Római császár, valószinüleg Pescennius Niger vagy Clodius Albinus márványszobra.
Gyulafehérvárott, az alsó-fejérmegyei tört. és rég. társulat múzeumában.
Rajzolta Cserna Károly
SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE
A helytartó. Pannonia kettéosztása. A katonai és polgári hatalom szétválasztása. Pannonia további feldarabolása Diocletianus idejében. Alsó- és Felső-Dacia. Marcus három részre osztja Daciát. A tartománygyűlések. A provinciák berendezése. A városok fontossága. A census. A pannoniai civitasok. Az adók kezelése. A vám. A pénzügyigazgatóságok. A koronauradalmat. A bányák. A daciai aranybányászat. A pénzverőhelyek
Midőn Augustus Kr. e. 27-ben a senatussal megosztozkodott a provinciákon, inkább a méltányosság volt a döntő, mint az a későbbi elv, hogy az oly tartományt, hol legiók állomásoznak, a császár tartja meg magának. Illyricumot a senatus kapta s proconsullal kormányoztatta. Az ismételt harczok azonban, melyeknek szintere Illyricum volt, már 11-ben arra birták a császárt, hogy a senatustól elvegye e tartomány kormányát.
A Száva vidéke Tiberius második nagy pannon-dalmata háborujának befejezéséig (Kr. u. 9) Illyricum részét képezte, a következő évtől külön tartomány, külön helytartóval az élén. Miután Pannoniában azon időtájt három legio állomásozott, Augustus consularis férfit, vagyis olyat nevezett ki helytartónak, ki megelőzőleg már consul volt. Kisebb jelentőségű provinciák praetori helytartót kaptak, vagyis olyat, a ki addig csak a praetori tisztséget viselte. Egyébként mindkét rangú helytartónak legatus Augusti pro praetore volt a neve.
Pannoniában épugy, mint bármely más császári tartományban, a helytartó a császár tekintélyét képviselte; kezében egyesitette a legfőbb katonai és polgári hatalmat. Oly visszaélések mindazonáltal távolról sem fordulhattak elő a császárság korában, a minők a köztársaság idejében, a senatus uralma alatt napirenden voltak, midőn a helytartók nem ismertek más czélt, mint a provincialisok kifosztását. A provinciák a leggyülöltebb uralkodók alatt is, minő Tiberius volt, jól érezték magukat, annyira szigorú volt az ellenőrzés. Calvisius Sabinus, Pannonia helytartója és felesége Cornelia, kit a miatt fogtak vád alá, hogy az őrállomásokat fölkereste s a katonai gyakorlatoknál megjelent, nem várták be az itéletet, hanem öngyilkosságot követtek el (39).1 Hogy a helytartók a provinciát ne zsarolhassák, évi fizetést huztak; a köztársaság alatt tudvalevőleg a proconsulok ingyen szolgáltak az államnak. Maguk a császárok pedig ugy biztositották velük szemben állásukat, hogy 3–5 évi időközökben változtatták őket. Igen természetesen arra is volt gondjuk, hogy egy helytartó se legyen tulságos nagy katonai hatalom birtokában. Azért, mihelyt vagy a tartomány területe megnövekedett, vagy a csapatok szaporitásának szüksége állott elő, a fennálló tartományt részekre osztották s mindegyik rész élére külön helytartót állitottak. Csak rendkivüli esetekben történt, hogy több provinciának csapatai rendeltettek egy hadvezér parancsnoksága alá.
Pannonia addig maradhatott egységes tartomány, mig a Dunántúlt meg nem szállották a rómaiak. Kettéosztása Traianus uralkodására, a 105–107 évekre esik. A határ, mely Alsó-Pannoniát Felső-Pannoniától elválasztotta, északról délnek vonult. Ptolemaeus2 szerint az Arabo (Rába) folyó torkolatánál kezdődött s a Verbász folyó torkolata közelében levő Bebii hegységnél végződött. A valóságban azonban odább keletre huzódott. Brigetio (Ó Szőny) s még azon túl egy jó darab terület egészen Csévig Felső-Pannoniához tartozott. A Száva vidékén Sirmium Alsó-Pannonia Siscia Felső-Pannonia területén feküdt.
A fontosabb rész Caracalla uralkodásáig Felső-Pannonia volt Három legio állomásozott benne s ugyanazért consularis rangu helytartó állott az élén. Caracalla óta3 Alsó-Pannonia is consularis helytartó alatt áll. Addig praetori rangu igazgatta, nem lévén több legio a tartományban annál az egynél, mely Aquincumban lakott. E változás összefügg azzal az intézkedéssel mely ekkor Brigetiót s az ott székelő legiót Alsó-Pannoniához csatolta. Az első consularis helytartó Svetrius Sabinus volt 214-ben. Septimius Severus jól tudta, hogy trónját első sorban annak a szerencsés körülménynek köszönhette, hogy 3 legio parancsnoka volt s ép azért félhetett, hogy más valaki hasonló helyzetben ép oly könnyedén lehet császárrá, mint ő. Sokkal hálásabb volt azonban Felső-Pannonia iránt, mint hogy szervezetét maga megbontotta volna. Caracalla megtehette, ő már nem tartozott Felső-Pannoniának semmivel.
Római császár, valószinüleg Pescennius Niger vagy Clodius Albinus márványszobra.
Gyulafehérvárott, az alsó-fejérmegyei tört. és rég. társulat múzeumában.
Rajzolta Cserna Károly
Alsó-Pannonia már volt egy izben consularis tartomány; de ez csak átmeneti állapot volt. Marcus Aurelius alatt fordult elő ez az eset, és pedig a markomann háborukra való tekintetből. A consularis helytartó ekkor M. Pontius Laelianus volt, kevéssel 163 után, mely évben a consulatust viselte.4
A mióta Pannonia határát a Duna egész középfolyása képezte, Felső-Pannonia helytartója Carnuntumban székelt, Alsó-Pannoniáé pedig Aquincumban. Az egységes Pannonia idejében a helytartó túlnyomó részben minden valószinűség szerint Poetovióban tartózkodott.5
A katonai és polgári hatalom szétválasztása, melynek kezdeteivel Augustus, később Hadrianus6 uralkodásai alatt találkozunk, mind határozottabb formát öltött a III. században. A számos usurpator példája eléggé mutatta, mily veszedelmes lehet az egységes imperium valamely helytartó kezében. Másrészt a szüntelen háborúk is megkövetelték, hogy azok vezetése polgári teendők által meg ne zavartassék. Alexander Severus óta a polgári joghatóságot a praeses gyakorolja, mig a határok védelme a dux limitis feladata. Gallienus a senatorokat kirekesztette a hadiszolgálatból s ennek folytán a helytartói állásokból is. A praesides, kik helyökbe léptek, rendszerint lovagrendűek voltak. Azonban még 283-ban is találkozunk consularis helytartóval Aquincumban, ki vir clarissimus s a régi legatus Augusti pro praetore czimet viseli. Megelőzőleg Hispania Citerior praesese volt.7 A három Daciának már 254-ben van praesese Simonius Julianus személyében, a ki azonban vir consularis volt.8 Hogy Valerius Catullinus, ki egy toplicei (Horvátország) felirat9 tanusága szerint Felső-Pannonia praesese volt, mikor élt, nem tudjuk.
