Mongol sisak.
A moszkvai Kremlben. Grote G. reproductioja után
SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE
Ellenzéki szellem. A mongolok szervezete. A kán hatalma. A mongolok harczi módja, fegyelmük, kiméletlen energiájuk. Az alávetett népek felhasználása. Vér-adó. A birodalom egysége. A tatárok leirása. Magyarország régóta nem viselt nagy háborút. Várkatonaság, várak, pánczélosok, kúnok. A természetes határ ereje. A régi szervezet bomlóban; az új még nem vert gyökeret. Ellentétek a király, az urak, a nemesek, várjobbágyok és a kúnok közt. A viszály szelleme jár a tatárok előtt. Fényűzés, elpuhultság. Az urak gazdagsága. A társadalom korhadtsága
Karácsony táján jött a hir Kiev elestéről. Most már legközelebbi közelben tünt fel a veszély, melyről éveken át beszéltek. Annyit emlegették: jő a tatár, annyiszor oszlott el ismét ez a felhő a láthatárról, hogy már nem hittek komolyan benne. Minek is ijeszti a király népét! A papok találták ki az egész mesét, mert nem akarnak elmenni a zsinatra, hová Gergely pápa meghivta őket, a tatárok közeledténél jobb kifogást meg nem találhattak. Igy gondolkoztak az elbizakodott könnyelmű emberek, és azoknak minden nemzetben nagy a száma.
Mások, kik talán közelebb állottak az udvarhoz, tudták, hogy igaz a rémes hir. Ezek azonban saját pártállásuk erősitése szempontjából nézték a haza veszedelmét. Most, midőn izgatott, lobbanékony minden kedély, legjobb az alkalom Bélának és kúnjainak befeketitésére. Világos, azt mondták, hogy a kúnok hivták be a tatárokat. Boszut akarnak állani a magyarokon, kik annyiszor legyőzték őket és most is rosszul bánnak velök. Csak most tünik ki, miért jött be Kuthen népével már több mint egy évvel előttük. Ki akarják ismerni az országot, megtanulni a nemzet nyelvét, és mire szövetségeseik megérkeznek, majd kardot ragadnak és megkönnyitik nekik a kapukon való átkelést. Együtt majd aztán könnyen erőt vesznek a magyaron. Annyira ki volt már fejlődve egy emberöltő óta az ellenzéki szellem, annyi táplálékot meritett az Bélának önkényes intézkedéseiből és különösen a kúnokkal szemben követett politikájából, hogy ezt a véleményt kell a magyar urak és vitézek körében uralkodónak tekintetünk.1
Béla volt tán az egyetlen, ki tisztán és komolyan fogta fel a helyzetet. Tudta, hogy kemény, sulyos megpróbáltatás előtt áll birodalma. De számon tartotta jobbágyainak, vitézeinek, jó szolgáló népeinek nagy számát, ezt az oltalmat, melyet a Kárpátok hegyláncza nyujt, telt kincstárát és éléstárait és nagy önámitás nélkül abban a meggyőződésben lehetett, hogy abban az esetben, ha pontosan teljesitik, a mit parancsol, országának nincs mitől tartania. Kelet, észak felől még addig soha sem fenyegetett komoly veszély. A kún már több mint egy századja megszünt félelmesnek lenni. A nyilazó, vért nélkül harczoló tatár pedig csak olyanféle, mint a kún. Számosabb, hatalmasabb ennél, de hogy mérkőzhetnék a még számosabb, jól fegyverezett, hazáját védő magyarsággal. Kiket győzött le eddig Batu? A kóbor kúnokat, a megoszlott oroszokat. Oly erős, egységes, harczos nemzettel, mint a magyar, még nem volt dolga.
Ilyen volt tehát a nemzetnek, az uralkodónak gondolkodása. Nézzük most magokat a tényeket. Annyi század után is teljes képet alkothatunk magunknak úgy a tatárságnak, mint nemzetünknek hadi erejéről, annak anyagi és erkölcsi értékéről.
Mongol sisak.
A moszkvai Kremlben. Grote G. reproductioja után
Dzsengisz khánt nemcsak mint nagy harczost, hanem egyuttal mint törvényhozóját is ünnepelte nemzete. Törvényei közt azt tartották legfőbbnek, hogy az egész földet meg kell hóditaniok és csak legyőzött nemzettel szabad békét kötni. Azt is elrendelte, hogy a sereget ezredesek, századosok, tizedesek igazgassák.2
A háború, a hóditás volt az egész mongol nemzet lelke, az hatotta át minden érzeményét, erkölcsét. Vallása alig van más, mint az ősök tisztelete, a jó és rossz szellemek imádása. Hisznek ugyan egy főistenben, de annyira közömbösek hit tekintetében, hogy úgy a keresztény, mint a mohamedán tanokra könnyen hajlanak. Mindazt az erkölcsi fegyelmet, melyet a pogányok különben szertartásaiknak köszönnek, náluk a khán bálványozása pótolta. A ki palotájába lépve, hozzáért küszöbéhez, azonnal halállal lakolt.3 És ez a félelem, ez a rettegés végig megy a katonai hierarchia minden fokán.4 Khánjukat földi istennek nevezték. A lázadók megbüntetésében megengedettnek tartottak minden kegyetlenséget. Abban, hogy az egész világot alávessék uruknak, megegyeznek, mint egy ember, pedig sokaságuk ezreinek csak az isten tudja szerét-számát.
