Bolghari város maradványai.
Grote G. reproductioja után
SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE
Magyarország kelet felé fordul. A magyar testvérek keresése. A dominikánusok első utazása. Julián utazása. Nagy-Bolgárország. Nagy-Magyarország leírása. Hir a tatárokról. Mordvinok. Julián második utazása. A mongolok. Dzsengisz kán. Hóditásai. Legyőzi a tatárokat, kúnokat, oroszokat. Csata a Kalkafolyó mellett. Batu. Meghóditja Kipcsakot, Nagy-Magyarországot és az orosz fejedelemségeket. Mongol kegyetlenség. Batu levele Bélához
A honfoglalás óta több mint háromszáz éven át nyugatra volt forditva a nemzet ábrázatja. Ott hadakozott, onnét vette hitét, berendezését, az ott végbemenő politikai és egyházi változásoknak érezte minduntalan visszahatását. Épen azon fokra jutott, melyen a rendi intézmények befogadása által még szorosabban összekapcsolja létét a román és germán nemzetekkel, midőn az ujitások elleni természetes, jogos visszahatás eredetére, kezdeteire vonta tekintetét. Most, hogy a nyugathoz kezdett tartozni, jutott ismét eszébe keleti bölcsője, elszigetelt, árva volta. Az a feladat, melyet elvállalt, hogy most már határain tul is terjeszsze hitét, műveltségét, oly népekkel hozta kapcsolatba, melyek saját kiindulására, korábbi életmódjára emlékeztették. Az egész Európát megrenditő harcz császár és pápa közt alig keltett itt érdeklődést. A keresztes had óta, melyben bizonyságot tett a világ szine előtt arról, hogy a nyugati keresztyénséghez tartozik, a nemzetet és királyát bolgárok, görögök, oroszok, kúnok foglalkoztatták. Egyre sürübb lesz az érintkezés ama nagy pusztaság lakóival, melyen egykor az ősök tanyáztak.
Mi van a kúnokon vagy oroszokon túl? Arra felé már megszakadt a tudás. A bolgár vagy kozár kereskedők sem jártak már vissza ősi telepeikre; az áruk Konstantinápoly és Velencze felől jöttek az országba. A nemzet történetében meg volt irva, hogy messze-messze van Nagy-Magyarország, „melyből a hét vezér kiszállott népével együtt, hogy új lakóhelyet keressen magának, mert földjük már nem tartotta el sokaságukat.”
Későbbi korban az aranykeresés, a kereskedelem, néha a tudomány volt a nagy felfedezések leghatalmasabb ösztöne: akkor a vallás. Nem a kereskedő vagy a katona a felfedező, hanem a hittéritő szerzetes. Midőn Szent-Domokos szónok rendjének magyar testvérei Magyarországban olvasták a tudósitást a távoli rokon népekről, „megszánva a magyarokat, kiktől származtak, hogy még a hitetlenségben tévelyegnek, elküldtek négyet maguk közül, hogy keressék meg őket Isten segitségével. Csak azt tudták régi irásokból, hogy keleten vannak, de hol? arról nem tudtak semmit.”1
A négy dominikánus három éven át hetedhét országot járt be, de közülök csak az egyik, Ottó, ért némileg czélt. Mint kereskedő jutott el egy pogány birodalomba, ott magyarokkal találkozott és azoktól megtudta, merre laknak, de hazájukba nem jutott. Aztán visszatért, hogy társakat szerezzen a rokon népek megtéritésére. Hanem a nagy út fáradalma megtörte őt; nyolczad napra meghalt, épen csakhogy elmondhatta, mit tudott meg.