Diocletianus volt az, ki aztán ezen ujitást egész következetességgel keresztülvitte. Összefüggenek azzal e császár azon intézkedései melyeket a birodalom közigazgatásának javitása érdekében életbeléptetett, s a melyek tökéletesbitésén utódai, különösen Nagy Constantinus fáradoztak. A czél az volt, hogy a jogszolgáltatás mennél gyorsabb, a közigazgatás mennél gondosabb legyen. Nyilvánvaló, hogy e czél csak ugy volt elérhető, ha egyrészt a provinciák feldaraboltatnak, másrészt a helytartók működésének ellenőrzése szigorittatik.
Mint a legtöbb tartományt, a két Pannoniát is ujból felosztották.10 Alsó-Pannonia ezentúl két részre oszlik; az északi rész Diocletianus leányáról, Galerius feleségéről, Valeria nevet kap. A dux Aquincumban székel, hol a II. segédlegio volt állomáson. A praeses székhelye Sopianae11 (Pécs). A déli rész, melynek fővárosa Sirmium volt, Pannonia Secunda nevet viselt. A dux mellett volt consularis helytartója is.12 Ugyanakkor szakittatik el Poetovio vidéke Felső-Pannoniától s az igy megkisebbitett tartomány ugyancsak két részre daraboltatik. Az északi részt elnevezték Pannonia Prima-nak, s a praeses Savariában (Szombathely), a dux pedig Carnuntumban lakott. Végre a déli rész, Savia vagy Pannonia Ripariensis fővárosa Siscia lett, kivételesen azonban nem praeses állittatott az élére, hanem corrector, minők csak Italiában alkalmaztattak.13
T. Clementius Silvius helytartóhelyettes Jupiternek szentelt oltárköve.
Az aquincumi leletek múzeumában.
A felirat olvasása: I(ovi) o(ptimo) m(aximo) et dis deabusque omnibus T(itus) Clementius Silvius v(ir) e(gregius) a(gens) v(ices) p(raesidis) s(olvit) l(ibens) l(aetus) (merito)
A helytartók megszüntek a tartományok korlátlan urai lenni. Tekintélyök már a III. században alászállott, rendszerint lovagrendű procuratorok helyettesitik. Mig azelőtt csak a császárnak tartoztak felelősséggel, ezentúl a közvetlen ellenőrzést a vicarii teljesitik, ezek fölött pedig a praefectus praetoriók ügyelnek fel. Ilyen praefectus négy volt. Mindegyik praefectura ismét több dioecesist foglalt magában. A Pannoniae nevű dioecesist alkották Pannonia Inferior, Pannonia Savensis, Dalmatia, Valeria, Pannonia Superior, Noricus Ripariensis és Mediterranea. E dioecesis Afrikával és Italiával együtt aztán az italiai praefectusnak volt alárendelve, ki Milanóban tartózkodott.
A Sirmiumban székelő praefectus per Illyricum a moesiai dioecesis, Dacia és Macedonia fölött állott.
Dacia már 129-ben két részre van osztva. Egy azon évből kelt katonai diploma14 egy ala és négy cohors nevét sorolja fel, melyek Dacia Inferiorban állomásoznak. Dacia Superior létezéséről egy turn-severini kő15 tanuskodik, melyből egyuttal az is kitűnik, hogy Sarmizegetusa – természetesen – Felső-Daciához tartozott. Nem lévén azonban Daciában egynél több legio állomáson, mindkét tartománynak csak egy helytartója volt, még pedig praetori rangu.
Marcus Aurelius uralkodása idejében Dacia ujra felosztatott. A két provincia helyét három foglalta el. T. Desticius Severus még 166 előtt nehány évvel Dacia Superior procuratora volt. Az első helytartó, ki a három Dacia (III Daciae), nemkülönben Felső-Moesia élén állott, M. Claudius Fronto 168-ban.16 Fronto csak consulságának letelte után foglalja el a helytartói állást, vagyis Dacia ezen időtől fogva lesz consularis provincia. A három tartomány a következő: I. provincia Porolissensis, 2. provincia Apulensis és 3. provincia Malvensis. A másodikat ismételten emlitik a feliratok. A provincia Porolissensisről megemlékezik egy nagy-osztrói felirat,17 mely még azért is nevezetes, hogy hibás olvasására támaszkodva, sokáig azt hitték, hogy a harmadik tartomány neve Auraria. A provincia Dacia Malvensis egyetlen egy feliratból, egy Róma városiból ismeretes.18
Nevöket a tartományok azon várostól nyerték, mely székhelyüket képezte. Az Apulensis Apulumtól, mely a mai Gyulafehérvár helyén feküdt, a Porolissensis Porolissumtól, mely, miként Torma kimutatta, Erdély északnyugoti határán, a mai Mojgrád helyén keresendő. Azt, hogy a provincia Malvensis fővárosa, colonia Malvese hol feküdt, nem tudjuk, minden valószinűség szerint valahol keleten vagy délkeleten kellett lennie.
A három Daciának, jóllehet külön tartományoknak tekintettek,19 úgy mint annak előtte, csak egy helytartója volt. A helytartók megjelölésénél vegyesen fordulnak elő a III Daciae s provincia Dacia kifejezések. A III. századbeli érmeken következetesen PROVINCIA DACIA felirat olvasható.
Dacia, úgy látszik, főkép a pénzügyigazgatás szempontjából osztatott részekre. Mindegyik tartomány élén külön procurator áll. A porolissumi procurator később, midőn Napoca (Kolozsvár) felvirágzott, ide tette át székhelyét. Az apulumi mindvégig Gyulafehérvárott maradt. A provincia Malvensis procuratorait nem ismerjük. Hogy a felosztásnak katonailag mi jelentősége volt, még ma meg nem állapitható. Egy helytartó lévén a három tartományban, annak kezében kellett a fővezérletnek lenni. Hogy értelmezzük azonban akkor azt a kolozsvári téglát,20 melyen a következő bélyeg olvasható: ex(ercitus) D(aciae) P(orolissensis)?
Római császár aranyozott bronzszobrának lába.
Az aquincumi leletek múzeumában. Az ó-budai ásatások alkalmával találták.
A lábviselet megegyezik az ismert császári szobrokéval.
Fénykép után
A helytartó kezdetben kétségkivül Sarmizegetusában székelt, de miután a tartomány katonai központja Apulum lett, ide kellett áttelepednie. Kérdés, vajjon, a midőn Sarmizegetusa 238 metropolissá lesz, ujra visszatette-e székhelyét oda? Mindenesetre gyakran kellett a jogszolgáltatás kédvéért megfordulnia Sarmizegetusában, nemkülönben Potaissában (Torda), a mióta a legio V. Macedonica oda költözött.21
A hármas felosztás érvényben maradt mindvégig. Az a Dacia, mely a provinciáknak Diocletianus által létesitett beosztásában mint a moesiai dioecesis része szerepel, tudvalevőleg már nem egyéb, mint az Aurelianus által a Duna jobbpartján szervezett tartomány.
