Dacia.
Hadrianus nagy bronzérmén.
Felirata: DACIA. S(enatus) C(onsultu.)
SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE
Hadrianus állítólag leszedeti Traianus dunai hídját. Tartózkodása Daciában és Pannoniában. A római jog kiterjesztése. L. Aelius, Pannonia helytartója. Antoninus Pius; Marcus Aurelius. A markomann háborúk kitörése. A Garam melléki ütközet. A barbárok meghódolása. A tervezett Sarmatia, Marcomannia tartományok. Újabb lázadás; Marcus halála. Commodus békeföltételei. A pannoniai serei Septimius Severust kiáltja ki császárrá. Caracalla, Alexander Severus; Maximinus Thrax erélyes föllépése. III. Gordianus, Philippus. A gótok betörése. Decius megmenti Daciát. Gallienus. Dacia elveszése. Claudius megveri a gótokat. Aurelianus. Dacia Ripensis. Probus, Carus. Diocletianus legyőzi Carinust
Traianus alatt a római birodalom oly kiterjedést nyert, minővel sem azelőtt, sem azután nem birt. Dacia meghóditása a római fegyverek utolsó, nagy jelentőségű ténye volt. Hadrianusnak (117–138), bár jeles katona volt, mindazonáltal be kellett látnia, hogy az óriási birodalom határai csak úgy védhetők meg sikerrel, ha a hadsereget szaporitja. Már pedig erre nem volt pénz. Ha már költeni kell, fontosabbnak tartotta a közigazgatás javitását. Inkább kész volt egyes tartományokról lemondani, semhogy mások megtartását, hol a római élet már mély gyökeret vert, koczkáztassa.
Tényleg lemondott az Euphratesen túl fekvő vidékekről s Armeniáról. Daciát illetőleg is hasonló szándékáról értesülünk. Ha Dio Cassiusnak1 hihetünk, úgy Hadrianus a hidat, melyet Traianus Turn-Severinnél a Dunán át veretett, felső részeiben leszedette. Attól tartott, hogy az ellenség, meglepve az őrséget, könnyebben hatolhat be a hidon át Moesiába, mint különben. A hir magának Daciának feladásáról azonban csak következtetés volt, azok után, mik keleten történtek, s aligha felelt meg Hadrianus tényleges szándékának. Inkább az ellenkezőt vagyunk hajlandók hinni. Lehetetlen, hogy Hadrianus fel ne ismerte volna Dacia fontosságát a többi dunai tartományok fentartása szempontjából.
Dacia.
Hadrianus nagy bronzérmén.
Felirata: DACIA. S(enatus) C(onsultu.)
Hadrianus csak szükségből, vonakodva viselt háborút. Már nehány hónapra azután, hogy Antiochiában 117 augusztus 11-én adoptálásáról értesült s a sereg imperatornak üdvözölte, a hirre, hogy a sarmata roxolánok nyugtalankodnak, elhagyja Syriát. A csapatokat előre küldi, maga pedig utánok megy Moesiába. Nyilván Daciába törtek be a roxolánok.2
Hadrianus november végén érkezett meg a Dunához. A háború nem folyhatott sokáig. Az volt a vége, hogy a roxolánok királya ugyan visszanyerte a teljes anyagi támaszt, egyúttal azonban római polgárjoggal ruháztatván fel, hűbéri viszonyba került Rómához. Nehogy pedig ujabb meglepetésektől kelljen tartani, Hadrianus egyik legderekabb hadvezérét, Marcius Turbót, mint helytartót rendkivüli hatalommal Dacia s mindkét Pannonia élére állitotta.3 Turbo parancsnokságának kiterjesztése Pannoniára arra enged következtetni, hogy e tartomány biztossága sem állott minden kétségen felül.
Hadrianus pánczélos mellszobra.
A nápolyi múzeumban
Annak emlékére, hogy Hadrianus Moesiában és Daciában tartózkodott, érmek készültek. Nyilván e látogatása szolgáltatott arra is alkalmat, hogy Dacia fővárosa, Sarmizegetusa 118-ban a császár tiszteletére emlékkövet állitott.4 Hadrianus arra használta fel ottlétét, hogy a tartományok állapotáról személyesen meggyőződjék. Valószinüleg ekkor kapta Drobeta5 Daciában s több moesiai helység városi szervezetét. Mindennél fontosabbak voltak intézkedései, melyekkel Daciát külső támadásokkal szemben biztositani igyekezett.6
Hogy Turbo rendkivüli parancsnoksága csak ideiglenes volt, kitünik egy 129 évben kelt diplomából, melyben azon segédcsapatok legénysége kap polgárjogot, mely Dacia Inferiorban állomásozik. Mig Turbo áll Dacia élén, a provincia kettéosztásának nem igen lehetett értelme.
Hadrianus útja Róma felé Pannonián át vezetett. Mint Pannonia volt helytartója, eléggé ismerhette ugyan ennek viszonyait, mégis valószinü, hogy itt megszakitotta útját s a csapatok felett szemlét tartott. Ránk maradt egy verses sirfelirat,7 melyben az elhúnyt, ki batáv volt, eldicsekszik, hogy Hadrianus szemeláttára teljes fegyverzetben átúsztatta a Dunát.
A felirat lelhelye ugyan ismeretlen, sokkal valószinűbb azonban, hogy oly tényt örökit meg; melynek Hadrianus ez alkalommal volt tanuja, mint akkor, midőn Pannoniát, mint császár másodszor kereste fel. Dio Cassius szintén megemlékezik a batáv lovasok ezen ügyességéről.8
Valamint Daciában s másutt, hol Hadrianus megfordult, úgy Pannoniában is személyes látogatásával hozható kapcsolatba egyes városoknak szervezése római városok mintájára. Mursát (Eszék) talán már ekkor emeli colonia rangra.9 Nem valószinü, hogy Hadrianus ezen alkalommal Pannonia északi részét is felkereste volna. A 118. év közepe táján már Rómában van. Sietnie kellett, mert hirét vette, hogy a római társadalomhoz tartozó legelőkelőbbek élete ellen összesküdtek.
121 április végéig Rómában marad. Ekkor kél első utjára. Bejárja Galliát, onnan Felső-Germaniát keresi fel, majd a Duna mentén halad tovább keletnek, meglátogatva Raetiát, Noricumot s talán Pannonia északi részét.10 Ez utóbbi tartományban ezúttal való tartózkodása nem annyira bizonyos, mint akkor tett látogatása, mikor Moesiából vette utját Rómába. Ittlétét ezúttal sem örökiti meg semmiféle érem, ahogy az raetiai s noricumi tartózkodása alkalmával történik. A lehetőség még sincs kizárva. Legalább az a körülmény, hogy a Pannonia északi részében fekvő Carnuntum, Aquincum s Solva az ő uralkodása alatt nyernek római jogot, a feltevést igazolni látszik.
A városok, melyeket Hadrianus ajándékoz meg római joggal, az Aelia nevet, gensének nevét, a melyhez tartozott, viselik mint praedicatumiot. Carnuntum és Mursa polgársága azonfelül ugyanazon tribusba, a tribus Sergiába sorakozik, melynek maga a császár tagja volt.
Traianus egyetlen egy esetben, Veterával tette meg, hogy a városnak római jogot adományozott a nélkül, hogy a legiót onnan elmozditotta volna. Hadrianus óta a legio állomásozása többé nem zárja ki, hogy az állomási hely városi jogot nyerjen. Mikép is távolithatta volna el Hadrianus a legiókat két oly fontos helyről, minő a Duna védelme szempontjából Carnuntum és Aquincum voltak?
Másrészt meg azonban sokkal jobban szivén feküdt a provinciák sorsa, semhogy a méltányos igények előtt szemet húnyt volna. A mily mértékben vert gyökeret egyes községekben a rómaiság, azonkép állott elő a szükség, hogy római városok mintájára szerveztessenek.
A római jogot nemcsak egyes helységek kapták meg, hanem megkapták a hazánk területével szomszédos karnok is, kik Aquileiától és Triesttől északra laktak. Hálából Hadrianusnak emlékkövet11 emelnek, mely a Neviodunum (Dernovo) területéhez tartozó Straschában került napfényre. A lelhely elegendő bizonyiték arra, hogy ugyanakkor maga Neviodunum is ugyanabban a kitüntetésben részesült. Miután a karnok mindenha Itáliához tartoztak, szükségkép Neviodunum vidékének is ez alkalomból Italiához kellett csatoltatni. A IV. században Savia nagyobb része egész Sisciáig tényleg Italiához tartozott.12
A provincialisokkal szemben jóakaratának más irányban is jelét adta Hadrianus. Hogy az igazságszolgáltatást javitsa, a iuridici intézményét kiterjesztette – ha mindjárt rendkivüli módon – a tartományokra is. Mint egy székesfehérvári feliratból13 tudjuk, mindkét Pannoniának közös iuridicusa volt T. Statilius Maximus személyében propraetori ranggal. Statilius később Pannonia Inferior helytartója lett, 144-ben pedig consul.14
Szóval elég okuk volt a tartományoknak, hogy Hadrianus uralkodását áldják. Különösen a városok sokat köszönhettek neki. Mursában a II. segédlegióval a 133 évben valamely középületet emeltet vagy javittat ki.15 Hálás volt Hadrianus iránt polgár és katona egyaránt. Daciában a legio XIII.16 s a cohors II. Flavia Commagenorum17 állitanak tiszteletére emlékköveket. Aquincumban a vicus Basoretensis18 készitett ilyet.
