Kezdőbetü Gergely toursi püspök VII. századi krónikájából
SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE
A rómaiak magyarországi uralmának jellemzése. A magyarországi barbárság, germánok s turániak, egymásra gyakorolt hatásuk. A sarmaták nemzetisége, a szitytyákkal való rokonságuk; jellemük; életmódjuk; szokásaik. A dák hatalom és a sarmaták; a jazygok beköltözése az Alföldre. Markomannok és quádok védekezése a jazygok ellen s ezeké a quádok ellen. A mátravidéki törzsek, osok, cotinok. Rómaiak és barbárok, Marcus Aurelius hadjáratának következményei
Kezdőbetü Gergely toursi püspök VII. századi krónikájából
IDEGEN MARADT HAZÁNKBAN a római mindvégiglen, melynek nálunk csak hódításai voltak, de azt nem tudta elérni, hogy ezen, a Kárpátok által jól kikerekitett területen egy önálló és erős rómaiság képződjék, melynek létföltételei a birodalom politikai változásaitól függetlenül önnön magában legyenek meg, s a mely elem tényezőként szerepeljen hazánk későbbi történetében, és minden további alakulásra rányomja a maga bélyegét. Amint a politikai viszonyok olyan fordulatot vettek, hogy hazánkban Róma vagy Byzancz többé nem rendelkezhetett, a romanismus is mihamarabb megszünt. Elnéptelenedtek, romba dültek, eltüntek a római városok, még nevük is feledésbe ment, nem volt, ki megőrizte volna emléküket. Még akkor is, mikor a legiók itt tanyáztak, a csaknem félezred éven át tartó uralom idejében, a rómaiak hatalma soha nem terjedt ki az egész Magyarországra. Északi fele mindvégig a barbárok birtokában volt, a kik azonfölül a Közép-Duna balpartján egész hosszában végighuzódva, az alföldi rónaságra is benyomultak s mint ék választották el egymástól a két római tartományt, Pannoniát és Daciát, melynek lakosságát gyakori becsapásaikkal nyugtalanitották.
Traianus hadjárataival ért véget a római hatalom terjeszkedése; egy századig tartott a birodalomhoz csatolt területeken a rómaiság belső szervezkedése és fokozatos előmenetele; aztán megkezdődött a hanyatlás. A barbárság föllépése mind erőszakosabb lesz, a római elem nem bir többé új erőhöz jutni, hátrálni kezd, Daciát kénytelen föladni s átengedni a barbároknak, magában Pannoniában is – bár egyelőre még csak a rómaiság keretében – mind több és több barbár telepedik le, mig aztán ezt is elsöpri az a nagy népáramlat, melynek élén a hunnok állottak.
Germán és uralaltáji elemek egyesültek ezekben a rómaiság ellen folytatott küzdelmekben s egymást kölcsönösen áthatva, a századokon át tartó fegyverbarátság egyformaságot hozott létre köztük erkölcsi jellemben, szokásokban, harczmódban, fegyverzetben1 s kiegyenlítette a nyelvi különbséget. A germán-hunn szövetség régen elő volt már készítve, mielőtt megszületett az a hatalmas szellem, ki a barbárságot erejének tudatára ébresztette s közös politikai czélokra egyesitve, olyan birodalmat alapított, melyet a császárok akarva, nem akarva egyenrangú hatalomnak voltak kénytelenek elismerni. E történeti kapcsolat a két elem, a germánság és a turáni faj között, ha ugyan még régebbi időkbe nem nyulnak vissza gyökerei, megvolt már akkor, a mikor a germánok legelőször, a római hóditókkal körülbelől egyidejüleg tünnek föl hazánk területén s a két áramlat, mely egyfelől a keleteurópai pusztaság nomádjait, másfelől pedig a Visztula, Odera, Elba és a balti tenger mellékének törzseit Magyarország területére sodorta, a kölcsönös érintkezésnek a legkülönbözőb módjaira szolgáltatott alkalmat s újabb és újabb szállal füzte őket egymáshoz. S egyik a másikra átalakító befolyást gyakorolva, a germán és turáni jellemvonások ezen egymást kölcsönösen termékenyítő surlódása és összeolvadása nyomta rá a népvándorlás égész korára a maga sajátos bélyegét, mely romba döntötte ugyan az antik civilisatiót, de midőn friss vérrel töltötte meg azt az elvénhedt, korhadt szervezetet, mely további termékenységre már különben is képtelen volt, egy új civilisatiónak, mai műveltségünknek ültette el a csiráit.