II. Frigyes császár, az akkori haditudománynak egyik legkiválóbb értője és alkalmazója, igy szól felőlük: Legyőzték a kúnokat, mert nem kimélték életüket és jobban értettek a nyilazáshoz, mivel hogy azt folytonosan gyakorolták és igy karjok is erősebb. Különben is tudták felőlük, hogy iveik erősebbek, nyilaik három ujjnyival hosszabbak és jóval tovább is visznek, mint a kúnoké vagy magyaroké. Ruházatuk az ökröknek, lovaknak, vad szamaraknak nyers bőre, melyhez belől vaslemezek voltak varrva. A mint előre haladtak, fegyverzetük, lovuk, élelmük a keresztényektől elvett préda által egyre javult. A folyókon tömlőkön kelnek át. Lovaik szükség esetén falevéllel, kéreggel, sőt gyökérrel is beérik, a mellett fáradhatatlanok és igen gyorsak. Különösen a csata elején igazi nyilzáporral boritják el az ellenséget, és csonthegyü nyiluk még a vérten is áthatol. Lovuk roppant sok volt, úgy hogy egy európai utazó azt hitte, hogy több van nekik, mint a többi népeknek együttvéve. Mint a régi magyarokét, az ő táborukat is nagy ménesek, gulyák, nyájak követték, melyeknek husával, tejével táplálkoztak.
Katonai jellemvonásaik közt a kitartás, a fegyelem, a kevéssel beérés, az edzettség állottak első helyen. Hideget, meleget könnyen türtek, hegyek magasa, erdők mélye nem akadályozta menetüket.5 Mesterei voltak a cselvetéseknek, a meglepetéseknek, legfélelmesebbek akkor, mikor megfutnak s látszólag már lemondanak a küzdésről. Vezetőikben, különösen Batuban és Szubutújban, megvolt az a katonai lángész, mely élő szervezetté birja tenni az emberek százereit. Még kegyetlenségök, rombolásuk is hadi eszköz: hirük már előre megrettentette, kishitüvé tette az ellenséget. Nem lovagiasak, nem helyeznek sulyt arra, hogy kevesen is megküzdjenek nagy számmal, inkább azt akarják, hogy már tömegük is riasszon és e czélból még bábokat is lóra ültetnek, hogy többeknek lássanak.
Az a kiméletlen energia, mely egész hadviselésöket jellemzi, különösen abban a módban nyilvánul, melylyel az alávetett népeket felhasználják. Magukkal viszik a meghóditott népek fiatalságát, hanem arra vigyáznak, hogy az egy nemzetbeliek ne maradjanak együtt és hogy minden csapatban tatárok legyenek a századosok és tizedesek. Ily módon mindjárt észreveszik, ha kém lappang köztük és lehetőleg megakadályozzák a lázadást. A csatában, az ostromnál jobbágyaikat küldik előre és ha megszaladnak, leölik őket. A harczra nem alkalmasakat otthon hagyják, ezeknek kell az elesetteket és a katonák családjait eltartani. Téves tehát, mintha halomra ölték volna mindenütt a lakosságot; sőt inkább azon voltak, hogy annak vérét és verejtékét lehetőleg saját czéljaik előmozditására forditsák. Igy történt, hogy minden egyes hóditásukkal nőtt seregük, jövedelmük és a letiport, fiatalságuk virágától megfosztott országok akkor sem emelhették fel fejüket, midőn megrontóik már távol száguldottak.
Nekik csak szolga kellett; ezért minden legyőzött országban kiirtották az urakat, a nemeseket, a felkelés lehető vezéreit. A városokat, várakat, mihelyt hatalmukba keritették, földig lerontják, mert azoknak semmi hasznát nem vehetik és mert a bástyák, a falak védelmében ujra megkisérelhető a sikeres ellenállás. A várak ostromára el vannak ugyan látva faltörő kosokkal, létrákkal, gépekkel, később még lőporral is, hanem, ha lehet, maguk nem rohannak, mert igazi erejük a távolból való harczban, a nyilazásban áll. Elpusztitják a várak körüli földet, összehajtják annak lakosságát és azt kényszeritik tulajdon főhelyök megvivására.
Nem csoda, ha ebben a nagy következetességgel és éleselmüséggel megalkotott álladalomban, mely a kulturának nem előmozditására, hanem lerombolására szolgált, isten ostorát látták a megriadt kortársak. Sok vonása a katonai és politikai berendezésnek nem a mongolok sajátossága, hanem mintegy közös tulajdona az altaji népeknek. Fölösleges volna a húnokkal, avarokkal, magyarokkal való sokszoros megegyezésre kiterjeszkedni.
Mégis vannak oly lényeges vonásai a mongol államszervezetnek, melyeket kiválóan csak ez fejlesztett ki. Az alávetett népek sokkal közvetlenebb viszonyba jutnak az uralkodó nemzettel és annak feladataival, mint a húnoknál. A véradónak oly kiméletlen és ravasz megkövetelését és kihasználását látjuk, minőt később az oszmán török fejtett ki teljes virtuozitással. Egy csapással érik el saját hadi erejük lényeges gyarapodását és elszakadni akaró jobbágyaik meggyöngitését.
