárására Istvánnak egy rokonát, ki addig Csehországban tartózkodott, – talán Endrét – nevezte ki oda herczegnek. Ennek uralma azonban nem volt hosszú tartamú, mert Aba, kinek hatalma korántsem volt megtörve, mindjárt a német fősereg távozása után megtámadta a herczeg támogatására ott hagyott őrséget, azt legyőzte, és a herczeget futásra kényszerítette. A nagy készülettel történt német hadjárat tehát 1042-ben nem vezetett semmi nagyobb eredményre. Magyarország területi épségében megmaradt az év végén, csak úgy mint az elején volt, Henrik uj, nagy előkészületeket tett, hogy uj hadjárat által visszahelyezhesse Pétert, Aba pedig elég kedvezőnek tartotta helyzetét arra, hogy, mint bár gyöngébb, de még mindig egyenlő fél békét eszközöljön ki a németektől, kik meggyőződhettek arról, hogy a magyar király leverése még sem oly könnyű, minőnek azt Péter és emigrans bajtársai bizonyára feltüntették.
Paderbornban tartotta udvarát a német király 1043 pünkösdjén, midőn oda érkezett a magyar békekövetség. Aba foglyainak szabadon bocsátását, azoknak, kiket nem adhat vissza, vérdiját igérte, azonkivül nagy aranykincset, ha Henrik lemond a háború tervéről. Látjuk, hogy ezen igéretek, bár kétségtelenül győztesnek tüntetik föl Henriket, nem érintik Magyarország területi épségét, sem koronájának függetlenségét. Mintha Aba csak téli zsákmányolásaért adott volna megfelelő kárpótlást. Az is világos, hogy Henriket ezek a feltételek nem elégíthették ki annyira, hogy miattok lemondott volna hódító szándékairól. Békét nem kötött, de elutasító választ sem adott, hanem elhatározását azon időre tartotta fenn, mig Regensburgban, Bajorország fővárosában, megtudja az ottani véleményt. Ott aztán kiadta a parancsot a bevonulásra, és mindenféle ostromló gépeket szerkesztetett, hogy a magyarok nagy védőművét, melylyel a Rábczán való átjárást elzárták, könnyebben megvívhassa. Ott állott Kapuvár, az a nagy erősség, mely az ország belsejét a már a lajtai kapun át betört ellenség ellen hivatva volt megvédeni. Azon a mocsaras, folyókkal, erekkel szeldelt földön vajmi bajos volt a várat elkerülni, annak megközelítése pedig nem csekély fáradságba és áldozatba került. Ebben a helyzetben Henrik, közvetlen a csata előtt, hajlandó volt elfogadni az Aba által előbb felajánlott feltételeket. Dicsőségnek, haszonnak elég volt téve: sok arany gazdagította tárát, sok drága prémet oszthatott ki udvarnépe közt; a magyar portyázások által rabságba jutottak visszaadattak családjoknak, vagy helyettök ágdijok szolgált kárpótlásul; Gizella királyné visszahelyeztetik birtokába; végre a német birodalom határai is kiterjesztettek. Aba lemondott István 1030. évi hódításáról; azontúl a Lajtha (Sár folyó) és a Morva voltak a két birodalom határai. De Pétert nem helyezték vissza, min a németek könnyen vigasztalódtak, hisz „mig uralkodott, mindenben csaló volt”,19 és Abát most már elismerték királynak. Mindezt ősz végéig Szent-András napjáig végre kelle hajtani. Henrik fiatalsága, dicsősége egész virágában, Besançonba, burgundi királyságába ment, hogy ott rokonával, poitoui Ágnessel egybekeljen.
Bretiszláv cseh herczeg pénze.
Előlapján a herczeg mellképe, fölemelt jobbkézzel; baloldalán kereszt; hátsó lapján szintén a herczeget ábrázoló mellkép, jobbjában zászlóval, baloldalán kereszttel; a körirat mindkét oldalon: + BRACISLAV
Mindeddig Magyarország a külföldi invasióval szemben egynek mutatkozott. A nemzet nem akart tudni más uralkodóról mint Sámuelről, és mig neki, későbbi hirek szerint, még Bajorországban is voltak előkelő hiradói és kémei,20 Magyarországon Péter hiveinek nem találni nyomát. Ez a nemzeti egység a külső veszély elháritása után megszűnt. Lehet, hogy a keletkező egyenetlenségnek az ország által szenvedett veszteség volt egyik előidéző oka, de ez nem valószinű, és semmi egykorú tudósitás sem szól felőle. Hazai hagyományunk, bár az egyes adatokat nagyrészt külföldi forrásból, az altaichi évkönyvekből merítette, a belső viszálynak és tüneteinek előadásában független és igen érdekes képét nyujtja Magyarország akkori állapotának.