Most már Béla, akkor még ifjabb király, Erdély ura, vette kezébe az ügyet. Miután a szerzetesek ujra négy testvért biztak meg Nagy-Magyarország felkeresésével, ő azokat ellátta költséggel és biztos utat szerzett nekik Bolgárián át Konstantinápolyba. Tudták, milyen veszélyek várnak reájuk, azért pogány módra növesztették szakállukat, hajukat, úgy hajóztak el Konstantinápolyból a Fekete tengeren Matrica városába, az azovi-tenger partján. A görögök régi összeköttetése Taurissal és Scythiával még nem szünt meg. Ott, harminczhárom napnyi hajózás után görög papokat találtak, de különben a nép és fejedelme pogány erkölcsöket követett s divatban volt a soknejüség. Száz neje volt ennek a keresztény királynak és köztük a legelső kegyébe fogadta a barátokat és ellátta őket mindennel, mire szükségük volt. Ötven napi időzés után megindultak a pusztába, hol nem találtak sem embert, sem tanyát, aztán Alániába értek, hol a pogányok vegyest laknak a keresztényekkel. Leirják a Kaspitenger-melléki tartománynak harczias, vad, de e mellett babonás népességét. Innét nem mehettek tovább, mert mindenki félt a tatártól, ki már közel járt. Egyikök szerencsére értett a kanalak faragásához és ezekért kaptak valamennyi kölest, melyen eltengődhettek. Nyomoruságukban arra határozták magukat, hogy kettőt magok közül eladnak rabszolgának, de nem kellettek senkinek, mert nem értettek sem a szántáshoz, sem az őrléshez. Ketten aztán hazafelé indultak, a másik kettő nem akarta abbahagyni a kutatást.
Tovább mentek hát észak felé azon a nagy pusztaságon, mely Alániától északra terül. Harminczhét nap mulva, mialatt hamuban sült kenyerekkel éltek, és egyikük, Bernát, csaknem éhen halt, eljutottak egy mohamedán országnak: Vedának, Bunda (talán Burtasz) nevü városába. Nem is bocsátották őket be a városba, künt kellett tanyázniok, hidegben, esőben. Az egészséges szerzetes összekoldulta az élelmet beteg társa részére. Bernát ott meghalt; Julián pedig most már egyedül maradva, egy mohamedán pap szolgálatába állott. Ez a pap nejével Nagy-Bolgárországba készült és magával vitte Juliánt is.
Most már teljesen biztos talajra értünk. Nagy-Bolgárország a Volga és Káma összefolyása vidékén terült el, és szorgalmas, iparüző s kereskedő lakosságát nemcsak az arabok tudósitásaiból ismerjük, hanem az oroszok révén is, kik a szomszédos gazdag állammal igen sürü közlekedést tartottak fenn. Julián szerint is nagy és hatalmas ország ez, a melyben sok a gazdag város. Mind mohamedánok, de a jó szerzetes azzal a reménynyel kecsegtette magát, hogy mindnyájan tudják, hogy katholikusok lesznek, csak azt nem, hogy mikor. E tartománynak egy nagy városában, melyből, mint mondták, 50,000 harczos mehet ki, Julián egy magyar asszonyra talált, ki oda ment férjhez. Ez a nagy város a legnagyobb valószinüség szerint Bolghari, a főváros, a melynek romjai a Volga bal (keleti) partján Szpaszktól délnyugotra mai napság is láthatók. Igy tudta meg Julián, milyen úton juthat a keresett magyarokhoz.
Bolghari város maradványai.
Grote G. reproductioja után
Megtalálta őket két napi járásra onnét, a nagy Etil folyó mellett. Itt csak a Volga maga, vagy talán a Káma érthető, mert minden más nagyobb folyó, Jaik vagy Don, jóval távolabb esik két napi járásnál Bolgharitól. Körülbelől Kazán városának vidékére érünk. Attól valamivel keletre vagy délkeletre laktak a honfoglaló magyaroknak keleten maradt rokonai.