Tudjuk, minő nagy része volt Attila birodalma felbomlásában a trónviszályoknak és minő vészes szerepet játszottak az örökösödési kérdések a magyar történetben. A mongolok ki tudták kerülni a pontos örökösödési szabály hiányából eredő veszélyt. Alaptörvényük igy szólt: „azt, ki felfuvalkodásában a fejedelmek hozzájárulása nélkül főkhán akarna lenni, irgalom nélkül meg kell ölni.” Igy történt, hogy Dzsingisz khán nagyszámú családja kifelé mindig egységet képezett. Nem mindig a legidősebb fiú következett, nem is a legfiatalabb, mint a mongol szokás követelte volna, csak az volt bizonyos, hogy a kit a karakorumi kurultáj (országgyülés) megválasztott, az előtt meghajoltak testvérei, atyjafiai. A mellőzött herczegek dicsvágya, kapzsisága kielégitést nyert bizonyos országrészek és seregek fölötti uralom által, melyhez mindig az ujabb hóditásokra való kilátás is járult. De még a leghatalmasabb köztük, épen Batu khán, sem szünt meg soha hódolattal viseltetni a családnak és birodalomnak az őshazában székelő feje iránt.
A tatár foglalkoztatta akkor Európa és Ázsia összes nemzeteinek politikáját és képzeletét. Nem csoda, ha annyi leirása, ismertetése maradt fenn. Hazai iróink közt Rogerius a váradi kanonok és Tamás spalatoi főesperes, oly irók, kiket azon kor legkülönb historikusai közé számithatunk, ismertették őket legbővebben. Fontos adatokat közöl felőlük maga II. Frigyes császár, a kit megkináltak, hogy foglaljon el khánjuk udvarában valami tisztséget. A császár az ő finom humorával azt válaszolta, hogy a madarászathoz ért legjobban. Saját hazájukban, khánjaik ordujában látogatták meg őket Plan Carpin János, a pápának, és Rubruquis Vilmos, IX. Lajos franczia királynak követei, kiknek értesitései a legbővebbek és legtanulságosabbak. Bécsujhelyi tartózkodása alatt figyelte meg őket egy franczia pap, a chartresi Ivo, a ki aztán megirta haza, mit látott, mit hallott felőlük. Hadjárataiknak borzadalmai töltik meg Nikon patriarcha orosz krónikáját és az akkori lengyel évkönyveket. Nem kisebb irodalom támadt felőlük Ázsiában, úgy hogy némi kritikával nem csak az egyes eseményeket, hanem, a mi fontosabb, hadvezetésük, hadviselésük lényeges momentumait tisztába lehet hozni.6
II. Frigyes császár.
Miniature, mely a császárt jobbján sólyommal ábrázolja, a sólyomvadászatról irt egykoru codexben.
Grote G. reproductioja után
Sokkal kevesebbet tudunk aránylag a magyarok katonai erejéről. Azt, mi természetes, mit mindennap láttak, sokkal kevésbé tartották följegyzésre méltónak, mint azt a rendkivüli jelenséget, mely az egész keresztény világot megsemmisitéssel fenyegette.
Magyarország körülbelül hetven éve, Mánuel császár ideje óta, nem viselt nagy háborut, olyant, mely egész erejét próbára tette és kifejtette volna. A kisebb összeütközések bolgárokkal, oroszokkal, kúnokkal, a keresztes háború, az Ausztria és Stiria felé ritkán szünetelő határvillongások nem tekinthetők igazi nemzeti hadi vállalatoknak. Hiányzott tehát igazi vezérek, igazi katonák képzéséhez a legfőbb eszköz: az alkalom, a gyakorlat. Maga IV. Béla, bár annyi háborut viselt, épen nem volt kiválóan harczos uralkodónak tekinthető, még kevésbé hadvezérnek.
Hadi szervezet dolgában még érvényben volt a Kálmán által szabályozott, az aranybulla által némileg reformált ősi alkotmány. A szabad, nemes ember köteles volt fegyvert fogni, mihelyt hire jött, hogy az ellenség betört az országba. Ő a király igazi fegyveres szolgája, ezért nevezik serviensnek, ő az ország katonája. Ha kötelességét nem teljesiti, sulyos büntetést von fejére.
Számra talán még jelentékenyebb erőt szolgáltat a várak népe. Ott még megvannak a régi katonai nevek: a vezér, a hadnagy, a százados, annak jeléül, hogy az egész igazgatásnak katonai a czélja és az alapja. A vár jobbágyai mind hadra nevelt férfiak, hivatásos katonák, kivülök még a harczos várbeliek, polgárok is kötelesek mindnyájan elmenni. Szükség esetén még a várnépnek fegyverfogható részét is besorozzák. Mindebben annak az ősrégi skytha hadi szervezetnek látjuk fenmaradását, melyet ugyanakkor a tatárság fejtett ki teljes virágjában. A megegyezés áll a fegyverre, harczmódra nézve is. A magyarok is könnyű lovasok, ijászok, hadjárataikban nagy szerepet játszik a gyorsaság, a meglepés, a szinlelt futás, az ellenség reászedése.