E két elem mellett a többi barbárságról alig lehet szó. A kelták és illyrek Pannónia meghódítása után nagyon hamar elrómaisodnak. A dákokat, ha nem is irtotta ki Traianus, annyira megtörte, hogy döntő befolyást többé nem gyakoroltak a viszonyok további alakulására s nemzeti egyéniségük lassankint felolvad a többi barbárságban. A szlávok nagyon sok ideig alig adnak magukról valami életjelt; ittlétük ugyan nehezen tagadható, a daciai Dierna, Tzierna, Berzovia s más hasonló helynevek csakis tőlük eredhetnek;2 de csupán ethnographiai szempontból jöhetnek számitásba, mint a hazai germánok és szarmaták szolgálatában levő népelem, önálló szerepet ekkor még egyáltalában nem visznek.
Egy nagyon elterjedt felfogás szerint megszoktuk, hogy valahányszor sarmatákról van szó, szlávokra gondolunk. De más a sarmata az ókorban és a népvándorlás első időszakában, megint más a népvándorlás vége felé, midőn már teljes felbomlásnak indult, elvegyül az újonnan feltünt uralaltáji népekben, hunnokban, avarokban, bolgárokban stb., egyik alkateleme lesz ezeknek az új és más név alatt szereplő népképződéseknek, s a sarmata névnek olyan a milyen jelentősége már csak a szlávságban van, melyben a felsőbb osztály valaha sarmata nemzetiségű volt, de nyelvileg rég beolvadt a meghódított népelembe.
Jazyg harczosok.
Traianus oszlopán.
Rajzolta Cserna Károly
A sarmaták az uralaltáji népcsalád azon egykor kiterjedt ágához tartoztak, melyet a görög-római világ skythának, scythának, magyarosan szittyának, a perzsák pedig szakának neveztek. A szittya nyelv, melytől a sarmata csak kiejtésben különbözött,3 úgy látszik, a szumir-akkáddal volt közelebbi rokonságban, de ugor elemeket is foglalt magában;4 a magyarországi jazyg törzsnevekben előforduló gant szó is nyilván a magyar-ugor had, kant, kunta szavakkal egyezik.5
Mint tősgyökeres nomádok tűnnek föl a sarmaták. Egyes ágaik jazyg, roxolán és alán nevek alatt időszámításunk kezdetén a Volgától egész a Közép-Dunáig terjeszkedtek s a tulajdonképem szittyákon elhatalmasodván, a mi különbség volt köztük, az is elenyészik. Strabo korában még nagyon kevesen foglalkoztak közűlök földmiveléssel6 s ha később megváltoztak is a nyugoti sarmaták életviszonyai, az alánok a IV. század vége felé is a régi életmódot folytatták.7 A Kr. u. I. század folyamán azonban a nyugati sarmaták, másfelől a velük szomszédos germánok és szlávok közt még oly nagy volt a különbség, hogy arról Tacitus is tudomást szerzett.8 Ezeknek állandó lakhelyeik voltak, mint valamennyi árja népnek, míg a belső- és középázsiai turánokhoz hasonlóan baromcsordáikkal, különösen pedig méneseikkel a kiterjedt pusztaságon föl s alá kóborolva vagy vadat űzve, egész életüket szekereken és lóháton töltötték. Csak a név változik, a kép mindig ugyanaz, akár Herodotustól a szittyák, Ammianus Marcellinustól az alánok és hunnok, Ibn Rosztehtól a magyarok, Rubruquistól és Plan Carpinitól a kunok és tatárok s a mai utazóktól a kirgizek, kalmikok és mongolok életviszonyairól olvasunk. Egyiknek sincs állandó tanyája, mozgó városhoz hasonló, abroncscsal födött ernyős szekerekből áll a házuk, ott étkeznek, ott szerelmeteskednek, ott szülnek a nők s gyermekeiket ott nevelik föl. Kis koruktól fogva lovagláshoz lévén szokva, mint a szittyáknak s később a hunnoknak és magyaroknak s minden más turáni lovas népnek, a sarmatáknak is nehezükre esett a gyaloglás, ellenkezőleg a szlávokkal, kiknek a gyaloglásban való kitartását a sarmatákkal szemben Tacitus egyik megkülönböztető tulajdonságukként hozza föl.9