Nem lévén Hadriusnak gyermeke, úgy akart utódról gondoskodni, hogy L. Ceionus Commodus Verust adoptálta L. Aelius Caesar néven s egyelőre mindkét Pannonia kelytartóságát reá ruházta, a mi eléggé mutatja tartományunk jelentőségét.19 Minthogy L. Verus még Hadrianus életében halt meg, ujabb adoptióhoz kellett folyamodnia; igy lett utódjává Antoninus Pius a császári trónon.
Hadrianusnak a határvédelem érdekében tett intézkedései megtermették gyümölcsüket. A britanniai védőművek felépitése, a germaniai limes befejezése, a pannoniai városoknak, mint katonai fontosságu helyeknek előtérbe tolása, a daciai várak létesitése, melyekkel a tartományba keletről vezető utakat elzárta, lehetővé tették, hogy a birodalom legalább nehány évtizedig a békét élvezhesse. Bizonyára lényegesen közreműködött e tekintetben a hadsereg fegyelmezettsége is, melyre Hadrianus kiváló súlyt fektetett.
Hadrianus mozgalmas uralkodásával szemben éles ellentétben áll Antoninus Pius (138–161) csendes, egyhangu kormányzása. Minden törekvése oda irányul, hogy a fennálló állapotokat megtartsa s mindenkinek nyugalmat, jólétet biztositson. Alattvalói szerették, az idegenek tisztelték.20 Akkora tekintélye volt a külföld szemében, hogy a hűbér államok azt fogadták el királyul, kit ő akart. Királyokat adott a lazoknak, armeniaiaknak, s a mi minket legközelebb érdekel, a Duna balpartján, Felső-Magyarországban lakó quádoknak.21
Ha történtek is a birodalom határain zavarok, azokat hadvezérei könnyű szerrel lecsendesitették. Tudomásunk van róla, hogy többek között a germánokat és dákokat is megverte.22 Az utóbbiak alatt nyilván azok értendők, kik Traianus alatt elhagyták hazájokat s most Erdélybe betörtek. Általában azonban béke uralkodott. Katonai mozgósitások nem igen történtek. Igy például Felső Pannoniában ugyanazon segédcsapatok állomásoznak 154-ben, mint 148-ban.23
Hadrianus és Antoninus Pius uralkodása alatt a provinciáknak jó dolguk volt. Marcus Aureliusszal (161–180) beköszönt a hanyatlás kora. Maga a császár a legbékeszeretőbb emberek egyike volt, s ha tőle függött volna, a birodalom nyugalmát nem háboritja semmi. A csend a birodalom határai mentén lakó barbárok között azonban csak látszólagos volt. Antoninus Pius lanyha politikája nem vetett számot az elégületlenséggel, mely mindinkább elharapódzott köztük, mióta tétlen életmódra voltak kárhoztatva. A legcsekélyebb külső indok elegendő volt, hogy megmozduljanak s annál erőszakosabban lépjenek fel.
A veszély előjelei valószinüleg már Antoninus Pius alatt mutatkoztak. Úgy kell lenni, hogy a keleti tenger s az alsó Visztula mellékén lakó gótok délre fordultak s a római birodalom határán lakó különböző néptörzseket lakóhelyeikből kiszoritani igyekeztek. Ezek nem tehettek mást, mint hogy a római birodalomban keressenek új hazát. A mozgalom óriási mérveket öltött. Az összes népek Illyricum határától Galliág feltámadtak.24 Kölcsönös megállapodásról nem igen lehet szó. A közös szükség folytán azonban ugyanaz az érdeke, czélja volt az egyiknek, mint a másiknak.25 A nagy hadjáratban – Marcus életirója szerint – 18 nép vett részt.26 Első sorban emlitendők a markomannok, ugyanazok, kikkel a rómaiaknak Maroboduus királyuk alatt meggyült a baja. Velök szövetkeztek a quádok s példájukat követték nyugoton a nariskok és hermundorok, keleten a sarmata iazygok. A történetirók közönségesen a markomann háborúkról beszélnek, a hadjárat hivatalos neve azonban bellum Germanicum et Sarmaticum volt, minthogy előbb a germánok, később a sarmaták ellen irányult.
A császár a quádok királyának kezet nyújt.
Antoninus Pius nagy bronzérmén.
Az érem körirata: REX QVADIS DATVS. S(enatus) C(onsultu.)
A népekre bátoritólag hatott, hogy a dunai csapatok egy része a keleti háborúban el volt foglalva. Valószinüleg minden egyes legio küldött oda csapatokat.
Marcusnak tudomással kellett birni a mozgalomról, de nem tesz semmit; be akarja várni a keleti háború végét.27 A késedelmezés iszonyuan megbosszulta magát. Eddig a rómaiak támadtak, most első izben a római birodalom volt a megtámadott. A lakóhelyeikből kizavart népek bebocsáttatást követelnek, különben fegyveresen törnek be.28
Még mielőtt Marcus rászánja magát a háborúra, a barbárok elözönlik Daciát. Verespatakon (Alburnus maior) a megrémült bányászok a vész közeledtére eltorlaszolják az aknákat, – legalább 167 utáni időből nem ismerünk e helyről viaszostáblákat, – Sarmisegetusa csak ügygyel-bajjal menekül meg a veszély elől.29
A főtámadás azonban Pannonián át Italia ellen irányul. A barbár tömegek eljutnak Aquileiáig s ostrom alá fogják, Opitergium-ot (Oderzo) földig rombolják. Mindez még 166-ban történik, mely évre Avidius Cassiusnak Ázsia helytartójává való kinevezése esik.30 Marcus csak 167-ben indul meg Rómából. Bár nem szivesen tette, rá kellett szánnia magát, oly borzasztó volt az ijedelem a tartományokban.
Furius Victorinus, a gárda praefectusa ment előre, a császár Lucius Verus társaságában követte. A hirre, hogy Victorinus elesett és serege elpusztult, Verus visszatérésre nógatta testvérét. Úgy látszik vissza is fordultak, legalább a 167–169 évekből való érmek FORTUNA REDUX31 körirattal erre engednek következtetni. 168 végén azonban ujra elhagyják Rómát s eljutnak Aquileiáig. A császárok fellépésére meghátrálnak a barbárok. Sőt mi több, a quádok csak úgy nyugodnak meg, ha előbb az, ki elveszett királyuk helyébe megválasztatott, megnyeri a császárok tetszését. Verus látva, hogy a legtöbb nép követeket küld, kik az elpártolásért bocsánatot kérnék, ujból visszatérésre akarja Marcust beszélni. De ez nem bizik a követek igéretében, hanem átlépi az Alpeseket s csak miután mindent megtett Illyricum és Italia biztositására, fordul vissza. Altinumnál Verust gutaütés érte.32
Marcus Aurelius mellszobra.
Rómában, a capitoliumi múzeumban
Marcus kétségkivül már ez alkalommal eljutott a Dunáig, úgy hogy Pannoniát s a szomszédos tartományokat az ellenségtől megtisztitva hagyta vissza. Minthogy a meglevő hadsereg a veszélyeztetett vidékek jövendő biztositására nem volt elegendő, Noricum és Raetia védelmére két új legiót (legio II. Pia és III. Concordia) szervezett. A II. legio számára Lauriacumban (Lorch) hatalmas tábor épült. Erőditményekkel biztosittattak a Duna mellékfolyóinak torkolatai egészen Passauig. A carnuntum-vindobonai legiotáborokat hasonlókép jobbra-balra a kisebb castellumok hosszú sora támogatta. A Dunán három ponton, Lauriacumban, Arlapában (Noricum) s Carnuntumban hadihajók állomásoztak. Az alsó Duna védelmére a gétákkal szemben pedig Troesmisben a legio I. Italica és V. Macedonica egyesittettek.33
Dalmatia és Italia biztossága is kétséges lévén, Marcus megerősitteti Salonae és Aquileia falait. Alatta lesz Dacia consularis provinciává34 s három részre osztatott fel.
