SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE

I. FEJEZET.
Az utolsó Árpádok.

V. István. Hadvezéri tehetsége. Családi viszályok. Fiának elrablása. Erzsébet királyné. István halála. Mária királyné. Anna királyné. Kinga. Margit. Vallásos érzülete. Önsanyargatása. Bánásmódja a szegényekkel. Boldogsága. Példája és tanitása. Halála. Erzsébet királyleány. Kún-László. Gyermekkora. Anyja. Kedvtelései. Összehasonlitás II. Istvánnal. Házassága. Az Anjouk felveszik a magyar királyi czimet. László a kúnok társaságában. Pápai legatus. László magaviselete. Enged, aztán ismét a kúnokhoz szegődik. A választott esztergomi érsek. László elfogatása. Kiszabadul, legyőzi a kúnokat. Csata a Hód-tava mellett. Ismét a kúnokkal tart. Nogájok. A tatárok betörése és kudarcza. László elfogatja nejét. A pápa beavatkozása. László és az urak. Mizse nádor. A kúnok megölik a királyt. Mizse bosszuállása. Felőle szóló itéletek. Kún-László szekere. Velenczei Endre. István királyfi. Endre herczeg Magyarországban. Tartózkodása Albrecht herczegnél. Büszkesége. Király lesz. Megkoronázzák. Előszeretete az olaszok iránt. Rudolf császár fiának adja hűbérbe Magyarországot. Ez igény jogtalansága. A pápa igénye. Az Anjouk. A nemzet Endre körül csoportosul. Alkotmányos uralkodás. Endre bejárja az országot. Osztrák háború. A magyar sereg. Bécs ostroma. A béke. Az urak lázongása. A Németujváriak elfogják a királyt. Thomasina. Lodomér érsek, Martell Károly. Róbert Károly. Endre halála. Az ország gyásza

Kezdőbetü III. Endre 1291. évi okleveléről.
A Magyar Nemz. Múzeum levéltárából

MÁSODIK honalapitót, IV. Bélát számos gyermeksereg környezte. Bennük és utódaikban még egyszer nyilatkozik a magyar nemzet született urainak ősereje. Hősök és szentek családjának nevezte egy nagy iró¹ Árpád nemzetségét és az még végső izében sem vált méltatlanná hiréhez, nevéhez.

Mint király, V. István egészen atyja nyomába lép. Körüljár az országban, biráskodik, rendbe akarja hozni a királyi birtokokat, ujra magához kötni az elszéledt, vagy más úrhoz pártolt udvarnokokat. Kedvezőbb helyzetben van atyjánál, a mennyiben annak utolsó évei alatt tényleg már az ő kezében van a hatalom. Ezért nem mint pártfő lép a trónra, hanem mint igazi király, ki egyaránt számit régi hiveinek és ellenségeinek hűségére, szolgálatára. Ha az országos méltóságok betöltését nézzük rövid uralkodása alatt, azt látjuk, hogy az öreg és a fiatal udvar mintegy összeolvadtak.

Egyben sokkal külömb atyjánál, ki krónikánk szava szerint „békés ember volt, és háboruban, csatában nem igen szerencsés.”² Nem csak atyja ellen mutatott erélyt, vitézséget, hanem az ország külső ellenségeivel szemben is. Ottokár királyt, ki nagy sereggel betört az országba, elfoglalta Pozsonyt, Nyitrát, Mosonyt, és már-már arra számitott, hogy kiszakit hazánkból egy részt, a Rápcza folyó mellett 1271 májusban nagy csatában legyőzte és ismét kiüzte az országból.³ Stiria, Ausztria, Morva végei ismét visszhangzottak a diadalmasan portyázó magyar és kún csapatok harczi zajától. A büszke cseh király 1271 júliusban a pozsonyi szigeten találkozott a magyar királylyal és minden hóditásáról s hóditási tervéről lemondva, békére volt kénytelen lépni.⁴

V. István kettős pecsétje.
Előlapján a király trónszéken ülő alakja, a királyi jelvényekkel. Körirata (a külső körben:) + S(igillum) STEPHANI • DEI • GRACIA VNGARIE • DALMACIE • CROACIE • RAME • SERVIE • GALLIC • (a belső körben folytatva:) IE • LODOMERIE • CVMANIE • BVLGARIEQVE • REGIS. A hátsó lapon háromszögü pajzsban hármas halmon kettős kereszt, melynek alsó szárát koszoru övezi; körirata: + SIGILLVM STEPHANI • QVINTI QVARTI • BELE • REGIS • FILII.
A Magyar Nemzeti Múzeum levéltárának eredeti példányáról

Büszke, hatalmas, erőtől duzzadó ura volt ismét a magyarnak. De őt is üldözte az Árpádok közös fátuma: tulajdon családja, vére tört ellene. Arra el lehetett készülve, hogy nénje Anna, a cseh király napa, kiben ő és neje eddig is mindig ellenséget láttak, nem hódol neki, nem bizza reá sorsát. Anna, mihelyt atyjuk behunyta szemeit, magához vette a királyi kincseket és velük leányához, a cseh királynéhoz menekült. Az sem lephette meg, hogy a herczegné példája hűtlenségre csábitott több urat, különösen Németujvári Henrik bánt, kivel ő Isaszegnél megvivott és ki most szintén a csehekhez pártolt. De szive legmélyében találta nejének, a kún Erzsébetnek hűtlensége. Ebben a szép barbár asszonyban meg volt a keleti nők egész érzékisége, egész uralomvágya Férje volt az úr; a kik előbb gyűlölték, megvetették: sógornői most hódoltak neki. De Erzsébetet ez nem elégitette ki. Maga akart uralkodni kis fia nevében. Mialatt István Szlavóniában járt és a tengerpart felé igyekezett, egyszerre azt a hirt veszi, hogy fiát Lászlót elrabolták tőle, A tettes maga a horvát bán volt, Joákim, a Béla korabeli István bánnak, stiriai kapitánynak fia. Fiatal ember volt még, előkelő vér – Gutkeled-nemzetség – és a későbbi események bizonyitják, hogy birta a királyné kegyét. Ottokár király egy levelében egyenesen őt mondja bünösnek István halálában.⁵ A királyfit Kaproncza várába vitték, mely elég erős volt arra, hogy visszaverje a bősz király embereinek ostromát. A király testben, lélekben fáradtan eljő Pestre, hogy fiát keresse, onnét Csepel szigetére és ott 1272 augusztus 6-ikán, alig két évi uralkodás után meghalt, harminczhárom éves korában. Atyja, családja ellen harczolt nejéért, fiának akarta biztositani a koronát. Nejének hűtlensége, fiának elveszte törték meg szivét.

A királyi férfiunál az uralkodás gondja, kötelessége korlátozta a szenvedélyeket, mérsékelte azok kitörését. Istvánt a trónra nevelték: ifjabb királysága, a szüntelen külföldi harczok és az atyja ellen folytatott küzdelmei nemcsak a háború mesterségébe vezették be, hanem iskolái voltak a kormányzás tudományának is. A királyi nők sokkal szabadabban, egyoldalubban engedhették át magukat vérmérsékletüknek, szivük ösztönének.

Ott volt Mária királyné, ki fiatal korában annyi ellenség ellen képes volt megtartani férje szivét, ki híven osztozott Bélával a balsorsban, és a ki, midőn ismét felsütött reá a hatalom napja, mindenkivel szemben érezteti, minő veszedelem megsérteni urnőjét, magára vonni annak haragját.

Midőn 1260-ban a tengerparton járt beiktatni Béla fiát a herczegségbe, a polgárok agyonütötték a clissai vár két őrét, a ki lejárt a spalatoi határba rabolni. A királyné, ki a horvát uralkodók régi knini várában tartózkodott, e hirre azonnal nagy haraggal eljött Clissába. Hiába akarta őt megengesztelni a város, hiába küldtek hozzá követeket, ajándékokat, istenfélő barátokat, ő kérlelhetetlen maradt. Rogerius érsek ellen, ki szintén fölment hozzá, szörnyen kitört, izgatónak nevezte, kicsi hija, hogy el nem fogatta. Magyar s kún katonáinak megparancsolta, pusztitsák a határt, raboljanak, gyujtogassanak. Szegény polgároknak nem maradt hátra más, mint hogy a falakat védelmi karba helyezzék. Erre a királyné úgy tesz, mintha lecsillapodott volna, ispánjait néhány kísérővel oda küldi a város elé és felszólitja a polgárokat, küldjék ki előljáróikat, majd megegyeznek a béke felől. Hittek nekik, a város urai kijöttek, de a magyarok, a mint nyugodtan tanácskoztak, kardot rántottak, sokat megsebeztek és ötöt közülök elfogtak. A mint a király erről hallott, visszahivta nejét. De Mária nem mozdult Clissából, hol sötét tömlöczben tartotta foglyait. Csak nagy sokára kérlelték meg annyira, hogy azt javasolta a polgároknak, forduljanak a királyhoz, majd közbenjár értök. El is utazott, de magával vitte foglyait Kninbe, hol szoros őrizet alatt hagyta őket. Mire a spalatoi követek, köztük Tamás főesperes, Bélához értek, már ott találták nejét. A mint ők előadták kérelmüket, a királyné hevesen kifakadt a város ellen, és minthogy férje nagyon hajlott szavaira, a város csak úgy kapta vissza biráit, hogy 12 túszt állitott értük.⁶

Érthetőbb haragja fia István és menye ellen. Nemcsak királynői büszkeségében támadták meg őt, hanem anyai jogában. Képes volt arra, hogy azt a fiát, a kiért, midőn először rántott fegyvert anyja ellen, hőn fohászkodott az Istenhez és szentjeihez, egészen kiszakitsa szívéből. Még arra is el volt szánva, hogy Istvánt, ha lehet, egészen megfosztja örökösödési jogától.

Leányai közt egyaránt találunk olyant, a ki a világnak élve, még a női becsületről is lemond és a világról egészen lemondó, életüket egészen Istennek és embertársaiknak felajánló szenteket.

A világi elem különösen dominál Annában, a mácsói herczegnőben. Ő az, ki legelkeseredettebben harczol István ellen, ki „vipera módjára” üldözi annak nejét Erzsébetet. Az által, hogy leánya Ottokárhoz ment nőül, némileg személyes fontosságot, jelentőséget nyer. Öcscse elleni haragja s bizalmatlansága annyira elragadja, hogy atyja halála után kifosztja a királyi kincstárt és a mit ősei „Attila ideje óta” oda gyűjtöttek, elviszi magával vejéhez. Úgy a mint szenvedélye előbb atya és fiú közt támasztott háborut, úgy idézett most elő véres küzdelmet hazája és Csehország közt.

Ottokár király, ki második nejét nagyon, tulságosan szerette, anyósát is nagyon megbecsülte. De azt, hogy mások is tiszteljék, még az ő tekintélye és hatalma sem volt képes elérni. „Gazdag és nemes királyasszony volt, de elvesztette becsületét az által, hogy oly bőven nyujtotta a szerelem édességét, hogy minden mértéket meghaladott. Ha nem volt bora, bizony beérte sörrel, még vizzel is.”⁷ Midőn az 1271. hadjárat alkalmával vejének táborába jött, Ottokár nagy örömmel, ünnepélylyel fogadta. De a mint a herczegné átment a seregen, az apródok és legények gyalázó szavakat kiáltottak utána. Ottokár, úgy mesélték, meg akarta boszulni ezt a halálos sérelmet és marsalljának megparancsolta, hogy a csufolódóknak vágassa le a kezét. „Nagyon is nagy volna a boszú”, – volt a válasz. – „A harmadik kéz sem maradna meg a táborban.”⁸

Részlet Szent-Margit legendájából.
A Magyar Nemzeti Múzeumban őrzött 1510-iki codex 139. lapjáról. Olvasása: Zent Margÿt azonnak halala vtan | egÿ eztendevuel es evt holnappal az iste- | nÿ erevnek myelkevdetÿ mÿa kezde ez | zentseges zvz zent Margÿt azzon fenle- | nÿ choda telelevkkel, elevzer ezenkep- | pen. Mykoron irnanak vr zvletesÿ | vtan ezer keet zaz heluenkect ezten- | devben junÿs hauanak tyzenhar- | mad napyan pÿnkest octavuaÿa vtan valo kedden harmad ora utan, egÿ |

Merőben más lelki életbe enged bepillantást Kinga és Margit királyleányoknak élete. Mint szentek, menten a földnek élvezetétől és sarától, mennek végig földi pályájukon. A mi mások szemében szenvedés, nekik örömteljes megnyugvás Krisztus akaratában.