Valamint Pannoniában, úgy Daciában is a III. század folyamán lassanként praesesek váltják fel a császár régi legatusait. Helyettesitőik ugyancsak itt is igen gyakran a procuratorok.22
*
A helytartóval szemben állottak a tartománygyűlések (concilia), mint független testületek. A császárok minden törekvése oda irányulván, hogy a provinciákban igazságos legyen a kormányzás, nem elégedtek meg azzal, hogy a helytartók működését a legszigorubban ellenőrizték, hanem alkalmat adtak magoknak az alattvalóknak is, hogy óhajaiknak, panaszaiknak kifejezést adjanak. A conciliumok más tekintetben is figyelemre méltó institutiói voltak az ókornak. Az első eset, midőn nem valamennyi polgár jelenik meg a gyűlésen, hanem a városok és kerületek képviselőket küldenek oda.
Görögországban, Galliában már a római kort megelőző időkben szokás volt, hogy az előkelőbbek valamely helyen összejöttek, s miután közös ünnepet ültek, megbeszélték a mindnyájukat érdeklő ügyeket. Sacralis jellegöket a tartománygyűlések később is megtartották, csakhogy most mindnyájuknak egy és ugyanazon cultusuk volt: Róma és a császár cultusa. A gyülekezet élén állónak neve sacerdos arae Augusti volt.
A három Gallia képviselői Lugdunumban (Lyon) találkoztak a császár temploma körül. A gyűlés Augustusnak köszönhette ujra szervezését, ki azzal a joggal is felruházta, hogy a római senatus példájára rézérmeket verethessen. Idővel a tartománygyülések intézménye általános lett az összes tartományokban.
Tevékenységökről a legrészletesebb informatiókat a galliai gyűlés szolgáltatja. Igy tudjuk, hogy a kiküldöttek évről-évre szabadon választhatták meg a császári ház papját, ki a gyűlésnek elnöke volt. Rendesen a provincia leggazdagabb és legtekintélyesebb polgárainak egyikét érte e kitüntetés. Az elnök kezelte a pénzeket, melyekből a templomokat és oltárokat fentartották. A játékok költségeit a magáéból fedezte. A gyűlésnek jogában állott, hogy férfiaknak, különösen a helytartóknak, kik arra érdemeket szereztek, hálát és köszönetet szavazzon, szobrokat állitson, sőt ügyöket Rómában a császárok pártfogásába ajánlja. Másrészt azonban panaszt is emelhetett a vétkes helytartók ellen, még pedig nem minden eredmény nélkül. A deputatiók megjelennek Rómában s a senatus ügyök védelmére a legjobb szónokok egyikét rendeli. Tacitus 22 ilynemű panaszról emlékezik meg, melyek közül 17 a vádlottak elitélését vonta maga után.
Mennyiben voltak a tartománygyűlések nálunk kifejlődve, bajos volna megmondani; annyi bizonyos, hogy megvoltak.
Róma és Augustus oltára Lugdunumban.
Tiberius bronzérme.
Felirata: ROM(ae) ET AVG(usto)
Alsó-Pannoniában ismételten találkozunk feliratokon23 a császár vagy – a mi egyértelmű – a provincia papjaival. Az összejövetel helye nem volt ugyan Aquincum, a tartomány székvárosa, de nem esett attól messzire. Székesfehérvárott, illetve környékén (Sár-Pentelén) akadtak feliratokra, melyek egyikének tanusága szerint Severus és Caracalla templomot épitettek, egy másik az istenné avatott Marcus templomának papjáról emlékezik meg, végül egy harmadikat az egész tartomány papjai készitettek Jupiter Dolichenus tiszteletére.24
Felső-Pannoniában minden valószinűség szerint Savaria volt a gyülekezeti hely. Mi értelme lett volna különben, hogy Scarbantia, Siscia s az egész tartomány nevében felállitott emlékkövekkel találkozunk Szombathelyen?25 Ugyancsak egy savariai kő emliti Felső-Pannonia tartomány védő-szellemének testületét, végül Szombathelyen kezelték a kalendarium Septimianum-ot, mely alatt valószinűleg valamely Severus által tett alapitvány értendő.26 Felső-Pannonia papjáról csak egy horvátországi felirat (lelhelye Dogoj a Kulpánál) szól.27
Gallia példájára a három Daciának közös tartománygyűlése volt. A mióta Sarmizegetusa hivatalosan a metropolis czímet viseli, vagyis 238 óta,28 kétségkivül Sarmizegetusa a concilium helye.29 Ismerünk azonban már a 161-ik évből egy kis-kaláni feliratot, melyben a provincia hálát és köszönetet mond P. Furius Saturninus helytartónak, a miért megérkezésétől távozásáig jósággal bánt mindenkivel s a terheket, megkönnyitette.30 Még korábbi időből való egy mehadiai felirat, melyből megtudjuk, hogy a midőn Severianus, Dacia volt helytartója, 150-ben a consulságot megkapta, Daciából Rómában követség jelent meg.31
A császári oltár papjairól ismételten megemlékeznek a várhelyi feliratok, az egyiken neve: coronatus Daciarum trium.32
*
Valamely barbár földterület meghóditása még nem jelentette azt, hogy az a római birodalom provinciája. Marcus Aurelius a markomann háboruk idején ugyan az egész Felső-Magyarországot hatalmába keritette s megrakta táborhelyekkel, szándékát azonban, hogy mint tartományt a birodalomba bekebelezze, nem valósithatta meg, mert a halál idejekorán elragadta. Csak ott ment az könnyen, hol a győző civilizált országokat hóditott meg. A rómaiaknak mi sem állott utjában, hogy, a mikor Kr. u. 9-ben a nagy Pannon-dalmát lázadást leverték, uralmukat az egész Dunántúlra kiterjeszszék. Nem tették, mert nem tudtak volna egyelőre mit tenni az erdős, gyéren lakott területtel. Valószinüleg ugyanezen okból nem csatolták végleg a nagy magyar alföldet a Tisza mindkét partján a birodalomhoz.33 Megelégedtek, ha a iazygok időről-időre hűbéri viszonyba léptek velök.
Traianus, miután Erdély egy része a második háboruban majdnem néptelenné vált, ugy segitett magán, hogy az egész birodalomból csőditett oda össze gyarmatosokat. Igaz, a római civilisatio ennek következtében elég gyorsan vert ott gyökeret, mégis csak átplántált virág maradt, mely nem volt képes daczolni nehezebb idők viszontagságaival. Sokkal lassabban ment végbe Pannoniának, különösen annak dunántúli részének beolvasztása. Ha történtek gyarmatositások, azok jórészt a Dráva-Száva közére szoritkoztak, hol Tiberius hadjáratai ugyancsak megtizedelték a benszülött lakosságot. Tényleg csakis itt találunk nagyobb számmal városokat. Annál ritkábbak a Dunán túl s azok is, melyek keletkeztek, első sorban a katonaság közremüködésének köszönhették létöket.