Ezen intézkedések aligha hajtattak mind végre, midőn Marcus 169 vége előtt ujolag kénytelen a Duna vidékére sietni, ezúttal egyedül. Nyilván ujabb betörések tették szükségessé jelenlétét. Nem volt elég, hogy a barbárok ezrével hurczolták magukkal a Dunán át a foglyokat, a dögvész, melyet Verus csapatai keletről hoztak, még jobban megtizedelte a katonaságot. Óriási lehetett a hiány legénységben. Marcus a legvégső eszközökhöz nyúl. Miként a pún háború alkalmával történt, fegyvert ád a szolgák kezébe, felfegyverzi a gladiatorokat s a diocmitáknak nevezett községi őröket, még Dalmatia és Dardania tolvajaiból is állit katonákat. Végre megvásárolja magukat a germanokat, hogy a germanok ellen harczoljanak. A hiányzó pénzre pedig úgy tesz szert, hogy Traianus forumán eladatja a császári ház ruháit, poharait, aranyedényeit s nagy művészek szobrait és képeit.35
Egyszersmind – igen természetesen – a honnan csak teheti, csapatokat von el. Igy került Afrikából a legio III. Augusta egy vexillatiója (zászlóalj) ez alkalommal hozzánk.36
A háború szintere azonban sokkal nagyobb kiterjedésű volt – a Marchtól a Duna torkolatáig nyúlt – semhogy Marcus egyetlen hadtesttel operálhatott volna. Három részre osztotta tehát. Maga kezdetben Carnuntumban a harczok tűzpontján állapodik meg s onnan vezérli a hadsereg középső részét. A bal szárny élén Castra Regina (Regensburg) főhadiszállással Helvius Pertinax, a későbbi császár és Claudius Pompeianus,37 a császár veje, állanak. A jobb szárny, mely mind a három Dacia és Felső Moesia őrseregeit egyesiti, M. Claudius Fronto kezében van.38
Sajnos, a hadjárat egyes mozzanatairól nincsenek sem topographiai sem chronologiai biztos adataink.
Marcusnak már 170-ben kellett győznie, ekkor kiáltják ki ugyanis hatodszor imperatorrá. A markomannokat semmisitette meg, még pedig ép akkor, midőn a Dunán átkeltek.39
A Germanicus czimet csak 172-ben veszi fel, a mi ujabb győzelmet jelent. Valószinűleg az a győzelem ez, melyet a jobb szárny vezérei Pertinax és Pompeianus a chattok fölött arattak,40 kik Raetiába és Noricumba törtek be s ott sokáig fosztogattak. Annál szerencsétlenebbül jár Claudius Fronto Daciában. A germanok és iazygok együttes támadását ismételten szerencsésen visszaveri ugyan, végre azonban ott találja halálát a csatatéren.41 Utódja Cornelius Clemens.42
A quádok ellen viselt háborúnak csak egyetlen részletét ismerjük A rómaiak közel álltak a pusztuláshoz, egyedül a véletlennek köszönhették végre a győzelmet. A quádok oly helyen ereszkedtek csatába, hol a rómaiakat körülzárhatták. Arra számitottak, hogy a forróság és szomjuság minden további erőmegfeszités nélkül kezeikbe szolgáltatja őket. A rómaiak nem tehettek semmit, sebeik, a nap heve s szomjuk miatt nagy szorongásba jutván, képtelenek voltak tovább folytatni a harczot, midőn egyszerre sűrü felhők gyűltek össze s isteni rendelésből hüsitő esőt bocsátottak alá.43
Jupiter Pluvius esőt ont a római hadseregre.
Antoninus oszlopán
A rómaiak az eső megeredtekor – folytatja Dio – égre tekintettek s a cseppeket szájukkal fel fogták. Némelyek paizsaikat, mások sisakjukat tartották alá s nemcsak maguk ittak mohón, hanem lovaikat is megitatták. Midőn az ellenség reájuk tört, egyszerre ittak s harczoltak, egyes sebesültek pedig a vizzel együtt a sisakba omló vérüket szürcsölték. A támadás igen veszélyes lehetett volna, ha villám és heves jégeső nem sujtja az ellenséget. Látni lehetett, hogy hull az égből egyszerre viz és tűz. Mig az eső egyeseket felüditett, mások a villámtól találva meghaltak. A tűz a rómaiakat is érte ugyan, de itt rögtön kialudt. Az ellenségnek semmit sem használt az eső, sőt inkább olajként táplálta a tüzet. Náluk is esett s mégis viz után vágytak. Némelyek sebet ütöttek testükön, hogy vérrel eloltsák a tüzet, mások a rómaiakra rontottak, mintha csak náluk volna található a mindent megmentő viz. Még Marcus is megsajnálta őket.44
Antoninus oszlopán, Rómában a piazza Colonnán, melyen Commodus a Traianus oszlopa példájára, apja markomann háborúit megörökité, megvan a leirt jelenet: Jupiter kinyújtja karjait, jobb felén vannak a vizet gyűjtő rómaiak, a baloldalon a villám által sujtott quádok.
Maga Marcus serege megmentését s a győzelmet égiek közreműködésének tulajdonitá. Rendkivüli eseményt látott a váratlan esőben, bár tikkasztó nyár idején nincs abban semmi különös. A pogányok úgy magyarázták, kogy a Marcus kiséretében levő egyptomi varázsló, Arnuphis eszközölte ki az esőt Hermestől. Máskép értelmezték idővel a keresztények. Szerintök volt a császárnak egy legiója, mely melitenei katonákból állott, kik mindnyájan Krisztus hivei voltak. A kétségbeesés órájában a gárda parancsnoka azzal a kijelentéssel lépett a császár elé, hogy a keresztények mindent kieszközölhetnek imáikkal. E hirre Marcus felszólitá a legiót, hogy imádkozzék Istenéhez. Az ima meghallgattatott s az Isten az ellenséget villámokkal sújtá le, a rómaiakat pedig esővel enyhité meg. Marcus csodálatában a keresztények javára rendeletet bocsátott ki s a legiót a „villámszóró”-nak (fulminatrix) nevezte el. A katonák viszont hetedszer üdvözlik imperatornak.45
Káka között megvonuló germánok. Antoninus oszlopán
A császár följegyzései szerint az ütközet a Gnanua (Garam) mellékén, 173-ban történt. Ezen évből ismerünk érmeket: GERM(ANIA) SUBACTA körirattal,46 mi világos jeléül szolgál annak, hogy a harcztér nyugoti részében a béke ezen évben már helyre volt állitva.
A Pannoniában időző császárhoz egyik követség a másik után jő s felajánlják a népek hódolatát. Marcusra a legnagyobb jelentőséggel birt a quádok meghódolása és pedig hazájuk geographiai helyzeténél fogva. A markomannok és iazygok között lakván, ha meghódolnak, e két hatalmas s még mindig fegyverben álló nép egyesülését akadályozzák meg, Marcus elfogadja a békejobbot azzal a feltétellel, hogy a markomannokat és iazygokat sem országukba be nem fogadják, sem azon át nem eresztik. Egyúttal kiköti, hogy vásárokra el ne járjanak, és pedig egyszerűen azon okból, mert különben a szomszéd barbárok könnyen közéjök vegyülhetnek, a római tarületet kikémlelhetik s a szükségesekkel elláthatják magukat. Miután a quádok még lovak és marhák szállitására is kötelezik magukat, továbbá 13,000 foglyot és szökevényt szolgáltatnak ki, Marcus azokat, kik római területen akarnak megtelepedni, befogadja, a hazájukban maradtaknak pedig Furtius személyében királyt ád.47 A quádokkal számos más néptörzs is talál új hazát a római birodalomban. Részben katonai szolgálatba lépnek s távoleső provinciákba küldetnek, részint pedig Daciában, Pannoniában, Moesiában, Germaniában, sőt Italiában is nyernek új lakóhelyeket. A mióta azonban a telepitvényesek azon része, mely Ravenna körül lakott, lázongani kezdett, s a várost is hatalmába keritette, barbárok többé nem kerültek Italiába.48
Marcus 175 elején megkapja a Sarmaticus czimet.49 A sarmaták azonban kétségkivül már előbb kértek békét Marcustól, de ez elutasitotta őket, mint hitszegő népet. Bizonyára nem felejtette el Daciába történt betörésüket, mely alkalommal egyik legjelesebb tábornoka, Fronto, elesett. Talán neki személyesen is kellett már e néppel a Duna jegén megküzdeni a nélkül, hogy számbavehető sikert ért volna el.50 A visszautasitás legfőbb oka azonban alighanem az volt, hogy a markomannokkal egyetértve, a quádokat újra lázadásra sarkalták, még pedig nem minden eredmény nélkül. Ezek tényleg elűzték Furtiust, s önhatalmulag Ariogaesust helyezték a trónra. A iazygok támogatták harczaikban, a markomannokat pedig, midőn a rómaiak megszalasztották, befogadták országukba. A feltételeket sem tartották meg. Igy még a foglyokat sem szolgáltatták ki mind. Legfölebb azokat adták vissza a rómaiaknak, kiket vagy el nem adhattak, vagy munkára nem alkalmazhattak.