Kingáról, Béla legidősebb gyermekéről azt mesélték, hogy mihelyt megszületett, ékes szavakkal dicsőitette a menyek királynőjét. Tizennégy éves korában férjhez adták Boleszlóhoz, de a házaspár mindvégig gyermeki ártatlanságban élt egymás mellett. Nagy hozományát, jövedelmeit a tatárok által elpusztult ország felsegélésére és klastromok alapitására forditotta.⁹ Férje ezen áldozatai fejében neki adományozza a sandeczi uradalmát, a hol Kinga nagy apácza-klastromot alapit, a hová férje halála után maga is visszavonul fejedelemasszonynak. Ebben, mint sok másban, szent nagynénjének, a thüringiai Erzsébetnek követte példáját. A szerzetesi szellem terjedését és korlátlan uralomra való törekvését mutatja, hogy a mig Béla nővére, mint szerető hitves és anya, keresi az örök üdvösséghez vezető utat, Béla leánya, bár férjhez megy, önként apácza-életre, szüzességre tesz fogadalmat. Erzsébet igazi nagysága abban áll, hogy szentté tette a családi életet is; huga, kit később szintén a szentek közé avattak, már össze nem férhetőnek tartja a hitvesi kötelességet a magát egészen Krisztusnak szentelő keresztény nő kötelességével.

Teljes diadalát üli ez a szerzetes szellem Béla királynak áldott emlékü leányában, a boldog Margitban. Sorsa, lelkülete már azért is közelébb áll hozzánk, mert már a XV. században magyar nyelven, egyszerüen, zamatosan megirták életét, „a mely igen csudálatos.”¹⁰ A királyleányt, úgy beszélték, méhében viselte anyja, midőn a tatárjárás elől menekült és szülei fogadalmat tettek, hogy ha „az Úr Isten nekik leánygyermeket adna, az szent apácza szüzek közé adnák azt, mivel az szent szüzen kivül soha a magyar királyok nemzetiből senki apácza nem lett vala.”¹¹ Már kicsi korában, mikor „még jól nem szólhat vala,” elvitték Szent Katalin veszprémi klastromába és ott nevelték. Mikor először hallott Krisztusról és a keresztfáról, keservesen sirt. Sietett nagyobb társai példájára ciliciummal sanyargatni gyenge testét, és ha új ruhát kapott, szebbet mint társai, mindjárt a konyhába sietett, hogy azt befenje, összetépje. „Örül vala Szent-Margit asszon immár az ennen alázatosságnak jegyérül és az boldog szegénségrűl.” Tiz éves korában vitték el Veszprémből a nyulak szigetén levő domokosrendi apáczaklastromba, melyet atyja alapitott. Ott tiszta erkölcse épületes például szolgált mindeneknek. Kora hajnaltól ebédig szüntelen imádságban töltötte az időt, alig tudott vigasztalódni, ha szülei háborgatták ájtatosságát. Távol tartja magát minden fönhéjázástól, büszkeségtől. Istennek, a szenvedő Krisztusnak képe foglalja el éjjel nappal.

Szent-Margit zárdába lép.
Székely Bertalan falfestménye a pécsi székesegyházban

„Éjjel fölkel vala és úgy hallgatja vala, ha valamely soror nyög vala, és hozzá megyen vala, megkérdezé vala, némelyeknek bort hevit vala, némelyeknek ruhát melegit vala és oda teszi vala, hol az betegnek fájdalma vala.” „És még ez szentséges szüz vala mindenben szegénységnek szeretője és megtartója és igen szeret vala élni szegénységben; őneki ruhája, kápája igen ó és megszakadozott és foltos vala, és némikoron ez szent szüz az sárból veszen vala ki posztó foltokat és azzal foldozza vala meg köntösét, kápáját.”

„Ez szent szüznek az ő ágya vala egy gyékény, egy hitvány lazsnak és egy kis vánkos, némikoron pedig egy gyékény csak, némikoron egy bőrt teszen vala csak feje alatt.” Ruhája alatt kemény ciliciumot viselt és minthogy az nem sanyargatta eléggé, később csináltatott magának egy övet a sűn tüskéjéből. Még kapczájába is szögeket veretett, hogy többet szenvedjen. „Ezenképpen dicséri vala ő lábaiban az Úr Istent nagy szerelemmel.” „Innepek estin veri vala, ostorozza vala ő magát, mignem ő gyöngeséges testéből vér bőséggel kijő vala.” „Azonképpen az negyven napokban, hamvazó szerdától mind husvétig ciliciumot visel vala, sem az ő ruháját meg nem változtatja vala, akár mely igen megnehezült ez féregnek, tetünek miatta, sem fejét meg nem mosta nagy szombatig.” A kor vallásos költészete még ezt is dicsőitette, szépitette: egy ferenczrendi barát az udvar előtt azt mondá: „hogy Úr Istentől volt neki megmutatván, hogy Szent Margit asszonynak eő férgei, tetvei az ő ruhájában láttatnak vala fordultatni mint fejérséges gyöngygyé.”

Szent-Margit legendája. A Ráskai Lea margitszigeti apácza által 1510-ben másolt codex első lapja.
A codex eredetije a Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárában. A szöveg olvasásával

Az élete nem csupa ima és önsanyargatás. A hol lehet, hol szerzetének szigorú regulája engedi, tesz is, mert a vallás jó cselekedeteket is követel. Hanem még jótetteinek is az alázatosság, a szegénység adja meg igazi malasztját. „Semminemű alázatos dolgot nem szégyel vala.” Nagy öröme volt, ha a betegeket ápolhatta, szobájukat seperhette, ilyenkor még a legpiszkosabb munkától sem rettent vissza, úgy hogy társnői elfutnak előle, „nem láttatik vala ő lenni királynak leánya, de láttatik lenni valami utálatos személynek.” Szemérmetessége annyira megy, hogy tizennyolcz éven át, „bokán fölül” meg sem füröszti magát. A mije volt, a mit szülei, rokonai, ajándékba hoztak, mind elosztotta a szegényeknek, „jelesül pedig szemérmes, titkon való szegényeknek, és kik szégyenlének koldulni.” Egyszer a mint imádkozik, „nagy siralmakat tesz vala. Az sororok megkérdik vala ő siralmának okát. Úgy mond vala Szent-Margit asszony, azért sirok, hogy könyörülök az beteg szegényeken és bánkódom szivem szerént, hogy én őket nem segélhetöm egészségökre.”

Szent-Margit koronája a Magyar Nemzeti Múzeum régiségtárában.
A Margitszigeten talált XIV. századi korona, mely liliomokkal diszített, aranyozott ezüst fejövből áll, valószinüleg a szent szobrának vagy ereklyetartójának diszítésére szolgált.
Az 1884-iki ötvösmű-kiállitás alkalmából készült felvétel után

A testnek ez a semmivé tétele nemcsak a mi felfogásunkkal ellenkezik: még abban az időben is csak kevés kiválasztott értette át egészen annak poesisét, gyönyörüségét. Abban ugyan az ördög incselkedését látja a jámbor legendairó, hogy szülei férjhez akarják adni Ottokárhoz, hűtlenné tenni mennyei jegyese iránt. Ilyenkor azt mondta a boldog szüz, hogy inkább elmetszi az orrát, inkább elmetélteti testét foltonként, semhogy megszegné fogadalmát. De még „mestere, Olimpiadis” is megfeddé az ő sok imádságiért és mondá neki: „Te asszonyom eltüröd magadat, mit művelsz te, állasz minden napon az te imádságodba, tartván az te orrodat és arczodat az földben miképen az disznó.” Hanem a királyleányt mindez még nem elégitette ki. Akkor lelkesedett igazán, midőn vértanukról hallott vagy olvasott. Midőn Szent-Jakab mártiromságáról hallott, „kit az pogányok izenként elvagdaltak Christusnak hiteért”, igy szólott egy társához: „Akarta volna az Ur Isten, hogy én voltam volna az időben ez világon, és metéltettem volna ízenkint, foltonkint, az én uram Jézusnak szerelmiért, úgy hogy az én kénom sok ideig lett volna, és hogy az én kénom végezetjén elvágták volna az fejemet; ezeket mikoron mondja vala, igen vigad vala, mert igen kivánja vala az ő vérét kiönteni Jézusnak, az ő jegyesének vére kiöntéseért.”

Minden szent beszéd között, melyet hallott vagy olvasott, az a mondat hatotta meg leginkább: „Istent szeretni, önönmagát megutálni, senkit meg nem utálni, senkit meg nem itélni.” „Az szentséges szűz oly igen hozzá voná ez tanulságot, hogy ez időtől fogva az Úr Istennek szerelmében, mennyire teheti vala, gerjedetősb vala, hogy nem az előtt.” Végső következésében a világnak teljes megvetésére vezetne az asceticus hittannak ez az eszméje. De amagyar királyleány áldott szivében a szeretetnek oly bő forrása lobogott, hogy a saját üdvén való szüntelen fáradozás nem hűtötte le szülei, családja iránt való érzését.

Nagyon fájt neki, hogy háboruság támadt szülei és bátyja, István közt. „Meggondolja vala, hogy az ilyenféle háboruság nem lehet nagy sok lelkeknek veszedelme nélkül. Azt is meggondolja vala, hogy ezféle háboruság nem lehet az ő szüleinek lelkének veszedelme nélkül, kik immár megvénhessenek vala, és mind szüleinek, mind atyafiainak utálatos fáradsága nélkül nem lehetne. Ennek fölötte az szent szüz félti vala az ő egy méhbe feküdt atyafiának, István királynak halálát, kinek halálára igyeköznek vala és igen keményen üldözik vala.” És a hatalmas, harczos fejedelmek meghajlottak előtte; épen a Margitszigeten léptek békére. „Mert az ő életinek nyilván való szentségeért alig hogy valaki az ő atyafiai közül soha az ő akaratja ellen tött volna.”

A margitszigeti apácza-kolostor romjai.
Természet után rajzolta Dörre Tivadar

Legjobban fájt neki azonban, ha Krisztus egyházát érte baj, üldözés, akár pogányok, akár „gonosz keresztény fejedelmek” részéről. Társnői látva az ő nagy szomoruságát, „úgy mondnak vala ő neki: mi teneköd benne, mit gondolsz te vele, mire, hogy minden történetért te tenenmagadat gyötröd?” Margit „szüvének mélységében” megtalálja kellő kifejezését azon szellemi kötelék kifejezésére, mely az általános egyházhoz füzi annak minden tagját. „Anyaszentegyház, minden hű keresztények anyja az ő drágalátos tagjaiban metéltetik és ő igen keményen gyötrezik és ti azt mondjátok, mi teneköd benne. Nemde-e nem ő szülte-e a keresztviznek miatta ujonnan engemet ti velétök öszve, nemde-e az ő leányi közül való vagyok-e én? Bizonynyal az vagyok.”

És mégis, a sanyaruság és önmagát kinzása e folytonos, előttünk annyira idegenszerü gyakorlata nem zárja ki a belső örömöt, büszkeséget, az isteni jegyesével való belső lelki egyesülésnek kimondhatatlanúl boldogitó érzetét. Megható vonás az, midőn a királyleány egyszer húst süt a betegeknek és egy társnője felszólitja: adja át neki azt a húst „mert nem illik, hogy te süssed. Mondá Szent-Margit asszony: ha te sütnéd meg, tied volna az érdeme, de én nem akarom elvesztenem az én érdememet, azért nem adom neköd” Az önzés csakis ilyen alakban nyilatkozik nála.

Legjobban erőt vesz rajta ez az érzés a vallásos szertartások legmagasztosabbjánál, midőn „veszi vala Krisztusnak szent testét nagy édességes ájtatossággal. Veszi vala egyfelől az kezkenyőt és tartja vala mindaddig, mignem az egyébb sororok megcommunicálnak vala, és azt teszi vala nagy ájtatossággal. Mikoron megkérdik vala az sororok Szent-Margit asszonyt, hogy miért tartaná ezenképpen az kezkenyőt, úgy mond vala: Azért tartom, hogy jobban láthassam Krisztusnak szent testét.” Ez a világ az ő bűneivel, kisértéseivel a szent előtt egy meg nem értett homályos álomképnek tünik föl: viszont az ő lelki szemei előtt láthatók, testet öltenek, kifejezést nyernek a hit legmagasztosabb, legrejtettebb mysteriumai.

Az ily példa a legjobb tanitás. De nem maradt el a szóbeli oktatás sem. „Elmegyen vala ez szent szűz az sororokhoz az mivelő házban és megmondja vala nekik az szenteknek életöket avagy az napi evangéliomot és inti vala őket, hogy ők is azonképpen élnének.”

Ily módon vált a Nyulak-szigetén alapitott apácza-klastromból a magyar előkelők leányainak iskolája a hitben és a jó cselekedetekben. Ott tanitották őket élni-halni a kereszténység szerzetesi ideája szerint, melyet Margit e szavakkal magyarázott meg „soror Katerinának: Ajánljad az te testedet és te lelkedet az Úr Istennek, és legyen az te szived az Úr Istennel mindenkoron, úgy hogy sem halál, sem egyébb ok tégedet meg ne vonjon az Istennek szerelmétől”. Ez a hatás, ez a tanitás akkor sem szünt meg, midőn a királyleány 1271 február 15 én, huszonkilencz éves korában bevégezte szenvedéssel, boldogsággal teljes életét.¹² A legenda halálát e szavakkal fejezi ki: „Meggyulada az mennyei jegyesnek szerelmében, kit kiván vala, kit szolgál vala, kit mindeneknek felette szeret vala, kinek szerelmeért mind atyját, anyját és az világi országának birodalmát elhagyta vala, az ő ártatlan lelkét ajánlván az ő teremtőjének, az ő édességes kivánatos jegyesének, elnyugovék sírban.” Ravatalánál azonnal megkezdődének a csodatételek. „Legottan az Úr Isten kinyitá az ő jegyesének érdemének kincsét betegeknek meggyógyitásában.”¹³

Szent-Margit.
Némethy Lajos birtokában levő XV. századi szinezett fametszetről

Nem mindenkin fogott ez a példa és tanitás. Margittal egy időben István király leánya, Erzsébet tartózkodott a szigeten mint apácza. Azt beszélték róla, hogy midőn nénjét, Katalint, Dragutin szerb fejedelem nejét, meglátogatta, Dragutin öcscse, Milutin, ki tiltott viszonyban élt Katalinnal, őt is elcsábitotta.¹⁴ Bizonyos, hogy 1287-ben kilépett a klastromból és nőül ment a cseh Rosenberg Zavishoz, unokatestvérének, Kunigunda cseh királynénak szeretőjéhez, majd második férjéhez.