A régi Magyarország mellett ott állott már az újnak is serege A királyt udvari emberei, zsoldosai vették körül, talpig vasban. A fejet erős vasbádogból való sisak védte, a testet aczéldrótból finoman összesodrott pánczéling boritotta, mely fölött a nehéz vasvért, elől hegyesen kiállva, hátul szijjal összekötve tündöklött. A fegyverzetet kiegészitették az aczél pántokból összerótt kéz- és lábvértek és keztyük, melyek épen hogy megengedték a mozgást. A lovag kezében czimeres, öblös paizs az ellenség ütésének, vágásának felfogására. Oldalán erős, nagy kardja, inkább vágásra mint szurásra alkalmas. Igazi félelmes fegyvere hosszú, sulyos öklelő dárdája, mely lova oldalán mered előre. Mint a lovag, úgy lova is szügyig vasban, vas homlokvéddel, mint egy nehezen mozgó, eleven vár. És már nemcsak a király főemberei és az idegen zsoldosok viselik a keresztes hadak korának jellemző ruháját. Az ispánok, a nagy földbirtokosok szintén azt öltik fel, azt viselik csatlósaik is, úgy a mint a törvény vagy az adományozó levél reájok parancsolta. A magyar úr legfölebb kócsagjának forgójával, kardjának könnyebb, keletibb formájával, nagyobb pompájával különbözik külsőleg német vagy franczia rendtársától.
Oly elemekben sincs hiány, melyek egyenesen alkotó részei a nyugati Európában akkor teljes uralomra jutott egyházi szinezetü lovagállamnak. A templomnak és Szent-Jánosnak vitézei, a szentföld rettenthetetlen bajnokai a katholikus világ e végső fokán is birnak nagy jószágokat, itt is meghonositják katonai szervezetük egész rendszerét. Ha nem is annyira kiváló és próbált, de szintén nyugati módon fegyverezett katonaságot állitanak ki a főurak, a német és olasz városi telepek.
Végre, hogy oly hadseregben se legyen hiány, mely fegyverzetében és harczi módjában lehetőleg közel áll a tatárhoz, a király befogadta a húnokat. Nagy számú, vitéz és gyakorlott, az ellenséget már ismerő könnyü lovasságot remélt e befogadás által a honvédelem czéljaira biztosithatni.
Ha még ehhez hozzá veszszük, hogy az országot kelet és észak felé sok mérföldön át terjedő, nehezen járható, magas, erdős hegység övezi, ha azt is megemlitjük, hogy IV. Béla e kevéssé járható hágót az erdők óriásival eltorlaszoltatta, sehogy sem látszik alaptalannak a magyarok győzelmi reménye és elbizakodottsága. Mert bár a hír mindig a tatár seregek megszámlálhatatlan sokaságáról szólt, tudták, hogy annak körülbelül csak egy negyed része jöhetett nyugat felé. A puszták földje pedig nem is táplálhatott annyi embert, annyi harczost, mint a mennyi már akkor Magyarország áldott és művelt földjét vallotta hazájának.
Király és harczosok a XIII. századból.
Egykoru miniature a metzi érseki könyvtárban.
Heffner-Alteneck után
*
Valósággal úgy állott a dolog, hogy Magyarországban a katonai szervezetnek három, egymástól nagyon is eltérő fejlődési foka állott fenn egymás mellett.
A kezdetleges fokot a kún törzsek képezték. A magyarság zöme átmenetben volt az ősi alkotmányból a hűbéres felé, az urak és idegenek pedig azon kor legelőhaladottabb fokán állanak, a mennyiben fegyverük, harczi módjuk már a hűbéres lovasságé.
Egy nagy, szervező tehetség kezében ez a három elem együtt szinte legyőzhetetlen egészszé alakul. A kún a portyázó, hírhozó előőrs, a magyarság zöme a maga hatalmas tömegével a derékhad, mely megvivja a döntő csatát, a lovagi sereg pedig a tartalék, mely helyreállitja az ingó csatarendet és legroszabb esetben is biztositja a sereg hátrálását.
Tényleg másként állott a dolog. Ebben az egész szerencsétlen háboruban mintha csak rossz oldalai mutatkoznának a magyar hadierőt alkotó összes tényezőknek.
A tatár megállitásának, legyőzésének két módja volt. Vagy vele egyvívású, számos, gyakorolt, könnyü lovasságot kellett vele szembeállitani, vagy pedig egy, bár nehezen mozgó, de szinte hozzáférhetetlen lovagi seregnek zárt, lándzsákkal keritett csatarendjét, mely erős bástyás városokra, magas kőfalas bástyákra támaszkodhatik.
Magyarországban nem volt és nem lehetett még akkor sem az egyik, sem a másik.
Egy nemzet katonai erejét latolgatni, politikai és gazdasági viszonyainak számba vevése nélkül, mindig felületes és hiábavaló. Mert az egyes állami és társadalmi intézmények egymástól elszigetelve el sem képzelhetők, és csak mint a nemzeti egységes élet szervei, müködhetnek és gyakorolhatnak egymásra kölcsönösen hatást.
A kúnokkal e szempontból nem is kell foglalkoznunk. Mindjárt elvált, hogy a döntés pillanatában nem állanak a magyarok részén.
A sereg zömét a nemesség és a várjobbágyság könnyü lovassága lett volna hivatva megalkotni. Egész Kálmán koráig ez méltó és nagyjában egyenlő ellenfele lett volna a tatárnak, és ha a vezetésben nincs valami nagy különbség, ép úgy megvédi ellene a haza földjét, mint a besenyő vagy a kún ellen.
