SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE
A trónviszályok következése. István mint ifjabb király. Bolgár háborúk. Ellentétek. Béke. Az ország megosztása. Újabb. összeütközés. Béla herczeg. István győzelmei. Feketehalom. Ilsvaszeg. István győz, jutalmazza hiveit. Békekötés. A két király egyenlő. Halics. A Balkán. Mácsói bánság. Bolgár háború. Szerb háború. A Csákok vitézsége. Magyarország mint délkeleti Európa hegemon állama. Az Anjouk. Szövetségük és házassági összeköttetésük Istvánnal. Béla herczeg halála. IV. Béla halála. Jelentősége
Minden országban, minden korban a trónviszály volt a korlátlan királyi hatalomnak legnagyobb megrontója, és közvetve a közszabadságnak leghatalmasabb előmozditója. Mihelyt két király van, egyik sem szent és hozzáférhetetlen előljárója a nemzetnek, hanem mindegyik pártfő, ki hiveinek számát gyarapitani, a vetélytárs embereit magához édesgetni igyekszik. Mindenik a magáéból adományoz, fizet, veszteget, de kényszerű tékozlásuknak az egész királyság vallja kárát.
Hazánkban különösen az ország megoszlása Imre és Endre, majd Endre és Béla közt növelte nagyra a nemesség birtokát és igényét. A közszabadság még a gyönge jeruzsálemi Endrével szemben is csak úgy vivhatta ki első diadalát, hogy az ifjabb királynak zászlaja alatt küzdhetett. IV. Bélának pedig első éveiben azért volt annyira tulnyomó a tekintélye, mert ellenkirálytól tartania nem kellett.
Azóta fia István férfikort ért. Atyja először Stiriába küldte herczegnek, és ha az a birtok megmarad vagy épen gyarapodik, az ifjabb király ott méltó terét találja nagyravágyásának. De Stiria elveszett, elveszett a Morva folyó melletti nagy csata is, és Istvánt, úgy mint az régen szokásban volt, magában az országban kellett ellátni. Körülbelől azt az országrészt kapta, mint Béla I. Endre korában, azt, melyet később Szent-László kormányzott, azt, melynek IV. Béla is élén állott, mint ifjabb király: keleti Magyarországot és Erdélyt. A mellett atyja reábizta a kúnok fölötti uralmat is, a mihez kún felesége, rokonsága szolgáltatta a jogczimet. Az ifjabb királyfi, kit mint atyját, Bélának neveztek, Szlavónia herczege lett.
István égett a vágytól, hogy kiköszörülje azt a csorbát, melyet a cseh és stájer harczok ejtettek a magyar fegyveren. 1260-ban és 1261-ben Bolgárországban harczolt vitézül és szerencsésen. Egészen az Iszker völgyéig hatolt előre és több csatában győzve diadalmasan, büszkén tért haza atyjának nagy örömére. Körülbelől ugyanazon időben az öreg király is szerencsésen harczolt a betörni készülő tatárok ellen. Magyarország hatalma tehát királyainak egyetértése által legalább kelet felé ujra kezdett érvényesülni.
Ha csak két király lett volna, ez a jó viszony nem változott volna egyhamar. Hanem volt két királyné, két udvar, az ifjabb az öregebbnek természetes irigye. A trónörököshöz ragaszkodott a reményét hozzá kötő, zászlai alatt első babérjait nyerő ifjuság; feléje fordult mindenki, kit IV. Béla megsértett vagy törvényesen üldözött, pedig ilyeneknek nagy volt a száma. Maga Béla rosz példát mutatott arra nézve, minő bánásmódra számithatnak trónváltozás esetén, azok az urak, kik a felkelő nap ellenében sem szünnek meg tisztelni a leáldozni készülőt. Ezek a régi, általános okok döntöttek most is. Nem tudjuk pontos okát, maga István úgy szól róla, hogy „esetleg támadott.” Ha később, atyja. halála után, arra hivatkozik, hogy a magyar királyi elsőszülöttek törvényes herczegi jogának kivivására fogott fegyvert, ezt csak utólagos igazolásnak fogadhatjuk el.1 Bizonyos, hogy az öreg királyné, kétségbeesve idősebb fiának lázadásán, János boszniai püspökhöz fordult segítségért, ki a szentség hirében halt meg, és kinek canonisatiójáról már rég folytak a tárgyalások. A püspök megjelent neki álmában és vigasztalva őt, azt mondá: fiadat visszaadjuk.2 Reggelre csakugyan azt a hirt kapta, hogy István Bélával, harcz nélkül megegyezett.
István ifjabb király oklevelének kezdősorai.