Már pedig a római kormányra igen fontos kérdés volt az, vannak-e és mily számmal valamely tartományban városok. Szemében nemcsak a római műveltség hordozói voltak azok, hanem egyuttal a közigazgatás lényeges eszközei. Kettős oka volt tehát, hogy a már létezőket istápolja, a hol pedig hiányoztak, ujakat teremtsen.
A római közjog ugy tekintett minden provinciális földet, mint a római nép tulajdonát (praedium populi Romani). A meghódoltak, amennyiben meghagyattak birtokaikban, jövőben csak haszonélvezői lehettek s adót tartoztak fizetni utánuk, melytől az italiai föld ment volt. A különbség e tekintetben Italia s a provinciák között oly éles volt, hogy még a római polgár is adót fizetett olyan földje után, melyet valamely tartományban szerzett. Csupán igen kevés város részesült abban a kiváltságban, hogy adómentességet élvezett. Mindazonáltal távol volt a császárságtól, hogy a provinciákban rablógazdaságot üzzön, mint azt a köztársaság tette. A tartományok jövedelme ugy szólván a kincstár egyetlen bevételét képezvén, melyből az udvar, a hadsereg kiadásait fedezte, érdekében állott, hogy a provinciálisok adóképessége ki ne merüljön, ellenkezőleg növeltessék. E végből az adókezelés a tartományokban szilárd szervezetet igényelt, mely azonnal a tartomány berendezése alkalmával állapittatott meg.
Római portraifej.
Az aquincumi leletek múzeumában.
Fénykép után
Mindenekelőtt igazságos alapra volt szükség, melyet egyedül a census nyujthatott. Augustus óta minden új tartomány szervezésénél a fődolog a census foganatositása volt, melynél nemcsak kinek-kinek vagyona összeiratott, hanem egyuttal népszámlálás eszközöltetett, melyre az ujonczállitáshoz szükség volt. Az első censust rendszerint a hóditó hadvezér maga végezteti egy bizottság élén. Daciában Traianus alatt ment végbe.34
Állitólag már Julius Caesar elrendelte volna az egész birodalom fölmérését. Augustus alatt tényleg dolgoztak rajta, Traianus idejében valószinűleg már elkészült s ezzel együtt megtörtént a földek megbecslése. A holdak száma mellett följegyezték a föld különböző mineműségét s annak jövedelmezőségéhez képest vettetett ki aztán az adó. Pannoniában, mint az a Traianus korabeli Hyginus mérnök följegyzéséből kitűnik, öt osztályát különböztették meg.35 Volt 1. első osztályú szántóföld (arvum primum), 2. másod osztályú szántóföld (arvum secundum), 3. rét (pratum), 4. makktermő erdő (silva glandifera) és 5. közönséges erdő favágásra és legelőül (silva vulgaris pascuae). A bevallásnál (professio) oly szigorúan jártak el, hogy még a gyümölcsfák és szőlőtőkék számát is be kellett jelenteni.
Nem volt elég azonban, hogy a tartományok fizettek adót, még behajtásáról is gondoskodniok kellett.
A közigazgatás alapját a városi községek képezték. A hol ilyenek elegendő számmal voltak, a tartományt mindjárt szervezése alkalmával ugy darabolták fel a rómaiak, hogy mindegyik városhoz kisebb-nagyobb területet csatoltak. Minden egyes tartomány ilyenformán bizonyos meghatározott számú városi járásra oszlott. Az attribuált falvakban (vici) és tanyákon (pagi) az administratiót a központul szolgáló város teljesitette. Ily városok voltak a municipiumok és coloniák. A hozzájuk csatolt terület kiterjedéséről legfölebb az szolgáltathat utmutatást, mily távolságban találkozunk az illető város hivatalnokainak emlékeivel. Ha egy ó-budai felirat36 értelmezése helyes, ugy Hadrianusnak 10 falu állit emlékkövet, melyek minden valószinűség szerint Aquincum territoriumában feküdtek. Két falut, melyek ugyancsak Aquincumnak voltak attribuálva, név szerint ismerünk. Az egyik a vicus Basoretensis, melyről azonban, sajnos, nem tudjuk, hogy hol feküdt.37 Békásmegyeren a possessores vici Vindoniani állitanak oltárt.38 Daciában Potaissa, mig városi jogot nem nyert, Naposához tartozott, Micia (Veczel) Sarmizegetusához.
Igazságszolgáltatás dolgában a járás falvai a központ alá voltak vetve, viszont ennek tisztviselőire, illetve képviselőtestületére az a kötelezettség háramlott, hogy az ujonczokat az egész járásból előállitsák s a mi legterhesebb volt, az adót behajtsák. A kormány csak az adóösszeg nagyságát állapitotta meg, a többivel nem törődött. A decuriók kötelessége volt, hogy azt a census-listák szerint a földbirtokosok (possessores) között szétoszszák. Az egyes tételek pontos beszolgáltatásáért vagyonukkal feleltek.
Idővel ez a viszony az állam és a városok között oly türhetetlenné vált, hogy a községi életet megölte. A III. században szivesen lemondtak volna a polgárok arról a megtiszteltetésről, hogy városukban tanácsosok legyenek, csakhogy a teljes anyagi tönkremenést elkerüljék. Mig azonban ez be nem állott, nem volt menekvés.
A fundi tributarii jegyzéke a városi tisztviselőknél feküdt. Revideálása öt évenként történt. Ugyanakkor vétetett számba a lakosok minden egyéb ingósága és ingatlana is. Alburnus Maiorban (Verespatak) egy fél ház vevője kiköti, hagy az uj census bekövetkezéséig az egész adót az eladó fizesse.39 A két legfőbb városi tisztviselő (II- viri vagy IIII-viri) azon években, melyekre a census revisiója esett, a quinquennales czimet viselik. Feliratokon ismételve találkozunk velök. A IV. század óta csak 15 évi időközökben ismétlődik a census. Egészen más volt ez, mint az, amely Romában divott. Még az évek sem vágtak össze.
A gellérthegyi oltárkő.
A Magyar Nemzeti Múzeumban.
A felirat olvasása: I(ovi) o(ptimo) m(aximo) t(onitratori?) pro salute adq(ue) incolumitate… p(ii) f(elicis) invist(i) Aug(usti) totiusq(ue) domus divin(a)e eius et civit(atis) Eravisc(orum) T. Fl(avius) Tit(i)anus augur et M. Aur(elius)… Rajzolta Cserna Károly
A felügyeletet a helytartó gyakorolta, a kinek a procuratorok segédkeztek. A helytartó vagy procurator, midőn ezen functióban eljárnak, fölveszik az ad census accipiendos czimet. Ily procuratort ismerünk Felső-Pannoniában Hadrianus idejéből egy krajnai feliratból,40 s egy helytartót, kinek a municipium Latobicorum (Treffen) emléket emel.41 Az átrevideált censuslistákat a város irattárában (tabularium) helyezik el, másolatait pedig elküldik Rómába, miután egyedül a császárt illette meg a végleges döntés joga.