„A mint ők meglátták és megtudták, hogy magyar, nagyon megörültek. Körülvették őt, a mint házról-házra, tanyáról-tanyára járt, és nagy érdeklődéssel kérdezősködtek a magyar keresztények és királyuk, az ő testvéreik felől. És bármit szólt nekik a hitről, vagy egyebekről, nagy figyelemmel hallgatták, mert teljességgel magyarul beszéltek és kölcsönösen értették egymást. Istenről fogalmuk sem volt, de bálványokat sem imádtak, hanem úgy éltek, mint a barmok.”2 Volt hagyományuk a tőlük elszakadt testvérekről, de nem tudták, hová lettek. Különben igen vitéz nép, lóban, fegyverben bővelkedő.
A szerencsés felfedezésnek örömét nagyon zavarta az a hir, melyet a szerzetes ott a tatárok felől nyert. A tatárok már szomszédságban voltak és a keleti magyarokat, miután egy ideig vitézül ellenállottak nekik, már szövetségeseikké tették. Épen ott volt egy tatár is, ki elmondta, hogy seregük öt napi járásnyira van ide s Németország ellen készül. Csak még azt a sereget várja, mely Perzsiában harczol. A tatárokon túl pedig egy nagyon számos, a többi népnél hatalmasabb termetü nemzet lakik. Fejük aránytalan nagy, nem illik testéhez. Ez a nemzet – a mongol, a „kutyafejü tatár” – már készül elhagyni hazáját, hogy leigázzon minden birodalmat.
Juliánnak a hű rokonok közt nem volt maradása. Attól tartott, hogy a közbenső mohamedán, pogány vagy schismaticus népek: bolgárok, mordvinok, oroszok, ha meghallják, hogy ő Nagy-Magyarországot meg akarja tériteni, nem bocsátják át, „mert attól félnek: majd, ha egykor a kereszténység összeköti ezt a két birodalmat, meghóditanak mindent, mi közbe esik.” Ez a gondolkodás minden esetre egyaránt bizonysága képzelő erejének és annak a politikai jelentőségnek, melyet útja sikerének tulajdonitott. Fontosabb a másik ok, az, ha ő ott a távolban elpusztul, kárba vész egész munkája és a magyar testvérek soha sem tudják meg, hol lakik az a rokon nemzet. Visszatérésére természetesen más utat választott, mint azt, melyen oly nagy bajjal, annyi nélkülözés és veszély közt ért oda.3 Szent-Iván napja előtt három nappal (június 21-én) indult el és karácsony után másodnap (decz. 27-én) ért Magyarország kapujához. Öt hónapi utazása alatt alig néhány napig vesztegelt. Utja átvezette a vad és pogány mordvinok földjén, kik aszerint becsülik az embert, hány ellenséget ölt meg. Csak annak engedik meg a házasságot, ki már legalább egy emberi koponyával dicsekedhetik. De már hozzájuk is elhatott a hír, hogy keresztényekké kell lenniök, és jósaik, sámánjaik, már a szomszéd nagy vladimiri orosz fejedelemhez fordultak a térités ügyében.4
Julián utjának térképe.
Nagy Géza tervezete után rajzolta Passuth Ödön
Elképzelhetjük, minő feltünést keltett az annyi viszontagság után révpartra ért Juliánnak hol hű, hol csapongó, mesés elbeszélése honfitársai közt. Egyike volt ez azon tényeknek, melyek leginkább szólnak a kedélyekhez, egyaránt hatnak az egyszerüek hitére és hazaszeretetére és a hatalmasok politikai számitására. Most már Béla volt a király, a ki nem engedhette, hogy az ily szépen megszerzett alapon ne épitsenek tovább. Julián maga Rómába ment, hogy ott számot adjon utazásáról, de szerzete már a következő évben négy testvért inditott utnak Oroszország felé. Ezek azonban csak Szuszdálig jutottak, mert az ottani orosz nagyfejedelem nem bocsátotta őket odább, mihelyt megtudta, mi járatban vannak.5
Nem volt hátra más, mint hogy ismét Juliánnal próbáljanak szerencsét. Ez a második utja már szinte diplomaticus missio, IV. Béla levelekkel ajánlotta őt az orosz fejedelmeknek. De mire társaival Oroszország végső határaihoz ért, megtudta, hogy a tatárok már elpusztitották a pogány Magyarországot, Bolgáriát és alávetették maguknak a mordvinok egyik fejedelmét. Sietve visszatért, magával hozva a tatár khán egy levelét, Magyarország királyához, melyet a szuszdáli herczeg foglalt le és adott át neki. A két testvérnemzet mindenkorra el volt vágva egymástól, mielőtt még egyesülhetett volna.