Olvasásuk: Stephanus de gracia iunior … | Chr(ist)i fidelibus presentem paginam… | recto pensans libramine merita s(u)biectorum, dum … |
Az 1270-ben kelt oklevél eredetije a Magyar Nemzeti Múzeum levéltárában
Reánk maradt e Pozsonyban kötött egyezségnek utólagos megerősítése az ifjabb király által, mely még azon évben, deczember 6-án kelt Poroszlóban. István az érsekeknek és országrésze báróinak jelenlétében, a kún fejedelmek hozzájárulásával ujra kötelezi magát mindannak megtartására, mit Pozsonyban esküvel fogadott. Esküt tesz a szent evangeliumra és a keresztre, hogy szabad akaratából, kényszer nélkül, nyugodt, békés lesz, megelégszik azzal, mit atyja a király a herczegségben, földekben, várakban, jószágokban, jövedelmekben neki adott. Megigéri, hogy tőle többet semmi módon sem követel és soha sem tesz semmit a korona, atyja és öcscse Béla herczeg ellen, sem nyiltan, sem titokban. Azt sem engedi, hogy bárói, vagy a kúnok, vagy a külföldiek, akár oroszok, akár lengyelek, atyját vagy öcscsét támadják vagy megsértsék. Sőt mindenkép azon lesz, hogy megvédelmezze atyját azok ellen, kik fellázadnak és őt háborítják.
Kijelenti, hogy atyja már átadta neki, igéretéhez képest, Fülek várát. Megigéri, hogy visszaadja és visszaadatja mindazt, mit ő és övéi a háború alatt ingóban, ingatlanban zsákmányoltak. Csak Preuszelre és Frankóra nézve, kik közt az első osztrák lovag, atyjának zsoldos vezére volt, tesz kivételt, mivel ezek nem foglaltattak be a békébe. A megtérítést az esztergomi és kalocsai érsekek fogják végezni, mindegyik a maga megyéjében.
Valamint atyja megigérte, hogy nem igyekszik a maga részére csábitani a kúnokat, úgy ő viszont igéretet tesz, hogy nem vonja magához az atyját szolgáló németeket és cseheket, sem öcscsének horvátjait, sőt, ha azok hozzá mennének, akkor sem fogadja be őket.
A főtt- és kősó jövedelmét illetőleg abban egyeztek meg, hogy azt az ő országrészében is atyjának tisztviselői az övéivel együtt kezeljék. Kettejük közűl egyenlően osztják meg a sófejtőket, a szekereket és a jövedelmet. Ez a meghatározás azért volt szükséges, mert a leggazdagabb sóbányák István területében voltak, Béla pedig a királyság ezen elsőrendü jövedelméről egészen le nem mondhatott.
Teljes bünbocsánatot ad atyja hiveinek és megfogadja, hogy azokat, a mennyiben az ő országrészében van birtokuk, sem személyükben, sem vagyonukban háboritani nem fogja.
Esküvel fogadja, hogy teljesen fenntartja az ő országrészében levő egyházakat, bárókat és nemeseket jogaik és kiváltságaik birtokában. Csak azt köti ki, hogy a pápa különös parancsa nélkül ne lehessen őt kiátkozni vagy intrerdictum alá helyezni.
Mint a király és a rendek közt felmerülhető viszályokban, úgy a két király közti egyenetlenségben is az egyház a legföbb elismert itélő biró. Akár Béla, akár István szegi meg a békét, az esztergomi és kalocsai érsekek átkozzák ki és vessék interdictum alá. Csak az van kikötve, hogy a végleges itélet előtt atyailag intsék meg „a háborúnak kártékony megkezdőjét.”
„Végre is: fiui hálával bünbánólag igérjük kedves atyánknak fiui tiszteletünket és megbecsülésünket teljes hódolattal és őszinteséggel, óhajtva, hogy minden időre elnyerjük az ő annyira becses áldását és szeretetét.”3
Az utolsó pontban a fiú szól a család megsértett fejéhez: minden más pontban két teljesen egyenlő jogú, hatalmára és jövedelmére féltékeny fejedelem áll egymással szemben. Ily viszonyok közt csak a legnagyobb kölcsönös jóakarat és engedékenység lett volna képes fenntartani a békét. Ez tán meg lett volna Bélában, kinek atyai szíve repesett örömében, midőn hirét vette, hogy Istvánnak fia született: a későbbi Kún-László. De István nagyon is befolyása alatt állott nejének és előretörő, nagyravágyó környezetének, mely már kész zsákmánynak tekintette az öreg udvarnak méltóságait és jövedelmeit. Már 1263 tavaszán újra meg kellett erősiteni a békét, mi kétségtelenné teszi, hogy már már megingott az egyetértés.