Városok, melyek a római kormánynak a közigazgatás terén szolgálatára állottak, csak Keleten akadtak kellő számmal. Nyugaton vagy nagyon gyéren voltak, vagy teljesen hiányoztak.
Midőn Caesar Galliát meghóditja, lakossága néptörzsekre oszlott, ezek pedig tanyákra, minőt három vagy négyszázat számitott össze. Hasonlók voltak a viszonyok Hispaniában, Dalmatiában, nemkülönben Pannoniában s talán Daciában is.
A kelta vidékeken ezen néptörzseknek civitates volt a nevök. Minden egyes néptörzset annyiban mondhatunk szervezett egységnek, hogy volt központja, hol a törzs tagjai nemcsak háboru esetén, hanem az egészet érdeklő ügyek megbeszélése végett is összegyűltek.
Ptolemaeus42 minden jelző nélkül sorolja fel a két Pannoniát lakó néptörzseket, melyeket a rómaiak legyőztek. Plinius megjegyzi, hogy populi, kettőről, a Sirmiensesről és Amantiniről pedig világosan megmondja, hogy együtt véve egy civitast alkotnak.43 A boiok és azalok civitasai már régóta ismeretesek egy Fermóból való feliratból.44 Legujabban pedig egy gellérthegyi feliraton45 az eraviscusok civitasa constatáltatott. Ezek után nem lehet kétség a felől, hogy a populus egyértelmű a civitassal, s másrészt, hogy Pannonia többi néptörzsei, melyekről idevágó adatunk még nincs, szintén civitasokat képeztek. Ptolemaeus és Plinius adatait összefoglalva, e szerint PannonIában a következő néptörzsek civitásai állottak fenn: 1. Andizetes. 2. Arviates. 3. Azali. 4. Amantini. 5. Belgites. 6. Boii. 7. Breuci. 8. Catari 9. Colapiani. 10. Cornacates. 11. Cytni. 12. Eravisci. 13. Hercuniates. 14. Jasi. 15. Latovici. 16. Oseriates. 17. Scordisci. 18. Taurisci. 19. Varciani.
Eutropius följegyzése szerint Traianus kiirtotta a dák népet; hogy azt teljesen megsemmisitette volna, mégsem áll. A volt Bánságban és Erdélyben a Maros völgye mentén, a hol csak előnyomult, mindenesetre kevés dák maradt meg; vagy elvérzettek a háborukban vagy elköltöztek. Az utóbbiak legnagyobb része Erdély határán keresett uj hazát s később bizony elég dolgot adott a római fegyvereknek. Másrészt azonban magában Erdélyben is igen sokan visszamaradtak, nevezetesen északon és a keleti hegységekben, hová a római fegyverek Traianus alatt el nem jutottak. E részekben később sem vert mély gyökeret a római élet, legfölebb kisebb táborhelyekkel találkozunk ott.
Ptolemaeus 15 dák törzset sorol föl, melyek a provinciában laknak.46 Ennyi még sem lehetett 150 körül, midőn Ptolemaeus élt. Sem Traianus hadjáratai alkalmával, sem később nem értesülünk róluk. Világos, hogy Ptolemaeus régebbi idők viszonyait ecsetelte művében. Nyomuk azért teljesen nem veszett ki. Dák nevekkel ismételten találkozunk római feliratokon, még pedig a provincia minden részében. A dák néptörzsek azonban már kezdettől fogva sokkal félelmetesebbek voltak a rómaiak szemében, hogysem politikai egységeiket meghagyhatták volna, úgy miként az Pannoniában történt. A mit Pannoniában általánosnak mondhatunk, az Daciában legföllebb kivételes eset lehetett. Határozott tudomásunk csak egy néptörzs létezéséről van, az anartok törzséről, mely Ptolemaeus néptörzsei között is szerepel. Egy római mérföldkő 236 évból a távolságot a R..ul vico Anar(torum) számitja.47 A kő Almáson került napfényre, a hely pedig, ahonnan a számitás történt, körülbelül Sebesváralja tájékára (Torma szerint Resculum) esik, Erdély észak-nyugati részében, vagyis arra a vidékre, a hol az anartok Ptolemaeus szerint tényleg laktak. Miután a mérföldeket a római ezen helységtől számitotta, ugy látszik, ez volt az anartok főhelye.
Daciában a pannoniai civitasnak regio felel meg. E megjelöléssel egyetlen egyszer találkozunk, egy alsó-kosályi feliraton. Ha e felirat olvasása helyes, annak egyik szavában Ans… egy másik néptörzs hiányos nevére bukkanunk.48
Ott, hol a városok voltak, az egyes néptörzseket az illető városokba kebelezték s ezzel azok közjogi jelentősége megszünt. A hol városok még igen csekély számmal voltak, vagy épen hiányoztak, miként ez az eset Pannoniában s bizonyos fokig Daciában volt, a néptörzsek fennálló egységei, a civitas, illetve regio pótolták a városi intézményt, s úgy a katonaszedés, mint az adó behajtása ezek szerint eszközöltetett. Csak is igy érthetjük, hogy a civitas Eraviscorum még a III. században fennáll, valamint a regio Ans. . . Daciában Gordianus uralkodása alatt. Idővel, a mint a városok száma gyarapodott, a civitasoké azon arányban – igen természetesen – fogyott. Galliában központjaikból nőttek ki a nevezetesebb városok. Az eraviskok központja minden valószinüség szerint Aquincum volt s talán még később is az maradt, midőn már e telep municipiumi, illetve coloniai rangot nyert s ennek következtében egy városi territorium főhelyévé lett.
Araviscus öltrözetü nő egy sírkő töredékén.
Az aquincumi leletek múzeumában.
Rajzolta Cserna Károly
Jóllehet a civitasok sem lehettek elöljárók nélkül, azt azonban még sem tette meg a római kormány, hogy a közigazgatás és jogszolgáltatás teendőit meghagyta volna kezökben, mint ez a városokban történt. Közvetlenül a helytartótól függöttek, a ki, minthogy személyesen a jogszolgáltatást nem teljesithette s még kevésbbé láthatta el a közigazgatást, maga helyett a szükséghez képest tisztjei közül praefectusokat nevezett ki. A fönnebb idézett felirat49 tanusága szerint az azaloknak és boioknak közös praefectusuk volt L. Volcatius Primus személyében, kinek jogköre a Duna partvidékének egy részére is kiterjedt. Volcatius azelőtt Pannoniában a cohors I. Noricorum praefectusa volt.