*

Mint az Árpádok dynastiájában annyira élő vallásos irány Szent-Erzsébetben és Margitban, úgy éri tetőpontját az érzékiség, a bujaság, minden erkölcsi és családi köteléknek elhanyagolása, lábbal taposása V. István fiában és örökösében, IV. Lászlóban, kit anyja és kedvencz társasága után megszoktunk Kún-Lászlónak nevezni.

Tiz éves korában jutott a trónra, vetélytárs, lehető ellenkirály nélkül. Azok nevelték, kik atyjától elrabolták, kik annak halálos ellenségei voltak, kiknek hatalma csak addig volt biztositva, a mig a fejedelem kezükben van: anyja és Joákim bán. Más urak reájok támadnak, ki akarják ragadni kezükből a királyi gyermeket; maguk akarnak uralkodni az ő nevében. Az Aba nemzetségnek ez a merész kisérlete – Finta, a volt nádor, Egyed tárnokmester, Gergely vasvári főispán, e palota-forradalom vezetői, ehhez tartoztak – csak rövid ideig diadalmaskodott. Az anyakirályné és Joákim, Miklós erdélyi vajdától, a királyi családnak nőágon rokonától, segitve, ismét felülkerekednek. Az uralomra visszatérő párt kemény boszut áll. Az Abák Csehországba menekülnek, de Béla mácsói herczeg, László unokatestvére, itt marad az országban. A Margitszigeten tartózkodott az udvar, midőn Németujvári Henrik bán három más úrral megrohanja a szerencsétlen herczeget és annyira összekaszabolja, hogy nővére, Margit, ki László király testvérével, Erzsébettel együtt ott volt a klastromban és a többi apáczák alig birják összeszedni testének véres darabjait.¹⁵

Kezdő sorok Erzsébet királyleány okleveléből.
Olvasásuk: Domina Elyzabeth filia illustris quondam regis St(ephani) felicis recordac(i)on(is) sororq(ue) incliti regisss Ladyzlay de insula b(ea)te virginis, univ(er)sis Chr(ist)i fidelib(us) | tam p(re)sentib(us) quam futuris p(re) sentes litt(er)as inspecturis salutem in filio v(ir)ginis gloriose. Univ(er)sitati v(est)re tenore p(re)sencium declaramus, q(uo)d frat(er) Jp- | hannes de ordine b(ea)ti B(e)m(e)d(ic)i abbas monast(er)ii s(an)c(t)i regis Steph(an)i de Telky ad n(ost)ram p(er)sonaliter accedens p(re)sentiam, proposuit q(uo)d cum ip(su)m | monast(er)ium ad mini(m)am paup(er)tatem devenisset et idem abbas no(n) haberet, cui(us) aminiculo alias inopias et defectus ip(s)ius monast(er)ii comode pos- | set resarcire et p(ar)it(er) recreare, quandam vineam ip(s)ius monast(er)ii existentem in t(er)ritorio ville Kechkekvvrs, obpositam monti Pelsev vocato, vi- | cinam vinee Fabiani et Demetrii filii Iseph ac Iacobi filii Petkva spacio trium annorum incultam et penitus desolatam, p(re) sentib(us) Lamp(er)to |
Az 1282-ben kelt oklevél eredetije az országos levéltárban

Erzsébet, az anyakirályné, most biztosságban érezte magát. Mennél alacsonyabb volt aránylag származása, – tudjuk, hogy IV. Béla épen nem dicsekedett vele, – annál nagyobb volt büszkesége, annál inkább iparkodott hangzatos czimek fölvevése által növelni tekintélyét. Pecsétjén a kún császár leányának nevezi magát. Ez még ártatlan hiúságnak látszik, de azért nem jelentőség nélkül való. Saját nemzetét, a kúnt melléje állitja a magyarnak, – arra utal, hogy abban támaszt talál, ha szükséges, a magyar urak pártütése, hütlensége ellen.

Ilyen benyomások közt nevelkedett, jobban mondva nőtt fel a királyfi. Nem nevelte senki, legkevésbbé anyja; a kegyét kereste mindenki. Különös véletlen, hogy nemsokára trónralépése után megüresedett az esztergomi érsekség és még a magyar egyház előljárójának jogos befolyása is hiányzott. Midőn 1274 nyarán nagy betegen feküdt a Margitszigeten, környezetében a királyi család nőtagjain kivül különösen Csák Mátét emliti a legenda, mint mesterét és őrzőjét.¹⁶ Máté úr V. István legjobb vitézeihez tartozott, de arra, hogy Magyarországnak királyt neveljen, még sem volt alkalmas. Ő sem volt jobb a többinél, birtokok szerzése, családjának emelése volt minden törekvése. Legfölebb arra tanithatta növendékét, milyen szép dolog a ló, az agár, a vadászat. Feltünő, hogy az ifjú király kiváló előszeretettel tünteti ki, nemesiti agarászait. Egy izben 200 márkát ad egy szép lóért, máskor meg egy egész falut az olyan paripáért, mely alkalmas arra, hogy királyi személyét hordozza.¹⁷ Arról, hogy tanult-e egyebet is megbecsülni, mit sem hallunk.

Erzsébet anyakirályné kettős pecsétje.
Előlapján a királyné trónszéken ülő alakja, fején nyilt koronával. Körirata (a külső körben:) + ELISABET DEI GRACIA REGINA VNGARIE ET FILIA (a belső körben folytatva:) IMPERATORIS CVMANORVM. A hátsó lapon virág edényből kiemelkedő kettős kereszt és + S(igillum) VXORIS STEFANI REGIS QVINTI QVARTI BELE ILLVSTRIS REGIS FILI(i) körirat. Az országos levéltár eredeti példányáról.
Rajzolta Dörre Tivadar

Anyja ellen már 1274 előtt háborut viselt, mely nem volt ment a botránytól.¹⁸ Udvari papjai hizelegtek neki, rontották, hogy kegye által magas polczhoz, lehetőleg érsekséghez jussanak. Nevezett is ki köztük sorban kettőt: Miklóst és Benedeket, de a pápai udvar egyiket sem tartotta megerősithetőnek. Az nem szenved kétséget, hogy atyjának, még inkább nagyatyjának régi szolgái közt voltak próbált hü férfiak, a magyar nemesség virágai, kiknek példája, társasága jóra vezetheti az épen nem tehetség és ambitio nélkül való Lászlót. De ezeket a királyné, Joákim bán, a Németujváriak, még inkább az ott meg nem szünő cselszövések és pártoskodások távol tartották az udvartól. Csak akkor kerültek elő, midőn szükség volt reájuk harczban, háboruban.

Lászlót tehát semmikép komolyan elő nem készitették királyi hivatására. Ellenben már kiskorától fogva arra oktatták, mily nagy az ő hatalma. Alig hogy király lesz, nevében igy irnak Trau derék városának. „Tudjátok meg, hogy ámbár még gyermekkorban vagyunk, Isten kegyelméből megvan a hatalmunk arra, hogy erősen elnyomjuk az ellenünk fellázadókat. Ha tehát valami hűtlenség támadna szivetekben, sem a vizen, sem a földön nem menekültök kezünk elől.”¹⁹ Mintha a királyi kanczellária és Joákim, „a király kedvelt bánja,” Batukán leveleinek utánoznák a stilusát!

II. Istvánt, Kálmán fiát az ölébe hulló korlátlan hatalom, a vezetés és nevelés hiánya elbizakodott, vérengző zsarnokká tette. IV. László, a mint fölserdült, nem érezve akaratának, szenvedélyének korlátját, nem tapasztalva környezetében sehol azt az önfeláldozó odaadást a haza iránt, mely a királyok legjobb nevelő mestere: teljes hévvel követve ösztönét, egészen az élveknek adta át magát. A nemzetre nézve ép úgy elveszett, mint szomorú emlékü elődje, de minthogy hibája emberibb, azt a középkorban még a dalnokok hizelgő dicsérete koszorúzta, szinte népszerüvé tette – sem a hagyomány, sem a történet nem itélt fölötte oly szigoruan, mint azon királyunk fölött, kinek nevével még a gyerekeket is ijesztették.

Kicsapongó, élvet hajhászó életmódjához nagyban hozzájárult házassága is. Tudjuk, hogy már hét éves korában eljegyezték neki Izabellát, Anjou Károly leányát, kit fényes kisérettel, pompás gályákon hoztak el Magyarországba. E házasság igen sikerült húzása volt a siciliai király politikai játékának. Ha pedig a királyleány úgy jött az országba, mint atyjának egy eszköze, nem szabad csodálkoznunk azon, hogy a szerint bántak vele. Különösen a kún Erzsébet, az anyós, volt ellene annak, hogy menye, mint királyi hitves, hatalomra jusson, őt elhomályositsa. Azután meg az Anjouk nagyon is korán mutatták ki foguk fehérét. Kellett, hogy Lászlót mélyen sértse, nejétől elidegenitse sógorának az az eljárása, hogy mindjárt V. István halála után, mintha László nem is volna a világon, fölvette a magyar királyi czimet.²⁰ Apósa is, mindjárt trónralépése után, úgy lép fel mint követelő, parancsolni készülő gyámja. Ez a beavatkozás ép oly kevéssé volt alkalmas a király szivét neje felé közeliteni, mint a pápának és bibornokoknak meg nem szünő dorgálásai, korholásai. Ezekből László nagyon jól kiolvasta, mennyire uralkodó a nápolyi befolyás a pápai udvarban: vallásos, erkölcsi sulyt nem tulajdonitott azoknak.²¹

Oly nagy a szokásnak, a környezetnek a hagyománynak befolyása az uralkodókra, hogy László csak midőn igazán uralkodni kezdett, 16–17 éves korában, jött valóban tudatára annak az óriási távolságnak, mely őt attól, mit hivatalos Magyarországnak nevezünk, elválasztotta. Századok óta megszokták, hogy a magyar királyok az egyháznak nemcsak pártfogói, hanem hű fiai, kik minden tettökben Szent István tanitását, Szent László példáját látják maguk előtt. És László király volt, koronás király, ki esküt tett az egyház jogainak, szabadságainak megtartására, a nélkül, hogy meggondolhatta volna, menynyire korlátozzák majd ezek a szabadságok az ő szabadságát.

Anjou Károly nápolyi király szobra.
A palermoi székesegyházban. Filippo Paruta reproductioja után

Mihelyt kényét követheti, csak a, kúnok társaságában érzi jól magát, azok szokásait követi, azok ruháját viseli. Ott a lenge sátrakban, hol a férfi az úr, a nő rabszolga megvan az az „arany szabadság”, melyet okleveleiben annyit emleget, de palotáiban, udvarában a papok, az országnagyok, neje miatt nem élvezhet. Arra nem gondol, hogy rokonai, jó czimborái pogányok, a kiknek társalgását katholikus királynak megvetnie, kerülnie kellene. Teljesedésbe ment, a mit Bruno olmüczi püspök, Ottokár nagyeszű tanácsosa már 1273-ban nagy veszély gyanánt jelzett: a kúnok megmaradása Magyarországban romlással fenyegette az országot és különösen katholikus egyházát. „Maga Magyarország királyasszonya is kún, legközelebbi rokonai pogányok voltak és most is azok.”²² A király és jó emberei, ifjai, bő kún ruhát öltenek, hajukat pogány mód szerint viselik, külsőleg miben sem különböznek a pogányoktól.²³

Addig a király kiskorusága, anyjának és az országnagyoknak pártoskodása és erőszakoskodása zavarták az egyház nyugalmát. Most Lászlónak lett volna hatalma e bajokon segiteni, és a pápa ezt meg is várta tőle.