Istvánnak ez az új oklevele, mely Szokoly klastrománál, Szabolcs megyében kelt 1263. május 3-án, világosan mutatja, minő veszélyek fenyegették a kölcsönös bizalomnak gyenge plántáját. A tavalyi hadjáratban ejtett zsákmányolások ügye még nem volt elintézve. „Nem fogunk hallgatni az árulkodókra és rágalmazókra, nem hiszünk nekik, hanem az ő szavaikat feljelentjük királyi atyánknak és azt akarjuk, hogy kedves atyánk szintúgy járjon el, a mint meg is igérte. Azt akarjuk, hogy egyikünknek se kelljen a másiknak hatósága alatt álló bárók vagy szabad községek részére aszalt hust, edényeket vagy más ajándékot küldeni. Akarjuk, hogy szünjenek meg a fenyegető levelek, a bárók és nemesek rablásai, a nemeseknél való erőszakos megszállások. Ha nyilvános tolvajok és rablók jönnek át édes atyánk területéről a mienkre, vagy viszont, és ezt irásban tudtunkra adják, törvény szerint kell őket megbüntetni. Akarjuk, hogy édes atyánk rokonainkat, barátainkat, akár királyok, akár herczegek vagy őrgrófok legyenek, ne bántsa. Szeretni fogjuk azokat a bárókat, kik hozzá csatlakoztak, épen úgy, mint ő azokat, kik hozzánk csatlakoztak, nem üldözni, hanem szeretni tartozik. Azt óhajtja, hogy ezt a kölcsönös szerződést Szent-Jakab napjáig, július 25-ig erősítse meg a pápa is.4 Egy negyed évvel később Béla a pápai követ jelenlétében ujra megesküdött a békére és azt helybenhagyás végett elküldte a pápához.5
Magyarország e béke szerint két külön területre volt osztva. Istváné volt a nagyobb, keleti országrész, – az, mely még nagyon sinylette a tatár dúlást, – a Dunáig, Béláé a Dunántúl és a felföld egy része. Kifelé valahogy egy egységet képeznek. Még 1263-ban együtt harczolnak a tatárok és a bolgárok ellen, sőt István hada Bolgárországon át egész Görögországba nyomul előre, hol 1261-ben a konstantinápolyi latin császárság végleg megdőlt. De az ország belsejében nem szünhetett meg a viszály. A két országrész nem volt egymástól elválasztható. Mindegyik királynak voltak párthivei a másiknak területén, ellenesei a tulajdon földjén. A részrehajlás vagy a mellőzés és üldözés nem volt elkerülhető. Azok az urak, kiket Béla közönséges büntettek miatt üldöz és elitél, fiához menekülnek és ez védelmébe fogadja, megadományozza őket, mintha iránta való hűségök miatt bántanák őket.6 Ez tényleg megszegése a békének. Ha Magyarországnak két viszálykodó ura van, az az akkori viszonyok közt mulhatatlanul felbomlásra, anarchiára vezet. Bélának tehát nemcsak joga, hanem kötelessége is volt fiát attól a hatalomtól, melylyel annyira visszaélt, megfosztani, és őt a köteles engedelmességre szoritani.
Az 1264. év eseményei teljesen megvilágitják a két szemben álló királynak jellemét. István kiméletlen, erőszakos. Midőn atyja a gonosz rabló Ponith-ot üldözi, ő megsemmisiti az itéletet és kijelenti, hogy visszaadja minden birtokát, ha ő jut a trónra. Anyjának az ő országrészében levő birtokait, Beszterczét, Radnát lefoglalja, reá teszi kezét nénjének, Annának, Rasztiszláv özvegyének jószágaira, sőt még Béla öcscsének megyéjében is adományozott. Béla ellenben óvatos, számitó. Csata nélkül akarja megnyerni a háborut; épen azokat nyeri a maga részére, kikben István leginkább bizott. Meg akarja mutatni azt is, hogy ha az idősebb fia méltatlan a trónra és szülei szeretetére, van más fia is, kinek védelmére számithatnak hivei az ő halála után. Ez az értelme annak, hogy Béla fiára ruházza saját birtokainak javát: Baranya, Somogy, Zala és Vasmegyéket, Sopron, Mosony, Pozsony és Nyitra várait. Még a királyné is részt vesz az István elleni készülődés művében. Saját költségén derék várat épittet „a pilisi erdőnek egy elhagyott hegyén,” és ezt a várat, Visegrádot, férje neki adományozta örök birtokul a pilisi ispánsággal együtt. Ez adománynak czélzatát feltünteti a pápai megerősítésben előforduló az a pont, mely szerint a királyné azt még életében annak a gyermekének ajándékozhatja vagy halála után arra hagyhatja, a melyik leginkább volt engedelmes hozzá.7 Külső támaszul szolgált Ottokár, most már Béla veje és szövetségese. Még a pogány litvánok közül is fogad zsoldosokat fia, örököse ellen.
István ifjabb király pecsétje.
Előlapján a király trónszéken ülő alakja a királyi jelvényekkel. Körirata: SIGILLVM • STEPHANI. DE[I • GRA]CIA • REGIS • ET… [HVNG]ARIE. A hátsó lapon a király lovon ülő alakja, fején sisakkal, jobbjában zászlóval, bal karján pajzszsal; mindkettőn a stiriai párducz látható. Körirata: + PRIMOGEN[ITI] • BELE • QVA[RTI ILLV]STRIS • REGIS • HVNGARIE. Az esztergomi primási levéltár egyetlen példányáról.
Knauz Nándor reproductioja után
Hirtelen váratlanúl az Erdélyben tartózkodó István ellen fordultak a kun fejedelmek. Az erdélyi vajda hozzájok csatlakozott és a megtámadott király a Bárczaságban, a feketehalmi várba szorult. Nejét és gyermekeit a pataki várban megostromolták, elfogták, és épen legnagyobb ellenségüknek, Anna herczegasszonynak kezébe adták, ki őket Turócz várában kemény őrizet alatt tartotta.
