Salamon.
Turóczi krónikájának augsburgi kiadásából
SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE
Hadjáratok a horvátok és csehek ellen. A besenyők. A kúnok. Betöréseik. Cserhalom. László herczeg. Görög hadjárat. Nándorfejérvár ostroma és elfoglalása. Eposi jelenetek. A zsákmány elosztásából viszály támad. Salamon féltékenysége. A görög császár követsége. Új hadjárat. Nissa elfoglalása. Vid szerepe
Ifjú lelkesedéssel, azzal a szilárd elhatározással, hogy múló félreértések és alávaló gyanúsitások nem zavarhatják meg a testvéri egyetértést és nem koczkáztathatják a nemzet békéjét, fogtak az unokatestvérek az ország kormányzásához. Mint apáik idejében, most is hosszú időn át fennállott a nyugalom az ország javára, boldogulására.
Salamon és Henrik szoros szövetségének és az 1058-iki béke megújitásának volt köszönhető, hogy épen a legveszélyesebb oldalon, a német határon nem kellett megtámadástól tartani. Annál inkább lehetett a többi oldalon megmutatni a magyar kard élét és versenyezni erőben és vitézségben.
Salamon.
Turóczi krónikájának augsburgi kiadásából
E korszak hadi vállalatainak elbeszélése csak krónikáink költői színezésében maradt reánk. De mivel úgy az akkori állapotoknak, mint a későbbi, már ismert viszonyoknak megfelel e tudositások tartalma, lényegében elfogadhatjuk adataikat előadásunk alapjául.
Az első közös vállalat Géza sógorának Zolomér horvát zsupánnak érdekében történt. Őt a karantánok támadták meg és a magyar fejedelmek elvett birtokai visszaszerzéseért fogtak fegyvert.1 Vissza is szerezték neki azt, amit tőle elvettek, valószinűleg a Quarnero melléki tartományt. A horvát fejedelem a kor szokása szerint dúsan megajándékozta a királyt és Gézát drága prémekkel, mikben országa bővelkedett, aranynyal és ezüsttel. Állandó eredménye e hadnak nem volt, de fontos, hogy a tenger felé, merre István ideje óta nem járt, ujra utat nyitott magának a magyar sereg.
Valószinüleg a cseh-, lengyel harczokkal függött össze a csehek elleni hadjárat. 1068 óta Boleszláv ismét háborút viselt Vratiszláv cseh herczeggel Szilézia birtokáért. Ha a király nem is, Géza bizonyára a lengyel részen foglalt állást. E harczoknak csak egy episodja emlittetik. Egy cseh csapat betör Trencsénbe, sok embert hurczol magával és nagy prédával távozik. Ezt megbosszulandók, a király és a herczeg viszont Csehországban pusztitanak. Itt tűnik fel először azon kor mondai hősének, Bátor Oposnak, Márton fiának neve, ki egy óriás termetű cseh vitézt párosviadalban legyőzött, és ennek a tettének köszönte első dicsőségét. Valószinű, hogy a határszéli harczoknak csak a végek pontosabb kitűzése vetett véget, mely az északnyugoti határon tán ezen időre tehető.
Sokkal fontosabb, valóban nemzeti jelentőségű az a harcz, melynek azon időben a délkeleti felföld volt a szinhelye.
A besenyőknek egykor oly hatalmas és félelmes népe a X. század vége óta gyorsan haladt felbomlása felé. Nagy-Vladimir 993–996 közt több törzsüket legyőzte. Jaroszláv 1019-ben az Alta folyó mellett és ismét 1036-ban futamitotta meg őket. István királyunk is szerencsésen harczolt ellenök. Nyolcz nagy törzsük soha sem állott valami szoros kapcsolatban egymással, és a folytonos kalandozás végkép elenyésztette az egységnek gyönge nyomait. Mintha csak történetök azt akarná mutatni, hová jutott volna a magyar Géza és István ujitásai nélkül.