Erkölcsi jellemük legkiválóbb vonása a harcziasság. A legnagyobb dicsőséget a vitézségben találták. Mig mások a fejlettebb életviszonyok hatása alatt nyugalmas és kényelmes élet után vágyódtak, nekik a veszély volt a gyönyörűségük. Boldognak tartották, ki csatában végezte életét, ellenben megvetették azt, a ki öregkort ért el vagy véletlen halállal mult ki a világból, mert már ebben is gyávaságot láttak. Minél több ellenséget ejtett el valaki, annál nagyobb volt a tekintélye s azért semmire nem büszkélkedtek annyira, mint ha valakit megöltek s azt tartották a legszebb, dicsekvésre legméltóbb zsákmánynak, ha a megölt ellenség fejéről a bőrt lenyúzhatták s diadaljelül ékességképpen lovaikra vonhatták.10 Mint törzsrokonaiknál a szittyáknál, kétségkivül a sarmatáknál is szokásban volt, bár nincsen rá egyenes adatunk, hogy, mikor az ifjú harczos leterítette az első ellenséget, véréből ivott s a vezérnek beszámolt a csatában megölteknek a fejével, mert a zsákmányból csak az ilyen részesült; épp igy meg kellett lenni náluk annak a másik régi s elterjedt szittya szokásnak is; hogy legnagyobb ellenségük fejéből ivópoharat készítettek, amely szokás aztán a népvándorláskori germánoknál is meghonosodott.11
Barbár tárgyak a germán-sarmata kor első időszakából
(Agyag állatkák a pilini leletből; a somhidi bronz kocsi-csörgő; bronz csákány a rimaszombati leletből; bronz nyilcsúcsok az aszódi leletből; átfurt vértpikkelyek a rimaszombati és rákospalotai leletből; agyagedény és bronz csörgők, valószinüleg lószerszám-diszítmények a rákospalotai leletből; a sáromberki görbe bronzkard; az aldobolyi vaskard; bronz sarkantyu; övre akasztható arany csésze a szilágysomlyói kincsleletből és a pilini vastőr.) E tárgyak közül a somhidi kocsicsörgő József főhg., a sáromberki bronzkard az Erdélyi Múzeum, az aldobolyi vaskard a Székely Nemzeti Múzeum birtokában vannak, a többiek a Magyar Nemzeti Múzeumban őriztetnek.
Rajzolta Passuth Ödön
Hozzá lévén szokva a szabad élethez, sokkal jobban szerették a nyilt harczot, mint várakba vonulni,12 ámbár a későbbi időkben a Magyarországban való százados tartózkodás és a nyugati népekkel való érintkezés szükségkép maga után vonta a régebbi életviszonyok megváltozását. Míg a keleti szarmaták szabadon kóborolhattak a vég nélküli pusztaságon, a jazygoknak egyfelől a Kárpátok hegyei, kelet, dél és nyugat felől pedig a római tartományok legiói szabtak határt. Ők már nem tehettek úgy, mint a dél- és keletoroszországi nomádok, kiket az ellenség túlerejével szemben maga a pusztaság védett meg, hol gyors lovaikon úgy eltűntek, mintha a föld nyelte volna őket el. „ Senki meg nem tudta őket találni, ha nem akarták, hogy rájuk akadjanak.”13 A jazygoknak már a helyzetük is olyan volt, hogy tanyáik védelméről gondoskodniok kellett. Az Alföld nagyobb folyóinak áradásos helyein, fűzfákkal sűrűn benőtt úttalan mocsarai között ütötték föl szállásaikat, hol csak olyan járhatott, ki a tájékot ismerte,14 s a merre a természet nem nyujtott elég védelmet, ott az egyes törzsek egész hoszszában nagy kiterjedésű gyepükkel és sánczokkal vették körül az általok birtokolt egész területet. Sok ilyen barbár erődítmény maradt fenn hazánk területén, a későbbi kutatások feladatai közé tartozik mindegyikről kimutatni, hogy melyik miféle néptől való. Fröhlich Róberté az érdem, hogy egynél megállapította a sarmata eredetet. Ez a Bácska délkeleti szögletében végighuzódó u. n. nagy vagy rövidebb „római” sáncz, mely Bács-Földvárnál egy a Tisza kiöntései által táplált mocsaras réten kezdődik s 26 kilométernyi hosszaságban dél-délnyugati irányban huzódva, Ujvidék közelében a Duna mellett szintén egy mocsaras réten végződik. A töltés nyugati oldala széles és mély árokkal van ellátva s több helyen nyilások vannak a töltésen, a merre ki- s bejártak.15 A sáncz által határolt