Csakhogy a magyar sereg már nem volt a régi, az, mely I. Béla és Szent-László csatáit vivta. A könnyü lovasságot csak a pásztori és vadász élettel együtt járó folytonos gyakorlat tette oly gyorssá, nyilazását csak a gyermekkor óta folytonosan, szünetlenül tartó iskolázottság és fegyelem oly biztossá és rémületessé. Mihelyt a magyar letelepedett, mihelyt egyébbel is foglalkozott mint harczczal és vadászattal, ezen gyorsaságnak, biztosságnak szükségkép szenvednie kellett. Sem lova, sem nyila, sem ő maga nem volt már egyenlő a tatárral. A tökéletesség mindig csak az egyoldaluság árán érhető el.
Az az Endre és Béla korabeli nemes és várjobbágy, a ki perel, a ki az ország sorsával törődik, a ki eljár a templomba és a törvénynapokra, kinek gondja van szolgáira, földjére, terményeire, a vásárra, családjára, határozottan sokkal magasabb fokon áll, mint Batunak egy közembere, de mint katona nem hasonlitható hozzá. Nem a személyes vitézség és erő tette a különbséget, hanem a különböző életmód, az életnek eltérő felfogása. És ez a különbség annál szembeszökőbb, mert a fegyverzet, a harcz módja lényegében még azonos.
Hanem az eltérés nem szoritkozik a gyakorlatra, a katonai tapasztalásra. A régi magyar nemest, még inkább a várjobbágyot, hivatásos katonává tette nemcsak egész nevelése, hanem az ő reá nehezedő fegyelem is. A várrendszert nem is képzelhetjük el folytonos mustra, ellenőrzés nélkül. Nem lehet, hogy a hadnagy vagy százados csak díszből viselte volna ezt a czimet. Különben is van egyenes értesülésünk, még II. Endre korából, hadi szemléről.7 Ha nem is a folytonos háborura, de a folytonos hadi készenlétre volt alapitva ez az egész alkotmány.
Magyar fegyverek az Árpád-korból.
(Fönt csatabárd és két kard a XII–XIII. századból; a kardok alatt a Gödöllő és Kerepes között talált románkori aranyozott zabla, 3 kengyel a XI–XIII. századból s az ezüst berakásu XI–XII. századi tinódi zabla. Az előtérben XIII. századi lovagkard, VIII–X. századi csákány, XIII–XIV. századi csatabárd, sarkantyúk és kard a XI., XII. és XIII. századból. Valamennyi a Magyar Nemzeti Múzeumban.)
Rajzolta Ipoly Sándor
Már most, hogyan képzelhetjük el az ellenőrzést, a fegyelmet, ha a nemes egyre perben áll az ispánnal, és törvénylátásban látja legfőbb feladatát, ha a vár jobbágyai az ispánnal és a polgárokkal állanak ellenséges lábon, ha végre mindegyiknek védeni kell birtokát, állását föllebbvalói, sőt osztálytársai ellen? A régi magyar fegyelem romba dőlt a vármegye-rendszerrel együtt és a várföldek elidegenitésének ez volt a nemzet erkölcsére nézve legvészesebb következménye. És ha IV. Béla nagy ügygyel-bajjal vissza is állitja a régi birtokállapotot, a megszokott öszszetartásnak széthulló lánczszemeit emberi hatalom egyhamar nem kovácsolhatta össze. Az ellenzéki szellem, a kritika áthatotta a nemzet minden szabad osztályát. Addig csak az ispánt vagy a vezért vádolták, most már a király tetteit birálták fenhangon és elitélték őt mint zsarnokot, mint a kúnok pártfogóját, mint az egész tatárveszedelemnek koholóját. Ne is szóljunk arról, minő nagy ebben a tekintetben az ellentét a két hadviselő fél erkölcsei közt.
Ebben állott a magyar nemzet akkori átmeneti állapotának befolyása az ország harczképességére. Lényegében még a régi általános hadkötelezettségen alapult a nemzet hadiereje, de ez a berendezés, a műveltség emelkedése, a foglalkozások sokfélesége miatt, már nem felelt meg a valódi viszonyoknak. Ennek következtében csak félszeg, elégtelen lehetett a sikere is.
A hol ez az átmeneti fejlődés már elő volt haladva, a hol már végbe ment a munkafelosztás, az általános védkötelezettség romjain egy külön harczos osztály emelkedett ki, mely e szolgálat fejében elég birtokot nyert, hogy egyedül és kizárólag ennek a feladatnak élhessen. A közszabadság és az általános honvédelmi kötelezettség ép úgy együtt járnak és megfelelnek egymásnak, mint a hűbéres nemesség elzárkózása és a szabadok nagy részének szolgaságba sülyedése. A hűbéri rendszernek egyenes következése, hogy az egyes kiváltságos vitéz személyes értékével, fegyverzetének kiállitásának költségességével üti helyre a számbeli fogyatkozást. Másik következése, hogy az ország egyes vidékei, mint közigazgatásban és igazságszolgáltatásban, úgy honvédelem dolgában is mindinkább saját magukra vannak utalva, és ehhez képest önerejükből is gyakran kénytelenek folytatni a harczot. Ezért szükséges kiegészitése a hűbéresség által beállott politikai és katonai decentralisatiónak az egyes vidékeknek külön erős központositása, fegyverkezésük központja, a földesúr vára körül.