De ime, a magyar egyház kegyura az egyház ellenségeinek táborába szegődik. Nem üzi ki az eretnekeket országából, nem szabaditja fel a pogányok szolgaságában sinylődő keresztényeket, nem kényszeriti a kúnokat állandó lakóhelyekben való megmaradásra, a keresztség felvételére és bálványaik lerontására, nem távolitja el a hitetleneket és kiátkozottakat a tisztségekből és személyes környezetéből. Mindezek megjavitására III. Miklós pápa 1278 szeptemberben a fermoi püspököt, Fülöpöt küldi mint legatusát Magyarországba, nagyon messze menő felhatalmazással és bő utasitással.²⁴

Fülöp fermoi püspök bejövetele.
Miniature a bécsi képes krónika 129. lapján

Jellemző, és a régi magyar királyi teljhatalom korára emlékeztet, hogy Lászlót később azzal vádolták, mintha meg akarta volna akadályozni a legatust abban, hogy országába jöjjön.²⁵ „Nem szivesen beszélünk róla,” irta a pápa. De ennek az ideje elmult. Bele kellett nyugodnia a pápai legatus fogadásába épen úgy, mint később abba, hogy a pápa, meg nem erősitve a király candidatusait, a váradi püspököt Lodomért helyezte át az esztergomi érseki székre.²⁶ Épen úgy el kellett fogadnia, esküvel megerősitenie a legatus követeléseit az egyházi szabadságokat és a kúnok és eretnekek megtéritését illetőleg.²⁷ Azután országgyülést tartott, intézkedett, itélt, kiváltságokat osztogatott, úgy mint bármely más őse. Félig gyermek volt; magyar király akart lenni: hogy szállhatott volna szembe egymaga az egyház egész rettenetes és országát mindenfelől körülvevő hatalmával?

Fülöp nem állott meg féluton. Keresztül is akarta vitetni, a mit elrendelt. Kényszeritést sürgetett a kúnok ellen, szentségtörést látott azoknak barbár szakálában és üstökös hajában. Mintha az lett volna egyenes czélja, hogy a királyt teljesen elválaszsza azoktól, kiken szive csüngött. Ezzel természetesen együtt járt, hogy Lászlót össze akarta békiteni nejével. Ezt a következetes korlátozást, ezt a lelki fogságot a király nem türte. Kitette magát az excommunicatiónak, országát az interdictumnak, de attól a gőgös főpaptól, ki úgy rendelkezett itt, mintha a király nem is léteznék, parancsot el nem fogadott. Megtiltotta Buda városa birájának és polgárainak, hogy a legatusnak és az ott tanácskozó papoknak élelmet adjanak, és meghagyta nekik, hogy az egész zsinatot zárják ki, úgy hogy az tényleg kénytelen volt eloszolni.

Minő nagyszerü látvány: egy király, ki jogai fentartása végett perbe száll a világ legnagyobb hatalmával, daczol az átok villámaival, országában más urat nem tür! Csakhogy Lászlónak ez a tette is nem annyira politikai volt, mint személyes indulatból eredő, és ezért semmi nagyobb következéseket nem vont maga után. Nem volt ő hivatva arra, a mit husz évvel később IV. Fülöp franczia király megtett: hogy a pápával szemben erőszakkal és ravaszsággal kivivja a világi fejedelmek jogát. Nem jogot, szabadságot akart, hanem féktelenséget. Azért nem gyüjt sereget, nem néz szövetségesek után, egyelőre nem bántja a Pozsonyba menekülő legatust, hanem mint a ki terhes munkát végzett, mintha semmi egyéb dolga, felelőssége nem volna, elmegy kúnjaihoz mulatni. Úgy mondták felőle, hogy már előbb is egy kún leány – anyjának valami rokona – miatt hanyagolta el nejét. Most ott hagyja az udvart, Budát, Esztergomot, nejét, és szeretőjével elmegy a Tiszán túlra. Pogány nem lett. Vele voltak régi bizalmasa: Miklós, kit ő esztergomi érseknek ajánlott és Gergely, az esztergomi prépost, mint a pápai legatusnak s befolyásának természetes ellenségei.²⁸

Volt király elég, ki a pápával ellenkezésbe jutott; olyan is volt, ki házasságtörésben élt és egyházi fegyelem által nem volt eltérithető törvénytelen szerelmétől. IV. László esete annyiban individualis, hogy tisztán az ötlet, az ösztön uralkodik rajta, és még kisérletet sem tesz arra, hogy személyes ügyét valami általánosabb politikai eszmével azonositva igazolja. Csak véletlenül király, igazában korhely.

Mint ilyen, jó czimbora, és midőn arra szánja magát, hogy a legatust, a pápa emberét elfogatja, annak nem valami nagy országos érdek az oka, hanem a legatusnak eljárása az őt a Tiszántulra követő papi urak iránt.

„A midőn a prépost nyoszolyáján hevert,²⁹ odajött valaki és sziven szúrta, aztán elmenekült. A választott érsek pedig sulyos betegségbe esik és gyóntatókat hivat. Beismeri bünét,³⁰ és arra kéri barátait és cselédségét, vigyék holttestét a legatus elé; történjék vele az, a mit a pápai követ jónak lát. Midőn oda viszik a tetemét a legatus ajtaja elé, és kérik, hogy engedje őt eltemetni, a legatus kijelentette, hogy azt nem kell eltemetni, ki az egyház egységétől már életében elszakadt. Végre azonban megengedte, hogy mint a hitben megfertőzöttet, földeljék el a bélpoklosok temetőjében. Ennek nagy hire támadt az egész városban, és azt beszélték szerteszéjjel, hogy a legatus nagy bucsut és bünbocsánatot ad annak, a ki követ dob a hullára. Ez meg is történt. Összecsődült a nép, és oly nagy kőhalmazt dobott a tetemre, hogy nagyobb lett egy háznál. Szemére is vetették a legatusnak, hogy ez az ő intelmére történt, de ő kimentette magát.”³¹

IV. László kettős pecsétje.
Előlapján a király trónszéken ülő alakja a királyi jelvényekkel. Körirata a külső körben: + S(igillum) • LADISLAI • DEI • GRACIA • VNGARIE • DALMACIE • CROVACIE • RAME • SERVIE • GALLICIE • LODOMERIE • CVMANIEQ(ue) • REGIS. A hátsó lapon háromszögü pajzsban a kettős kereszt; a körirat: SIGILLVM • LADISLAI • TERCII • QVINTI • STEPHANI • REGIS – F[ILII] •
A Magyar Nemzeti Múzeum levéltárának eredeti példányáról

Minden más uralkodónál eléggé megmagyarázná a legatus elleni haragot annak törvénykönyve, mely a királyi hatalmat az egyházakban úgyszólva megsemmisiti.³² Lászlónál valószinübb az indok, melyet a rimes krónika emlit: czimborája hullájának megsértése.³³ Az 1279 év végén, akkor, mikor Miklós pápa még azt hitte, hogy atyai intelmeivel jó hitre téríti, elfogatta Fülöpöt és halálos ellenségének, a kúnoknak adta őt át. Most valóban élére van állitva az egész kérdés: a kún lesz-e úr a hazában, vagy a pápa.

A kúnok kegyetlensége folytonos veszélylyel fenyegette a legatus életét. Arról tanakodtak a pogányok, nem kellene-e a papot czéllövő helyükön felállitani és lenyilazni? Fülöp e fenyegetések közt is hajthatatlan és szilárd maradt. A királytól nem sok jót várhatott, de az ő ügyébe másnak is volt beleszólása, mint Lászlónak és a kúnoknak.

Nemcsak a pápa iránt kötelezte magát László a törvények megtartására, hanem országának bárói, nemesei szine előtt arra tette le az esküt. Kezet adott királyi hitének bizonyságára „magyar szokás szerint”. A magyar urak, kik közt különösen Fintát, az Aba nemzetségből, emlegetik, nem türhették, hogy királyuk egészen a kúnoké legyen, hogy bünös élete örökös zavart hozzon az országra. Elfogták őt, „a mint kún hölgyéhez ment,” és Lóránt erdélyi vajdának őrizete alatt fogva tartották.³⁴ Nem büntetni akarták, hanem megjavitani. Hiszen alig volt még tizennyolcz éves! Nejével együtt kellett élnie egy várban, „hátha ily módon lehetne gyermekük?”³⁵ Nem igen gondoltak arra, hogy letegyék, és minthogy László most a fogságban kibékült nejével, a pápai udvarnál is volt hatalmas pártfogója: apósa a siciliai király. Kellemetlen helyzetében nem tanúsitott valami nagy kitartást és szivósságot. Közbenjárt a kúnoknál, hogy bocsássák el a legatust, különben neki történik baja, s egyébként is megigért mindent. Anyja, a kún asszony sem feledkezett meg róla, és mindent megmozgatott kiszabaditására.³⁶ Igy aztán nehány havi őrizet után ismét király lett.

Hogy király, és hogy magyar király, azt az által kellett most megmutatnia, hogy végkép szakit a kúnokkal, kényszeriti őket nyugodt, letelepedett életmódra és a kereszténység elfogadására. Királyi becsületének kérdését látta abban, hogy most meghajlitsa e vad nép büszke nyakát, ép úgy, mint a hogy egy évvel azelőtt becsületének tartotta élükön szembeszállani a pápával. 1280 augusztus 18-án megkövette a legatust, elismerte bünét és megigérte az eretnekség kiirtását.³⁷ Aztán azonnal seregének élére állott, hogy megvivjon a kúnokkal.

Sok baja volt ezzel a néppel már IV. Bélának, később V. Istvánnak is, de egyikük sem vette komolyan munkába annak megtörését, az ország törvényei alá vetését. Béla keservesen panaszkodott, hogy mennyire csalódott bennük, és a Vág mellékén megszállott kúnokat megbüntette, elkergette, de gyökeres rendszabályokhoz ellenük ép oly kevéssé nyult, mint István, kit 1264-ben cserben hagytak, és a ki elől aztán el akartak szökni Bolgárországba.³⁸ A mig a tatárok visszatérésének veszélye volt a magyar politikában a döntő mozzanat, az oly könnyen fölkerekedő, fegyveres néppel nem mertek keményen bánni. Hanem a tatár veszély szünőben volt, az alföldi magyar urak, kiknek birtoka és élete a kóbor rabló szomszédok miatt soha sem volt biztosságban, nem akarták tovább türni azok féktelenségét és teljes erejükkel rendelkezésére állottak a királynak. Igy épen annak a királynak, kit kúnnak neveznek, jutott az a dicsőség, hogy az alföld sorsa fölött döntsön és azon a magyar elem tulsulyát helyreállitsa.

Midőn hire jött annak, hogy a kúnok Oldamur alatt fellázadtak, rabolják az udvarházakat, megtámadják a klastromokat, a „nemes, lelkes és nagyratörő király, tudva, hogy hűtlenséget koholnak ellene, maga vezette ellenük a hadat. A döntő csatát az alföld kellő közepén vivták, a Hód tavánál, a mai Hód-Mező-Vásárhely határában. Makacs és hosszantartó ütközet volt ez, melyben utoljára is a magyar vitézség győzött a kún vadság fölött. Krónikáink különösen Lórántnak, Tamásfiának vitézségét emelik ki,” a ki a kúnok ellen lándzsával harczolt bátorságának indulatával s dicséretesen sokat átdöfött és földre teritett.”³⁹ Később azt is beszélték, hogy maga az istenség segitette győzelemre a magyarságot. A csata hevében, váratlanul, záporeső szakadt le, mely használhatatlanná tette a kúnok ijját és nyilát. A magyarok is drágán vásárolták meg a győzelmet. Az elesettek közt voltak Olivér Pata fia, az Aba nemzetségből, András, Lőrincz öcscse, Vigmáni Miklós ispán fia, László Miskouczi Ponith ispán fia és Dömötör, a Kusod nemzetségből, Kis Mihálynak fia.⁴⁰

Kún-László.
Miniature a bécsi képes krónika 128. lapján

A legyőzöttek egy része a régi, tőlük már többször használt uton, dél felé, Bolgárországba szökött. Oda is követték őket a magyarok; a kiket lehetett, visszahozták, a többi a Dunától délre lakó törzsrokonaihoz csatlakozott. A kik itt maradtak, „annyira engedelmeskednek a király parancsainak, hogy remegő szivvel alig mernek szembenézni a királylyal.”

Lászlónak hű udvari káplánja csodálatosnak nevezi ezt a győzelmet. Csodálatosabb az, hogy kevéssel e vérontás után ismét a kúnok társaságában találjuk a királyt. Igaz, hogy az urak őt a kúnok ellen segitették, igaz, hogy most még a pápa is kedveskedik neki, szerencsét kiván győzelméhez s kijelenti, hogy épen nem szándéka a királyi előjogokat bármiben is megsérteni. De az is igaz, hogy az urak hűsége csak addig tartott, mig a király őket jutalmazta és kiváltságaikat megtartotta, és hogy az egyház jóakarata attól függött, hogy a megtért bünös nem tér-e vissza régi életmódjához. Lászlót pedig sem nevelése, sem véralkata nem tették alkalmassá arra, hogy alkotmányos uralkodó, vagy hogy jó férj legyen. Ha pedig másként kormányoz, mint az urak akarják és másként él, mint a hogy azt az egyház előirja, csak rokonaiban, a kúnokban találhat megbizható támaszra. Ebben a tekintetben politikai érdeke azonos volt személyes hajlandóságával.