II. Boleszláv lengyel herczeg pénze.
Előlapján a herczeg álló alakja S–S pénzverési jegygyel. A hátsó lapon BOLEZLAVS felirat
1040 körül nyilt háború tört ki a besenyő király Tyrakh, Kilter fia és Kegen közt, ki alacsony származású volt ugyan, de vitézsége által nagy pártot szerzett a népben. A király győzött és Kegen 20,000 emberével kénytelen volt a görög birodalomba menekülni előle. A görögök szivesen fogadták és midőn megtért, patriciusi czímmel ruházták fel. Kegen aztán több izben átportyázott a Dunán Tyrakh birtokába. Minthogy ez Monomachos császártól nem kapott elégtételt, óriási erővel, melynek számát 800,000-re tették, átkelt a befagyott Dunán és szerte pusztitott. De betegség és inség csakhamar annyira megfogyasztották csapatait, hogy kénytelen volt magát megadni a görögöknek. Népe megmaradt részét Bolgáriában, Sardika (Szófia) és Nissa vidékén telepítették le.2 Igy jutott a besenyők népe a Balkán-félszigetre.
Otthon, a régi Etelközben aránylag kevesen maradtak. A besenyők romja nem birt tovább ellenállani a régi, örökös ellenségnek, a vad kúnnak, vagy uznak. Feltünő, mennyire összevág ezek föllépése a besenyők elbukásának idejével. Az orosz évkönyvek 1055 óta emlitik őket és 1061-ben jegyezték fel első pusztitó hadjáratukat. Körülbelől ezen idő óta Etelköznek már az ő birtokukban kelle lennie. Azok a besenyők, kik nem mentek Görögországba és nem hódoltak meg a kúnoknak, Oroszországban és a Kárpátokon innen kerestek uj hazát. A kievi nagyfejedelmeket ezután is besenyő testőrség vette körül. Endre királyt is szolgálták III. Henrik ellen, és a krónika külön megemlékezik mérgezett nyilaikról.3 Ugy látszik, egy részök már állandóan meg is telepedett itt, a későbbi Jászságban. A magyar király és az urak szivesen fogadták szolgálatukba ezeket a vad harczosokat, és mint a szásztyi apátság alapitó levele mutatja, 1067 táján már az ország állandó lakosságához számitották őket.4
A meszesi kapu.
Természet után rajzolta Székely Árpád5
Nyomukban száguldanak aztán a kunok. 1065-ben már Hellasban rabolnak, 1067-ben Csernigovig hatolnak Oroszországban. Megtalálják az utat Magyarország felé is. Ugy látszik a Szamos völgyén törtek be, mert nincs emlitve, hogy előbb talán tak volna ellenállásra, mint a meszesi kapunál. Erdély északi vidéke akkor még nem igen lehetett benépesitve. Áthágtak azon az erős gyepün, mely a hágót védte, leszállottak a Szilágyságba és egyes csoportokra oszolva, végig rabolták a Nyirséget, egész Biharig. Most Magyarország szenvedte azt a sorsot, melyre az előbbi században annyiszor juttatta nyugoti és déli szomszédjait. A kúnok, gazdagon megrakodva zsákmánynyal, elhajtva a barmokat, rabszíjra fűzve a férfiakat és nőket, lassan mentek vissza a Lápos és a Szamos mentén. Akkorra azonban már talpon volt a magyarság. Egyenesen csak Géza birtoka volt megtámadva, de a rablók megbüntetésére nagy sietséggel ott termett a király is. Géza ezalatt tapasztalt, hadbiró férfiúvá fejlődött, Salamon pedig és másik unokatestvére László nagyratörő vitéz ifjakká nőttek, kik égtek a vágytól bajnoki babért szakitani véres viadalban.
Konstantinos Monomachos koronája, a Magyar Nemz. Múzeumban.
Hét arany lemezből áll, melyeket Konstantinos Monomachos, neje Theodora, nővére Zoe, két női alak és az igazság és szerénység geniusainak zománcz-művü képei diszitik.
Találták Nyitra-Ivánkán. Az 1884. évi ötvösműkiállitás alkalmával eszközölt felvétel után
Ugy látszik, a magyar sereg délnyugot, tán Várad felől törtetett elő, elvágni a kúnok útját. Átkelt a Meszesen, mielőtt még a kún visszajött volna a kővári hegyek felől, és Doboka váránál foglalt állást. Ugy látszik, ott értek össze a nyugotról és északról az erdőelvi tartományba vezető utak. Csaknem egy héten át vártak, midőn egy Fantiska nevű abauji kém csütörtök napján hirül hozza, hogy a kún tovább jár már kelet felé. Lóra pattannak és éjjel közel jutnak a kúnokhoz. „Másnap, pénteken kora hajnalban felkelnek, megáldoznak” és csatarendben mennek a pogányok ellen. Mintha csak az ágostai csata leirását olvasnók! Csakhogy most már a magyar volt a keresztény fél.