Még egy nagy és félelmes hirt kellett átadnia. „A tatárok éjjel-nappal azon tanakodnak, hogyan foglalják el a keresztény Magyarországot. Onnét aztán tovább mennek Rómába és azon túl.”6
Mióta, majdnem egy ezredévvel azelőtt, a húnok jelentek meg a római világ látóhatárán, hasonló rettegés nem szállotta meg a nyugaton megtelepedett népeket, mint akkor. Egy alkatra, nyelvre, erkölcsre teljesen elütő fajnak előnyomulását látják, mely utjában eltiporja, elsepri a népeket, mely, bár a kulturának legalacsonyabb fokán áll, sokasága, hadi szervezete által ellenállhatatlan, mint valami elemi isten csapása. A keresztes hadjáratok már megszoktatták az embereket a keleti csodás dolgok elképzelésére, de a mit most hallanak, felülmul minden phantasiát. A tatár egyenesen a pokol szülötte,7 diadalmi utját füstölő városok, az ezrenkint leölt emberek koponyáinak gulái jelölik. Testileg is szörnyetegek, apró, vézna emberek, de széles vállúak, erőteljesek. Arczuk széles, ábrázatuk torz, kiabálásuk vérfagyasztó.8 Lelkileg a barmokhoz hasonló, törvényt, erkölcsöt nem ismerő, embertelen fajzat. Félő, hogy egészen kiirtják az emberiséget, különösen a kereszténységet.
Csodás, rémitő megjelenésük annál erősebben hat, mert közvetlenül a legmagasabbra szálló reményeket váltja fel. Addig a távol keletről, arról, mely a mohamedán világon is túl van, mit sem tudtak, annál többet meséltek. A legelterjedtebb, legnépszerübb monda az volt, hogy messze a „nagy Indiákon” egy keresztény fejedelem uralkodik, ki egyuttal egyházának is feje: János pap. Ez is egész hatalmával hozzájárul majd a török hatalom megsemmisitéséhez, a szentföld felszabaditásához. És a mint Európa többi népei János papba vetik reményöket, úgy örvend a magyarság távoli csak most nyert testvéreinek. Minő ébredés ez ábrándok után!
*
A mongol nép, mert ez volt ezen új népvándorlásnak igazi vezetője, Khinától északnyugatra, a Gobi sivatag mellékén tanyázott ősidőktől fogva, törzsekre oszolva, tevék, lovak, juhok pásztorkodásával foglalkozva. Egyes törzseik már azelőtt is félelmesekké váltak a khinaiak, a nyugatra lakó uigur-törökök éa a perzsák előtt, de egységgé ezt a népet csak Temudzsinnak, a Nirun törzs fejének vasmarka kovácsolta. Miután 1203-ban az Amur forrás folyói közelében legyőzte az ellenséges törzseket, az Onon folyó kutfejénél nagy gyűlést tartott. Kilencz törzs volt együtt, ezért hadi jelvénynek kilencz lófarkat tüztek ki. Előállott egy samán, kiről azt hitték, hogy fejér lova az égbe szokta vinni és kijelentette, hogy Isten akarata szerint uruknak többé ne Temudzsin legyen a neve, hanem Dzsengisz khán, mert khán lesz minden ivadéka. Az egyesült nemzet azonnal megtámadta szomszédjait. Ruhájuk az állatok bőre volt; fegyverük a bot és a nyil, úgy rohanták meg a népeket. Minden mást pótolt erejük, vitézségük, khánjuk iránt való hűségük, katonai erős szervezetük, mindazon tulajdonságok, melyek a töröktatár népeket kiválóan harczos nemzetekké tették, náluk legteljesebb tökélyben jelennek meg. Még Dzsengisz khán idejében meghóditják északi Khinát, leverik a khovarezmi törökök óriási birodalmát és Perzsiát és lerontják Bokharát és Szamarkandot, a középázsiai iszlám fővárosait. Perzsiából már megtalálják az utat Indiába, a Kaukázushoz. Dzsingisz khán még egyszer keletre fordul, ott Tangutban érte el őt a halál 1227-ben.