Életéről ezután is számos, épen nem épületes részletet beszéltek. Azt irták már 1281-ben, hogy alig hogy kiszabadult a fogságból, a tatárokhoz szegődött. A tatár fejedelem három leányát elküldte hozzá, hadd tartsa meg mind a hármat, ha úgy akarja, ha pedig úgy tetszik, vegye el az egyiket és adja nőül a másik kettőt jobbágyainak. Azt is mesélték, hogy egyszer asztalánál el akarta fogatni Máté ispán egy öcscsét és a nagy urat, talán a nádort, és hogy midőn parancsát végre akarták hajtani, a két úr megölte egymást. E szörnyű hir hallatára Máté ispán a Dunántúlra menekült, de a király menedéklevelet adva neki magához hivatja. Minthogy azonban ő sem tudja jobb útra tériteni a királyt, tanácsot tart más urakkal és az országnagyokkal és ezekkel együtt ünnepélyes követség által felszólitja Rudolf római királyt: adjon tanácsot, mit tegyenek királyukkal. Hanem a király tovább is ott maradt kún menyecskéje mellett, sőt arra készült, hogy szembe szálljon a keresztény hittel.⁴¹ Bizonyos, hogy már 1281 nyarán megbüntette Finta nádort és mindazokat az urakat, kiknek részük volt fogságában. Két évvel később pedig a kúnok társaságában kemény háborut viselt a Németujváriak ellen. Az urak egyik fractióját a másikkal akarta megtörni. Ebből következett nála a nádorok és más országos méltóságok gyakori, feltünően gyors változása. Csak egyben maradt következetes: a kúnokhoz és a kún asszonyokhoz való vonzalmában. A kúnok mellett már tatár vitézeit, mintegy testőreit is emlegetik: a nogáiakat,⁴² kiket Batu khán egy rokona után neveztek el, s kik a mult századig uralkodtak a krimi félszigettől északnyugatra elterülő pusztaságon. Mint a király kényeztetett kegyenczei és mint ama föld népének zsarolói, méltó követői lettek II. István kún és besenyő testőreinek.

László oklevelének kezdőszava.
Olvasása: LADIZLAVS.
Az 1274 július 18-án kelt oklevél eredetije a Magyar Nemzeti Múzeum levéltárában

Mindezen változások és küzdelmek közt László mégis megmaradt az egész ország urának. Adományozásai, intézkedései kiterjednek annak egész területére. Országgyüléseket tart, birákat küld ki a rablók és erőszakoskodók büntetésére, sőt még annak is van nyoma, hogy nagyatyja példájára ő is törekedett a várföldek visszavételére. Intézkedései keresztülvitelére azonban nagyobb kitartásra és munkásságra lett volna szükség, mint a mennyit az ország ügyeinek szentelt. Igy egyes fellobbanásait, ötleteit csak ritkán követte tett és bár hatalma mindenütt el volt ismerve, az ország egyes részei, különösen határvidékei mindjobban az urak birtokába mentek át. Viszont egészen mellőzhető sem volt, nemcsak azért, mert Árpád fia és király, hanem azért is, mert szükség esetén mindig teljes erővel lép fel és katonás tulajdonságai mindig biztositják részére a vitézek rokonszenvét.

Szerencsés hadvezérnek bizonyult ujra a tatárok egy nagy betörése alkalmával, midőn ezek 1285 elején egészen Pestig és Esztergom vidékéig pusztitottak. A magyarok nem bocsátkoztak velük nyilt csatába, hanem megvédték váraikat, a szorosokat elállották, úgy hogy a tatárság már bőjt végén kénytelen volt visszavonulni. E visszavonulásukban a magyarok egyre üldözték őket, és legnagyobb részüket el is pusztitották. Legnagyobb vereséget szenvedtek Erdélyben, hol a reájuk csapó székelyek és szászok számos foglyot kiszabaditottak. Az erdős határhegyekben az árviz és a hó akadályozta mozdulataikat és juttatta őket a magyarok kezére. A menekülőket a magyarok még a határon túl is jó messze üzték a puszták felé. Ez volt a tatárok utolsó nagyobb hadjárata hazánkba.⁴³ Lefolyása mutatja, mennyire bevált a IV. Béla által megalapitott védelmi rendszer. A tatárok visszaverése és a Lengyelországba Leszkó krakói herczeg, Boleszló utódja segitségére küldött magyar és kún seregek diadala jelentékenyen emelték László tekintélyét és hatalmát.⁴⁴ Elérkezettnek látja az időt arra, hogy a vele ellenkezőket sorban leverje. Szepességi ellenségeit már 1285-ben legyőzi, aztán ujra a Németujváriak ellen fordul, kikkel azonban nem birt. És abban a mértékben, a mint felszabadul az urak gyámsága, ellenőrzése alól, lerázza a házasságnak reája nézve annyira gyülöletes igáját is. 1284-85-ben neje meglehetős szabadságot élvezett, több adományt állitott ki, jutalmazva hiveit. Most a szerencsétlen királynét elfogatja, a Nyulak-szigetén, az apáczák közt tartja őrizet alatt. Csak 1287 őszén szabadult meg a bibornokok és Lodomér esztergomi érsek közbenjárására; birtokait is viszszanyerte, de arról, hogy a király valaha ismét viszszatért volna hozzá, nincs semmi hír.

A tatárok betörése.
Miniature a bécsi képes krónika 128. lapján

Örökké a királynak ez az önkényes uralma még sem tarthatott. Utoljára minden párt, minden rend a király ellen fordult. Elől az egyház. IV. Honorius pápa 1287 márczius 11-én keményen megrója nejének elfogatása, a pogányokkal való társalkodása miatt. „Magad ellen és a magyar királyi ház ellen dühöngve, nem rettegsz attól, hogy ezen ház enyészetére megfertőzteted a házassági nyoszolyát, s ha igaz, a mit előrebocsátottam: isteni és emberi törvénytől tiltott bűntől szeplősitve élsz, botrányára az embereknek és gyülöletessé teszed magadat az istenség előtt.” Kivánja, hogy Magyarország királyi háza, „mely termékeny volt hires magzatokban,” megszokott fényben tündököljön ismét. Ezért javitására, esetleg megfenyitésére az esztergomi érseket bizza meg teljes egyházi hatósággal, s felszólitja az ország urait és népét, hogy mindenkép legyenek segitségére az érseknek.⁴⁵ Mihelyt nem idegen legátus áll szemben a királylyal, hanem a magyar egyház feje, a király ellenállása elveszti nemzeti szinét. Az urak legnagyobb részt a király ellen fordulnak, az ő pártján csak Ubul fiai és unokái maradnak. Az egész országot 1288–1289-ben irtóztató polgárháború dulja.

„Ez a László király, megvetve nejét, a kún leányokat kedvelte, Eduát, Kupcsek-Mandulát és sok mást birt ágyasokul, kiknek szerelmétől szive egészen megromlott, úgy hogy bárói és az ország nemesei őt meggyülölték.”⁴⁶ Van némi nyoma annak, mintha jobb viszonyba igyekezett volna lépni Lodomér érsekkel. 1288-tól 1290-ig több adományt ad az egyháznak, „de czélját már el nem érte.” A szakadás közte és a magyar urak közt oly gyökeres volt, hogy még nádora sem volt valami előkelő úr, hanem Mizse, ki maga is saracenus volt és csak később keresztelkedett meg.⁴⁷ Már szerte-széjjel azt beszélték, hogy maga is mohamedánná, saracenussá lett, azzá akarta tenni hiveit is, de azokat az Isten kegyelme e sorstól csoda által megmentette.⁴⁸ Erről szó sem lehet. Ő mindvégig keresztény maradt és még 1290-ben is adományozó oklevelet állit ki a margitszigeti apáczák részére.⁴⁹ Épen úgy fenntartja a királyi kormányzás törvényes, sőt alkotmányos formáit. 1289-ben Szent-István napja körül országgyűlést – ő parlamentum-nak nevezi – tart Fövénynél, Székes-Fejérvár mellett és ott az esztergomi érseknek adja a szepesi vám tizedét.⁵⁰

Körösszeg.
Természet után rajzolta Kimnach László

Az ország becsületének és épségének kérdése választotta el őt végkép a nemzettől. Németujvári Iván 1289-ben kemény háboruba elegyedett Albrecht osztrák herczeggel Habsburg Rudolf fiával. E háboruban a németek elfoglaltak több határszéli várát. László ezzel mit sem törődött. Ekkor az esztergomi és kalocsai érsekek, a veszprémi és győri püspökök követet küldtek hozzá, hogy javuljon meg, különben az urak többé nem engedelmeskednek neki. Ez üzeneten a király nagy haragra lobbant. Igy szólt: „Én vagyok és leszek a magyarok ura, ők nem parancsolnak nekem. Ne tanitsanak engem, hogyan becsüljem meg magamat; én arról soha meg nem feledkezem. Ők nem becsületesek és hütlenek, ha az én becsületemet tagadják. A mily igaz, hogy László a nevem, kiszuratom a szemüket, ha ezt a beszédet vissza nem vonják.” Aztán kúnjai előtt panaszkodott a magyarokra. „A magyarok pedig, apraja-nagyja egyaránt, nagyon sokat törődnek az ország becsületével.”⁵¹

Kún-László megöletése.
Miniature a bécsi krónika 129. lapján

1290 tavaszán az alföldön tartózkodik kúnjainál. „Nagyon haragudott királysága nagy uraira és püspökeire és már semmit sem törődött birodalma ügyeivel. Nem itélt, nem igazitotta el a zavarokat. Úgy mondják, hogy egy kún nő szerelme uralkodott rajta annyira, hogy megfeledkezett magáról és esküjéről. Ennek a nőnek a férje ölte őt meg, a mint ágyában találta.”⁵² Nagyon is könnyű volt levonni a tanulságot abból, hogy a magyar király abban bünhödött, a miben vétkezett. Krónikáink szerint nem csupán magánboszú okozta László halálát, hanem a kún urak összeesküvése, melyben egyik-másik magyar úr is be volt avatva. Körösszögön, nem messze Váradtól, a Sebes-Körös mellett, hol egy ellenségének Kopasznak a Barsa nemzetségből volt a vára, érte őt utól végzete. „A kúnok, kiket kedvelt, és különösen Árbocz, Törtel s Kemenes, az ő rokonaikkal és czinkosaikkal ölték őt meg sátrában, az éj csendjében, felhasználva az alkalmat, nehéz sebeket ejtve rajta. A kúnok községének megbizásából tették ezt sok tanácskozás és alkudozás után.”⁵³

„Ebben a királyban, mivel örökös nélkül múlt ki, fiágban magva szakadt a szent királyoknak. Mizse, az ő nádora, férfasan meg akarta boszulni a gyilkosságot, és nehány nappal a király halála után, testvérével, Lyzével, és Miklóssal, László ágyasának, Eduának testvérével, kora hajnalban Árbocz szállására jött, azt és Törtelt elfogta, Árboczot ketté vágatta, Törtelt pedig szétdaraboltatta. A többi nemzetségökbeli kúnokat és minden hozzátartozójukat is lefejeztette, és még a bölcsőben vagy pólyában levő gyermekeket sem kimélte.”⁵⁴

Körösszeg. Természet után rajzolta Kimnach Zászló

Az utolsó magyar Árpádnak oly módon ülték meg véres torát, mint valami régi szittya vagy hún fejedelemét. Még holttetemének nyugvóhelyét sem ismerik. „Mondják, hogy Csanádon temették el.”

Haláláról különbözően elmélkednek azok a német és magyar kutfők, melyek legbővebben foglalkoztak életével.

A stájer lovag sajnálja őt, mert igaz, hogy sokat tett, a mi nem helyes, de mégis örökös ura volt Magyarországnak. „Tanuljátok meg tőlem: Ha egy olyan ország, melynek fejedelme van, elveszti örökös urait, napról napra hanyatlik. Magyarország! azon sirj és panaszkodjál szünet nélkül, hogy ő nem hagyott örököst, ki megvigasztaljon. Magyarok! most csekélynek vélitek a kárt, de majd igen nagyra növekszik. Ha majd nem lesz békétek és birátok, ha majd mindenfelé kis királyok teremnek az országban, akkor látjátok csak meg, mit vesztettetek. Soha sem lesz többé király Magyarországon, kinek annyira illik a fejedelmi hatalom, mint annak, kit örökösen illetett meg a birodalom.”⁵⁵

Hazai krónikánk nem látja oly komor szinben a jövendőt. Sajnálja Lászlót, elitéli a gyilkosságot, de leginkább azt rajzolja, minő szomorú állapotban maradt utána az ország.

„Ennek a László királynak korában kezdett Magyarország az ő nagyságos dicsőségéből siralmas eseményekbe hanyatlani. Akkor kezdtek benne belső háboruk támadni, akkor törték meg a városokat, akkor tették tönkre gyujtogatással a falvakat. A békét és egyetértést lábbal tiporták, a gazdagok elszegényedtek és a nemesek a nagy nyomoruságtól parasztsorsra sülyedtek. Ebben az időben László király szekerének mondták az ország lakosai a kétkerekű taligát, azért, mert a folytonos rablás miatt nem volt már igavonó marhájuk, és az emberek, a talyiga elébe fogva pótolták a barmokat.⁵⁶

*

Árpád fiágának utolsó ivadékára várt az a nehéz feladatát, hogy az országot e sülyedésből ismét felemelje. Nem is volt méltatlan sem családjához, sem hivatásához, és ha törekvését nem koszoruzta teljes siker, ez azon mult, hogy a helyzet nehézségeit rövid idő alatt az övénél sokszorta erősebb kéz sem hárithatta el.