A kerlési halom.
Természet után rajzolta Székely Árpád
„Osul, a kúnok hadnagya, Gyula vezér katonája, nagy gőgjében igy szólt: menjenek ifjaink a fegyvertelen magyarok ellen és harczoljanak velük játék gyanánt.” Nem is hitte, hogy bárki szembe merjen szállani vele. De midőn a kúnok előrenyomulva észrevették a félelmet gerjesztő magyar hadat, sietve visszatértek hirt vinni vezéröknek. Osul, összegyüjtve egész seregét, egy igen magas hegynek tetejére vonult, mert azt hitte, hogy ott lesz leginkább biztosságban. Annak a hegynek, melyet a lakosok Kerlésnek neveznek, igen bajos ugyanis a feljárása.6 A hegy tövében pedig az egész magyar sereg összegyült, és Salamon király minden vitéze egyforma lobogót viselt vászonból. „A pogányok a hegytetőn sorakoztak, és a bátrabbak közűlök leszállottak a lejtőre, hogy a feltörő magyaroknak nyilazással útját állják. Nem is szűntek meg sűrű nyílzáport bocsátani a tömötten álló magyar hadakra. De néhány derék magyar vitéz felkúszva neki rontott az íjászoknak, sokat azok közűl levágtak ott a hegyoldalon, csak kevesen menekülhettek föl társaikhoz, azok is az ívvel verték, biztatták lovukat.”
Salamon király ki szinte tombolt a harcz vágyától, csapatjával kúszva ért föl a pogányokhoz sűrű nyílzápor közepett. Géza vezér ellenben, óvatos létére, a könnyebb felhágást választotta, és egyszerre csak nyilazással ront a kunokra. Az ő öcscse, László, első rohamában levágott öt vitéz pogányt, de az ötödiktől nehéz sebet vett. A két oldalról megtámadott pogányság gyors futásban keresett menekülést, nyakukon a magyarok „kik gyors üldözésökben éles és szomjas kardjokat lerészegítették a kunok vérével. A kunok tar fejét ugy vágták mint a nyers tököt.” 7
A Sajó völgye a Bethlen-parkból tekintve.
Természet után rajzolta Székely Árpád
A cserhalmi nagy diadal dicsőségében tehát egyaránt osztoztak a király és a herczegek. De az üldözésben és az ellenség teljes leverésében, valamint a keresztény raboknak felszabaditásában, mi legszebb díja volt a győzelemnek, már a legifjabb fejedelemnek, a fáradhatatlan Lászlónak juttatja hagyományunk a legszebb részt.8 „László herczeg látott egy pogányt, aki lován egy szép magyar leányt hurczolt magával. Azt hitte, hogy az a váradi püspök leánya és bár súlyosan meg volt sebesitve, gyorsan üldözőbe vette azon a lován, melyet Zugnak nevezett. Midőn már annyira utolérte, hogy lándzsájával le akarta döfni, nem birta, mert a két ló közt mindig egyforma maradt a távolság, és egy rőfnyi tér maradt a lándzsa vége és a kun háta között. Igy aztán reákiáltott László a leányra: Szép hugom, fogd meg övén a kunt, és ugorj a földre. A leány meg is tette. És midőn a herczeg le akarta szurni a földön fekvő kunt, a leány nagyon kérte, ne ölje meg. Látni való ebből, hogy az asszonyban nincs hűség, mert tán bujaságból meg akarta őt szabadítani. A szent herczeg aztán sokáig küzdött vele, míg végre elvágva inát, megölte őt. De az a leány nem volt a püspök leánya.9 A király és a dicső herczegek tehát, megölve csaknem mind a kúnt10 és kiszabaditva fogságukból a keresztényeket, nagy diadalommal tértek haza. Nagy volt az öröm egész Magyarországban és dicsőitették énekekben az Urat, ki oly nagy győzelmet adott nekik.” (1070)
Részlet a cserhalmi ütközetből.
(A gelencsei róm. kath. templom falfestménye a XV. század elejéről.) Az eredetiről másolta Huszka József.
A kép a magyarok felvonulását és a csata kezdetét ábrázolja
Szent-László párbaja a kún vitézzel.