Csak kevés vitéz kötötte ügyét az ifjú királyéhoz, de a legjobbakból való. Különösen a Csákok, a Guthkeledek, a Kökényesi Rénoldok és a Miskolczok nemzetségének leventéi mutatták ki ekkor hűségöket és önfeláldozásukat, Ki-kicsaptak az ostromolt várból, legyőzték az ellenséges had vezérét, Lőrinczet, Kemény fiát, azon kor egyik leghiresebb daliáját, és Erdélyt ismét visszaszerezték uroknak. Az első siker után visszatért a bizalom: az ingadozók a győzteshez pártoltak. István hada kijő Magyarországba, leveri a kúnokat, elfogja Ernyét, az Ákos nemzetségből, Béla hadvezérét, és 1265 elején, mihelyt tavaszodott, egyenesen az ország közepének tartott, hogy megvívjon az öreg király derék seregével.
A Pestet kelet felől övező dombsor völgyeiben kellett eldőlni e hadjáratnak is, úgy mint az 1074-ikinek, melyben Géza és László Mogyoródnál legyőzték Salamont, s úgy mint később az 1849-iki tavaszi hadjáratnak. Most Béla a mácsói herczeg, Németujvári Henrik, a nádor és Preuszlin, a német lovag szerepelnek, mint az öreg király vezérei. Ilsvaszegnél vivták a döntő csatát, 1265 márcziusban. Az ifjú király személyesen ott küzdött vitézei élén.
Ez ütközetnek nem maradt fenn egységes, életteljes rajza, minőben a régi krónika örökitette meg a sokban annyira hasonló mogyoródi csatát. Hanem az oklevelek számos egyes vonást őriztek meg. Különösen István szeret okleveleiben minduntalan visszatérni arra a csatára, mely neki és fiának biztositotta a trónt. A mint hiveit megjutalmazza, elsorolja nagy vitézi tetteiket. Rénold mester (Bastech) az ő szeme láttára vetette le lándzsájával lováról Henrik bánt és tette foglyává. A vitéz ott balszemén megsebesült és hőstettének méltó jutalma volt az abauji Rozgonynak, a szabolcsi Tuzsérnak és más jószágoknak adománya.8 János, Csobánka fia vitézül harczolt és három jó vitézt ejtett fogságba. Jutalmul Halászt kapta Hevesben.9 Pous mester Henrik bán fiát, a később oly hiressé vált Ivánt fogta el.10 Maga az ifjú király is letette vitézségének próbáját. Egy dalia, zászlóval lándzsáján neki ront, de lándzsája beletört István nyergébe, ki felhasználva a kedvező pillanatot, ellenségét kiveti a nyeregből. Ilyen hősi cselekedeteken, melyek valódi lovagharczra mutatnak, – a mint hogy a lándzsa játsza a főszerepet, – táplálkozott e diadalmas fiatal királynak és párthiveinek méltó büszkesége.
Csák Demeter pecsétje.
Balra forduló oroszlán, a Csák nemzetség czimere. Körirata: + S(igillum) DEMETRI(i) • MAGI(s)TRI.
A Nagy Iván birtokában levő vörösréz pecsétnyomó lenyomata után rajzolta Malachowsky Nándor
Kemény harcz után István teljes diadalt aratott. Az öreg király táborában is sok volt a jó embere; de még Béla őszinte hivei is elvesztették ennyi kudarcz után bizalmukat, úgy hogy az abban harczoló németek azon panaszkodtak, hogy vezetőjöket Preuszlint cserben hagyták, elárulták a magyarok.11 Azt mondták, hogy a német zsoldos vezért maga István ölte meg. Kivüle fogságba esett még a nádor két fiával és sok más úr. A győzelem teljes volt. Bélának nem volt több serege. Különös szerencse gyanánt feljegyezték, hogy István egy év alatt négy csatában győzte le atyját.
Mint győztes, István nagy mérsékletet tanusitott. Beléegyezett abba, hogy, mig atyja él, azé legyen az elsőség. Nem igen kellett már attól tartania, hogy újabban is meg fogják támadni, s készségesen elfogadta Fülöp esztergomi érseknek közbenjárását. Béla már márczius 28-án elküldte a béke feltételeit megerősités végett IV. Kelemen pápának, ki akkor tájban foglalta el székét.12 Az alkudozás, sőt a belső háború még jóval tovább tartott: csak 1266. június 21-én erősiti meg a pápa a két királynak márcziusban kelt szerződését.
E szerződés a birtokállapotban nem idéz elő változást. Ebben a tekintetben megerősiti az 1262-iki egyezséget. A két országrész mesgyéjén, a nyulak szigetén találkozott a két uralkodó és az apa visszafogadta szeretetébe fiát, „úgy amint atya szokta kedves fiát szeretni.” István viszont fiui szeretetet és engedelmességet fogadott.
Gyökeresen elejét akarták venni az utolsó háboru főokának: a peres ügyekben való igazi, vagy vélt részrehajlásnak. Mindegyik király maga intézkedik a saját országrészében a másik alattvalói ellen megkezdett perekben, a másik király egy megbizott bárójának jelenlétében. Ezeket az ügyeket a királyok három terminusban végzik: böjt közepén, kisasszony napján (szept. 8.) és Szent-Miklós napján (decz. 6.) Igy három törvénynap lesz az eddigi Szent-István napi helyett, és a perek gyors elintézést nyerhetnek. Ezt elősegiti az is, hogy a feleknek személyesen kell ilyenkor megjelenni. Az országlakosok kényelmére szolgál, hogy nem szabad egész városok vagy községek népét beidézni, csak a földesurakat, a birákat és magukat a bünösöket. Ily módon a biráskodásban kifejezést nyerő királyi felségjog kettejök közt egyenlően meg van osztva.