III. Endre esak atyja vérét illetőleg volt magyar, egész nevelése, élete őt olaszszá, velenczeivé tette. Krónikánk ezért velenczeinek nevezi.⁵⁷ Atyja István volt, II. Endrének és harmadik nejének, Beatrixnak árván született fia. IV. Béla őt nem ismerte el testvérének, nem gondoskodott róla; anyja rokonainál, az Estéknél sem volt maradása. Igy kóbor életet élt, keresve szerencséjét. Elment Aragoniába nénjéhez, Jolantához, de ott sem boldogult, aztán Ravennába jutott, hol nőül vette a podestának leányát. Neje halála után tovább ment Velenczébe, hol a város egyik legelőkelőbb családjával, a Morosiniakkal lépett rokonságba. Morosini Thomasina, Albertino nővére lett második neje. Ettől született fia Endre. István, ki nem mondott le jogáról és szlavóniai herczegnek nevezte magát, 1271-ben kisérletet is tett, hogy Ottokár segitségével valamit megkapjon örökségéből, mire nagy szüksége volt. De az akkor kötött békében a cseh királynak köteleznie kellett magát arra, hogy nem támogatja az estei őrgróf unokáját, a lombard Istvánt.⁵⁸ A szerencsétlen herczeg nemsokára ezután meghalt, hathét éves fiát nagybátyja gondjaira bizva.

Kún-Lászlónak fia nem volt; egyetlen öcscse, Endre 1277–78 körül meghalt. Igy a számüzött egyszerre legközelebbi örököse lett a magyar trónnak. Régi hagyománya volt a magyar pártütőknek, hogy ügyöket, ha lehetett, mindig a királyi család egy tagjának nevével fedezték. Nem csoda tehát, hogy Endre már 1278-ban feltünik Magyarországon a trónörökösök rendes czimével. Mint Tótország herczege, állit ki egy oklevelet Kehidán a veszprémi egyház részére, melynek Zalában, Somogyban, Veszprémben lakó népeit a megyei ispánok hatósága alól kiveszi. Ezt az oklevelét Németujvári János erősiti meg, mint a herczeg tárnokmestere.⁵⁹ Minthogy akkor ép a tengermelléki és horvát urak állottak fegyverben a király ellen, igen valószinű, hogy bejövetele e mozgalommal függ össze. Mihelyt a király győzött, neki is távoznia kellett.⁶⁰

Újabb kilátás akkor nyilt számára, midőn a magyar főpapok és urak már végkép lemondtak arról, hogy Lászlót jobb utra téritik. Idegen uralkodóról tudni sem akartak; a szegény, elhagyott herczegtől pedig bizvást remélhették, hogy nem tesz ellenökre, ha egyszer király lesz. Endre ismét bejő nagybátyja kiséretében, ki azonban nemsokára visszamegy és a tapasztalatlan, az emberekbe bizó trónkövetelőt átengedi sorsának. Egy Arnold nevü úr, kinek vendége volt, elfogja őt, és mivel Velenczéből nem várhat érte gazdag váltságot, elviszi Bécsbe, Albrecht herczeghez, Habsburg Rudolf fiához.⁶¹ De a herczeg nem jutalmazza meg az árulót, nem is adja ki Endrét László királynak, hanem magánál tartja, mint fejedelmi vendégét. A kaland tehát elég jól végződött volna a trónkövetelőre nézve, ha annak saját büszkesége nem ad más fordulatot. Albrecht egyszer elment vadászatra és öt napig elmaradt. Udvari emberei felszólitották Endrét, nem lovagolna-e elébe. „Nem”, volt a válasz, „nemre, nemzetségre sokkal előkelőbb vagyok nála”. Ez a felelet elárulja, mennyire királynak érezte magát Árpád ivadéka minden megaláztatása és csalódása közepett. Bántódása azért nem esett, hanem Albrecht levette róla kezét, és úgy kellett tengetnie életét a szerzetesek jótékonyságából. Majd megszolgálja, ha magyar király lesz, gondolták a jámbor Vilmosrendüek.⁶²

Ebben az állapotában érte Lodomérnak az az értesitése, hogy László meghalt.

III. Endre.
Túróczi krónikájának augsburgi kiadásából

Siessen rögtön haza, várja az ország, az urak már megegyeztek abban, hogy ő lesz királyuk.⁶³ Titkon, szerzetes ruhában távozott el Bécsből. Az ország határán Kemény baranyai ispán, Lőrincznek, Béla régi hű palatinusának fia, nagy tisztelettel fogadta, s ezzel jó példát adott másoknak is.⁶⁴ Körülötte sereglettek régibb hivei is, mint Ábrahám ispán, a Huntpázmán nemzetségből és a papok és urak egész hada.⁶⁵ Legfontosabb volt az érsekeknek és a Németujváriaknak határozott állásfoglalása. „Iván és nemzetsége oly gazdag és hatalmas volt, hogy senki sem lehetett volna király, ha ők nem szolgálják.”⁶⁶ Nagyon siettették a koronázást, az ország birtokba vételét. Tódor fejérvári prépost ügyesen és óvatosan megszerezte Szent-István koronáját azoktól, kik meg akarták akadályozni az új király elismerését.⁶⁷ A koronázás alig két héttel IV. László halála után már megtörtént. (1290 julius 28.) Endrére öltötték a szent király palástját, aztán felkenték a szent olajjal, fejére tették István koronáját, kezébe adták az országló pálczát és a birodalmi almát. Az utolsó Árpád koronázásakor már teljesen meg volt állapitva a magyar királyok felavatásának szertartása. Mielőtt a magyarok meghódoltak az új királynak, megkövetelték tőle a koronázási esküt. Fogadnia kelle, hogy békének, igazságnak lesz őrzője, fenntartója, engedelmes hive az egyháznak, gyülölője a rablóknak és pusztitóknak, védője az árváknak és özvegyeknek, itéletében törvényes és igazságos, az országnak és jogainak gyarapitója, a Boldogasszony birtoka, azaz Magyarország, elszakitott részének visszaszerzője.⁶⁸ E hét pont képezi alapját a későbbi koronázási eskünek és hitlevélnek. Hogy az ünnepélyt megnézhessék, a magyarok nagy sokasága tódult Fejérvárra, még az előkelő nők sem maradtak otthon.

Szinte csodálatos, hogy abban a zavargó, pártos világban ennyire nyugodtan és egy értelemmel történt egy oly fejedelemnek trónralépése, ki addig örökösnek elismerve nem volt, ki alig volt magyarnak tekinthető és kinek nem volt semmi tulajdon hatalma. Endrét az ajánlotta egyedül, hogy igaz Árpád vérnek tartották. Előnyére vált, hogy olasznak nevelték. „Mert Magyarország, mig a világ áll, soha se vetné magát alája más idegennek, mint olasznak. Az a nyelv ott nagyon közönséges, azt a népet nagyon szereti a nemzetnek apraja-nagyja.” Végre azt hitték, hogy olasz rokonai, a Morosinik is fogják segiteni pénzzel, tanácscsal.⁶⁹

A nemzet ezen szembetünő egységével szemben aránylag keveset nyomott a latba, hogy külföldön Endrét nem ismerték el királynak.

Habsburg Rudolf Magyarországot fiának Albertnek adományozza.
Az 1290 augusztus 31-ikén kelt oklevél eredetije a bécsi udvari levéltárban. A szöveget átirta és forditotta Dr. Dézsi Lajos

Mihelyt Albrecht herczeg hirét hallotta Endre trónralépésének, még augusztusban atyjához sietett, ki Erfurtban tartotta udvarát. Itt kelt Rudolfnak az a nevezetes oklevele 1290 augusztus 31-én, melyben Magyarországot, mint birodalmi hűbért, fiának, Albertnek adományozza. E nevezetes lépéshez nem volt joga, és oly tapasztalt politikus, minő az öreg császár volt, tisztában lehetett azzal, hogy annak nem is lehet semmi közvetlen haszna. Igaz, hogy IV. Béla a tatárjárás idején felajánlotta birodalmát hűbérbe Il Frigyes császárnak 1241 nyarán, a tatárjárás idején. Rudolf maga, mint ifjú vitéz, jelen volt a császári táborban, Faenza előtt, midőn Béla követei segitséget kérni odajöttek. Volt is gondja II. Frigyesnek arra, hogy birodalmának ezt a fontos gyarapodását mindenfelé kikürtölje. De az is igaz, hogy a hűbérbe vétel föltételhez volt kötve, és Frigyes ezt a föltételt: a tatárok ellen való segitséget soha sem teljesitette. Ez volt oka annak, hogy Incze 1245-ben Bélát a hűbérrel járó minden kötelezettsége alól teljesen és mindenkorra feloldotta.⁷⁰ Tényleg azóta semmi kisérletet sem tett a római birodalom ezen teljesen semmis igénynek keresztülvitelére. Hogy Rudolf most fellépett azzal, annak oka csak az lehetett, hogy a magyar koronára legalább a jövőben akarta biztositani családjának jogát.

Martell Károly.
I. Miksa császár családfáján, (az ú. n. ambrasi családfán,) a bécsi udvari mütörténeti múzeumban. Felirata: CAROLVS MARTELLVS SICILIAE ET HVNGARIAE REX

Ebben a törekvésében ellentétbe jutott a pápai székkel. IV. Miklós pápa, mihelyt hirét vette László halálának, Benvenutot, a gubbioi püspököt Magyarországba küldte legatusáúl, különösen arra utasitva őt: vizsgálja meg, nem volt-e halála idején eretnek vagy schismatikus az a szerencsétlen király? Különösen kell, hogy gondját viselje annak a királyságnak, úgy mond, „mert az a római egyházhoz tartozik.”⁷¹ Midőn aztán értesül Rudolf császár intézkedéséről, követet küld hozzá, hogy ezen ügyben értekezzenek, „mert úgy tudják, hogy a mondott királyság sokféle okból a római egyházhoz tartozik.”⁷² A pápa tehát nem emel azonnal hűbéres igényt Magyarországra, csak jelzi, hogy ehhez joga van. Későbbi lépéseit attól teszi függővé, milyen hireket kap az országból. E czélból a legilletékesebb személyhez, Lodomér érsekhez fordul. Szemére veti, hogy ő, ki ezelőtt bőven szokta értesiteni az ország ügyeiről, László halála óta „más ember lett,” elhallgatott.⁷³ „Ismeretes, hogy az a királyság régi időtől fogva a római egyházhoz tartozik. Meghagyjuk, hogy ezt tudomására hozd a világiaknak és egyháziaknak egyaránt, és különösen azokkal, kik azt állitják, hogy valami joguk van a királysághoz, értesd meg, hogy az a birodalom a római egyházé, és hogy mindenki köteles az egyháznak ezen jogát ezentúl is sértetlenül fenntartani.” A császár és a pápa tehát, bár nagyon külömböző okokból, megegyeztek abban, hogy Endrét királynak el nem ismerték. A császárnak már van biztos jelöltje: tulajdon fia, a pápa még csak az egyház jogait emlegeti. De azon szives viszonynál fogva, melyben a római udvar akkor az Anjoukkal állott, alig lehet kétség a felől, hogy befolyását ezek igényei érdekében akarta érvényesiteni.

II. Károly nápolyi király, Anjou Károly fia, V. István veje, a ki atyja halála után jó ideig az aragonok fogságában volt, és csak 1289-ben foglalhatta el trónját, neje jogánál fogva azonnal László halála után kijelenti, hogy nejének és attól született fiának, Martell Károlynak van örökös joga a magyar koronához. Igényeinek érvényesitésére az avellinoi püspököt küldi Magyarországba.⁷⁴ Volt itt külömben az Anjou háznak egy más természetes támasza is: az özvegy királyné. Ennek ügyét a pápa felkarolja; biztositja őt „tanácsáról, segitségéről, kegyéről,”⁷⁵ majd 1291 április 21-én maga II. Károly intéz felszólitást Magyarország népéhez, hogy hódoljon meg nejének, és hagyják el „azt a bizonyos Endre nevü velenczei embert”, kinek semmi joga a koronához.⁷⁶

*

Ennyi sovár örökséghajhászóval szemben Endre csak az urak, papok s az egész magyarság hűségében és ragaszkodásában találja trónjának biztositását. Mintha egy csapással visszatért volna az ősi, annyi idő óta fájdalmasan nélkülözött kölcsönös bizalom Árpád vére és a magyar urak közt, oly számban és oly erővel környezik az egyházi és világi urak, a minden renden levő vitézek, „örökös és természetes uruknak” trónját és személyét. Nincs királyunk, ki annyiszor és oly nyomatékkal ismételné örökös jogát, mint épen ő. Nincs senki, a ki a mellett annyi készséggel teljesitette volna alkotmányos kötelességeit, mint épen a dynastiának ez a sokáig kitagadott sarja.

Koronázási esküje értelmében uralkodik, vissza igyekszik szerezni a királyi birtokokat, de a mellett egyre adományoz hiveinek, különösen az egyháziaknak. Bejárja az országot, hogy törvényt lásson, sürün tart országgyülést, parlamentumot, rendelkezéseinél soha sem mulasztja el hozzátenni, hogy birói, tanácsosai hozzájárulásával teszi. A királyi jognak és a nemzeti szabadságnak az a megegyezése, mely az aranybullának alapeszméje, csak alatta lép igazán életbe.