(A derzsi unitárius templom falfestménye.) Az eredetiről másolta Huszka József.
A kép a fenmaradt felirat szerint Ungi István fia Pál mester rendeletére készült 1419-ben
Hazánk biztositásában és kelet felé való terjesztésében fontos hely illeti meg a cserhalmi győzelmet, mert ha a kunok portyázását nem is szüntette meg, mindjárt első kisérletöknél megmutatta nekik, hogy itt tulnyomó ellenséggel van dolguk. Csak ez által vált lehetségessé az erdöelvi föld megtartása, és az ottani magyar telepek szaporitása és megizmosodása.
A királynak és rokonainak ez a közös nagy fegyveres tette kétségtelenül emelte Magyarország önérzetét. A király vitézségének oly fényes próbáját adta, hogy nem igen származhatott e harczból irigység közte és a herczegek közt. Ezért igen valószinűtlennek látszik egy német kutfőnek az az adata, hogy a magyarok már ez időtájban mozgolódtak Salamon ellen és csak a német királytól való félelem tartotta még fönn Salamon trónját.11
Ez az egyetértés nagy hasznára volt hazánknak és még egy fényes diadalt fűzött a magyar fejedelmek homloka köré.
Szent-László párbaja.
Miniature a bécsi képes krónika 72. lapján
Ugy látszik, hogy a görög császárságnak aléltsága nemcsak a besenyőket és kúnokat csábitotta rablóhadjáratokra, csakúgy, mint keleten maradt rokonaikat, a szeldzsukk törököket, hanem a magyarokat is ösztönözte, hogy vegyék ki részöket a zsákmányból. 1068-ból emlittetik a „bolgár város” (Nándor-Fejérvár) elfoglalása, melyet a görögök aztán csellel szereznek vissza.12
Szent-László megszabaditja az elrablott magyar leányt.
A Túróczi-krónika 1488-iki augsburgi kiadásának czimképe. Felirata: Historia Sancti Ladislai
Ismét arra a pontra jutott a görög birodalom, hogy saját erejéből nem birt a szomszéd népekkel, hanem tovább tengését csak annak köszönte, hogy az egyik népet többé-kevésbbé ügyesen felhasználta a másik ellen. A magyarok ellen tehát a besenyőkhöz folyamodott, kik mint tudjuk, különben is a birodalom területén laktak.
„A kúnok betörése után való harmadik évben, a besenyők, Bolgár-Fejérváron átmenve, átusztattak a Száva folyamon, Buziás mezejére (a Szerémségben) és nem csekély számu rabot és prédát ragadozva, elhurczolták tulajdon földjükre. A király és a herczegek Bolgár-Fejérvárát vádolták az árulással, mert a béke megszegésével, saját szántából át engedte kelni a rabló besenyőt Magyarország pusztitására. Összeszedvén tehát hadaikat, Szalánkeménben gyülekeztek, és tanácsot tartva elhatározták, hogy az áruló várost ostromolják.13 Elindultak tehát, és a Száva mellett, szemben a várral, ütöttek tábort. A király és a herczegek meghagyták, hogy az egész sereg, amily gyorsan csak lehet, keljen át a folyón. A görögök és bolgárok pedig, vitorlás hajóikon járva, gépeikkel kénköves tüzet (görög tüzet) fúttak a magyar hajókra, és meggyujtották azokat a viz közepén. De a magyar hajók sokasága, mely ellepte a folyót, legyőzte a tűzokádó görögséget. A görögök és bolgárok megfutamodásával a magyarok kiszállottak és elfoglalták a bolgár végeket.
Vár ostroma a XI. században.
A párisi nemzeti könyvtár XI. századi byzanczi evangeliumából. Az ostromló harczosok ruházatuk után itélve a turáni fajhoz tartoznak
Egy hétfői napon aztán a király és a herczegek is átkeltek a Száván és tömött hadsorokkal, úgy hogy a paizsok egymás mellé sorakoztak, megszállották a várost. A görögök és bolgárok pedig, látva, hogy veszélyessé válik az ostrom, titokban követeket küldözgettek a besenyőkhöz, jőjjenek aggodalom nélkül segedelmökre, mert nem a király vagy a herczeg szállotta meg a várat, hanem csak Vid ispán a bácsmegyei vitézekkel. A besenyők e csalárd szavaktól elcsábítva sietve jöttek. Oda csalta őket az a zsákmány, melyet Vid ispántól reméltek, ha legyőzik, és nagy hirtelen neki rontanak a soproni csapatnak, melyet Iván ispán vezetett. De ez vitézeivel derekasan visszaverte a besenyők támadását, sokat leölt közülök, másokat meg elfogott. Kozár, a besenyő vezér csak kevesed magával menekült meg. A király és a herczegek királyi ajándékokat adományoztak Iván lovagnak, fejedelmi nagylelkűséggel, azért mert ő a sok ezer besenyőt összezúzta, mint a drágakő a cserepeket, mielőtt még a király és a herczeg fölkeltek a reggeli mellől.”