„Aba király a békekötés által biztosságban érezvén magát, dölyfös és kegyetlen lett a magyarok iránt. Ugy vélekedett ugyanis, hogy minden közös legyen az urak és a szolgák közt, de az esküvel sem sokat törődött. Megvetvén országa előkelőit, parasztokkal és nemtelenekkel társalkodott. A magyar nemesek, nem akarván ezt elviselni, és zokon véve az ő zsarnokságát, összeesküdtek ellene, hogy megöljék. De a czinkosok egyike felfedezte a királynak a gyilkos tervet, mire ő ellenségeit elfogatta és minden birói itélet nélkül kivégeztette, mi aztán nagy bajt hozott rá.”21
Hainburg.
Rajzolta Cserna Károly
Krónikánk mintegy társadalmi forradalom vezetőjét mutatja be ezt a királyt. Más régi hagyomány is úgy tűnteti őt fel, mint a nép „apját.”22 Ugy képzelték, mintha Sámuel, meggyőződve arról, hogy az István által berendezett, annyi idegen elemet magába záró aristokratiába, nem bizhatik, a köznépnek, a fegyvereseknek hűségére alapitotta volna uralmát. Az összeesküvésről és annak véres megtorlásáról maradt egykorú hiteles tudósitás, és minthogy ez a tudósitás főembereket (principes) emlit mint az elégedetlenek vezéreit, könnyű volt a későbbi eseményeket a király által is élesitett osztályellentéttel magyarázni.
A királyt haragja az összeesküvés részesei iránt borzasztó tettre ragadta „Ötven embert összegyüjtött tanácskozás ürügye alatt egy házba, azután bezáratta őket és vallomás s birói itélet nélkül levágatta a fejöket. Ezért aztán Gellért csanádi püspök kánoni szigorúsággal dorgálva a királyt, előre megmondta neki, hogy veszély fenyegeti.23
Ez a veszély csakhamar be is következett. A király üldözését kerülő urak Németországba menekültek, és ott Péter ügyét melegen ajánlották Henriknek. Amint ezt sikerült meggyőzni arról, hogy Magyarországban már tekintélyes párt óhajtja Péter visszatérését, és így könnyű lesz Abát legyőzni, ott a háborús irány kerekedett felül. A mult évben kötött béke és az arra letett ünnepélyes eskü nem lehetett akadály. Az emigránsok arról is meggyőzték Péter pártfogóját, hogy az igazi esküszegő Aba, amennyiben ő volt az, ki a béke határozásait kijátszotta.24 A lovagias uralkodó lelkiismeretének megnyugtatására szolgált az is, hogy VI. Benedek pápa, a tusculumi grófok családjából, kit az ő pártfogása emelt Szent-Péter székébe, noha alig volt 20 éves, már előbb kiátkozta a magyarokat, „mert meggyalázták királyukat.”25
Aba Sámuel ezüst denárjai.
Köriratuk az előlapon: + REX SAMVHEL, a hátlapon: + PANONEIA.
A Magyar Nemz. Múzeum régiségtárának eredeti példányairól
Henrik aránylag kevés hadi néppel indult a keleti határgrófság felé, „hogy a szerződést végrehajtassa”. Udvarának vitézein kivül csak a határhoz legközelebb eső, a háborúban leginkább érdekelt két törzsnek, a bajornak és csehnek katonaságát gyüjti maga körül. Többet nem is gyüjthetett, mert birodalmát még mindig sanyargatta az inség. Tanácsosai, tekintve a had csekélységét, ellene is voltak a határ átlépésének, és midőn a király ezt mégis elhatározta, a loyalis történetirók – tekintve az eredményt – ebben az isteni gondviselés különös sugallatát tisztelték.
Világos, hogy a békét a németek szegték meg, és maga a hivatalos történetirás is csak az által leplezheti ezt el, hogy nagyon kiemeli a béke végrehajtásának elmulasztását Aba által. Ez a kijátszás pedig nem lehetett valami lényeges, hisz csak a magyar emigránsok juttatták Henrik tudomására. Aba ellenben egészen a szerződés alapján állott, midőn követei által kiadását követelte a menekülteknek, kik a gyűlöletet szitják a két birodalom közt. De e követelésére mit sem hajtottak, ép oly kevéssé törődtek felszólitásával, hogy hagyják abban a hadjáratot, s ujabb békeajánlataival. Követeit pedig, kiket kémeknek nézett, Henrik tisztességes fogságban magánál tartotta, mig a két sereg szembe nem állott egymással. Az alkudozások tehát nem vezettek czélhoz. A németek, tapasztalásból tudva, minő nehézségekkel jár az országba való behatolás, csak nyilt ütközet istenitéletétől vártak kedvező eredményt. Aba ezt elkerülte és a német seregnek ismét át kellett törnie az annyi mocsár és sáncz által védett ingoványos mosonyi kapun.