IV. Béla denárai.
1. Előlapján +MON(e)TA BELE RE(g)IS • IIII • körirat; a hátsó lapon balra forduló griff. 2. Előlapján a király trónon ülő alakja a királyi jelvényekkel és BELA + REX * körirattal; a hátsó lapon kereszt, szárai között emberfőkkel; körirata: + MONETA REGIS P(ro) HVNGARIA. 3. Előlapján a király mellképe, BELA • REX körirattal; hátsó lapján hármas halom felett kettős kereszt, ettől jobbra és balra fent csillag és félhold, középen pontok, alant szemközt néző koronás fők.
A Magyar Nemzeti Múzeum régiségtárának eredeti példányairól
Igy van ez a többi felségjoggal is. Béla István birtokán nem szed adót, nem követel sem terményeket, sem azok megváltását. István báróinak népeit nem kényszeriti várépitésre, vagy javitásra, és e czim alatt sem ró reájok semmi terhet. Nem követel tőlük fuvart, vagy ennek fejében pénzt. Nem száll meg István báróinak vagy nemeseinek népeinél, sem ezen a czimen nem követel megtéritést. Ha épen azok helységeibe szál, készpénzzel megfizeti az élelmet, szénát, almot és fát, melyek nélkül el nem lehet. Ha pedig e rendelkezése ellenére valamely bárója szállana meg ama népeknél, kétszeresen köteles megfizetni a költséget és kárt. Viszont ugyanezeket fogadja a maga részéről István is.
A maga és a királyné részéről megigéri, hogy nem csábitja és nem fogadja magához a kúnokat és fiának báróit, nemeseit és más embereit, kivéve a parasztokat. Szintúgy István is megigéri, hogy csak pórnépet hi magához, „mely telepedés végett költözik át”. Ez a rendelkezés nemcsak a parasztok szabad költözködési jogának világos bizonyitása, hanem egyuttal igen fontos adat arra nézve milyen sulyt helyeznek még mindig, egy negyed századdal a tatárjárás után, a népesitésre. Az akkori viszonyok közt kétségtelenül Istvánnak kedvez ez a rendelkezés. Az ő országrésze még mindig nem heverte ki a nagy emberveszteséget. Erdélyben még egész régi udvarnok-falvak maradtak pusztán, lakatlanul.
„Ha valami gonosztevő a mi birodalmunkból átmegy fiunkhoz, vagy viszont, mindegyikünk, ha felszólitják, köteles ezeket kellően megbüntetni.” A kölcsönösen elvett jószágok és földek visszaadása lehető gyorsan menjen végbe, és pedig oly módon, hogy Béla birtokán fiának egy megbizott embere is legyen ott jelen, és viszont.
Végre Béla még családját, szövetségeseit is befoglalja a békébe. Ezek: az anyakirályné, Béla királyfi Szlavónia herczege, Anna mácsói herczegné és fia Béla, Ottokár király, Boleszló krakói és Boleszló gnezdai herczeg, Lynznik, Kázmér herczegnek fia. A végrehajtó természetesen most is az esztergomi érsek, az ultima ratio: a kiközösités.13
Ezen megállapitások szerint most már Béla haláláig zavartalanul fennállott a béke. Bármily sértők voltak azok a királyi méltóságra nézve, az öreg király, annyi hadi szerencsétlenségen okulva, lemondott a reményről, hogy azokat megváltoztassa. Pedig ez az egyenlőség jogokban és kötelességekben, melyeket a békeszerződések megállapitottak, annyira rideg volt, hogy nemcsak hatalomra, hanem tekintélyre és tiszteletre nézve sem tettek különbséget az országnak ősz helyreállitója és harczos fia közt. Midőn az arany bulla megengedi, hogy a nemesek Endrétől Bélához átmehessenek, hozzáteszi tisztességtudóan: „mint a nagyobbtól a kisebbhez.” Az 1267. törvény negyedik czikkelye, mely különben az aranybulla 18. pontjának szószerint megfelel, még ezt a csekély megkülönböztetést sem teszi meg Béla javára.
A régibb trónviszályoknak rendesen volt valami nemzeti vagy egyházi háttere is. Az, melyet István támasztott, egész eredetében és lefolyásában csak ahhoz hasonlitott, melyet egykor Endre folytatott Imre ellen. Nem igazolja semmi, csak a katonai siker. Nemcsak a királyi felséget alázta le, hanem nagy kárára volt az ország hadi erejének, hátráltatta annak a tatárjárás óta megindult, oly nagy reményekre jogositó haladását. E tekintetben nem csupán a nagy, gyümölcstelen vérontást, a pusztitást, rablást, az elfecsérelt költséget kell számba vennünk. Még fontosabb ennél, hogy az az anarchia törvényes lett, hogy a fegyveres, hatalmas bünös ha a győztes párthoz szegődött, nemcsak büntetlenségre számithatott hanem még jutalomban is részesült. Az urak pártoskodásának, erőszakoskodásának, erkölcsi romlottságának, mely aztán az Anjoukig csaknem tönkre tette hazánkat, legfőbb előidézőjét éppen abban a hütlenségben kell találnunk, melyet a trónörökös győzelme törvényesitett, szinte érdemmé avatott.