Marcus annyira megharagudott Ariogaesusra, hogy annak, ki élve állitja eléje, 1000, annak pedig, ki fejét hozza, 500 aranyat igért. Hiába kérték a quádok a béke megujitását, 50,000 fogoly kiszolgáltatását ajánlva fel. A császár új hadjáratra határozta el magát. Ennek lefolyásáról nincsenek részletes adataink. Csak annyit tudunk, hogy Ariogaesus végre Marcus kezébe kerül, ki őt Alexandriába számkiveti.51
A markomannokkal szemben a rómaiak eleinte a cotinusok segitségét vették igénybe, kik lakhelyek fejében készek voltak ellenök indulni s a római Tarruntenius Paternust elfogadták vezérökül. Csakhogy a rómaiak csalódtak bennök. A háború általános kitörésének hirére a cotinusok Paternus ellen fordultak. Később ezért Marcus kiirtotta őket.52
A markomannok csak a quádok legyőzésének hirére hódolnak meg Követeik nem szivesen fogadják el a béke föltételeit. Marcus átengedi ugyan nekik a szomszédok földjének felét, de kiköti, hogy a Dunától 38 stadiumnyi távolságban (7,02 km.) lakjanak, más népekkel közös vásárokra ne járjanak s túszaikat újakkal cseréljék ki.
Még csak a iazygok meghódolása volt hátra. Marcus az ellenök folytatott harczok alatt Carnuntumtól keletre, talán Aquincumban tartózkodott. El volt tökélve, hogy teljesen kiirtja őket. De Cassius fellázadása Syriában 175-ben meghiusitotta e szándékát s arra birta, hogy elfogadja a iazygok békéjét. Banadaspus királyt nemrég, midőn békekövetséget küldött Marcushoz, népe lánczra verte. Most a legelőkelőbbek, élükön Zanticus királyukkal, jelentek meg a császár előtt s kötötték meg a békét. A feltételek ugyanazok voltak, melyek a quádokkal és markomannokkal kötött békében foglaltattak, azzal a megszoritással, hogy a iazygok a Dunától kétszer oly távol tartoznak lakni. Marcus nem hiába félt szomszédságuktól. Ezt egyebek között az is bizonyitja, hogy ez alkalommal, bár már sokakat eladtak vagy futni engedtek, még mindig 100,000 fogolyt szolgáltattak ki s azonnal 8000 lovasból álló segédcsapatot állitottak ki, kik közül 5000-et Marcus Britanniába küldött.53
Barbár népek szövetséget kötnek.
Antoninus oszlopán
Talán még arra az időre, midőn a béketárgyalások folytak – 175-re – esik a kostobokoknak nevezett dák vagy sarmata rabló néptörzs betörése Görögországba, melyről Pausanias értesit.54 Az astingok által hazájokból kiszorittatva, a kostobokok keletnek veszik útjokat s eljutnak Phokisba, hol azonban Elateia előtt Mnesibulos, polgártársai élén, visszaveri őket. A római kormány csak 176-ban küld segitséget. Az eléjük küldött Julianus Achaián és Makedonián át visszaűzi a rablókat s fejedelmöket Rómába viszi.55
A mi az astingokat illeti, ezek Rhaus és Raptus vezérlete alatt Daciába nyomultak, azon reményben, hogy földet és pénzt kapnak. Clemens, a helytartó, mindkettőt megtagadja tőlük, ők mindazonáltal reá bizzák feleségeiket és gyermekeiket s elindulnak, hogy a kostobokok földjét elfoglalják. Tényleg győznek is, de Daciát még sem hagyják békében. A dacringok attól tartva, hogy őket is hasonló sors éri a kostobokokéhoz, váratlanul az astingokra törnek s annyira megverik, hogy ezek többé nem merik Róma határait háborgatni. Ellenkezőleg alázatos kéréssel fordultak Marcushoz pénzért és földért, megigérve, hogy szembeszállanak ellenfeleivel. Igéretöket némileg be is váltották.56
A béke ekkép végrevalahára helyre volt állitva a Közép-Duna mentén. Ha meggondoljuk, hogy a folyton tartó betörések alatt 200,000 embernél több esett a barbárok kezébe, bizonyára nem találjuk túlzottnak Capitolinus megjegyzését, hogy Marcus Pannoniát a rabszolgaságtól szabaditotta meg.57
Quád pénz.
A felirat szerint Vannius király érme
Marcus még tovább akart menni; egyszer s mindenkorra biztositani akarván a dunai tartományok békéjét, a meghódolt területekből két új tartományt: Sarmatiát és Marcomanniát szándékozott alakitani. Tényleg a római birodalom ezen a részen csak akkor lett volna biztositva, ha határait, Csehországot is belefoglalva, a legtermészetesebb védő vonal, a Kárpátok hegyláncza képezi. Marcusnak azonban Cassius ellen kellett készülnie.58
Mihelyt a barbárok a kényszerhelyzetről értesültek, melybe Cassius trónkövetelése sodorta Marcust, ők is minden áron hasznot akartak abból húzni. Különösen a iazygok kérték a békefeltételek enyhitését. Marcus sok tekintetben teljesitette kivánságaikat. Ezúttal nyilván bennök látta a legmegbizhatóbb támaszt a markomannok és quádok ellen. Azt továbbra is kikötötte azonban, hogy közös gyülekezetekre, vásárokra össze nem jöhetnek, nem lehetnek saját hajóik s a Duna szigeteitől távol maradnak. Egyedül a roxolánokkal érintkezhetnek Dácián át, ha a helytartó megengedi.59 Másrészt azonban a iazygok és burok csak úgy voltak hajlandók szövetséges csapatokat állitani, ha Marcus megigéri, hogy a quádokkal folytatja a háborút. Úgy kell lenni, hogy a quádok és markomannok, miután a rómaiak részéről békében voltak, most már a iazygok ellen fordultak.60
Kisebb-nagyobb engedményekben a többi néptörzsek is részesültek. A szerint a mint megérdemelték, megkapták a római polgárjogot vagy az adó engedtetett el, még pedig egyszersmindenkorra, vagy csak bizonyos időre, vagy gabonával láttattak el.61
Cassius 175 őszén megöletett, még mielőtt harczra került volna a dolog közte és Marcus között. Marcus mindazonáltal 176-ban fölkeresi keletet, de még ugyanezen év november 27-én fiával, Commodusszal diadalt ül Rómában a barbárok legyőzéséért. A legiók nyolczadizben üdvözlik imperatornak. A senatus diadalkaput emel és pedig, mint a rajta állott felirat hirdette: quod omnes omnium ante se maximorum imperatorum glorias supergressus, bellicosissimis gentibus deletis aut subactis...62 Az elégületlenség jelei talán már akkor mutatkoztak a Közép-Dunától északra eső területeken, midőn Marcus még Pannoniában tartózkodott. A quádok és markomannok békefeltételeihez tartozott, hogy a rómaiak területükön várakat épithetnek s azokat helyőrségekkel láthatják el. Marcus 20,000 embert helyezett el ilyenformán idegen területen. A meghódoltak talán belenyugodnak sorsukba, ha a megszálló csapatok nem bántalmazzák. Ezek azonban, a nélkül, hogy szükség lett volna rá, lépten-nyomon akadályozták a lakosokat munkájukban, a földmivelésben ép úgy, mint bármely más foglalkozásuk közepette. A szökevényeket befogadták s igen sokakat rabszolgaságba adtak el. Látva a quádok, hogy kérelmüket a császár meg nem hallgatja, készek voltak feleségestől, gyermekestől a semnonok területére kivándorolni. Marcus azonban útjokat állotta, nyilván mert attól tartott, hogy kiköltözésök újabb népmozgalmakat idézhet elé, melyek a birodalomra veszélyesek lehetnek.63
Marcus távozása s talán a Pannoniában addig állomásozott hadtestek egy részének elvonása alkalmat szolgáltatott arra, hogy a markomannok, hermundurok, sarmaták és quádok ujra fellázadjanak.64 Pannonia helytartói, a két Quintilius, bár belátó, bátor és tapasztalt férfiak, gyöngék arra, hogy a tamadásokat visszaverjék. Marcus nem tehetett mást, mint hogy ismét maga személyesen jelenjék meg a harcztéren. Sietve összeházasitja fiát, Commodust, Crispinával s a senatustól pénzt szerez a háborura. Miután Bellona templomából egy vérbe mártott lándzsát az ellenséges terület irányába dobott, Commodusszal elhagyta Rómát 178 augusztus 5-én.