terület tehát a nyugat felől jöhető támadások ellen szolgált védelmül, dél felé a Dunára, kelet felé a Tiszára támaszkodott; ugyanezen a területen laktak a IV. században a limigant sarmaták.16 Más helyeken földvárakat emeltek. Bács-Földvár a limigantok egy ilyen régi erődítményétől kaphatta mai nevét, talán épen az a jazyg város volt, a sáncz egyik végpontján, a Parthiscus folyó amellett, melyet Ptolemaeus Partiscumnak nevez.17 A nevezetesebb jazyg helyek közt minden esetre Partiscum volt a legdélibb, Pession, Kandakon, Parka stb. már északibb vidéken feküdtek s ezért helyezhető inkább arra a fontos pontra, hol ma Bács-Földvár van, mint Kecskemétre. E jazyg „városokról” a nagykőrösi földvár nyujt egy kis fogalmat, melynél kétségtelen bizonyítékaink vannak arra, hogy egykori lakói rómaikori barbárok voltak.18 A vár tojásdad alakú; mocsaras talajból emelkedik ki s mintegy négy holdnyi területet foglal magában, de még a várárkon kivűl is voltak lakások; széles és mély árok vette körül, mely valaha vízzel volt tele, talaja most is vizenyős és egyik oldalon sűrűn be van nőve sással és cserjével, úgy hogy alig lehet rajta áthatolni, ma is mutatva, milyen lehetett hajdanában; a körülbelől 3/4–1 méter vastag és 1 1/2 méter magas várfal vert földből készült, mely alul sárga agyag, teteje pedig fecskerakásszerű sárfal volt.
Jazyg lovasok.
Traianus oszlopán.
Rajzolta Cserna Károly
De ha voltak is váraik a jazygoknak, a hadakozás régi módjának hagyományai nem vesztek ki. Oly népfajnál, melynél a gyermeknevelés abból állt, hogy a fiatal nemzedék minél hamarabb megtanuljon lovagolni s jókor elsajátítsa a hadakozásban való jártasságot, nem is lehetett máskép.19 Csakis ilyen folytonos gyakorlat mellett szerezhették meg azt az ügyességet, hogy a lovon előre s hátra fordulva egyformán tudtak harczolni,20 pedig a kengyelt még nem ismerték.
Az ütközetbe marha! marha! kiáltással gyors lovaikon mint a szélvész rohantak s rendes paripájukon kivűl még egy vagy két vezetéklovat is vittek magukkal, hogy, ha egyik lovuk kimerült, másikkal cserélhessék föl. Paripának legjobban szerették a herélt lovat, mert a ménló a kancza láttára nyerítésével könnyen árulójuk lehetett. Fegyverük a nyíl volt s ők is értettek ahhoz, a mit a nyugatiak soha el nem tudtak sajátítani, de a miben valamennyi uralaltáji nép kitűnt, hogy a vágtató lovon visszafordulva hátrálás közben is folytonos nyilazással zaklatták az ellenséget. Közelbe érve, felhagytak a nyilazással, e helyett csákányt és a jobb oldalon az övhöz erősített rövid egyenes tőrt vagy pedig a rómaiakénál jóval hosszabb kardot használtak, melyet két kézre fogtak, s volt aztán „hoszszabb lándsájuk”, lobogós kopjájuk is. Paizszsal nem védték magukat, hanem – különösen az előkelők – a parthusokéhoz hasonló, vászonból készült bő ruhájukra, mely Tacitus szerint különbözött a szűk és testhez álló germán viselettől, átlyukasztott bronz pikkelyeket, vas- vagy simított szarulemezeket varrtak, vagy pedig áthatlan kemény bőrből készült ködment vettek magukra. Ilyen pikkelyes vértezet borította lovaikat is. Sisakjuk a Traianus oszlopán ábrázolt jazyg harczosok után itélve, érci abroncsokkal körülvett hegyes és magas süvegből állt, mely néha hátul nyakvédővel is el volt látva.21 A sarmata népnek ezen fegyverzete, a meddig csak figyelemmel kisérhetjük nyomait, az Altáji hegységtől kezdve el volt terjedve az egész turáni fajnál s félreismerhetlen befolyást gyakorolt a germánok fegyverzetére; a pikkelyes vért csakúgy meghonosodott ezeknél is, mint a lobogós kopja és a vasabroncsokból álló sisak.22
Altáj-vidéki harczos pikkelyes vérttel és kopjával, jobb kezében csákánnyal, oldalán íjjal és tegezzel.