Csupán egy következése volt e vészes belső harczoknak, mely az országra nézve hasznosnak bizonyult. A nemeseknek, uraknak most nem kellett óhajtaniok, hogy kudarczot valljon a király: hadd szeresse őket jobban; a királyokat a kölcsönös féltékenység teljesen függőkké tette harczosaiktól, báróiktól. A mit az egyik megadott hiveinek: azt a másik sem tagadhatta meg tőlük. Bár a békeszerződések megtiltják a párthivek eltéritését, ebben a tekintetben mégis bizonyos versenyre kellett kelniök. A testvérháború véres talajában ismét megerősödött a nemesi szabadságnak Béla önkényes kormánya és a tatárjárás által megingatott, megtépett fája. Az 1267-iki szabadságlevél egyenesen az 1265-iki harczokból sarjadzott. Az urak, nemesek szabadsága egy volt széles Magyarországon, és eljött az idő, midőn már nem a királyi hatalom, hanem épen ez a közös, egységes szabadság lett itt az összetartásnak legfőbb eleme.
Csák Péter pecsétje.
Jobbra néző oroszlán és + S(igillum) PET[RI PAL]ATINI • CO(m)ITIS • SVP(ru)NIEN(sis) • IVDICIS • CV(m)A • NO(rum)
Az országos levéltár eredeti példányáról. Báró Nyáry Albert reproductioja után
*
Több mint egy század óta a Kárpátokon túli Oroszország volt az egységes, hatalmas Magyarország hóditási törekvéseinek legfőbb tárgya. A tatárjárás e tekintetben gyökeres változást idézett elő. Igaz, hogy Béla azóta is kétszer küldött sereget Halicsba, hogy azt veje, Rasztiszláv számára megszerezze, de miután a magyar sereg ott 1249 nyarán ujra vereséget szenvedett, teljesen belenyugodott abba, hogy hatalma e régi hódoltsági területen véget ér. Az a tartomány nagyon is ki volt téve a tatárok rohamának, és fejedelme a vitéz Dániel sem tarthatta fenn magát másként, mint úgy, hogy meghódolt Batunak és személyesen is tisztelgett a khánnál Szaraiban, az arany hordánál. Azért a Magyarországgal való összeköttetést sem hanyagolta el és miután Béla őt többé nem nyugtalanitotta, szövetséget, sógorságot kötött vele. Fia Leó 1250-ben nőül vette a magyar király leányát Konstancziát. Azóta az orosz herczeg nagy szolgálatokat tett Magyarországnak az által, hogy a tatárok terveiről, mozdulatairól megbizható értesüléseket szerzett.
Halics helyett most a Balkán félsziget északi részére forditotta a magyar politika legnagyobb figyelmét. A geografiai helyzet okozta, hogy ezen a területen inkább keleti Magyarország ura, az ifjabb király fejthetett ki tevékenységet, úgy mint Béla atyja korában.
A görög császárság bukása óta a bolgár-szerb-boszniai viszonyok nem birtak megállapodásra jutni. Még a latin császárság megdőlése sem okozhatott ebben nagyobb változást, mert a Palaiologosok által megujitott byzanczi uralom sokkal gyengébb volt, semhogy a Balkántól északra és északnyugatra lakó népeket maga alá birta volna hajtani. Magyarország helyzete tehát ép oly kedvező volt, mint akár Imre korában.
Az összekötő kapcsot különösen a mácsói bánság képezte. Belgrád, Nissza és Branizov vidéke ez, a Dunától délre, majdnem Szófiáig, az a tartomány, melynek birtokáért annyi háborut folytattak a XII. században a Komnenosok ellen. Magyar fönhatóság alatt állott és előbb Rasztiszláv, Béla veje, volt ott a bán, aztán Béla herczeg, Rasztiszláv fia.14 Szventszláv, nyugati Bolgárországnak ura, egy ideig szintén függött a magyar királytól. Midőn fellázadt és a szörényi bánságot kezdte pusztitani, István még 1266-ban ellene ment és újra hódolatra kényszeritette. A magyar vitézek elfoglalták Viddint, a napjainkban oly hiressé vált Plevnát és egész Tirnováig nyomultak.15
Ujabb zavart okozott Uros, Szerbia nagy zsupánja. A magyar királyok, Imre ideje óta, fenntartották felsőségi jogukat ezen ország fölött, de valósággal azt nem igen érvényesithették. Endre ideje óta, különösen Szent-Szabbásnak a Nemanja dynastia egy kiváló tagjának befolyása által, a szerbek teljesen elfordultak a római egyháztól, és ugyanazon mértékben elidegenedtek a magyar uralomtól is. Uros nem szünt meg háborgatni a mácsói végeket, a miért 1268-ban a két király közös erővel sereget küldött ellene. Itt is győztes volt a magyar fegyver, és Béla és István királyoknak oklevelei részletesen elsorolják Csák Péter két fiának, Domokosnak és Mihálynak a szerbek elleni ütközetben véghez vitt vitéz tetteit.16