Tarruntenius Paternus tekintélyes haderővel megelőzi őket s valószinü, hogy még mielőtt a két császár a háború szinhelyén megjelent, szivós ellentállás után győz. Marcust katonái tizedszer üdvözlik imperatornak. A támadások azonban ezuttal is több oldalról történtek, egyetlen győzelem még nem fojthatta el tehát a felkelést. Marcus a Duna partján marad egészen haláláig (180 márczius) s még akkor sem válhatott meg az élettől azzal a tudattal, hogy a Közép-Duna vidékét teljes nyugalomban hagyhatja fiára. Ha még egy évig él tovább, a felkelők területéből provinciákat alakit.65 A halálos ágyán kérve kéri fiát a háboru befejezésére.66
Antoninus oszlopa. Rómában, a Piazza Colonnán
A 19 éves Commodust (180–192), mig atyja tanácsadói veszik körül, büszkeséggel tölti el a gondolat, hogy a birodalom határait az oceánig kibővitheti. Sokkal gyöngébb jellem volt azonban, hogy sem a csábitgatásoknak, melyek Rómába csalogatták, sokáig ellentállani tudott volna. „Meddig akarod még, uram – igy szóltak udvaronczai – a befagyott kútvizet inni, mikor mások a meleg forrásokat s hüs folyókat, a kellemes illatokat élvezik s oly levegőt, minőt csak Italia nyujthat bőven?” Hasztalan tartóztatták vissza a hadsereg főbb emberei. Még az sem használt, hogy gyávaságot vetettek a szemére. Commodus nem szólt semmit, hanem megtette az előkészületeket a hazatérésre. Ott, hol lehetett s amennyire az idő engedte, egyes kedvencz hadvezérei fegyverrel állitották helyre a nyugalmat.67 Moesiában és Daciában Helvius Pertinax csinált rendet.68
Commodusnak könnyű lett volna igen rövid idő alatt végezni a barbárokkal. Néhány sikeres támadás teljesen leigázhatta volna ezeket. A hosszas háborúk következtében a markomannok fegyverfogható népe kipusztult, földjeik parlagon hevertek. Annyira megfogytak, hogy csak két előkelő és két alacsony sorsu férfit küldhettek hozzá békéért. A burok is már teljesen ki voltak merülve. Mig Commodus látta, hogy ellentállásra képesek, megtagadta a békét. Végre megadta azzal a feltétellel, hogy a foglyokat visszaadják s megesküsznek, hogy a területet Dacia mentén 40 stadiumra sem nem lakják, sem legelőnek nem használják.69
A föltételek, melyek mellett a markomannok és quádok békét nyertek, talán még szigoruabbak voltak, s ha Commodus gondoskodik megtartásukról, nincs semmi baj. Mindenekelőtt arra köteleztettek, hogy az időközben szerzett szökevényeket és foglyokat kiszolgáltassák. Kikötötte továbbá a császár, hogy segédcsapatokat állitanak (a quádok 13,000 embert) s terményeik egy részét évenkint oda adják adó fejében. Egyszersmind megtiltotta, hogy gyakran s több helyütt összejőjjenek. Csak egyszer gyülhettek össze havonkint s akkor is egy római centurio jelenlétében. Végre nem volt szabad a iazygokkal, burokkal és vandalokkal szemben ellenségesen fellépniök.
Commodus erre visszavonta seregeit a Duna balpartjáról, a várak ismét visszajutottak a barbárok kezébe. Rómában a császár diadalmenettel ünnepelte nagy sikereit. A barbárok örvendhettek, hogy nyugalmat nyertek, a nélkül, hogy függetlenségüket elvesztették volna. Még jobban meg lehetett elégedve Commodus, hogy Rómában háboritatlanul élvezhette az élet gyönyöreit. Nem sokat törődött azzal, hogy a segédcsapatok kiállitása elmaradt s az adó be nem szállittatott. Csak hogy nyugodtan maradhasson, még ő fizette meg egyes fejedelmek hűségét.70 Az itt-ott felmerülő zavarokat hadvezérei csendesitették le, igy többi közt Daciában, hol maguk a provincialisok szegültek uralma ellen.71
Igy ért véget az u. n. markomann háború, mely kevés megszakitással 15 évig tartott. Marcus, beteg ember létére s bár a háborúskodásnak ellensége volt, uralkodásának legnagyobb részét mégis a táborban volt kénytelen eltölteni. A harczok zajában „Önvallomásainak” irásában keresett vigaszt és szórakozást.
Arra már Augustus uralkodása alatt volt eset, hogy barbár népek a birodalomban lakóhelyeket nyertek. Ez azonban oly nagy mértékben mint Marcus alatt, még nem történt meg. Egész népek, mint a iazygok helyet változtattak. Commodus alatt Sabinianus 12,000 dákot telepitett le Daciában, kik miután hazájukból valószinüleg Traianus alatt kiüzettek, most Daciába betörtek.72
Ezen áttelepitések megfeleltek a barbárok kivánságának s azért könnyen beletörődtek sorsukba, mely idővel reájuk nehezedett. Földet nyertek s szabadok maradtak, viszont azonban katonai szolgálatokat tartoztak teljesiteni. Reájuk bizatott a birodalom határainak megvédése, melyek mentén földjeik feküdtek.
Föltehető, hogy eredetileg azok, kik földjeiket elhagyták, újakat másutt nem kaptak. Idővel azonban, a mint az összes institutiók mindinkább megmerevedtek, egyáltalában megtiltatott a szabad költözködés. Röghöz kötött jobbágyokká lettek, úgy, hogy az apa sorsában utódainak is osztozkodni kellett.73 A római jog coloni vagy inquilini néven ismeri őket. Legelőször Marcus egyik rescriptumában találkozunk velök.
Egyrészt a colonatus intézménye, másrészt az a körülmény, hogy a barbárok száma a római csapatokban egyre nőtt, mindinkább kiegyenlitette az ellentéteket a rómaiak és barbárok között. Annál jobban kiélesedett az Róma városa és a provinciák között. A markomann háborúk óta tudatára jöttek a legiók, hogy ők képezik a birodalom támaszát. A birodalom súlypontja a Duna-melléki legiókra szállt át s az ő magatartásuktól függött első sorban a birodalom jóléte. Az alkalom nem késett sokáig, hogy befolyásukat magának a császári trón betöltésének kérdésében is érvényesitsék.
Commodust 192 deczember 31-én meggyilkolták; ezúttal még az lett utódja, kit a praetori csapatok Rómában császárrá kiáltanak ki. A választás Marcus egyik kipróbált hadvezérére: P. Helvius Pertinaxra esett. A legiók szerették, a barbárok féltek tőle. Az utóbbiak nem mernek zúgolódni, midőn az adót, melylyel Commodus a békét megvásárolta, megtagadja.74 De másrészt maguknak a praetorianusoknak is csakhamar tapasztalniok kellett, hogy a Commodus alatt élvezett arany napok reájuk nézve letüntek. Sokkal jobban el voltak kényeztetve, semhogy sorsukba bele tudtak volna nyugodni s azért Pertinaxnak alig három havi uralkodása után pusztulni kellett, hogy helyet adjon M. Didius Julianusnak, kiben a praetorianusok mindenben inyökre való uralkodót kaptak volna.
Erre már megmozdultak a legiók. Egyidőben kiáltják ki keleten Pescennius Nigert, Britanniában Clodius Albinust, a Dunánál pedig Felső-Pannonia helytartóját, L. Septimius Severust császárokká. A győztes az lett kinek serege a legerősebb s legközelebb volt Rómához. Az pedig a pannoniai sereg volt. Ezzel győzte le Severus aztán előbb keleti ellenfelét, Pescennius Nigert, majd Clodius Albinust is. Egy aquincumi felirat tanusága szerint a II. segédlegio egyik katonájának hamvait Perinthusból hozták haza.
Mint egyeduralkodónak, Severusnak csak a parthusokkal volt hosszabb háborúja. A dunai tartományok békességet élveztek. Ha volt viszály, az maguk a germánok között dúlt. Aistomodiusnak, a germánok valamelyik királyának testvérei Carnuntumban állitanak siremléket.75 Nem az első eset ez, hogy barbár fejedelem római területen talál menedéket s egyúttal megkapja, mint azt családi neve – Septimius – mutatja, a polgári jogot.
Septimius Severus mellszobra.
Rómában, a capitoliumi múzeumban
Jutalmul ezentúl a legiók katonáiból egészittetnek ki a praetori csapatok s különösen sok pannoniai katonával találkozunk köztük. Azzal is megtisztelni vélte a császár a legiókat, hogy nevökkel pénzt veretett. A tiszteletére dedicált számos felirat eléggé bizonyitja, mennyire hálásak voltak a provinciák eme fordulatért. Severus máskülönben is érdemessé tette magát a hálára. A barbárok támadásának már fekvésénél fogva is legexponáltabb tartomány, Dacia helyőrségét megkettőzteti. Eddig csak egy legio állomásozott Daciában, a legio XIII. gemina, Severus most áthozza a V. Macedonicát Alsó-Moesiából s a XIII. legio parancsnoka, Tib. Claudius Claudianus által 195-ben Potaissában (Torda) épitett táborban helyezi el.76
Pannoniáról sem feledkezhetett meg. Utjában Syriából Róma felé megvizsgálja a moesiai és pannoniai csapatokat77 s mint az uralkodása idejéből fennmaradt számos mérföldkő mutatja, első sorban a katonai czéloknak szolgáló utak jókarban tartásáról intézkedik.78 Bizonyára a táborhelyeket is újból megerősitette.79 A csapatok szaporitásának szüksége nem forgott fenn, miután ez idő szerint a markomannok és quádok, úgy látszik, barátságos viszonyban állottak Rómával.80 Nem értjük tehát, mi inditotta mégis arra, hogy a két Pannonia helytartóságát egy kézben, Tib. Claudius Claudianuséban egyesitette (194–7).81
Máskülönben is megtett Severus mindent, hogy az oly soká sanyargatott provinciákban a jólétet emelje. Egyes városok, nevezetesen azok, melyek legiók állomásai voltak, megkapják a colonia rangot. Igy Pannoniában Carnuntum, hol császárrá kiáltatott ki s Aquincum, Daciában Potaissa. Siscia már birta e jogot, Severus újra megajándékozza vele.