Az állam fő bevételét természetesen a földadó (tributum) képezte, melyet a földbirtokosok (possessores) pénzben vagy természetben (in natura) is fizethettek. De adót tartoztak fizetni, – még pedig jövedelmi adót – a tartományokban az iparosok is (negotiatores) s e czélból a census alkalmával minden ingó és ingatlan vagyonaikat összeirták. A jobbágyok (coloni), kik uraik földjének tartozékát képezték s a földet művelték, a nélkül, hogy azt valaha elhagyhatták volna, fejadót fizettek. Tulajdonképpen uraik fizették meg s azután behajtották rajtok.
A tartomány berendezése alkalmával korántsem ment az egész föld a provinciálisok birtokába. Annak egy részét mindenütt megtartotta az állam a maga szükségleteire, ager publicus czimén. Ezen épültek a táborok, s az utak is állami tulajdont képeztek. Minden táborhelyhez azonkivül még egy terület tartozott (territorium legionis),50 mely esetleg legelőket is foglalt magában.
Állami területen telepittettek le később a határ őrizetével megbizott katonák, az ú. n. limitanei, kik fenntartásukra ingyen kaptak földet. Magától értetődik, hogy ezen czélokra igen sok földterület igényeltetett. Még mindig maradt elég, – szántóföldek, legelők, bányák – a mivel az állam rendelkezhetett. A köztársaság korában az állam censorai által bérbe adatta e birtokait. A császárság idejében a császár rendelkezik velök, tetszés szerint el is adhatja.51 Jövedelmök nem az aerariumba, hanem a fiscusba folyt be.
Az adók a tartományokban a helytartó hatáskörébe tartoznak ugyan, tényleg azonban a procuratorok végzik az összes pénzügyi teendőket. E procuratores provinciae vagy Augusti, kik lovagrendüek, adják egyszersmind bérbe az állam javait és szedik be a bérletet. P. Aelius, apulumi polgár, a legelőt, a sóbányákat és kereskedelmet bérelte.52 Előkelő társadalmi állása – az ara Augusti papja, II-vir, augur, decurio volt – eléggé mutatja, hogy a bérlet révén még mindig meg lehetett gazdagodni. Ugyancsak a legelő és sóbányák egy hasonnevű bérlőjéről emlékezik meg egy veczeli felirat.53
Egyes különös bevételek kezelése külön procuratorokra volt bizva. Ilyen bevételt képezett a caduca, vagyis a vagyon, mely jogszerű örökös hiányában az államra szállott. Daciából ismerünk egy ilyen procuratort (a caducis), ki császári szabados volt.54 Hasonlókép az állam bevételeit gyarapitotta azon 5 százalék (vigesima hereditatium), melyet a római polgár minden esedékes örökség átvételekor fizetni tartozott. Mindkét Pannonia e czélból külön adóterületet alkotott, mint azt egy poetovioi feliratból következtethetjük, mely ezen örökségi adó behajtását eszközlő rabszolgáról emlékezik meg.55
Más bevételektől eltekintve, a vám is külön igazgatás alatt állott. A birodalom határainak biztositását ugyanaz tette első sorban szükségessé, hogy a tartományok s közvetve maga Italia a barbárok betöréseitől megóva maradjanak. De nemcsak az volt a limesek feladata, hogy a közlekedést a barbárok és a rómaiak közt lehetőleg gátolják, hanem hogy egyúttal lehetővé tegyék azon áruk ellenőrzését, melyek akár a birodalomból kiszállittatnak, akár oda bevitetnek. Bizonyos czikkek, igy a vas, fegyverek, bor, olaj, gabona, só és arany kivitele egyáltalában tiltva volt. Ellenben minden behozott áruért vámot kellett fizetni. A római kormány e czélból bizonyos meghatározott helyeken vámállomásokat (stationes) állitott föl s a forgalom kétségkivül egyedül ezeken keresztül volt megengedve. Ezen intézmény eredetileg valószinűen csak azon vonalakra szoritkozott, melyek egyszersmind a birodalmat a barbárok felől határolták. Idővel azonban egyik tartományból a másikba is csak elvámolás mellett lehetett árukat szállitani.
Sem Pannonia, sem pedig Dacia nem képezett külön vámterületet.56 Illyricum neve alatt egybe voltak foglalva Moesiával, a thrák partvidékkel, Dalmatiával, Noricummal s Raetiával. Dél felé a határt a következő állomások jelezték: Tomi (Küsztendse), Tyra (Akkerman), Durostorum (Silistria), Nikopolis, Oescus (Gigen), Celei, Ostrovo, Almus (Lom), Ratiaria (Arier), Tsierna (Ó-Orsova) és Margum (Orasje). Sirmiumból Atransig, mely Noricum és Italia határán feküdt, csak a sisciai állomás állapitható meg.57 Atranson túl kettős vámállomások választották el Noricumot és Raetiát Italiától.
Ezen a nagy területen belül Alsó-Moesia és a három Dacia ismét szűkebb vámterületet alkottak.58 Hasonlókép össze lehetett kapcsolva Pannonia Felső-Moesiával. Végre léteztek vámállomások az egyes provinciák között is. Dacia és Alsó-Moesia között a határt az Aluta (Olt) folyó szabta meg, melynek torkolatánál a celeii állomásul találkozunk. Dacia nyugoti határán a vámállomások: Tsierna,59 ad Mediam (Mehadia),60 Pons Augusti,61 Sarmizegetusa (Várhely),62 Micia (Veczel),63 Ampelum (Zalatna).64 Végül Pannonia nyugoti határán feküdtek a savariai (Szombathely)65 és poetovioi (Pettau)66 állomások. A barbárok felé a vámvonal összeesett a birodalmi határral. Nyomai a Duna mentén Duna-Pentelén,67 Mohácson68 s ha az aquincumi amphitheatrum egyik kőpadján a felirat BOI VIL kiegészitése Boi vil(ici)-re helyes, úgy Aquincumban is föllelhetők. Dacia északnyugoti határáról e tekintetben még nincs semmi adatunk. Ezen utóbbi vonalakon, mint könnyű belátni, az ellenőrzés csak úgy lehetett sikeres, ha katonai segitség áll rendelkezésre, mint egy battai s két vele teljesen egybehangzó duna-pentelei feliratból69 kitűnik, a Duna egész vonalán Commodus a csempészet meggátlására alkalmas helyeken őrtornyokat épittetett.
Vám fejében az illyricumi tartományokban az áruk értékének 2 1/2 százalékát (quadragesima) kellett fizetni. A jövedelem a fiscusé volt. Commodusig a bérlők hajtották be s neve addig publicum portorii Illyrici et ripae Thraciae volt. Mint Julius Capito conductor példája mutatja,70 az egész területre a bérletet egy ember is megkaphatta. 182-ből való az első adat, mely bizonyitja, hogy a vámot az állam, helyesebben a császár kezeli. Ezentul ugy hivják, hogy publicum portorii vectigalis Illyrici. Beszedése császári rabszolgákra volt bizva; a bérlő is rabszolgákkal szedette be. A feliratokon servi vilici megjelöléssel fordulnak elő. Az ellenőrzést a procuratorok71 gyakorolták, kik a provincia procuratoraitól, kikről fennebb volt szó megkülönböztetendők.