Nándorfehérvár ostroma és osztozás a zsákmány felett.
Miniature a bécsi képes krónika 74. lapján
Le van aztán irva, mint történt a tropheumok bemutatása. Egy sziklán, közel a városhoz, ült a király, mellette Géza és László herczegek. Eléjök hozták a magyarok a besenyő foglyokat, az elesettek fejeit, a lovakat és mindenféle marhájukat. Szerdai nap, reggeltől délestig, nem is lehetett mind elvégezni. Tették ezt pedig azért, hogy az ostromolt görögök és bolgárok, látva, milyen kegyetlenül vágták le a magyarok azokat a besenyőkét, kikben ők bizakodtak, megijedjenek és adják át városukat.
De Niketas, a görögök katapánja vagy duxa kemény harczos volt, kit ez a látvány sem birt megadásra, bár most sehonnét sem várhatott fölmentő sereget. Egész módszeresen kellett megostromolni a várat. A rómaiak ideje óta nem haladt a várostrom tudománya, Salamon és Géza még oly eszközökkel fognak Belgrád elfoglalásához, mint aminőkkel Caesar törte meg egykor Alesiát, a gallusok városát. „A király és a herczegek kiszemelve az alkalmas helyeket, megparancsolták az ácsoknak: építsenek 8 fabástyát, kétszer oly magasat, mint a vár fala, hogy onnét a város közepébe lehessen köveket és nyilakat vetni. A tornyok között pedig ugyanannyi faltörő kos volt felállitva, hogy megdöntse a falakat. Hosszu sövényfonadékkal védték a tornyok bejáratát és a többi számszerígyet. Néhány helyen le is rontották a falat, de a várost még se vehették be, mivel azt igen vitéz harczosok védték.”
„Két hónapon át vívták hát a várost és ezen idő alatt sokszor összecsaptak a szerecsenekkel, kik a városból kitörtek.14 Három igen erős és vitéz szerecsen kirohant; és hajító dárdával; lándzsával és nyillal sok magyarnak ontatta ki a vérét. Salamon, a királynak követője (balistariusa), számszerígyének egy dobásával egyiköket agyonzúzta. Holttestét a magyarok el akarták ragadni, társai pedig keményen megvédték. Ennek láttára a király és a herczeg igy szóltak a körülálló bajnokokhoz: vajha a makkabéusok szive és vére forrna katonáinkban, hogy elragadnák annak a szerecsennek a tetemét.”
„Ezek hallatára Opos, György és Bors, a harczos lovagok, gyors iramodással, villámmódra csapnak az ellenségre. Opos tüzes üldözéssel a város kapujáig űzi őket. A várfalról köveket és nyilakat szórtak feléje, de ő sértetlenül tért vissza. György és Bors ezalatt buzdították a magyarokat, kik el is ragadták a szerecsen holttestét és piszkos helyre vetették.”
Ki ne érezné a nemzeti költészet szárnya csattogását e homeri jelenetek kiszinezésében. Nem, ilyet tudákos író nem kohol, ilyet csak nagy tetteire büszke nép vesz ajkára és lantjára.
Ez a nemzeti érzés juttatja végre is a várat a magyarok kezére. Egy magyar leány, kit fogságba hurczoltak oda, egy szerdai napon, az ostrom harmadik hónapjában, felgyujtotta a várost. Erős délkeleti szél fújt: csakhamar lángba borúl minden. A magyar sereg a már kész résen át beront és kegyetlenül kaszabolja a görögöket, szerecseneket és bolgárokat. A megmaradtak Niketas katapánnal a várba vonultak vissza. A magyarok másnap, miután a tűz kialudt, felkutatták a görögök vermeit, és sok aranyat, ezüstöt, drágakövet, fényes gyöngyöt vittek el. A győztesek közül senki se volt, ki meg ne gazdagodott volna a zsákmányon. Csak az volt a baj, hogy az elosztásán egyenetlenség támadt a király és a herczegek közt.