A szibériai Kara-Jusz melléki sziklaképen.
Aspelin után
Harczias jellemükkel egyezően, miként a szittyák, a sarmaták is földbe szúrt meztelen kardot tiszteltek a hadisten képében; olyan szokás, mely az uralaltájiság legtávolabb eső népeinél is feltalálható. A kardnak évenkint ló- és marha-, sőt az elfogott ellenségből emberáldozatot is mutattak be s a kardot az áldozat vérével öntözték meg. Szokásban volt a magyarországi sarmatáknál, hogy az ilyen kardot másféle fegyverrel is körülvették; a nagy-küküllőmegyei Daróczon e század elején napvilágra került bronz lelet szolgáltat erre példát, hol a földbe függélyesen leszúrt kard körül harmincz bronz celt vagy tokos balta volt szabályosan elhelyezve.
A szertartásos szokásaikkal összefüggő emlékek közül különösen magukra vonják a figyelmet azok a nagy rézüstök, melyeket hazánk területén az Alföldön a törteli Czakóhalomban s a Dunántúl a Kapos völgyén és Ó-Szőnyön találtak. Velük szorosan egyező üstök Oroszországban és Szibériában az Altáji hegység mentén fordulnak elő a régészeti leletekben. Rendeltetésük felől semmi kétség sem lehet. Már Herodotos emliti a szittyákról, hogy az áldozatok alkalmával leölt barmot a „szokásos” nagy üstben főzték meg; Szibériában régi sziklaképeken látható az üst használata az áldozatoknál; a törteli üstben állatcsontokat találtak, mint az oroszországiakban.
A törteli üst.
(Sarmata áldozati edény, a törteli Czakóhalomban találták.)
A Magyar Nemzeti Múzeum birtokában.
Az uralaltájiságnál általánosan elterjedt az áldozatokkal és halotti szertartással szoros kapcsolatban levő áldomás és tor; szokásban volt a szittyáknál, meg kellett lenni a sarmatáknál is; tudjuk, hogy a nagykőrösi földvár barbárjai csakugyan tartottak tort a halott fölött, mert a holttest fölötti hamuban és égetett agyagrétegben ott vannak a széthasogatott állatcsontok. Ilyen szertartásoknál használták ezen üstöket, melyeknek kora az oroszországi leletekben a Kr. e. IV. századba megy vissza s így a magyarországiak sem tartozhatnak egy a későbbi időkben feltünt népség emlékei közé.23
Hasonló vallásos jelentősége volt az áldomáspohárnak vagy csészének is az uralaltáji népeknél; a törökség és mongolság a fejedelmi jelvények közé számította; a szittyák övükön viselték s ezért az ilyen csészék csattal voltak ellátva; csattos arany csészék hazai leleteink közt a szilágysomlyai és nagy-szentmiklósi kincsben fordulnak elő s vagy már eredetileg is valamelyik sarmata fejedelem kincsei közé tartoztak és csak később, a III. vagy IV. század folyamán kerültek a gótok birtokába, vagy, ha a germánok is követték ama szittya szokást, ezt csakis a sarmaták honosíthatták meg náluk.24
Szittya áldozat.
A szibériai kizyl-kaiai sziklaképen.