„Életét azzal töltötte, a miben örömét lelé. Van-e szebb dolog, mondá neki egy vezére, mint tavaszszal jó lovon vadászni, sólyommal kezében. Van, válaszolá khán. A legszebb az ellenséget maga előtt üzni, a vagyonát elprédálni, lovára kapni, látni, mint siratja családja, ölelni nejét. Igy nyargalt végig egész Ázsián, mint az emberi nem vadásza.”9
Dzsengiszkán pénze.
Grote G. reproductiója után
Khovarezm vitéz fejedelmének, Mohammednek és fiának Dzsellaleddinnek ellenállása tartóztatta legtovább a mongolokat. Miután ezt is leverik, a középázsiai török törzsek legnagyobb része szintén a khán zászlai alá áll. Seregét ezentúl leginkább tatárnak nevezik: a mongoloknak aránylag csekély száma szinte elmerül a hozzájuk csatlakozó harczos nemzetségek nagy tömegében.
Már Dzsingisz khán idejében beteszik lábukat Európába is. A Kaukázus népei erős ellenállásra készültek, bizva a tőlük északra lakó kúnoknak, kiket az oroszok palóczoknak neveztek, a segitségébe. Hanem a tatár követek előadják a kúnoknak, hogy ők vérrokonok és szövetségesek, nem pedig ellenségek és borzasztó csaták után vérbe fojtják a hegyi népek lázadását. Most magukra a kúnokra kerül a sor. Khánjuk, Kuthen, látja, hogy túlnyomó ellenséggel van dolga és az orosz fejedelmekhez fordul segitségért. „Ma a mi földünket vették el, holnap reátok kerül a sor,” mondá az orosz fejedelmeknek. Különösen Kuthen veje, Msztiszláv, a halicsi fejedelem, ki akkor jó barátságban volt II. Endrével, és Dániel akkor ladoméri fejedelem buzgólkodtak a háború dolgában. Eléje mentek az ellenségnek, a kúnok földjére, túl a Deneperen. Táborukba 10 tatár követ érkezett, erősitve, hogy ők jó barátai az oroszoknak, csak adják ki cselédjeiket, lovászaikat, a kúnokat. Az oroszok megölték a tatár követeket és seregük előre sietett a pusztán a tatárok ellen. Ezek visszavonultak, úgy hogy az oroszok már-már biztosra vették a győzelmet, és kilencz napon át üldözték az ellenséget.
Azon a nagy pusztaságon, melyen egykor a magyarok is táboroztak, hadakoztak, a Kalka folyó mellett, már nem messze az azovi tengertől ütköztek meg a szövetséges kun-orosz hadak a tatárokkal. Különösen Dániel tünt ki vitézsége által és már-már megbontotta a tatár csatarendet. De ekkor a kunok hirtelen megfutottak és magokkal ragadták az egész sereget. Csak kevesen menekültek, a kúnok futás közben rabolták, ölték az oroszokat. A tatárok kemény boszut állottak a fogoly orosz fejedelmeken; deszkák között megfojtották őket és, tetemük fölött ülték meg a halotti tort. A többi fogolynak sem kegyelmeztek. (1223 május 31.) Már egész Oroszország rettegett előttük, de ők a Denepernél tovább nem hatoltak. Elég volt, hogy a világ e táján is mutatták hatalmukat, és hogy a pusztaság törzseit, köztük Nagy-Magyarország lakóit alávetették hatalmuknak. Még egyszer föllélekzeni engedték a keleti keresztény népeket.10
Dzsengisz khán harmadik fia és utódja, Okthai, már nem maga vezette seregeit. Otthon ült nagy palotájában Karakorumban, de hadait szétküldte a világ négy tája felé, hogy tovább hóditsanak és pusztitsanak. Nyugatra Batu, Tusinak fia, a nagy khán unokaöcscse vezette a tatárokat. Mellette Szubutáj volt a leghiresebb hadvezér. Jövetelének hirére már előre menekülnek a népek. A kúnok valószinüleg akkor, 1236-ban huzódnak Magyarország felé. A Kipcsak, vagyis a Don és Volga közti pusztaság, a hún-török népek régi tanyája, szinte lakatlanul várta új urait.