Caracalla nyugodt viszonyok között veszi át (211) a trónt s nagyobb zavarok uralkodása alatt sem történnek. Az évi járulékok biztositják a birodalomnak a békét. A helyett a szomszédos barbár törzsek maguk között torzsalkodnak. Caracalla 214-ben a Dunához jön, hogy közelről szemlélje a markomannok és vandalok közt dúló harczokat, melyeknek felidézésében része volt. A quádok és iazygok sem lehettek csendesek, komoly bajt azonban nem okoztak. A császár még azt is megtette, hogy Gaiobomarust, a quádok királyát, kit nála bevádoltak, kivégeztette.82 A iazygokkal talán tényleg hadakozott, legalább a mellett szól Sarmaticus mellékneve, melylyel egyedül Spartianusnál találkozunk.
Útjában kelet felé Caracalla megállapodott Daciában s a szabad dákokat, kik a tartományt zaklatták, halomra ölette. Mihelyt azonban túszokat kapott, nem törődött tovább velük.83
Pannonia kormányzásában az a fontos változás történt Caracalla alatt, hogy Pannonia Superior helyőrsége három legióról kettőre szállittatott le. A Brigetioban állomásozó legio I. adiutrix ezentúl Alsó-Pannoniához tartozik, úgy hogy mindkét tartományban 2–2 legio táborozik. Alsó-Pannonia ennek következtében consularis helytartót kapott.84
Macrinus alatt (217–218) a dacringok, kikkel már Caracallának dolga volt, újra betörnek Daciába. Komoly összetűzésre azonban aligha került a dolog. A dacringok visszakapják túszaikat, a mi békés megegyezésre enged következtetni.85 Egyébként csend van s a béke még oly tehetetlen uralkodó alatt, minő Elagabalus (218–222) volt, sem zavartatott meg. Valamint Caracalla, úgy Macrinus uralkodása idejében is sok történik a tartományok biztositása érdekében. Különösen az útrendszer kifejlesztésére fektetnek súlyt a helytartók.
Alexander Severus (222–235) e tekintetben elődeinek nyomdokain halad. A provinciák máskülönben azonban alatta is csak szerencséjüknek tulajdonithatták, hogy a barbárok csendesen viselték magukat. A milyen erélytelen uralkodó Alexander volt, borzasztó csapásokat mérhettek volna reájuk. A fegyelem a hadseregben teljesen felbomlott. Minden erélyesebb fellépés – mint azt Dio esete mutatja – kegyetlen visszatorlással találkozott.
Midőn Alexander uralkodása utolsó idejében arról értesül, hogy a germanok átlépték a Rajnát és Dunát s a táborhelyeket, városokat, falvakat pusztitják, a Rajnához siet ugyan és háborúra készül; mielőtt azonban meginditaná, alkudozásokkal próbálja magától azt elháritani. Kész mindent megtenni, a mit óhajtanak. Pénzt, földet igér, csak ne kelljen hadakoznia. Ez a gyáva magaviselet vérig sértette a legiókat, különösen a pannoniakat, melyeknek családait, mialatt Alexanderrel keleten harczoltak, a barbárok megtizedelték.86
A legfőbb ideje volt, hogy valahára ismét egy kemény katonaember foglalja el a trónt. C. Julius Verus Maximinus (235–238) az volt. Mint thrák parasztember fia, közlegényből küzdötte volt fel magát császárrá. A katonáknak nem kellett attól tartania, hogy diplomatiai tekintetekkel kijátszsza a birodalom érdekét. Előbb a Rajnánál állitotta helyre a nyugalmat. Együtt harczolt katonáival s mindenütt a legnagyobb bátorságot tanusitotta. Gazdag zsákmánynyal megrakodva s temérdek fogoly kiséretében hagyta el a Rajnát, hogy a Duna vidékére siessen. A telet (236–7) Sirmiumban töltötte, onnan készült tavaszszal meginditani a hadjáratot. Nem csekélyebb szándéka volt, mint hogy az összes germán törzseket az oceánig kiirtja vagy leigázza.87 Semmi kétség, hogy úgy a sarmatákkal, mint a dákokkal a legszerencsésebben harczolt. A küzdelemben résztvettek az I. és II. segédlegiók s a Marcus óta Noricumban állomásozó legio II. Italica.88 Igen gyakoriak nálunk a feliratok, melyekben úgy ő, mint fia, Maximus a Germanius maximus, Sarmaticus maximus, Dacicus maximus czimeket89 viselik. Magyarország területén túl azonban aligha lépett. Ezen szándékát nem valósithatta meg. Alexandert gyávasága buktatta meg, Maximinust katonáival szemben tanusitott túlszigorusága.90
Maximinus 238-ban meggyilkoltatván, az uralom a senatuspárti Pupienusra és Balbinusra szállott. Minthogy a Duna mentén a carpok s valószinüleg a gótok is újból mozgolódni kezdenek, Balbinus háborúra készül ellenök.91 A senatus tanácstalanúl áll, a hadsereget korholja, mely azzal válaszol, hogy mindkét császárt meggyilkolja.
A gárda a 13–14 éves III. Gordianust (238–244) emeli a császári trónra. Apósának Timesitheusnak első gondja, hogy a fegyelmet a hadseregben helyreállitsa, a mire annyival égetőbb szükség volt, mert az alsó Dunánál a carpok és gótok mind félelmetesebben lépnek föl. Moesia már előzőleg igen sokat szenvedett. Nem lévén azonban elegendő pénz a háboru viselésere, Timesitheus legfölebb a védelemről gondoskodhatott. Az utakat kijavittatta,92 a várakat megerősitette.
A carp háború befejezésére vert érem.
Philippus pénze, a hátlapon Victoria alakja koszorúval és pálmával.
Körirata: VICTORIA CARPICA
Ezen intézkedések természetesen nem akadályozták meg a barbárokat abban, hogy, ha kedvük kerekedett, át ne törjék a védelmi vonalakat. E pillanatban azonban nagyobb veszély fenyegeti a birodalmat a perzsák részéről. III. Gordianus a Duna völgyén át siet Ázsiába. Rövid időre megállapodik a Dunánál, mert a sarmaták, gótok és alánok betörtek Moesiába. Gordianus Philippopolisnál véres vereséget szenved ugyan, végre mégis sikerül a betörők szervezetlen csapatait a birodalom területéről kivernie.93 Sirfeliratában, melyet életrajzában94 olvasunk, victor Gothorum, victor Sarmatarum, victor Germanorum czimeket viseli. Ugyanazon alkalommal megerősiti Viminaciumot, colonia rangra emeli s a 240. évi aerával pénzverdét állit fel benne. Dacia örülhetett, hogy ez alkalommal még megszabadult a barbár hordák, nevezetesen a gótok elözönlésétől. Az egész provincia,95 nemkülönben Sarmizegetusa metropolis96 s Napoca decurioi97 emlékköveket állitanak Gordianus tiszteletére.
243 meghalt Timesitheus s Gordianus az arab M. Julius Philippust nevezi ki a gárda praefectusává. De ezzel csak bukását idézte elő. A katonák nem akarván sorsukat egy gyenge, tehetetlen uralkodóra bizni, követelik, tegye meg Philippust társává. Látván vonakodását, 244 elején Zaithánál megölik.
Philippus, midőn a carpok az alsó Dunán Daciába és Moesiába betörnek, személyesen indul ellenök.98 A hadjárat szerencsés befejezésének (247) emlékére VICTORIA CARPICA körirattal érmeket veret, maga pedig fölveszi a Germanicus maximus, Carpicus maximus czimeket.99
Gordianus példájára Philippus Daciában állitott föl pénzverdét. Az érmek PROVINCIA DACIA köriratot viselnek s a tartomány geniusának oldalán az oroszlánt s a sast, a két Daciában állomásozó legió jelképeit mutatják. A nő által tartott vexillumok egyikén az V szám a legio Macedonica száma, a másikon a XIII pedig a legio gemina-é. Sorozatuk a 246 évvel kezdődik.
Philippus uralkodása alatt veszi kezdetét a gótok betöréseinek hosszu sora, melyek ugyan nem irányultak egyenes Daciára, de minden valószinüség szerint azon vezettek keresztül.
Philippus Daciában ver bronzérme.
Körirata: PROVINCIA DACIA AN(norum) II.