Regensburg középkori képe.
Schedel Hartmann világkrónikájából
Az 1044-iki hadjáratnak sem lett volna más az eredménye mint az előzőnek, mely a Rábcza erőditésénél elakadt, ha új tényező gyanánt nem lép föl az árulás. Az éjnek oltalma alatt a folyón felfelé vezették Henrik seregét, oly helyre, hol az észrevétlenül, könnyű gázlón átlábolhatott a tulsó partra. A babóthi sánczot és átjárót védő magyar csapat ez által meg volt kerülve, és visszahagyva gazdag éléstárait, futásban keresett menekülést. Igy a németek előtt nyitva állott az út kelet felé. Aba király, bár nagy sereggel rendelkezett, még mindig nem támadott. Azt hitte, hogy ellenségén annál könnyebben vehet erőt, mennél mélyebben engedi őt behatolni országába. Henrik tehát akadálytalanul jutott el a Rábáig, és csak midőn azon Ménfő mellett át készült menni, „tűntek fel köröskörül a magyar fegyveresek roppant tömegei, erdő módjára elboritva a széles rónát.”
Az annyira végzetes csatát, a németek fényes győzelmét, történetirásuk, melynek nyomán haladt a mienk is, egész legendaszerű vonásokkal ékesitette föl.
VI. Benedek pápa ólompecsétje.
Előlapján rózsa, + BENEDICTI körirattal; hátlapján a felirat folytatása: + PAPAE.
Pflugk-Harttung Gyula reproductioja után
„A magyar sereg harczra készen mindenfelől körülveszi a mieinket, úgy hogy azt hitték, még futással sem menekülhetnek, de Isten semmivé tette szándékukat, és bármit tettek a mieink ámítására, az az ő vesztökre volt. Az Uristen ez által példát méltóztatott adni minden népnek, mennyire kell tisztelniök előljáróikat, különösen királyaikat, mert minden hatalom istentől való. A mint a két sereg annyira közel volt, hogy láthatták egymást, egy gyönge felhőcske jelent meg, égi jel gyanánt azoknak, kiket a pápa kiátkozott (a magyaroknak). Egyszerre pedig nagy forgószél támad, mely a mieink felől az ellenség szemébe fútta a port. Amint ez a szél lecsendesedett, a mieink Istennel ajkukon, amazok pedig éktelenül kiabálva, kemény csatába kezdenek és mindegyik fél teljes erőfeszítéssel harczol. Az első összecsapásnál jól tartották magokat a magyarok, mert Bajorországból tudósitásaik érkeztek a mi seregünk csekélységéről, és igy biztak sokaságukba. De mikor látták, hogy sokan elvesztek közűlök, meghátráltak, seregünk pedig hat mértföldön át üldözte őket. A földet számtalan hulla boritotta, a király aranyos lándzsája zsákmányul esik, fogságba ejtik a püspöküket, káplánokat, főurakat és másokat. Végre a mieink, elfáradva az üldözéstől, nagy diadalmasan visszatérnek táborukba. (1044 július 5.) Ugy mondták, hogy a hullák bűze két hónapon át távol tartott a csatatértől minden élő embert.”26
Ménfő falu.
Természet után rajzolta Cserna Károly
Valószinű, hogy a ménfői nagy győzelemben kiváló része volt Henrik határozottságának, vitézségének és vezéri tehetségének. Az sem szenved kétséget, hogy nyílt csatában, mint Augsburgnál is tapasztalták, a nehéz fegyverzetü németnek sok előnye volt a magyar könnyű lovas fölött. Ehhez járul, hogy Aba, bár egész rövid uralkodása csupa háború, mint vezér éppen nem tűntette ki magát. Ezen okok mellett azonban számba kell venni azt is, hogy a magyar sereg épen nem egységes, hogy nem mind az áruló menekült el Péterhez. Egy megbizhatatlan csapat is magával ránthatja ilyenkor az egész csatarendet a futásba. A magyarokat csak az vigasztalhatta némileg, hogy a németek is jelentékeny veszteséget szenvedtek. Később a monda ezt mindjobban kiszinezte, úgy, hogy Vezt-Nemptinek, Verlorum Peyer-nek nevezték a ménfői mezőt azon nagy veszteség miatt, melyet a németek ott állítólag szenvedtek.27
A ménfői ütközet.
Miniature a bécsi képes krónika 50. lapján
A kegyes német király tisztán az isteni kegyelemnek tulajdonitotta a nem várt fényes diadalt. „Mezitláb, szőrruhában térdre borult a szent kereszt életfája előtt, és példáját követték a fejedelmek és a népség. A nagy győzelem örömére kölcsönösen megbocsátották egymás bűneit.”