Először is a bolgároknak fordult Batu, elfoglalta és földig lerontatta Bolgharit, aztán az orosz fejedelemségek ellen küldte csapatait. Úgy akarta, hogy fegyvereinek hire rémületet, ravaszsága meghasonlást vigyen a még le nem győzött népek soraiba. Mialatt az orosz fejedelemségek, különösen Rjézan ellen készült; követet küldött a magyar királyhoz. Levelében magát Saynnak, a tündöklőnek, nevezi, kinek hatalma van az egek királyától felemelni azokat, kik meghajolnak előtte, és a porba sujtani azokat, kik ellenkeznek vele. „Csodálom”, igy szólt a tatár levél, „hogy te, Magyarország királya, noha már harmadszor küldtem hozzád követet, egyet sem küldtél vissza, sőt nem is válaszolsz. Tudom, hogy gazdag és hatalmas király vagy, sok a vitézed, és magad uralkodol nagy birodalmon. Nem is hiszem, hogy önként meghódolj nekem, pedig jobb és okosabb volna reád nézve. Azt is hallottam, hogy a kúnokat, az én szolgáimat, oltalmadba fogadtad. Ezért azt üzenem neked, ne tartsd őket tovább magadnál hogy miattuk ne váljak ellenségeddé. Mert könnyebb nekik elillanniok, mint neked. Mert ők sátrakban vándorolnak, talán megszökhetnek, de te, ki házban lakol, kinek váraid, városaid vannak, hogyan menekülsz kezeim elől?”11
Batu csakhamar megmutatta, hogy kardja még élesebb, mint szava. Az orosz fejedelemségek közt a Moszkvától délkeletre fekvő rjézani esett legközelebb a bolgárokhoz. Hódolatra, tizedfizetésre szólitja fel annak uralkodóját, Györgyöt, és midőn tagadó választ kap, végig pusztitja a tartományt és még azon télen, deczemberben, körülveszi a fővárost. A folytonos roham kifárasztja az őrséget és az ostrom 6-ik napján a tatárok már felgyujtják, lerontják a bástyákat és berontanak a városba (1237 deczember 21.) Leölik a fejedelmet, egész családjával és bojárjaival. A védtelen népen a kegyetlenség ezernyi nemét gyakorolják. A foglyokat nyársba huzzák, vagy hátra kötik kezeiket és czéltáblának használják. Levágják a nők emlőit, másokat megnyúznak vagy kiszakitják belöket. A nép a templomokba menekült, ők oda is behatolnak, a férfiakat megölik s mialatt azok halálhörgése hallható, meggyalázzák az apáczákat, a nőket és leányokat. Alig maradt ott élő. A város helyét csak hamú és rom jelölte, Szuszdál, Vladimir, Moszkva mind porba hullott előtte. Csak a tavaszi olvadás állitotta meg ezt a barbár diadalmenetet, a nagy Novgorod közelében. A fáradhatatlan vezér délre megy, megütközik a kúnokkal, legyőzi őket és Kuthent még megmaradt népével menekülésre kényszeriti Magyarországba.12 (1238.)