A gótokat, kik a markomann háboruk idejében kerekednek fel a keleti tenger partjainál, 200 körül a Pontusnál találjuk. 215-ig elfoglaltál a Duna torkolatainak vidékét, ugy hogy a Prúthtól keletre eső vidék már ekkor elveszett Rómára nézve. Daciát egy ideig még védik a közbe szorult carpok, valahányszor azonban a gótok megmozdulnak, a carpok csak úgy engedhetnek, ha mint láttuk, Daciába nyomulnak. C. Valerius Serapis apulomi lakos hálából, hogy családjával a carpoktól megszabadult, Jupiternek oltárkövet szentelt.100 Lactantiusnál pedig olvassuk, hogy Galeriusnak, a későbbi császárnak anyja a carpok támadása elől a Dunán át, délre volt kénytelen menekülni.101
Nagy szerencse volt Rómára, hogy a gótoknak nem volt egységes szervezetük. Ők, a kik előtt meghódoltak a vandalok, kik a markomannokat adófizetőikké tették, kik a quádok fejedelmeit legyőzték,102 a dunai tartományokra korábban válhattak volna végzetesekké. Igy azonban a rómaiaknak évi dij fejében esetről esetre sikerült a békét helyreállitani.103 A carpok 238–240 között követséget küldenek Moesia helytartójához, Menophilushoz, hogy ők is kapjanak segélyt, miután különbek, mint a gótok.104 A barátságos viszonyra, mely az Al-Dunán a gótok és rómaiak között fennállott, következtetni enged Maximinus példája, ki midőn még mint magánember Macrinus alatt Thraciában lakott (217–218), kereskedelmi összeköttetésben állott velök. A gótok s az alánok úgy szerették mint polgártársukat s kicserélték vele ajándékaikat.105
A betörésre Philippus alatt az szolgáltatott okot, hogy a császár az évi dijakat beszüntette. Talán azt hitte, hogy a carpok és vandalok legyőzése intő például fog szolgálni nekik. Pedig csalódott. A gótok Ostrogotha királyuk vezetése alatt átlépik a Dunát s elárasztják Moesiát és Thraciát. Philippus Dacia helytartóját, C. Messius Quintus Traianus Deciust küldi ellenök, ki fegyelmezetlen seregével azonban fel nem tartóztathatja az áradatot s csatát veszit. Decius elbocsátással bünteti katonáit, de az elbocsátottak a gótok szolgálatába lépnek.
Ostrogotha 249-ben megujitja a támadást: ezúttal a taifalok, astingok s más törzsek, köztük a carpok is, résztvesznek a betörésben. A betörők kétségkivül Erdélyen át nyomulnak dél felé, áthaladnak a Dunán s elfoglalják Marcianopolist.106 De a hirre, hogy törzsrokonaiknak, a gepidáknak királya, Fastida azt követeli tőlük, hogy területöket engedjék át neki, vagy legalább fegyverrel segitsék őket egy új haza megszerzésében, visszavonulnak. Gallis városánál, az Auha folyónál kerül döntésre a dolog; a vesztesek a gepidák.107 Ostrogotha nemsokára meghal, de utódja, Kniva még veszedelmesebb ellenfélnek igérkezik. Reményt a dunai hadak csak abban látnak, ha külön uralkodójuk van s kikiáltják parancsnokukat, Deciust császárrá. Az ellene vonuló Philippus 248-ban Veronánál leli halálát.
Decius Sirmium mellett Bubalia nevü faluban született. A trónra kizárólag hadi érdemei emelték.
Azon nehány hét alatt, melyet Decius Rómában tölt, a barbárok, felhasználva a csapatok távollétét, újra elárasztják Daciát és Moesiát.
150-ben Apulum, mely ekkor talán új városi szerkezetet nyert (colonia nova Apulensis), úgy ünnepli Deciust, mint Dacia helyreállitóját (Restitutor Daciarum).108 Az érmeken DACIA FELIX körirattal találkozunk. Dacia e szerint megmentetett volna, de annál többet szenvedtek nemsokára reá a Dunától délre eső tartományok.
Kniva 70,000 emberből álló sereggel beront Alsó-Moesiába és ostrom alá veszi Novaet, de Trebonianus Gallus, ki akkor Moesia katonai parancsnoka (dux) volt, visszaveri. Decius császár Nikopolisnál váratlanul meglepi, mire Kniva a Balkán hegységbe vonul s azon át Philippopolisnak tart. Decius nyomon követi, el is éri szerencsésen a Philippopolistól 60 római mérföldre fekvő Beroeát, midőn Kniva hirtelen, mint a villám, reá csap s megszalasztja.
Szolgaságba hurczolt gótok.
Római sarcophagon, a vatikáni múzeumban
Decius nagy nehezen jut el Novaeig, hol Gallus nagy hadsereg élén őrizte a határt. Oescusban ujra talpra igyekszik állitani seregét a következő harczokra. Időközben Philippopolis L. Priscus árulása következtében a barbárok kezébe kerül. A gótok visszavonulásuk közben a Dobrudsában találkoznak Deciusszal, ki útjokat akarta állani. Gallus árulása folytán azonban Abrittusnál, 251 nyarán, a csatával együtt életét veszti.109 Még holttestét sem találták meg.
A legiók nyomban kikiáltják az áruló Gallust császárukká, a ki hogy mielőbb Rómában lehessen, a barbárokkal békét köt, az évi dijakat ujra megadja, sőt a foglyokat sem követeli vissza.
Midőn Kniva ujra betör Moesiába, M. Aemilius Aemilianus helytartó megveri s magához ragadja az uralmat.110 Gallus a maga biztositására Raetia és Noricum seregeit, melyeknek élén Valerianus állott, Italiába rendeli. Aemilianus elébe megy, 253 végén csatára kerül a dolog s Gallus fiával együtt halálát leli. Aemilianust, mivel senatusi uralmat helyezett kilátásba, nem egész négy havi uralkodás után, katonái fojtják meg Spoletonál.
Valerianus uton volt Italia felé, midőn értesül, hogy Gallust megölték. Megelőzőleg a katonák Valerianust Raetiában megtették császárrá. Jóakarattal eltelve, az új császár nem tudott határozott állást foglalni a senatus és katonaság között. 63 éves lévén, nagy fáradalmakat el nem birt. Pedig a kor mozgékony, erős uralkodót követelt meg, ki a katonaságnál a fegyelmet s a császári név tekintélyét képes helyreállitani.
A parthusok, markomannok, alamannok és frankok a védtelen tartományokra törtek. Valerianus (253–260) úgy akar magán segiteni, hogy fiát, Gallienust megteszi társává és segédjévé, a mi elég szerencsétlen választás volt. Miután keleten nagyobb veszély fenyegetett, fiára bizta a nyugatot. A germánok időről időre betörtek a Rajnán. Különösen a Rajna közép és alsó folyásánál a frankok s a felsőnél az alamannok voltak félelmetesek. Az utóbbiakat 256–257-ben Gallienus visszaszoritja. A markomannokkal szövetségre lép, átengedve nekik Felső-Pannonia egy részét. A béke nagyobb biztositása kedvéért a markomannok királyának leányát, Pipát ágyasává teszi.111
Egyidejüleg vagy nemsokára rá sanyargatták a sarmaták Illyricumot, a gótok az Al-Dunát. A részleteket nem ismerjük. Csak a későbbi császárok életrajzaiból értesülünk, hogy ezen háborúk alkalmával, mint hadvezérek kitüntették magukat: igy Probusról azt olvassuk, hogy már mint tribunus vitézül harczolt a sarmata háborúban.112 II. Claudius mint dux totius Illyrici kezében egyesitette a thrák, moesiai, dalmát, pannon és dák hadseregek vezényletét, a mi minden esetre válságos állapotra enged következtetni.113 Valerianus egyik iratában, melyet 256-ban a városi praefectushoz intézett, Aurelianust Illyricum felszabaditójának nevezi.
Minden jel arra mutat, hogy Dacia már Gallienus alatt elveszett a rómaiságra nézve. Az irók határozottan állitják, igy Sextus Rufus114 és Orosius.115 Mommsen elvesztését a 256 évben folytatott háborúkkal hozza összeköttetésbe.116 A daciai érmek tényleg a 265 évvel szűnnek meg. Ezen évig szakadatlan sorozatban verték. Az utolsó érmek Gallienuséi AN. XI. jegygyel. A legkésőbbi feliratok szintén Gallienus uralkodása idejéből valók. Ezek egy tordai felirat a 253–260 évekből,117 két mehadiai, melyek egyike a 257–260 években készült;118 a másik még későbbi, már Valerianus halála utáni időkből (260–268) származik.119 Ugyanerre az eredményre vezetnek az éremleletek. Az emberek a zavaros időkben féltve vagyonukat, elássák pénzöket, kétségkivül azon reményben, hogy jobbra változván a viszonyok, újra magukhoz veszik majd. De az, mint az ezen időkből származó számos éremlelet bizonyitja, a legtöbb esetben nem következett be.