Fennena királyné oklevelének kezdő sorai.
Olvasásuk: F(ennena) dei gr(ati)a regina Hung(a)r(ie) om(n)ib(us) Chr(ist)i … | ari eosq(ue) dignis attollere donativis qua … | q(uorum) vn(us) vir mag(iste)r Theodorus p(re)positus Alben(sis) eccl… | f(rat)rib(us) suis factam per d(omi)nam E(lisabet) q(u)ondam illustrem … | reginalem p(er)tinuit maiestate(m) ratam habere n(ost)roque … | dei gr(ati)a regina Hung(a)r(ie) memo(r)ie co(m)mendam(us) signifi … | vicecancellarii nob(is) cum sup(re)ma fidelitate inp(e)nsis… |
Az 1291-ben kelt oklevél eredetije a Magyar Nemz. Múzeum levéltárában

Az urak tanácsának tulajdonitották, hogy Endre azonnal koronázása után feleséget vett; a lengyel kujaviai herczegnek, Ziemovitnak árváját Fennenát. Az egykorú kutfő nem győzi dicsérni szépségét, jóságát, és a magyarok örömét azon, hogy oly kedves királynéjuk van.⁷⁷ E házasságból azonban csak egy leány származott, és igy a politikai czélt, a fiui örökösödés biztositását nem érték el vele.

Mind ennél jobban megnyerte a magyar embert az, hogy királya ott járt-kelt közte, mint élő törvény, mint a jók jutalmazója, a gonoszok büntetője. Már két évtizede elmult, hogy Magyarországnak nem volt igazi, szive szerint való királya. Az egész nemzet áhitozott uralkodó után. A békésebb emberek, a papok, polgárok hatalmas védőjüket látták benne, de még azok is megunták az örökös harczot, kik a királyi javakat elragadták, mert azokat nem élvezhették nyugalomban. Olyan király kellett, ki észszel és elmésséggel megtartsa az emberek jóakaratát.⁷⁸ Ilyennek mutatkozott Endre, ki már uralkodása első évében bejárta a felföldet, a Tiszántúlt és Erdélyt, és a ki egyenesen „királyi felsége szokásának” mondta, hogy megnézze birtokait és azokban tartózkodjék.⁷⁹

E népszerüségének, még inkább az erős nemzeti érzésnek, melyet a külföldiek beavatkozása az ország ügyeibe lángra lobbantott, volt kifejezője az a hatalmas hadsereg, mely a király köré sorakozott, hogy őt külső ellenségei ellen megvédje. A tatárjárás ideje óta nem szállott magyar király oly számos haddal táborba, mint a minővel Endre 1291 nyarán megindult „fő ellensége” Albrecht herczeg ellen.

A háborunak nem Rudolf adománya és Albrecht igénye a magyar trónra volt az oka. Az irott malaszt volt, még legkisebb kisérlet sem történt annak érvényesitésére. Albrecht a Németujvári Ivántól 1289-ben elfoglalt több határszéli várat és várost: a király kötelezve volt országa területe épségének visszaállitására. Endre tudta, mivel tartozik Albrechtnek, követséget küldött hozzá, püspököket és ispánokat, kérve, hogy adja vissza a várakat. A herczeg ezt megtagadta, mire a követek Magyarország nevében megüzenték a háborut. Albrecht tisztában volt azzal, hogy nehéz küzdelemnek néz elébe, de a sváb urak, kik nem ismerték a magyart, gunyolva szóltak a velenczei szatócs-asszony fiáról.

Nyolczvanezerre tették azt a sereget, mely Endre alatt betört Ausztriába. Magyarok, székelyek, oláhok, oroszok, kúnok, erdélyi szászok voltak táborában; azt mondták: tizenhat nyelven beszéltek katonái. A magyar király Schwechat körül táborozott, hol egy dombot, melyen sátra állott, azóta „királyhegy”-nek neveznek. Portyázó hadai végig száguldottak Ausztrián, pusztitva, gyujtogatva, elfoglalva a kisebb várakat; a fő sereg Bécset ostromolta, melyet Albrecht védett. Hat héten át tartott ez a rombolás és az a föld rosszabbul járt, mint a midőn „az igen hatalmas Béla király” még nagyobb sereggel pusztitotta.⁸⁰ Ekkor, augusztus végén, békét közvetitettek a magyar érsekek. Albrechtet országának elpusztulása, csatavesztései, mindenek fölött pedig atyjának, a császárnak július 15-én történt halála birták engedésre. A magyarokat az ostrom nehézsége, és az élelmezés nehézsége kényszeritették követeléseik leszállitására. Igy is teljesen kivivták a Haimburgban augusztus 28-án kötött békében azt, a miért megkezdték a háborut.⁸¹ Albrecht viszszaadta az elfoglalt várakat, kivétel nélkül. A békének az a föltétele, hogy azokat a várakat, melyek nem királyiak, hanem magánosokéi, földig le kell rontani, legalább is annyira érdekében volt a magyar királynak, mint az osztrák herczegnek. A két fejedelem azonnal a békekötés után találkozott, és a közöttük való viszony mindvégig a legbarátságosabb maradt.

A diadalmas osztrák hadjárat befejezésével véget értek az új király uralmának mézes hetei. Épen leghatalmasabb báróit, Henrik fiait, a Németujváriakat sértette meg a béke, váraik lerombolásának beczikkelyezése által. Csakhamar, már 1292-ben, döngött az ország egész nyugati része a fegyveres fölkelés zajától. Iván úr zászlója alá gyüjté a Dráván tuli elégedetleneket is, kik fentartották az összeköttetést Nápolylyal és várták II. Károly fiát. Endre a lázadás leverésére a dunántuli vidéken át a tengerpartra ment és föllépésének megvolt az a hatása, hogy a brebiri grófok, majd Iván is meghódoltak. A király békén jött vissza a Dráva felé, midőn a bárók „megszegve a királylyal kötött szerződésüket, vakmerő kisérettel útját állották,” megrohanták és kisérőivel együtt fogságba, vetették. Kanczellárjának Tódor prépostnak sikerült a királyi és királynői kincseket, „arany és ezüst edényeket és öltözeteket” megvédeni és biztositani.⁸² A fogoly királyt Iván mosonyi várjobbágyai által őriztette, kik rosszul bántak vele, sértve a királyi méltóságot. Szabadulására hű emberei, különösen Tódor, megmozgattak minden követ. A derék prépost három unokaöcscsét és egy testvérét adta oda kezesekül, kiket a gonosz rabló vasbilincsekben őriztetett. Ogyoz, Buzád fia, egyetlen fiát adta oda túszul.⁸³ Igy Endre már 1292 november vége felé megszabadult, és megjutalmazhatta hiveit, kik közt Ivánka, András mester fia, egy éven át maradt a börtönben.⁸⁴

Ezzel tulajdonkép már el volt döntve az utolsó Árpád országlásának sorsa. Tudták már, hogy addig van csak hatalma, mig a bárók támogatják, azok nélkül, vagy épen azok ellen nem mehet sokra. És igy, ha az egyikkel megegyezik, megteszi nádorának, tárnokának, a másik fordul ellene, sőt még az sem tartja meg törvényét, kinek befolyást juttat az ország kormányzására. Ezeknek a harczoknak politikai jelentősége nem abban áll, mintha az országtól, a királytól való függetlenségre törekednének, hanem abban, hogy a királyi hatalmat az ország különböző részein megsemmisitik. A Németujváriak, a Csákok nem azért küzdenek, hogy ők legyenek a királyok, hanem azért, hogy megtarthassák ragadmányukat, hogy ne lehessen ellenük alkalmazni a törvényt.⁸⁵ Garázda rablók voltak, csak úgy, mint Majs ispán Baranyában, mint Kázmér fiai Esztergom körül, mint Lóránt vajda Erdélyben, mint testvérei, köztük Kopasz nádor Biharban, de nem hazaárulók. Az igazi nagy urak közt úgy szólva csak az Abák maradtak végig hivei a sokat zaklatott királynak.

Nehéz helyzetében csak két eszköz állt a király rendelkezésére. Az egyik az volt, hogy családját ruházza fel a legfontosabb hivatalokkal, rokonaira bizza a legjobban veszélyeztetett vidékek kormányát. Igy anyja, Morosini Thomasina kormányozta Szlavóniát, és az erélyes, bátor asszony ott fenn is tudta magát tartani a Németujváriak ellen. Később pedig nagybátyját, Albertinot tette meg Szlavónia herczegének, sőt, mivel fia nem volt, megigérte, hogy annak gyermekeit úgy tekinti mint a magáéit. Ha nem is rokonra, de legalább olasz emberre bizta a Szepességet.⁸⁶ Panaszkodtak is a magyarok, hogy a király, ha csak teheti, olaszokat tesz meg ispánoknak, várparancsnokoknak.⁸⁷

Sokkal fontosabb volt, hogy a bárók túlhatalmával szemben a király visszatér az aranybulla által kijelölt alkotmányos utra. Mint akkor, most is közös a királynak és a köznemeseknek érdeke. Nemcsak a közszabadság sinyli meg az urak garázdálkodását, hanem épen úgy az egyház, a polgárok, a kúnok, a szászok, mindenki, a kinek van mit vesztenie. Az egyesek nagyravágyásával, haszonlesésével szemben áll az országos, a nemzeti érdek, melynek a király a törvényes, hivatott előharczosa. A királyságnak ez a szerepe okozza, hogy épen az egyháziak közt találja Endre az ő legszilárdabb, legkitartóbb hiveit, ennek volt köszönhető, hogy annyi csapás, annyi csalódás után mindig talpon állott és haláláig mégis ura maradt az ország legnagyobb részének.

Nagy csapás volt a királyság ügyére nézve Lodomér érseknek 1298-ban történt halála. Ő volt az egyetlen, kinek tekintélye és belátása összetartotta, a királynak szolgálatára központosithatta az egyháznak annyira széthúzó elemeit. Csakis neki lehet tulajdonitani, hogy a római szék 1292 óta nem igen avatkozott be Magyarország ügyeibe, nem szaporitotta a király nehézségeit. Utóda, Gergely már kész eszköze volt a curiának. Ő és a Németujváriak biztatták a nápolyi királyt, hogy most már küldje el unokáját Magyarországba.

Anjou Károly, Martell Károly és neje Klementina siremléke Nápolyban, a Szent-Januárius-templom főbejárata felett.
A Guzman Henrik gróf nápolyi kir. helytartó által 1599-ben készittetett emlék fülkéiben középen Klementina, jobbról I. Károly, balról Martell Károly szobrai vannak elhelyezve; az utóbbi felett levő czimerben a magyar pólyák láthatók. Az emlék felirata: CAROLO I. ANDEGAVENSI TEMPLI HVIVS EXTRVCTORI I CAROLO MARTELLO HVNGARIAE REGI | ET CLEMENTIAE EJVS VXORI RVDVLPHI I. CAESARIS F(iliae), | NE REGIS NEAPOLITANI EJVSQ(ue) NEPOTIS | ET AVSTRIACI SANGVINIS REGINAE | DEBITO SINE HONORE IACERENT OSSA | HENRICVS GVSMANVS OLIVARENSIVM COMES | PHILIPPI III. AVSTRIACI REGIAS IN HOC REGNO | VICES GERENS | PIETATIS ERGO POSVIT ANNO DOM(ini)M D IC.
Fénykép után

A nápolyi udvar soha sem mondott le terveiről. Martell Károly, bár nem tette be lábát az országba, nemcsak magyar királynak nevezte magát, hanem még viseletében is annak mutatkozott. Midőn 1295-ben elébe ment Francziaországból jövő atyjának és hosszabb ideig tartózkodott Firenzében, a jó polgárok, – mint guelfek: az Anjouknak lelkes hivei, – nagyon megbámulták a fiatal fejedelem kiséretét. „Kétszáz aranysarkantyus lovag volt vele, franczia, provencal és nápolyi legények, mind egyformán öltözve szürkébe és sötétzöldbe, aranynyal, ezüsttel kivert nyeregben, czimerükben egyrészt az arany liliommal (a franczia királyi család czimerével), másrészt vörös és ezüst pólyákkal, mi Magyarországnak a czimere. Ez volt a legnemesebb és leggazdagabb dandár, mely valaha ifjú királyt kisért.”⁸⁸ Igy szokták meg az olaszok, hogy egybekötve lássák az Anjoukat Magyarországgal. Hanem a fiatal trónkövetelő már ugyanezen évben meghalt, és a nápolyi udvarnak várnia kellett, mig kis fia felnő. A magyar urak, különösen a Brebiriek, nem szüntek meg sürgetni elküldését. Trónkövetelőre volt szükségük. 1300 nyarán jött Spalatoba a 12 éves Károly Róbert. Számitott Csák Máténak, az érseknek és sok más hatalmas urnak támogatására, de egyelőre nem igen csatlakoztak hozzá. Csakis a franczia királylyal, IV. Fülöppel kitört viszálya magyarázza meg a különben annyira erőszakos és önkényes Bonifácz pápának tartózkodó, az Anjoukat épen nem bátoritó politikáját. Épen 1300 nyarán vette kezdetét az a nevezetes küzdelem a szentszék és a franczia királyság közt, mely az utóbbinak teljes diadalával végződött.⁸⁹

III. Endre ezüst denárai
1. Előlapján koronás fej, + REX ANDREA(s) körirattal; a hátsó lapon balra forduló fej. 2. Előlapján a király mellképe, királyi jelvényekkel s A(ndreas) betüvel; a hátsó lapon Isten báránya. 3. Előlapján a király mellképe, mint föntebb, REX ANDREAS körirattal; a hátsó lapon koronából kiemelkedő kereszt, két szára alatt szembe néző koronás főkkel; a korona alatt M. betü. 4. Előlapján jobbra néző koronás fej, a hátsó lapon kettős kereszt.
A Magyar Nemzeti Múzeum régiségtárának eredeti példányairól

Endre nem igen tartott a kiskorú vetélytárstól. A Németujváriakkal kibékült, a püspökök mind vele tartottak, a nemesség és a kúnok hüsége nem rendült meg. Az volt szándéka, hogy ha majd elfogja a gyermeket, nem bántja, hanem elküldi ajándékba a pápának. Különben is akkor meglehetős jó viszonyba lépett a curiával és nem fukarkodott a Rómába küldött pénzekkel. Azt hitte, hogy ipjának Habsburg Albertnek segitségével, ki akkor már római király volt, könnyen erőt vehet a még engedetlen bárókon. De beteges volt, és azért a hadjáratot a jövő nyárra halasztotta.