Ha tehát Magyarországon már végbe ment volna a tisztviselői aristocratiának származásivá való átalakulása; ha az egyes kiváló családok már egészen a harcznak élhetnek és katonai érdemeik által magukhoz csatolhatják egész megyék, vidékek népét; ha végre a király, a szomszéd vagy az idegen ellenség ellen épült lovagvárak és városok sürű hálózata boritja az országot: akkor hazánk az ő pánczélos lovasságával olynemü ellenállást fejthetett volna ki a tatár, mint később a török ellen.
Tudjuk, hogy II. Endre idejében megindult ez a fejlődés. Épen IV. Béla volt az, ki leghatározottabban állotta utját. A főurak még nem voltak sehogy sem biztositva, sem a királylyal, sem tulajdon alattvalóikkal szemben. Épen a midőn a válság közeledett, volt tetőpontján a gyülölet és bizalmatlanság köztük és a király közt. Ennélfogva sem anyagilag, sem erkölcsileg nem tehették meg azt a szolgálatot, melyet más országoknak lovagsága teljesitett hazája védelmében. Egyes jobbágyok és ispánok lovagi erénye és készültsége nem változtathat azon a tényen, hogy Magyarországnak akkor igazi lovagsága épen oly kevéssé volt, mint igazi várrendszere.
Mindent összefoglalva, a hazánkat ért óriási csapás belső alapokát könnyü felismerni. Az a fejlődés, melynek lI. Endre, szinte öntudatlanúl, utját egyengette, hazánkat katonai tekintetben is egészen a nyugathoz tette volna hasonlóvá. De ehhez idő kellett. E helyett azonban IV. Béla teljes öntudatosan vissza akarta állitani a gazdaság és honvédelem régi nemzeti rendszerét. Megfeledkezett arról, hogy annak felbomlását többé emberi hatalom nem akadályozhatja meg, mihelyt a foglalkozás, az életmód annyira különbözők lettek. Igy történt, hogy Magyarországnak volt nemzeti, számos könnyü fegyverzetü hadserege és volt néhány nehéz fegyverzetü pánczélos dandárja. Csakhogy az első már felbomlóban volt, igazi gyakorlat és belső összetartás nélkül, a másik meg csak alakulóban, számban, készültségben egyaránt fogyatékos.
*
Ez az akkori Magyarországnak nem egyes adatokból összeállitott, hanem az emberi társadalom állandó törvényeiből levont képe. Az egykorú csak a részletet, az egyes személynek vagy rendnek erényét, hibáját láthatja: az összefoglalás a későbbi történetirónak kötelessége.
A kor szellemének megfelelően nem is az ország szervezetében, alakulásában látták a catastropha előidéző okát, hanem egyesek bünében, romlottságában. Egy egykorú magyar költő8 elpanaszolja: „nem csoda, hogy legyőzték, megölték őket, mert a nemzet nagyja, kicsinyje, megrontva a jó erkölcsöt, a bün utján járt. Kemény emberek voltak, a jog csorbitói, hamis tanuk, esküszegők, házasságtörők, tolvajok, epicureusok, kiknek istene a pohár. A vendégek elnyomói, az özvegyek megrontói, a szegények zsarolói, az árvák megrablói, kik távol üzték magoktól az igazságot. Ruházatukban fényüzők, pompában, ékességben kevélykedők, magukat dicsőitők, a büszkeséghez, kicsapongáshoz nagyon értők, a hazugságban kitünők.” Ez a rajz, még ha le is vonjuk belőle a költő túlzását és a szerzetesnek erkölcsi prédikáczióját, igen szomorú képét nyujtja az akkori Magyarország előkelő társadalmának.
Szent-Lajos életirója, Guillaume de Nangis ezeket irja: „Midőn a tatárok Magyarország határához értek, féltökben daemonaiktól kértek tanácsot: menjetek csak bátran, a viszály és hitetlenség szelleme jár előttetek, az nem engedi, hogy a magyarok győzzenek. Igy is történt. Betörésük előtt nagy egyenetlenség volt a király, a fejedelmek, a papság és a nép közt, s e miatt nem készülhettek el.”9
Ezt a képet megerősiti a spalatoi esperesnek itélete. „Midőn a magyarok hirét vették a tatárok jövetelének, – igy szól, – álomnak, játéknak nézték az egészet, mert nagyon is biztak az ország hadi erejében. A hosszú béke megrontotta, a kemény fegyverforgatástól elszoktatta őket, csak a kicsapongásban, bujaságban telt kedvük és a tunyaság szinte gyávává tette őket. Mert Magyarország gazdag, termékeny földje által módot nyujtott fiainak a mértéktelen élvezésre. Nem is törődött mással az ifjuság, mint hajának diszitésével, bőrének ápolásával, még ruházatuk sem volt férfias, hanem asszonyos. Egész életüket verőfényes erdőkben, kellemes mezőn szerették eltölteni nejeik társaságában. Egész napon át folyt a lakomázás, nem is keltek fel reggeli kilencz óra előtt. Minthogy mindig mulatságon járt az eszük, hogyan gondoltak volna komolyan a fegyverek zajára? Komolyan csak a józanabbak tartottak a pusztitó nemzet betörésétől.”