A két testvér „keményen harczolt az ellenség ellen, és ott, az ütközet szinhelyén, elfogta Urosnak két jobbágyát. Ezeket fegyvereikkel és nagyértékű paripáikkal elhozták ajándékba Béla királynak. A két szerb főember – az egyik Uros veje volt – azt vallotta, hogy úgy egyeztek meg elfogóikkal, hogy 800 márkán megválthatják magukat. Ennek fejében át is adtak nekik egy drága keresztet. Ebben másfél tenyérnyi rész volt az Úr keresztjének fájából, aranyból volt, tiz márkát érő drága gyöngyökkel, kövekkel ékes, 500 márkát érő.” A király meg akarta ezt vásárolni, de a büszke Csákok pénzért nem adták. Adományt akartak cserébe. Igy Erdőcsokonyát kapták érte, Somogymegyében, továbbá több birtokot Fejérmegyében és Szolgagyőr várának több földjét. István király később ezeket az adományokat még megszerezte azon kiváltsággal, hogy a bajnokokat s örökösüket kivette a nádornak és az ispánoknak biráskodása alól, úgy hogy senki sem itélhetett fölöttük, mint maga a király és az ő udvarbirája. Lovagi büszkeségüknek teljes elégtételt nyujt a királyi oklevél ama kifejezése: Oly vitézül, a halálnak olyan megvetésével harczolt Péter mester a bolgárok ellen, mint az oroszlán, melyet czimerében visel.17
Ezek a délkeleti hóditások és harczok nem valami lényegesen emelték Magyarország hatalmát. Sokkal fejletlenebb volt ott minden, sokkal szegényebb a nép, sokkal megbizhatatlanabb a zsupán, semhogy egyes kerületek vagy bánságok meghóditása akár pénzügyi, akár politikai tekintetben sokat nyomott volna a mérlegben. De István és Béla hadakozásainak meg volt az az érdeme, hogy ott előkészitették a magyar uralmat, lehetetlenné tettek minden azzal ellenséges államalkotást mindaddig, mig hazánk elég erős lesz, ténylegessé tenni a névleges függést.
Nyugaton már is úgy tünik fel a magyar király, mint délkeleti Európa vad és félvad, pogány és eretnek népeinek legfőbb ura. Fiának, Bélának menyekzőjén 1264-ben az öreg magyar király hatod magával jelent meg. Két fia István és Béla koronás fővel ült a lakománál, ott volt az orosz király, Dániel, a mácsói király Rasztiszláv és Uros szerb király. „Tudjátok meg, hogy ez a három király a magyarok királyától kapja koronáját. Azonkivül öt hatalmas herczeg kapja tőle birtokát: a zágrábi, az erdélyi, kinek nagy a gazdagsága, a horvát, a boszniai és még egy török herczeg.”18
Épen úgy itélik meg Béla helyzetét egy más, nagyfontosságú és következésü családi összeköttetése alkalmával. Anjou Károly, Szent-Lajosnak öcscse, 1266-ban elfogadta a pápa adományából a szicziliai királyságot, Beneventnél legyőzte Manfréd királyt, II. Frigyes császár fiát, és kiméletlen erőszakkal behelyezkedett abba a szép országba. Zsarolását, vérontását vallásos mezbe öltöztette, mindenkép hűséget mutatott a római szék iránt, melynek trónját köszönheté és melynek hűbérese volt. Midőn uralma megszilárdult, ez a kemény, hajthatatlan ember még a pápában is csak eszközt látott saját nagyon messzemenő politikai terveinek végrehajtására. Korának egyik legszámitóbb politikusa, egyik legszerencsésebb hadvezére. Diadalait megkönnyitette, hogy egészen a vér és vas embere volt, ment minden vallásos érzéstől, minden lovagi sentimentalizmustól. Midőn Frigyes császár unokája, Konradin, 1268-ban német sereggel átjött Olaszországba, hogy visszahóditsa őseinek koronáját, Károly Tagliacozzonál cselvetéssel legyőzte tapasztalatlan, félig gyermek ellenfelének hadait és aztán Nápolyban lefejeztette fogságába jutott szerencsétlen vetélytársát.19
Az utolsó Hohenstauf vérét tartotta trónja legbiztosabb alapjának. Most, hogy támadástól többé tartania nem kellett, körülnézett Európa dynastiái közt, hol találhatna leányának férjet, fiának feleséget. Az Árpádok királyi családjának tekintélyét, hatalmuk elismerését bizonyitja, hogy ez az élesen látó bitorló épen az övéhez akarta füzni családjának jövendőjét.