A mig egy sarjadéka volt Árpád vérének, hazánk egysége, területi épsége nem szenvedett csorbát. De Endrét megtörte a sok baj, gond, a mindig megujuló belső harcz és lázadás, melynek emberi szem nem láthatá be végét. 1301 január 13-án még adományoz a margitszigeti apáczáknak; egy nappal később elhunyt. Halálát méregnek tulajdonitották, ép ugy mint anyjáét, ki néhány hónappal előtte halt meg.

„Letört Szent-István első magyar király vérének, férfi ivadékának, nemzetségének, törzsének utolsó arany galyja, és a főpapok, az ország nagyjai, a nemesség és Magyarországnak minden rangú és rendű népe érezte, hogy elveszté született királyát és kesergett halálán, mint Kachel sirt gyermekeién. Keresve keresték, kit találhatnak utódául a szent király véréből.”⁹⁰

*

Nagy és jelentős szaka nemzetünk történetének, midőn magva szakadt annak a nemzetségnek, melynek vezetése alatt a történelembe lépett, hazát szerzett, államot alkotott, keresztény lett, és gondolkodásában, életmódjában Európának lett dicső, hatalmas alkotó részévé, Fenmaradhat-e majd országul azoknak erős keze nélkül, kiket természetes, igaz urainak ismert, kiket az ősök esküjéhez hiven követett minden veszélyben, viszontagságban? Vagy szétbomlik-e elemeire, arra az állapotra sülyed-e vissza, melyből Árpád, Géza, István és Béla lángesze és bölcsesége emelték ki?

Az Árpádok művét, történeti szerepét csak úgy itélhetjük meg valóban, ha számot vetünk hazánk állapotával azon időben, midőn történeti munkájoknak vége szakadt.

1. Montalembert, Ste Elisabeth.^[VISSZA]
2. Bécsi képes krónika. 202.^[VISSZA]
3. Fejér, Codex. Dipl. V/II. 92.^[VISSZA]
4. A békeoklevelek Fejérnél, id. m. V/1. 113–127. Istváné július 3-án Pozsonyban kelt. Ottokáré július 13-án Prágában.^[VISSZA]
5. 1276. Fejér, id. m. V/III. 316.^[VISSZA]
6. Thomas Archid. 632–34.^[VISSZA]
7. Reimchronik, 11359–11387.^[VISSZA]
8. U. ott, 11431–11487.^[VISSZA]
9. Roepell, Gesch. Polens, I. 525.^[VISSZA]
10. Kiadta Pray, Vita B. Margaretae Virginis. 1780. és ujabban Volf György, Magyar Nyelvemléktár, VIII. k.^[VISSZA]
11. Ez tévedés, Zsófia, Vak-Béla leánya, Konrád király fiának jegyese, miután Konrád nem engedte a házasság megkötését, Admontba ment apáczának és ott is maradt, bár II. Géza több izben felszólitotta a hazatérésre.^[VISSZA]
12. Maga a legenda szerint Prisca napján, január 18-án.^[VISSZA]
13. Margit szentté avatása ügyében a szentszék több izben rendelt vizsgálatot, de a canonisatio nem történt meg. A pápa nem szentesitette a népies szentté avatást.^[VISSZA]
14. Wertner, az Árpádok. 507. l. és 531. l.^[VISSZA]
15. Szabó Károly, Kún László. 9.^[VISSZA]
16. Margit-legenda, Pray kiadása, 346. l.^[VISSZA]
17. Fejér, Codex Dipl. V/III. 76. Knauz, Mon. Strig. II. 144.^[VISSZA]
18. Fejér, id. m. V/II. 148.^[VISSZA]
19. 1272. szeptember 3. U. ott, 37.^[VISSZA]
20. „Karolus, illustris Jerusalem et Sicilie regis primogenitus, dei gratia rex Hungariae” czimmel adja ki 1272 augusztusban egyik oklevelét. Fejér, Codex Dipl. V/II. 35. Talán összefügg e nápolyi törekvésekkel, hogy ugyanakkor Trauban „vacans”-nak tartották a magyar királyságot.^[VISSZA]
21. L. Anjou Károly magasztalását X. Gergelynek Lászlóhoz még 1272-ben intézett levelében. U. ott, 61.^[VISSZA]
22. Levele X. Gergely pápához. Theiner, Monum. I. 306.^[VISSZA]
23. Miklós pápa 1279 deczember 10-én kelt levele Fejérnél, Codex Dipl. V/III. 575.^[VISSZA]
24. Theiner, Monum. I. 327–335.^[VISSZA]
25. Miklós pápa id. levele.^[VISSZA]
26. Knauz, Monum. Stigon. II. 112.^[VISSZA]
27. 1279. június 20. Theiner, Monum. I. 334.^[VISSZA]
28. Lászlónak és a legatusnak küzdelme nagyon foglalkoztatta azon kor krónikásait. Könnyü volt az esetből levonni az erkölcsi tanuságot. Legbővebben szólnak róla a salzburgi évkönyvek. Mon. Germ. IX. 805–6. és azt követve és bővitve a Reimchronik, 24407–24948. sor.^[VISSZA]
29. A rimes krónika hozzáteszi, hogy egy kún nő mellett.^[VISSZA]
30. Ki volt átkozva, de a legatus őt 1279. május 5-én feloldotta. Knauz, Monum. Strig. II. 97. Uj büne abban állott, hogy a király meleltt maradt, mint alkanczellárja, – s talán abban is, hogy őt a legatus ellen izgatta.^[VISSZA]
31. Annales S. Rudberti Salisburg. i. h. Reimchronik. Nevezetes, hogy Fülöp zsinati rendeleteinek 76. pontja egyházi átokkal fenyegeti azokat, kik halottjaikat máshová temetik, mint plébániájukba, vagy oda, hová őseiket temették. Romuald Hube, Antiquissimae Constitutiones prov. Gnesnensis.^[VISSZA]
32. 75. pont.^[VISSZA]
33. 24733–37. sor.^[VISSZA]
34. U. ott, 24773–84. sor.^[VISSZA]
35. Annales Poloniae. 1281-hoz. Mon. Germ. XIX. 646.^[VISSZA]
36. 1282. Fejér, codex Dipl. V/III. 123.^[VISSZA]
37. Theiner, Monum. I. 347.^[VISSZA]
38. Fejér, id. m. IV/III. 184.^[VISSZA]
39. Budai krónika. 207.^[VISSZA]
40. Kézai Simon, Gesta Hungarorum. Endlicher kiad. 123. A Hód tava melletti csatát Szabó Károly 1280 augusztus 24-re teszi. Ez azonban korántsem bizonyos. Feltünő, hogy a legtöbb oklevél, melyben az ott érdemeket szerzett vitézeket jutalmazzák, 1282 után kelt. 1282 októberben kelt a pápának üdvözlő levele is. Ezt a chronologiai kérdést tehát még teljesen eldöntöttnek nem tarthatjuk.^[VISSZA]
41. Annales S. Rudberti Mon. Germ. IX. 808.^[VISSZA]
42. Latinosan Neugerii.^[VISSZA]
43. Bécsi képes krónika, 208. Az osztrák évkönyvek bécsi folytatása. Mon. Germ. IX. 713. Az augsburgi kis évkönyvek u. ott, X. 10. Lengyel évkönyvek u. ott, XIX. 648.^[VISSZA]
44. Lengyel évkönyvek, id. h. Fejér, Codex Dipl. V/III. 384.^[VISSZA]
45. Fejér, Codex Dipl. V/III. 358–361.^[VISSZA]
46. Bécsi képes krónika, 208–209.^[VISSZA]
47. U. ott, 210. Monum. Strig. II. 228. 250. 262. stb.^[VISSZA]
48. Az angol Annales Waverleianses elbeszélése.^[VISSZA]
49. Fejér, id. m. V/III. 484–86. Mon. erm. XI. 454.^[VISSZA]
50. Mon. Strig. II. 250.^[VISSZA]
51. Reimchronik, 39835–39907. sor.^[VISSZA]
52. U. ott, 40460–40503. sor.^[VISSZA]
53. Bécsi képes krónika, 210. Árboczot László egy 1289-i oklevelében rokonának nevezi. Fejér, id. m. V/III. 454.^[VISSZA]
54. U. ott, 210–11.^[VISSZA]
55. Reimchronik, 40514–40551. sor.^[VISSZA]
56. A bécsi udv. könyvtár 545. számú codexe, 26. 1342-ben irták.^[VISSZA]
57. Bécsi képes krónika, 213.^[VISSZA]
58. Fejér, Codex Dipl. V/I. 122.^[VISSZA]
59. Május 27-én. Id. m. V/II. 471–473. Ezt az oklevelét mint király ujra megerősiti.^[VISSZA]
60. Szabó Károly, id. m. 63.^[VISSZA]
61. Reimchronik, 40093 sor. Graf Arnold von Trigau Pauler Gyula szerint Buzád nemzetség, Stridló ura. Id. h. II. 528.^[VISSZA]
62. Reimchronik, 40364–40459. sor.^[VISSZA]
63. Hornecki Ottokár azt a kifejezést használja: „mit den hôhsten uramen.” 40887. sor.^[VISSZA]
64. 1291 augusztus 9. Fejér, id. m. VI/I. 136.^[VISSZA]
65. U. ott. 292.^[VISSZA]
66. Reimchronik, 40845–48. sor.^[VISSZA]
67. 1293 január 11. Fejér, id. h. 237.^[VISSZA]
68. Reimchronik, 41267–89. sor.^[VISSZA]
69. Reimchronik, 40902–22. sor. A Morosinik kincseit a hazai krónika is emliti: „Qui erant infinitarum divitarum.”^[VISSZA]
70. Lyon, 1245 augusztus 20. Fejér, Codex Dipl. IV/I. 374.^[VISSZA]
71. Felhatalmazása 1290 szeptember 9-én kelt. Theiner, Monum. I. 366. l.^[VISSZA]
72. U. ott, 370.^[VISSZA]
73. Knauz, Monum. Strigon. II. 277.^[VISSZA]
74. Fejér, Codex Dipl. VI/I. 75.^[VISSZA]
75. Wenzel, Árpádk. új okm. V. 9.^[VISSZA]
76. Magy. dipl. Emlékek az Anjoukorból, I. 76.^[VISSZA]
77. Reimchronik, 41061–41179. sor.^[VISSZA]
78. Reimchronik, 40810–41840. sor.^[VISSZA]
79. 1293 márczius 16-iki oklevél. Fejér, Codex Dipl. VI/I 242.^[VISSZA]
80. Continuatio Vindobonensis. Mon. Germ. IX. 716. Ennek részrehajlatlan elbeszélését ékítette és bővítette Ottokár.^[VISSZA]
81. Fejér, Codex Dipl. VI./I. 180–185.^[VISSZA]
82. U. ott, 238.^[VISSZA]
83. U. ott, 201.^[VISSZA]
84. U. ott, 301. Endre fogságáról Szabó Károly irt egy kimeritő tanulmányt a Századok 1884. folyamában.^[VISSZA]
85. Pauler Gyula azon nézetét, hogy Csák Máté már akkor a teljes függetlenségre törekszik (id. m. II. 568.) a kútfőkben megerősitve nem találom.^[VISSZA]
86. Bald szepesi ispán olasz ember. Annak unokaöcscsét, a firenzei Ciprianit szintén mint hivét emliti és jutalmazza. Fejér, id. m. VI/II. 249.^[VISSZA]
87. Reimchronik, 41483–41515. sor.^[VISSZA]
88. Croniche di Giovanni Villani VIII. 13. fej.^[VISSZA]
89. Trevisoi Bonzano Péter tudósitásai 1300 szeptember és október haváról. Wenzel, Árpádk. Uj Okmtár, V. 260–63.^[VISSZA]
90. István nádor, Ernyei fia 1303 február 26-án kelt oklevelének szavai. Anjoukori okmánytár, I. 52–53.^[VISSZA]