Vadászjelenet a kisbényi templom oszlopfőjén.
Henszlmann Imre rajza után
Ijesztő ez a megegyezés, és nem enged kétséget a felől, hogy Magyarország keletkező uri rendjének épen fiatalsága nem birt azon tulajdonokkal, melyek a haza szolgálatára valóban alkalmassá tehették volna.
Ez a romlottság átterjedt az egyházi rendre is. Magyarország elpusztulása után egy szent életü férfiu mindig azt a kérdést forgatta agyában, hogy engedhette a Mindenható elpusztulni ezt a katholikus országot, hol oly nagy becsületben állott az egyház? Éjjeli látományban azt a választ nyerte, hogy ne tartsa igazságtalannak Isten itéletét, mert bár az Isten kegyelme ennek a népnek sok bünét elnézte, azt a bünt, melyet három püspök gaz kéjelgés által elkövetett, még sem nézhette el.”10 Nem tudjuk, kik voltak itt értve, maga az iró sem tudta. De az bizonyos, hogy a csanádi püspök súlyos gyanusitó okok alapján állott azon vád alatt, hogy ő ölette meg a bisztrai apátot.11
Mindig és minden korban nehéz általános itéletet formálni egy egész társadalom erkölcsi szinvonala, értéke fölött. A történetileg fontos kérdés leginkább az: egy bizonyos társadalomnak erényei és bünei olyanok-e, melyek a nemzet, az állam megerősödésére szolgálnak, vagy olyanok-e, melyek azt felbomlasztják. És e tekintetben alig szenved kétséget, hogy a magyar társadalom a tatárjárás előtti időben nagyjában erkölcstelen volt. Az az intézmény, mely addig a nemzetre a legnagyobb összetartó és nevelő hatással volt: a királyság, II. Endre uralkodása által elvesztette tekintélyét, és IV. Béla által csak külsőleg nyerte azt vissza. Azon fegyelem és engedelmesség helyébe, melyet külföldön annyira megbámultak, a nyilt ellenzék és a még veszedelmesebb titkos rágalom, a pártütés és az összeesküvés léptek. Az a katonai szellem, mely Magyarországot megalkotta és fentartotta, az intézmények változásával ellanyhult és az életmód és foglalkozások átalakulása következtében már akkor sem állhatott helyre, ha a régi intézményeket látszólag ismét életbeléptették. A király, az egyház, az urak, a szabadok, a várak népei mind külön-külön, gyanuval eltelve egymás irányában, sorakoznak egymás mellé. Az egyháznak és hűbériségnek erkölcsi és politikai eszméi még nem birták kitölteni a nemzet lelkében azt a nagy ürességet, melyet a régi ideálok elhalaványodása idézett elő. A társadalomnak különösen előkelő osztályai megfeledkeznek arról, hogy kötelességeik is vannak.
Vancsa István váczi püspök pecsétje.
A püspök álló alakja fején mitrával, baljában pásztorbottal. Körirata: + S(igillum) STEP[H]ANI • D(e)I • GR(ati)A • WACIEN(sis) • E(pisco)PI. Az országos levéltár eredeti példányáról.
Az Archaeologiai Értesitő reproductioja után
Kevés adatunk van a felől, hatalomban, gazdaságban csakugyan oly magas fokra jutott-e már a magyar főuri osztály, mely képessé tette oly életmód folytatására, minőt szemére vetnek.
Nézzünk két végrendeletet. Az egyik egy ispán nejének, a másik a Csák nemzetség egy kiváló tagjának vagyoni állapota felől nyujt felvilágositást.
Bors ispán neje nyolczvan márka ezüstöt, mely egy budai olasz kereskedőnél van elhelyezve, és egy öt éves vörhenyes lovát hagyja a domonkosrendiek fejérvári egyházára. Az esztergomi Katalin egyházra hagyja azt a serleget, melyet Béla királytól kapott, födelestől, és egy pej lovát. Nővérére Margitra 10 még be nem tanitott lovat hagy, azonkivül kék himzéses ruháját, sok prémet és ismét egy fekete himzéses ruhát és tunikát. Huga Anna, István bán neje, egy barna skárlát felöltőt kap, sok prémmel, egy köpenyt és tunikát ugyanazon szövetből, sok himzéssel, egy bundát, összes lepedőit, két sapkát, egy aranyosat és egy egyszerüt, három diszes abroszt selyemből és három egyszerüt a család részére, öt selyem kendőt, összes ingeit és 10 csikót. Azonfelül egy kivarrt bibor mellényt (pourpoint), egy aranyozott ezüst és egy kárbunkulus drágakővel ékes gyürüt. Ezeket Anna akkor kapja meg, ha majd felserdül és átadják férjének, addig az esztergomi domonkos rendiek őrzik. Ehhez járul még hét névszerint megnevezett rabszolgáló. A bolognai domonkosrendiek kapják azt a nagy szőnyeget, melyet anyja hozott Görögországból. Ez a végrendelet mindenesetre nemcsak nagy vagyonra, hanem a fényüzésnek aránylag igen nagy kifejlésére mutat.12
Miklós ispán végrendelete 1239-ből.