Még élesebbé vált a viszály, midőn a várbeliek megadták magokat. Az őrség csak szabad eltávozást kötött ki: a vár és minden, mi benne volt, a győztesek tulajdonává lett. A magyar fejedelmek kezet adtak arra, hogy az elvonulókat nem bántják, és erre a görögök mindnyájan kijöttek a várból. A katapán a szent szűz ezüst képét vitette maga előtt, úgy adta meg magát Géza herczegnek. Tudták felőle, hogy istenfélő és könyörületes; Salamonhoz ellenben csak kevesen jöttek, mivel kemény embernek ismerték, ki mindenben a gonosz, „isten és az emberek előtt gyűlöletes” Vid ispánnak tanácsára hallgat. A király nagyon megharagudott amiatt, hogy annyian mentek a herczeghez, hozzá meg csak kevesen. Visszatérőben aztán, midőn Buziás lakánál, Vid birtokán meg akartak osztozni a prédán, nemcsak a kincseket és a foglyokat akarta elosztani, hanem azokat is, kik hitre adták meg magokat. Ennek aztán Géza ellentmondott, és ezért a békés felosztásból nem lett semmi. A kincset pedig Vidnek, Frank gyulafejérvári püspöknek, Iliának, Vid vejének és Radovánnak, Bogár fiának tanácsára négy felé osztotta a király. A herczeg csak egy negyedet kapott, annyit mint Vid és Illye, amit meg ő vett méltán zokon.
Ezekben a harczos időkben nem csekély jelentőségű volt a zsákmányban való megfelelő részesedés joga. Tudjuk, hogy a magyarokkal rokon népeknél is volt erre törvény, és a közös szerzeményhez való jog annyira fontosnak látszott, hogy az Anonymus még az ú. n. vérszerződésbe is bevette. De nemcsak a magyaroknál volt ez így, így volt a frankoknál is, hol mint toursi Gergely egy ismeretes adomában elmondja, egy közvitéz inkább összezúzott egy nagyértékű edényt, semhogy megengedte volna, hogy azt a király, a többinek kizárásával, magának tartsa. Éppen nem valószinűtlen tehát, hogy a belgrádi zsákmány „oka volt minden bajnak, és csirája minden egyenetlenségnek” Salamon és a herczegek közt.
Dukas Mihály követei Gézánál.
Miniature ugyanott, a 78. lapon
Salamonnak már is éber féltékenységét még jobban táplálta Dukas Mihály görög császárnak eljárása. Ő ugyanis követséget küldött Gézához, békét és barátságot kérni. Géza e figyelmet azzal hálálta meg, hogy összes foglyait szabadon bocsátotta. Salamont ellenben méltán bántotta a királyi tekintélynek ez a szembetűnő megsértése.15
Nem tudjuk, volt e valami diplomacziai furfang a görög udvar ezen eljárásában, de bizonyos, hogy ez az eljárás oly eredményhez vezetett, melyre méltán lehetett volna büszke a byzanczi számitó ravaszság.
Akkor, 1071 óta, Dukas Mihály ült a trónon, gyönge, kicsinyes ember, és a birodalom, mely addig is csak nagy nehezen birt ellenállani számos ellenségének, vezetés hiján egyszerre minden oldalán megrokkant. Kis-Ázsiát a szeldzsukkok foglalták el, déli Itáliát a normannok; Bolgáriában a besenyők rakonczátlankodtak, nyugotabbra meg a szerbek vívták ki függetlenségöket. Mindezek az ellenségek azonban csak rombolhattak. De ha a magyar, ifjú erejének teljében, megtartva katonás voltát, és a mellett befogadva a román és germán kezdődő kultura elemeit, folytatja diadalmi útját, melyet Belgrád elfoglalásával oly dicsőn megkezdett, nem csekélyebb kilátás előtt áll, mint hogy ő legyen a Balkán-félsziget meghóditója.16 És a támadás annál nagyobb sikerrel kecsegtetett, mert Magyarország szövetségben állott nyugot, és északi szomszédjaival, a keleti, a kun pedig már félelmes ellenséget látott benne. És e fényes kilátás közepett tör ki újra a viszály a dynastia keblében, és azok a kardok, melyek Byzancz felé készültek egyengetni az útat, egymás ellen fordultak és honfivért ontottak.