A ménfői csatatér.
Természet után rajzolta Cserna Károly
Ezen egy csata elég volt Aba trónjának megdöntésére. A föld népe, amint a német sereg előrenyomult, csoportokban vagy egyenként meghódolt a magát kegyesnek és barátságosnak mutatkozó Henriknek, ki őket aztán Péternek adta át alattvalókul. Maga Aba a csatából megmenekült, de neje és gyermekei egy szomszéd városban – talán Győrben – a győztesek kezébe jutottak. A bukott király élete végét különbözően adja elő a külföldi és a hazai hagyomány. Az altaichi évkönyvek szerint futása közben egy faluba menekült. Ott a villám felgyujtotta a házat, úgy hogy alig birta megmenteni életét. Aztán egy ideig bujdosva lappangott, mig el nem fogták, és magyar és német birák őt halálra nem itélték, Aventinus szerint az általa ejtett, de ki nem adott német foglyok szolgáltatták őt ki ellenségeinek. A főadatban, a kivégzésben alig lehet kételkedni. Krónikáink, bár sokban függenek a bajor annalesektől, mégis érvényre juttatják azt a rokonszenvet, melyet a magyar e szerencsétlen királya iránt érzett, ki a nép ügyét védte az urak, a nemzetét az idegenek ellen. „Aba király elfutott a Tisza felé és ott egy faluban, egy régi veremben, azok a magyarok, kiknek király korában ártott, megölték, aztán eltemették egy templom mellé. Néhány év mulva, midőn testét kiásták sírjából, szemfedőjét és ruházatát ép állapotban találták, és sebhelyeit begyógyulva, aztán eltemették újra, saját monostorában, Saáron.”28 Emlékét, hagyományát fentartotta nemzetsége, mely századokon át hegemoniát gyakorolt a Mátra aljában és a Hernád mellékén és a palócz király életét és halálát most is kiszinezi és ékesíti népének regéje és költészete.29
Aba Sámuel halála.
Hans Haugen 1534-iki baseli krónikájából
Mi sem állott útjában az ország új, a ménfői csata eredményéhez mért, berendezésének. Henrik Péterrel együtt a csatatérről gyorsan, ellenállás nélkül bevonult Fejérvárba, hol királyi pompával fogadták a hódítót. Az uj közjogi állapot jelképes kifejezést nyert az által, hogy Henrik fölruházta Pétert a királyi jelvényekkel, aztán kezén vezetve felültette a trónra. Az egész nép szine előtt, a Boldogasszony templomában, István idejében a magyar dicsőség és uralom legnagyszerűbb emlékében, történt az uj uralomnak ünnepélyes inaugurálása. Együtt voltak a főemberek mind, és a király kibékült népével, a nép meg királyával.
A Mátra alja Saárnál.
Rajzolta Cserna Károly
Szorosan véve ez alkalommal nem vallotta magát Péter a németek hűbéresének. Még akkor életben volt Aba: nem lehetett nyiltan kimondani, hogy Magyarország elvesztette függetlenségét. De hogy mi volt a változás lényege arról két igen rövid, de nagyon tartalmas adat maradt reánk. Az egyik szerint Henrik, saját kérelmökre, bajor törvényeket adott a magyaroknak,30 a másik szerint német őrséget hagyott Péter mellett. Véget vetettek az önálló magyar jogfejlésnek, és mivel világos volt, hogy Péter uralmának nincs gyökere a nemzetben, idegen fegyverrel kellett azt biztosítani. Az egész alkotmányos játék – ha szabad úgy nevezni – csak igen rövid időt vett igénybe; alig három héttel a ménfői diadal után Henrik már Mainzban járt. Németországban mint hőst és a béke fejedelmét üdvözölték azt az uralkodót, „ki nevezetes és csudálatos győzelemmel megfékezte és a győzelem után magának és utódainak biztosította azt a Magyarországot, mely azelőtt még hallani sem akart felőlünk.”31
A koronázási jelvények.
(A kormánypálcza rövid nyelü buzogány, aranyozott ezüstből; fejét lemezekkel és lelógó arany lánczocskákkal diszített kristálygömb képezi, melynek három oldalába oroszlánhoz hasonló állatok alakjai vannak bevésve; díszitése azt mutatja, hogy egykorú a szent korona felső részével. Az ország almája aranyozott fémlemezből készült teke, melybe felűl kettős kereszt van illesztve; oldalán a magyar pólyákból és Anjou-liliomokból összetett czímer látható, annak bizonyságául, hogy a XIV. századból származik. A kard egyenes, kétélü, vékony hegyes csúcsban végződik; a hagyomány Szent-István kardjának nevezi, de valódi kora nem régibb a XVI. század elejénél.)
Rajzolta Cserna Károly