Az oklevél eredetije a Kisfaludy-család levéltárában, a Magyar Nemzeti Múzeumban
Miklós ispánnak, Ugrin esztergomi érsek testvérének, a Kisfaludy család ősének három végrendelete maradt reánk. Az elsőt 1231-ben erősitette meg II. Endre, a másodikat 1237-ben hitelesiti a fejérvári káptalan, a harmadikról 1239-ben, midőn a rendelkező már végét járja, tesz bizonyságot az egeresi konvent.13
A főur először elősorolja örökölt jószágait. Ilyen van 15, melyek között egy, a Vértesben, az egész nemzetségé, a többi magántulajdon. Mindezeket osztatlanul fiaira hagyja; hadd osztozzanak ők, ha akarnak. Van egy birtoka, a mely miatt az esztergomi káptalannal folyik még a pör; ez is közös legyen a rajta lakó szabadosokkal együtt. Következnek azok a jószágok, melyeket az érsektől kapott, „ki úgy tartott, mint tulajdon fiát.” Az első a szentkereszti, hol az érsek házat is épittetett. „Ez közös legyen, mivel különös hely, melyet közönségesen Udvarhelynek neveznek. De a rajta levő épületeket és a hozzátartozókat az ifjabb fiú kapja, mert Magyarországon ez a szokás.” A másik, Mihályi, kisebb fiára Izsákra száll harmincz szabados házzal, nyolcz rabszolgával, négy igás ökörrel, tiz malommal, 300 fékezetlen lóval, 600 birkával, 200 sertéssel. A harmadik, Kázmér, szintén Izsáké lesz. A negyedik, Boduct, ennek két harmada, a két alsó malommal, szintén Izsáké lesz, a harmadik, a felső négy malommal a legifjabbra, Lőrinczre száll. Ugyancsak Lőrincz kapja Guedust is, melyet Ugrin úgy vett meg Farkas ispántól.
Ezen örökölt és családi jószágokhoz járulnak azok, melyeket Miklós ispán maga szerzett vétel, vagy királyi adomány utján. Egy soproni és egy fejérmegyei az idősebbikre Izsákra marad. Ugyanez kapja Völgyföldét is, anyja hitbére fejében. „Mert nem akarom, hogy halálom után viszály származzék fiaim közt, kik közül az egyik anyai részről nemes görög vérből, a másik kegyes frank nemzetségből származik.” Nem szabad csodálkozniok, hogy a második feleségnek nagyobb a hitbére, mert azt akkor vette el, midőn méltóságban, gazdagságban már előre haladt, az elsőt pedig ifjuságában, midőn világiak dolgában még gyöngén állott. Különben is szabadságában áll a rendelkezőnek az egyikre többet, a másikra kevesebbet hagyni. A többi birtokot – a Tisza és Maros körül is van kilencz – mind Lőrinczre, az ifjabbra hagyja. Ujra kiemeli, hogy ez szabad, mert ha az Isten több fiut ad neki, azokat az ifjabbnak részéből kell kielégitenie. Idősebb fiát különben is kielégitette már: fölnevelte, ellátta költséggel, válogatott lovakkal és más készületekkel, és atyailag gondoskodott róla házasságakor. Mostani hadi készületét Lőrincz kapja, szintúgy a Mátrában levő szőlőit. Egy jószágát hitbére fejében, nejének köti le.
Több mint harmincz birtokról történik tehát rendelkezés az ország minden részében. E vagyon nagyságát gyanitani lehet a mihályi jószágról szóló részletesebb kimutatásból. Azt sem szabad felednünk, hogy ez a birtokbevallás már az első nagy királyi visszafoglalások után történt, melyek Miklós ispán vagyonát is megnyirbálták.
A második végrendelkezést a harmadik fiunak, Jánosnak születése tette szükségessé. Ebben az egyes birtokoknál többnyire ki van mutatva a hozzátartozó szabadosok száma. Harminczöt ilyen szabadost, azonfelül három egész falut fenntart még a maga szabad rendelkezésére.
Nem lehet ezek után abban kételkedni, hogy a magyar főuri osztályt vagyoni helyzete képessé tette azon fényüzés kifejtésére, mely melegágya az erkölcsi romlottságnak. Csak nagy politikai és katonai feladatok teljesitése, az a nagyravágyás és becsületérzés, melyet az arra való nevelés teremt meg és a környezet tart ébren, képes az aristocratiát megszilárditani és a javak egyenlőtlen elosztását nemcsak elviselhetővé, hanem gyakran áldásossá tenni. A keletkező magyar uri osztályt pedig üldözi, a közügyektől távol tartja a király. A mi energiája, ereje volt, gyümölcstelenné vált a hazára nézve.
Egy belsejében zilált, beteg társadalmat látunk, melyet csak a királyi hatalom, jobban mondva az attól való rettegés tart némileg össze. A mi történeti alakulás volt itt, annak már korhadóban volt minden ize; a mi új, életteljes csirát hajtott a nemzet, azt kötelességének tartotta elfojtani, megsemmisiteni az uralkodó. Igy zúdult az a vészt hozó fergeteg hazánkra, mely új termésre tette alkalmassá a megtisztitott, ismét szüzzé vált talajt.
IV. Béla ezüst denára.
Előlapján a király álló alakja, fején koronával, jobbjában karddal, baljában országalmával; körirata: BELA. A hátsó lapon kereszt és a felirat folytatása: REX.
A Magyar Nemzeti Múzeum régiségtárának eredeti példányáról