A fiscus Gallicius provinciae Lugdunensis mintájára mindenesetre ugy Pannoniának, mint Daciának külön tartományi pénztára volt. A mennyiben egyes bevételek különös rendeltetéssel nem birtak – a vigesima hereditatium s manumissionum a katonai pénztár (aerarium militare) javára szedetett – ezen pénztárba kerültek előbb. A helytartó csak a katonaság s a hivatalnokok kifizetésé után fenmaradt fölösleget küldte Rómába. A pénztárral kapcsolatos központi hivatalban a főprocuratornak könnyen érthetőleg nagy számu segédszemélyzet állott rendelkezésre, mely a császár rabszolgáiból és szabadosaiból került ki.
Daciában a központi pénzügyigazgatóság székhelye minden valószinüség szerint Sarmizegetusa volt.72 A censuslajstromokat, mint az az odavaló feliratokból kitünik, a librarius ab instrumentis censualibus egészitette ki, kinek az adiutores tabulariorum segédkeztek, mig a főkönyvet a librarius a rationibus vezette.
162 október 20-án kelt adósságlevél.
Viaszos tábla a verespataki Szent-Katalin tárnából, a Magyar Nemzeti Múzeumban.
Olvasása:
* LX, q(ua) d(ie) p(etierit), p(robos), r(ecte) d(ari) f(ide) rogavit Jul(ius) Alexander, dari f(ide) p(romisit)
Alexander Cari, et se eos * LX, q(ui) s(upra) s(cripte) s(unt), mutuos
numeratos accepisse et debere se dixit.
Et eorum usuras ex hac die in dies XXXCI
dari Jul(io) Alexandro c(ive) a(d) q(uem) e(a) r(es) p(ertinebit) f(ide) r(ogavit) Jul(ius) Alexander,
dari f(ide) p(romisit) Alexander Caricci
A mi Felső-Pannoniát illeti, minden jel arra mutat, hogy itt Poetovio volt a pénzügyi központ.73 Innen is szép számmal ismeretesek feliratok, melyek a segédszemélyzetről emlékeznek meg. Találkozunk könyvvivőkkel (tabularii) s azok segédeivel (adiutores tabulariorum), az okmánytár őrével (custos tabularum), pénztárnokkal (dispensator rationis provinciae Pannoniae arcae) stb.
Alsó-Pannoniában talán Mursa74 volt a procurator székhelye.
A fiscussal a császárok ugyan tetszésök szerint rendelkezhettek, magánjövedelmüknek (patrimonium Caesaris) azonban csak azt tekinthették, mit a koronauradalmak gyümölcsöztek. Ezek legjelentékenyebb részét a provinciákban a bányák képezték. Pannoniában voltak ezüstbányák és vasművek, Daciában a vas-, só- és kőbányák mellett mindenekfölött az aranybányák emlitendők. A császár is ép úgy, mint bármely magánember, procuratoraival igazgatta uradalmait, kiket rabszolgái vagy szabadosai közül választott ki. A procuratorok az üzemet kivételesen bérbe is adhatják, mint az a pannon és dalmát ezüstbányákkal történt.75 A daciai aranybányák sem állottak mind házi kezelésben. Nagyobb bérletről lévén szó, mint az egy verespataki viasztáblából kitűnik, a bérlő a bányát magáénak (operae suae) mondhatta s tovább adhatta albérletbe.
Bárminő volt a kezelés, a procurator nagyszámu segédszemélyzettel rendelkezett. A pannoniai vasbányákat76 Sisciából igazgatták,77 a daciai aranybányászat vezetése pedig az Érczhegység kellő közepében, az Ompoly folyó partján fekvő Ampelumból (Zalatna) történt. Nyilván a bányák jelentősége magyarázza meg, hogy idővel a szabadosokat szabad születésű procuratorok váltották fel. M. Ulpius Hermias, kinek tetemét Rómába szállitották, szabados volt,78 de már egy 161-ik évből kelt felirat azt bizonyitja, hogy a procuratornak beneficiariusai (segédek) vannak, a minők csak szabadszületésüeket – centuriótól kezdve – illettek meg. A procuratort helyettesiti a subprocurator, milyennel egy apulumi kövön79 találkozunk. A hivatali személyzethez tartozó könyvelők (tabularii) ezek segédei (adiutores) a szabadosok osztályából kerültek ki, a fizetőmester (dispensator) s az irattár gondnoka (ab instrumentis tabulariorum) rabszolgák voltak. Az egész személyzet, melyhez a számos aranygyűjtő is (leguli aurariarum) számittatott,80 a 161–167 években Annia Lucilla császárnő tiszteletére oltárt állit.
A bányamunkások vagy rabszolgák, vagy felfogadott szabad emberek és katonák, vannak köztük gonosztevők is, elitélt keresztények, mint a sirmiumi márványbányák példája mutatja. A felügyeletet, legalább Sirmiumban, a katonaság gyakorolja. Az őrség élén egy tribunus militum áll. A művezetők neve philosophi. Diocletianus, látva a keresztény munkások ügyességét, Asklepios szobrát rendeli meg. De azok készebbek martyrhalált szenvedni, hogysem pogány bálványszobrot faragjanak. Vonakodásukat négyen csakugyan életükkel fizették meg.81
Hogy Pannoniában az ezüstbányák és a vasművek hol, merre feküdtek, tudtommal még máig sincs megállapitva.
A jánosfalvi római kőbánya s falképei.
Rajzolta Cserna Károly
Daciában már a római kort megelőzőleg virágzott az aranybányászat. A halvány arany eléggé elárulja, hogy azon számos lelet tárgyai, melyek a római kor előtti időkből valók s úgy az erdélyi felföldön, mint a Kárpátok alatt eddig napfényre kerültek, azon aranyból készültek, melyet az Érczhegység szolgáltatott. A rómaiak a legtöbb helyen csak folytatták a munkát ott, hol elődeik, a dákok abbanhagyták. Legfölebb hozzáértő emberekről kellett gondoskodni. Traianus pirustákat telepitett át nagy számmal Dalmatiából, kik hires bányászok voltak. Alburnus Maior (Verespatak) egy 159-ik évből való viasztáblán vicus Pirustarum nevet viseli.82
A lakótelepek maradványai, a sirok s egyéb ingóságok, melyek a római bányászok tartózkodását az Érczhegységben bizonyitják, egyuttal a legbiztosabb utmutatásul szolgálnak arra, mely bányákat műveltek már a rómaiak. Eddig a következő római bányacsoportok mutathatók ki:83
Dévától északnak haladva, a legközelebbi központ Boicza volt; lakói szilárd kőházakban laktak. Közelében Kis-Kaján és Trestia őrizték meg a római kéz nyomát s két órai távolságban találjuk a Mzreis hegy alatt a mai Ruda helyén ütött bányászatot, mely már a Fehér-Körös völgyében fekszik. Itt a góczpont Körösbánya volt. A bányászat nyomai constatálhatók továbbá Brádon, Czebén s a karácsi Magurán. Körösbányáról valók a dévai muzeumnak állitólagos római bányászszobrai. A Gyógy és Fehér-Körös forrásait elválasztó hegygerinczen a fericsel-magurai és a magyar-igeni bányák feküdtek. A hegyek lejtőin kisebbszerű épületek maradványaival találkozunk. Igen számos külvájat észlelhető Nagy-Almás körül, a nélkül hogy valamire való telep romjai felfedezhetők volnának. Maga Zalatna nem birt ugyan bányákkal, azonban az Ompoly folyását északnyugatnak követve találjuk a Korabia hegyet, mely a legterjedelmesebb bányaművek képét nyújtja. E helyütt két sirmezőre akadtak; ezek kétségkivül az elhunyt bányászok temetkezési helyei. A tetemeket elégették s a hamvak fölé dombokat hánytak, melyek kerülete átlag 6 méter. A sirokból felszinre került tárgyakat a tüz erősen megviselte.