Nem hagyták mindjárt abba a könnyű és dús zsákmánynyal kecsegtető görög hadjáratot, de annak további folyamában már érezhető volt azon egységnek hiánya, mely egyik legfőbb oka volt az eddigi győzelmeknek. Salamon újra hadat gyűjtött és a herezegeket is felszólította, jőjjenek seregökkel Nissa városa ellen. Mert a magyar hódítás azon az úton haladt, melyen a régebbi és későbbi vállalatok a császárváros ellen megindúltak: a Morava völgyén fölfelé, Traianus kapuja felé. De Géza csak egyedül jött el, testvére László honn maradt, mint hitték azért, mert már tartottak Vid ármányától és az egyik testvérnek mintegy őrt kelle állania, hogy a másikat el ne tegyék láb alól. Igy is elfoglalták Nissát, nagy zsákmányt ejtve aranyban, ezüstben, drága szövetekben és prémekben (1073).17
Elvitték az ottani egyházból Szent-Prokóp ereklyéjét is, melyet azóta Sirmiumban, Szent-Demeter templomában őriznek.18 De tovább nem mehettek, Byzancz belső felbomlását jobban nem használhatták fel. Királyt, vezért, sereget, mindent megernyesztett az egyre növekedő kölcsönös gyanú.
A nissaiak meghódolása.
Miniature ugyanott
Visszatértökben Kevén, a Duna mellett váltak el. Akkor már világos volt mindenki előtt, hogy a királyi és herczegi hatalom többé nem maradhat meg egymás mellett. Az összeütközés inditó oka nem lehetett ugyanaz, mint amely Endrét és Bélát tette egymás ellenségeivé. Sem Salamonnak, sem öcscsének Dávidnak nem volt gyermeke, „mi, mint erősen hiszszük, Isten büntetése volt azért, mert atyjuk, Endre, midőn Leventével haza tért, megengedte a pogány Vathának és gonosz társainak a szentek vérének ontását.”19 A koronának tehát előbb-utóbb a másik ágra kelle szállania. Valami fontos politikai ellentét sem merül föl, mert Salamon, bár szövetségben marad a némettel, nem vét országa függetlensége, koronájának méltósága ellen. Az igazi ok az: hogy a herczegség vagy vezérség, egyénileg kiváló fejedelem birtokában szükségképen elhomályositja magának a királyságnak a fényét.
Hagyományunk szerint ezt a veszedelmet hangoztatta újra meg újra Salamon előtt bizalmas tanácsosa, Vid ispán; kinek nemzetsége, a Gut-Keledek, később a Staufenekkal való atyafisággal büszkélkedett. Nem is a korona és a király iránti hűség volt tetteinek fő rúgója, hanem azzal gyanúsították, hogy maga tört a herczegségre. Vannak belső ellentétek, melyek hosszú időn át elférnek egymás mellett, de ha egyszer kifejezést nyertek, el nem kerülhető a végleges megoldás. Vid egészen helyesen fejezte ki a kérdés lényegét e szavakkal: „mint két éles szablya nem fér egy hüvelybe, úgy nem uralkodhattok ti együtt egy birodalomban.” Különben is a magyar nemzet mindig csak mint isten különös adományának örvendhetett a belső békességnek, de természetes állapotának a belháborút tartotta. Midőn így dülőre került a dolog, sokan emlegették és szomorú előjelnek vették, hogy akkor, midőn Salamon és Géza Pécsett kibékültek, éjjel nagy tűz ütött ki, mely elhamvasztotta az egyházat, az összes palotákat és épületeket. „Mindenkit rettegés fogott el, amint a lángok csapkodtak, és a tornyokból lezuhanó harangok borzasztóan zúgtak. Senki se tudta, hova forduljon. A király és a herczeg elrémülve, gonosz cseltől rettegve, mindegyik másfelé menekült. Reggelre hű híradóktól megtudták a valót, hogy csak véletlen okozta a nagy tűzvészt.”20 Az ilyen hű híradók most sem hiányoztak, de hiányzott a kölcsönös jóakarat meghallgatásukra.