„A világ minden fejedelmei közt, kikkel szabadon léphetnénk családi összeköttetésbe, a legkiválóbb, legnemesebb, leghatalmasabb, leghivebb és legvitézebb István úr, Magyarország királya, Erdély és Szlavónia herczege, a kúnok ura, a mi igen kedves barátunk. A szentek és nagy királyok nemzetségéből való, hatalmas és harczos fejedelem, ki letette próbáit a keresztény hit és a szent római egyház elleni küzdelemben.”20
Követe, Bernát monte-cassinoi apát nem járt itt hiába. Létrejött az egyezség, amely szerint István fia, László nőül veszi majd Károly leányát, Izabellát, ki 200,000 márkát (4.800,000 forintot) kap hozomány gyanánt, és viszont Károly hasonló nevü fia és örököse István leányának, Máriának lesz a férje. A családi összeköttetést szoros véd- és daczszövetség teszi még bensőbbé. Az Anjouk körülbelől oly viszonyba lépnek a magyar dynastiához, mint két és fél századdal később a Habsburgok. Károly királynak követe ekkor örömmel látja, minő hatalmas családdal házasodott össze az ő ura. „A magyar királyi háznak hihetetlen nagy az uralma, kimondhatatlan, mennyi a fegyvere. Északon és keleten mozdulni sem mer senki, ha a dicső király meginditja seregét. Északnak és keletnek legtöbb tartománya és uralkodója atyafiság és hűbér által az ő uraságához tartozik.21
Bélának meg kellett elégednie azon büszke öntudattal, hogy országát, mely már-már elenyészett volt, ő emelte ismét a hatalomnak, a dicsőségnek e polczára; más vigasztalást nem engedett neki a gondviselés. Már életében úgy bánnak vele, mintha nem is uralkodnék: az anjoui alkudozásokban – elég jellemző Károlyra és Istvánra nézve – elő sem fordul az ő neve. Mintha még nem üritette volna fenékig a keserüségek poharát, meg kellett érnie azt is, hogy kedves fia, Béla, Szlavónia herczege, még előtte szállott a sirba (1269.) „Az Úr Isten keze megmutatja, mily muló és veszendő e földi szerencse,” igy kiált föl. „Szomoruságot hozott reánk, megfosztva minket igen kedves fiunktól Bélától, Szlavónia méltóságos herczegétől és igy boldogtalanná téve mint apát, és az ő halála által, a mit tán bűneink miatt megérdemeltünk, az örökös keserüség nyilaival sebzett meg.”22
Azóta nem is birta magát összeszedni, beteg volt, nem tudta, mi lesz halála után azokból, kiket igazán szeretett: nejéből, leányából Annából, hű embereiből. Gyöngeségét, kétségbeesését, fia iránti bizalmatlanságát mutatja, hogy még halálos ágyán irt levelében régi ellenségének, Ottokárnak kegyébe ajánlotta azokat, kik közel állottak szivéhez. 1270 május 3-ikán halt meg körülbelől 65 éves korában, a Nyulak szigetén, amelyet leánya után Margit-szigetnek nevezünk.23 Holttestét Esztergomba vitték és a minoriták templomába temették el. Oda temették nemsokára nejét, Máriát is, ki őt csak kevéssel élte tul. Ott együtt lehettek fiukkal Bélával. István, a király már nem zavarta nyugalmukat, de Fülöp az esztergomi érsek – igaz, hogy emléke iránt való tiszteletből – nem engedett békét a király hamvainak. „Jog ellen elvitette és saját székesegyházában temettette el.” A szerzetesek akkor vérükkel védték a királyi tetemet, később pedig addig perlekedtek, mig a pápai itélet által azt vissza nem kapták. Akkor tették csak végső nyugalomra a boldogságos szüz oltára előtt.
IV. Kelemen és Anjou Károly.
Egykoru falfestmény Pernes24 franczia város templomtornyában. Felirata: CLEMENS P(apa) IIII. és KAROLVS PRIM(us) REX.
Viollet le Duc reproductioja után
Magyarországon tudták, mit köszönnek az öreg, boldogtalan királynak. „Erénynyel teljes férfiú volt, kinek emléke, mint az édes méz, maradt meg a magyaroknak és sok más nemzeteknek szája izében.” – „A mig a te hatalmad állott fenn, Béla király, lappangott a ravaszság, szilárd volt a béke, uralkodott a tisztesség.” Az, hogy külföldiek, különösen osztrákok és csehek régibb pusztitó hadjárataira emlékezve, őt valami vérszopó szörnyetegnek képzelik és irják le, mit sem von le dicsőségéből.25
Szent-Istvánon kivül egy régi királyunk sem tett, sem szenvedett többet nálánál. Ő volt az utolsó igazi Árpád király, nem vér szerint, hisz még unokája is uralkodott, hanem hatalma teljét, kormányának lelkiismeretességét nézve. Uralkodása első szakában elbizakodottá, kapzsivá tette őt a kezébe jutó hatalomnak nagy volta, elidegenedett nemzetétől és büszke felülemelkedése a régi szokás szabta korlátokon nem az utolsó oka volt országa, trónja veszedelmének. A sors időt engedett neki arra, hogy jóvá tehesse amit vétett. Személye, munkássága lett ennek a megujitott nemzetnek igazi központja. Úgy látjuk őt, mint gondos, hű sáfárt, ki pontosan mérlegeli országának erőit, ki számon tartja minden birtokát, jogát, jövedelmét; regestrumot vezet mindenről, de tiszteli a másét is. Mi sem mutatja inkább elméjének nagyságát, szivének szeretetét, mint az, hogy annyi szerencsétlen háború után hatalma nem csökkent, méltósága nem szenvedett csorbát. Ő volt az utolsó, ki még össze birta tartani, a korona közös szolgálatára felhasználni a nemzetnek széthuzó elemeit. Nemcsak amit tett, emléke nevének: talán még jobban megmérhetjük nagyságát azon a roppant hézagon, melyet kidőlte okozott.
Oszlopdisz a jáki templomban.
Rajzolta Cserna Károly