Bányászszobor Körösbányáról.
Déván, a hunyadmegyei tört. és rég. társulat múzeumában
A botesi hegyháton túl, az Abrud völgyében, fekszik Verespatak két óriási hegykupjával (Csetate mare és mike); az előbbin magán öt különböző nagyságu krater tátong elénk. Részben ezekben, részben a szomszédos üregekben voltak eltemetve azok a viaszos lapok (a töredékekkel együtt 25 darab), melyek az Érczhegység bányászainak reánk nézve legértékesebb emlékeit képezik. Egész sorát a helymegjelöléseknek olvassuk rajtok, minők Deusara, Immenosum Maius, Cerneum, Kaviepetium stb., melyekről talán soha sem sikerül megállapitani, mely bányatelepek elnevezései voltak.
Az Aranyos völgyében ott találjuk végül Offenbányát, melynek szomszédságában a vörösbányai s az Arina hegyen látható vájatok kétségkivül a rómaiak művei. Régebben számos római bányászeszközre – kapákra, vésőkre, kalapácsokra, mosóteknőre, lámpára – akadtak itt, de azok nyomtalanul elkallódtak.
Az aknákat a rómaiak rendesen a szilárd kőzetbe vájták kalapács és véső segélyével. Átmetszetök csonka prizma alaku. Az oldalfalak simák. Az 5–6 láb magas folyosók lépcsőzetesen ereszkednek a mélységbe; helyenként azonban oly alacsonyak, hogy csak mászva mehettek rajtok végig.
Az üzem lényegében azonos lehetett azzal, melyet a régi irók (Strabo, Plinius, Diodorus) leirnak s a mely szerint Egyptomban és Hispaniában az aranyat bányászták s előállították.
Az aranybányászat mellett kiváló szerepe jutott az aranymosásnak is. A Marostól délre az Oláh-Pian patak völgyében, északra az Aranyos mentén s annak mellékvölgyeiben Lupsa, Bistra, Topánfalva és Vidra tájain találkozunk nyomaival.
Hogy a rómaiaknak vasmüveik voltak Erdélyben, az részint feliratilag bebizonyitható, részint arra vallanak azok a tetemek, érmek és bányász eszközök, melyekre a gyalári elhagyott tárnákban bukkantak.84
Krasznai aranyrúd.-
A Magyar Nemzeti Múzeumban.
A felső bélyegen Sirmium ülő alakja, jobbjában pálma, e fölött Krisztus-monogramm; a középső bélyegen három császár-mellkép, az alsó bélyeg: LVCIANVS OBR(yzum) I SIG (navit.) Rajzolta Cserna Károly
Igen természetes, hogy a római, egy épitő anyagban oly gazdag tartományban, minő Dacia, a követ, márványt a közvetlen közelségből igyekezett beszerezni. Főleg két helyen találkozunk a római kőfejtés maradványaival Hunyadmegyében. Az egyik a Várhely közelében fekvő bukovai márványbánya, a másik a trachyt-porphyr-fejtés Dévától félórai távolságra délnek. A félig elkészült oltárok, sarcophagok, épitészeti részletek, melyekre a helyszinén akadtak, mindkét helyen eléggé bizonyitják a római kéz munkáját.
Salinae (a mai Felvincz) neve semmi kétséget sem enged a felől, hogy a rómaiaknak Daciában sóbányáik is voltak. A hely közelségénél fogva első sorban a maros-ujvári sóbányákról lehet csak szó, hol egyrészt a római sóaknázás nyomai tényleg feltalálhatók, másrészt számos római érem és szerszám került napfényre. Ackner még Kolocznál a sóbányászat biztos, Széknél valószinü nyomaira vélt ráismerni.
A daciai pénzverde, a honnan a PROVINCIA DACIA köriratu érmek kerültek ki, csak rézpénzeket produkált. Midőn Pannoniában a sirmiumi és sisciai pénzverdék felállittattak, Dacia már nem volt a rómaiak kezében. Nem is mutatható ki, hogy e két pénzverdében erdélyi aranyat dolgoztak volna fel. Az aranyrudak, melyekre Háromszék megyében, Krasznán bukkantak, kereskedés utján, vagy mint a nyugoti gótoknak adott évi ajándék kerültek Erdélybe; a IV. századból – minden valószinüség szerint Valens, Valentinianus és Gratianus (367–375) idejéből – valók. Ötféle bélyeggel találkozunk rajtuk. A legtöbbször előforduló ülő nő – Sirmium czimere – azt bizonyitja, hogy a sirmiumi pénzverdéből kerültek ki. Miután a IV. században az állam a fizetéseket csak nyers aranyban fogadta el, valamely magános tulajdonát képezhették, ki pénzét rudakba olvasztatá át s egyuttal az arany finomságát igazoltatta, vagy pedig maga az állam öntötte át rudakká az adó fejében beszolgáltatott aranypénzeket. Az ismételt bélyeg Fl. Flavianus pro(curator) kétségkivül a sirmiumi pénzverde procuratoráé volt. Lucianus bélyege az összes darabokon fordulván elő, azt kell hinnünk, hogy az öntést Lucianus eszközölte s azért elsőnek alkalmazta a maga bélyegét. Quirillus és Dionisus a procurator segédtisztjei lehettek.85
A sirmiumi pénzverőben már Valens alatt megszüntek érmeket verni. Az elsők nagy Constantinus idejéből valók.
Hamarább kezdett a sisciai pénzverő érmelni. Az első aranyak Probustól valók; ezüst- és rézpénzek már Salonina, Gallienus (253–268) felesége nevével ismeretesek. Az utolsó arany- és ezüst darabok Aelia Flaccillától, Theodosius (379–395) nejétől erednek, rezet még II. Theodosius (408–450) veretett Sisciában.
A Notitia Dignitatum már csak a sisciai érmelde procuratorát (procurator monetae, Siscianae) idézi, ki közvetlenül a Rómában székelő comes sacrarum largitionum hivatalának volt alá rendelve. Ugyanazon forrás szerint Sisciában székelt akkor praepositus thesaurorum, Siscianorum Saviae czimmel Savia tartomány sisciai kincstárának felügyelője.