A mehadiai és kis-sinki éremleletekben az érmek Alexander Severusszal, a segesvári és vizaknai leletek Gordianusszal végződnek, a Torma által az alsó-ilosvai táborban összegyűjtött sorozat legutolsó darabjai Philippiustól valók. Ugyanezen császár érmei az utolsók a szebenmegyei kistoronyi leletben s azon érmek között, melyeket Gooss Apulumban 1867-ben a vasut épitése alkalmával látott. A bogsáni leletben Deciusénál nincs későbbi érem, a Kemény József gróf által Tordában összegyűjtött 542 darab között pedig az utolsó 254-ből való. Végül azok közé, melyeket Ackner Szent-Erzsébeten és környékén gyüjtött össze, csak véletlenségből kerülhetett egy Aurelianus.120
A szomszédos tartományok elkeseredve nézhették Dacia elveszését. Méltán tarthattak attól, hogy hasonló sors vár reájok is. A legiók, az általános bomlás közepette, midőn majdnem minden tartomány külön császárt állit föl, csak magukban bizhattak. A provincialisok e tekintetben egyetértettek velök.
Ezen időben Ingenuus kormányozta a két Pannoniát, ki jeles katona hirében állott. A katonák jobb kezekre nem bizhatták volna érdekeiket. Midőn tehát a sarmaták ismét fenyegetőleg léptek fel, 258-ban, a moesiai csapatok kikiáltják császárukká,121 mig Galliában Postumus ragadja magához a főhatalmat. De pórul járnak. Gallienus, mihelyt az alamannokkal befejezte a harczokat, Pannoniába vezeti csapatait s Mursánál (Eszék) megveri Ingenuust.122
Mialatt Aureolus Postumus ellen küzd, 261-ben a nagyrészt védtelenül hagyott határokon át a gótok és sarmaták betörnek a birodálomba. Elfoglalják Thraciát s pusztitva nyomúlnak előre egészen Thessalonikeig, melyet ostrom alá fognak. A harczok szintere a Balkán-félsziget. Daciáról nincs szó; a rómaiak meg se kisérlik, hogy onnan a gótokat kiverjék.
A moesiai legiók nem tudták elfelejteni a vérengzést, melylyel Gallienus előbbi elpártolásukat büntette, s felhasználva a császár elfoglaltságát a keleten, Illyricum katonai parancsnokát, Regalianust kiáltották ki császárrá.123 Azt tartották róla, hogy Decebalustól származik. Különben jeles katona volt, ki visszahóditotta a sarmatáktól Illyricumot. Neki sincs azonban szerencséje. Maguk a provincialisok ölik meg, nem akarva alkalmat adni Gallienusnak ujabb vérontásra.
267-ben Gallienust Illyricumban találjuk, honnan a gótokat kiveri,124 majd Italiában, hol a Raetiában ellencsászárrá kikiáltott Victorinust győzi le. Ugyanott 268 márczius havában tábornokai összeesküvésének áldozatául esik.
A trónt a legkiválóbb és legtapasztaltabb hadvezér, M. Aurelius Claudius (268–270) nyeri el. Nevéhez füződik az a páratlan fényes győzelem, melylyel Naissusnál (Niš) 269-ben a gótok hordáit hosszú időkre tönkretette. Ha valaki a Gothicus kitüntető czimet méltán megérdemelte, úgy ő volt az. 50,000 gót teteme fedte ekkor a csatatért. Csak kevesen jutottak vissza hazájukba. A foglyok legnagyobb része mint colonus telepittetett le a dunai tartományokban a földek mivelésére. Sajnos, a dögvész, melyet a barbárok magukkal hurczoltak be a birodalomba, hamar elragadta a derék császárt. Férfi kora delén meg kellett halnia Sirmiumban.
A győztes sereg Claudius legünnepeltebb tábornokát, L. Domitius Aurelianust emeli trónra. Aurelianus (270–275) alatt, ki sirmiumi születésü volt, a birodalom ismét visszanyerte egységét és biztonságát. Midőn kikiáltják császárrá, új vihar várt Pannoniára. A támadást a jitungok kezdték meg kik egészen Felső-Olaszországig elkalandoztak, de Aurelianus 270 elején Sirmiumból, hol seregeit összpontositotta volt, a Dunán visszakergette őket. Alig ért Rómába, a vandalok betöréséről értesül. Jóllehet teljes diadalt aratott fölöttük, békés megegyezés jő létre, úgy hogy a barbárok ismét viszszavonulhatnak régi helyökre. Zenobia ellen készülvén, mindenképpen biztositani akarja a dunai tartományok határait. Dacia tényleg úgy is el volt veszve, a védelmére ott állomásozott legiókat, miután egyideig a Bánságban tartózkodtak már 260 után Moesiában találjuk, hol Claudius parancsnoksága alatt mint milites Dacisciani állanak.125 Ha azt olvassuk az iróknál,126 hogy Aurelianus elvitte Daciából a csapatokat s lakóit kitelepitette, annak csak annyi értelme lehet, hogy akkor a Duna nehány balparti táborában még visszamaradt katonák is elvonulnak. Aurelianus legfölebb formailag is elismerte a ténylegesen fennálló állapotot s igen természetesen kikötötte, hogy a római lakosok, – kik nem költözhettek ki egyszerre mind – szabadon távozhassanak. A hivatalos lajstromokban azért tovább ott szerepel Dacia, de ez már uj tartomány – Dacia Ripensis – a Duna jobb partján, a hol a legiók és a lakosok uj hazát találtak. Erre vonatkoznak Aurelianus érmei, melyeket DACIA FELIX körirattal veretett.
A gótok és rómaiak között a viszony barátságosabbá fejlődik, mióta a Duna képezi a birodalom határát. Rómát az ú. n. Aurelianus-féle fal volt hivatva a barbárok további támadásaitól megóvni.
Aurelianus mellszobra.
Rómában, a vatikáni múzeumban
Hogy a nyugalom teljesen helyreállott volna azonban, arról szó sincs. Aurelianus, a mint Zenobia ellen indul, kénytelen utközben megállapodni. Illyricumban és Thraciában több nagy ütközetben megveri a vele szembeszálló barbárokat, sőt a gótok Cannabauda nevű vezérét 5000 emberével a Duna innenső partjain megöli.127
Aurelianus erőszakos halállal mult ki 275 szeptember havában. Saját tisztjei tették el láb alól, kiket a császár egyik irnoka személyes indokokból, galád módon félrevezetett volt. A katonák megbánva tettüket, a senatustól kérnek császárt. Az kelletlenül az agg M. Claudius Tacitust jelöli ki a trónra.
Tacitust 6 hónap mulva megölik a katonák s a syriai sereg helyébe a sirmiumi származású M. Aurelius Probust kiáltják ki császárrá. Azt a rövid időt is, mig Probus uralkodott, háborúk töltötték be. 278-ban megfordult Raetiában, Illyricumban és Moesiában, hogy az alamannok, gótok, burgundok, vandálok és sarmaták ellen küzdjön. Vannak érmei, melyeken RESTITUTOR ILLYRICI – Illyricum helyreállitója – czímet visel. A béke kevés napjait arra használta föl, hogy a provinciák, nevezetesen szülőföldje jólétéről gondoskodjék. Katonáival Pannoniában szőlőt ültettetett. Midőn Raetiában Carus személyében ellencsászár támad, nem siet ellene, hanem Sirmium körül árkokat ásat a mocsaras vidék kiszáritására.128 A katonák ezen felbőszülve, 282 október havában megölik s nyomban az illyr M. Aurelius Carust ismerik el császárukul.
Ismerve Probus békeszeretetét, a quádok és sarmaták már életében egyre rakonczátlanabbakká lettek; halálakor vakmerőségük annyira ment, hogy nemcsak Illyricumot, hanem Thraciát, sőt Italiát is fenyegették. Carus még 282-ben, midőn útja keletre vezeti, nehány nap alatt helyreállitja a nyugalmat Pannoniában, 17,000 sarmatát leöl s huszezeret – férfiakat és nőket vegyesen – fogságba hurczol.129
Probus mellszobra.
(A nápolyi múzeumban.)
Carus 283 deczember havában katonai összeesküvésnek esik áldozatul, Numerianus nevű fiát pedig valószinüleg a gárda praefectusa, Arrius Aper emészti el. Mig másik fia Carinus szerencsésen harczol Britanniában, a tisztek tanácsa egyik társukat, G. Aurelius Valerius Diocletianust választja Chalkedonban császárrá. Carinus e hirre azonnal odahagyja nyugatot és Moesiába siet, hol seregeit összegyüjti. Utját állja M. Aurelius Julianus, Venetia correctora, ki időközben Pannoniában a hatalmat magához ragadta; de Carinus megöli őt.130 Diocletianus és Carinus között a Margus (Morava) folyónál kerül döntésre a dolog. Már úgy volt, hogy Carinus lesz a győztes, az utolsó pillanatban fordult meg a háború koczkája s Carinust egy tribunus magánboszúból leszurja. Diocletianusszal egy ujabb korszak nyilik meg a római történetben.
Regalianus érme.
Előlapján a császár képe, IMP(erator) C(aesar) P(ublius) C(aius?) REGALIANVS AVG(ustus); hátlapján: Sol, a napisten álló alakja, ORIENS AVG(ustorum duorum) körirattal