Aspelin után
Az a harcziasság s azok a kiváló katonai erények, melyek a sarmaták jellemvonását alkották, előkelő helyet jelöltek ki számukra a római és barbár világ közti küzdelemben. De még sem ők vitték a vezérszerepet. Megakadályozta ebben politikai szervezetlenségük. Hiányzott náluk az a központi hatalom, mely erejüket közös nemzeti czélokra egyesítette volna s ezért az egész négy század alatt, mit a hunnok bejöveteléig hazánkban töltöttek, vagy idegen érdekek szolgálatában találjuk őket, vagy pedig apró csatározásokban, rabló kalandokban fecsérlik el erejüket. Harczoltak zsákmányért s mert a küzdelem már a természetükben volt. Az az óriási terület, melyen tanyáztak, még akkor is megnehezítette volna a sok apró törzsre szétszakadozott három nagy horda egyesülését, ha a monarchikus szervezetnek legalább a törzseken belül lett volna valami hagyományos formája, de ennek nyomait legfölebb a jazygoknál találjuk,25 az alánoknál teljesen hiányzott s a mit Ammianus Marcellinus mond ezekről, hogy mindnyájan nemes származásuak, a szolgaságot nem ismerik s biráikat, kik a mindennapos harczok alatt felvigyáznak, maguk választják:26 egészben véve ráillik a jazygok és roxolánok viszonyaira is, különösen a régebbiekre. Olyanforma állapotok lehettek ezek, mint a minők csak a közelmultban is a turkománoknál voltak, kik maguk fölött urat nem ismerve s úgy-ahogy csupán az öregek, akszakálok tekintélye által fékezve, majdnem teljes anarchiában éltek s csakis a rablókalandozásokra összeverődött csapatok választottak maguknak ideiglenes vezetőket. Az ilyen fegyelmet nem ismerő népnek csak az erő imponál, sokkal könnyebb meghódítani, mint valamely közös czélra feltüzelni, de a mikor egyes rendkivüli szellemeknek nagy ritkán sikerül, ezekből alakulnak a világhódítók seregei. Ugy látszik azonban, hogy a történelemnek egy törvényszerüleg ismétlődő jelensége szerint azt a katonai alapon berendezett politikai szervezetet, mely az ilyen népeket egybeforrasztja, mindig egy más nép szokta megteremteni. A sarmata elemnél a hunnok, az ogornál az avarok, a magyarnál a turkok, a török-tatárnál a mongolok hozták létre és mi sem természetesebb, mint hogy minél erősebb ilyen esetekben a vezérlő elem s minél teljesebb a másik elemmel való összevegyülése, annál mélyrehatóbb lesz az ethnikus átalakulás is. A mikor a sarmaták egységes nemzetként jelennek meg a történelemben, már nem lehet őket elválasztani a hunnoktól, bár alig vonható kétségbe, hogy Attila seregének zömét a sarmaták alkották, a melynek azonban a hunnok voltak a vezetői.
Áldomás-csésze, oldalt az övre való erősités végett karikával, a szilágysomlyói kincsből.
A Magyar Nemzeti Múzeumban.
A sarmaták a Krisztus születése körüli évtizedekben tünnek föl az Al-Duna vidékén.
Herodotos korában még a Tanaison (Don) túl laktak, de – mint a történelem folyamán oly sokszor ismétlődött – az a népáramlat, mely a középázsiai nomádokat a belső-ázsiai hiungnuk által régebbi lakhelyükről elűzött jüecsik (euthaliták) és uzunok kivándorlása következtében a Kr. e. II. században mozgásba hozta, most is elhatolt a keleteurópai pusztaságig s nyugat felé tolta az egyes törzseket. A sarmaták benyomultak a régi szittya földre, a Don és Deneper közé, s erre csakhamar nagy átalakulások észlelhetők a Kárpát-menti népek viszonyaiban is. Kr. e. 80–44 között Burvista a dák-géta hatalmat alapitja, a mi alig jöhetett létre a sarmaták ellenére, sőt minden jel azt mutatja, hogy a nagy dák király sarmata zsoldosokból szervezte azt a 200 ezer főnyi hadsereget, melylyel a Közép-Duna mentén véget vetett a kelták hegemoniájának s összetörte a bojokat, kik a Tiszától az Elbéig terjeszkedtek. Milyen nagy jelentősége lehetett a sarmatáknak Burvista mellett, mutatja az, hogy a királyi székvárost róluk nevezik el a dákok; Sarmitegte vagy Sarmizegethusa ugyanis a. m. „sarmata város”.27 De mutatja még egyéb is. Burvista halálával egyszerre vége lesz a dák hatalomnak, s az a tekintélyes haderő, melyet Burvista hozott össze, egy pár évtized alatt az előbbi létszámnak 1/5-ére olvad le s az is négy fejedelem közt volt megosztva. Ha fölteszszük is, hogy belviszályok fogyasztották a dák népet: az erőcsökkenésnek ekkora foka ilyen rövid idő alatt csakis úgy képzelhető, hogy Burvista utódai már csak a saját népük fegyverfogható elemeiből voltak képesek sereget szervezni. A sarmaták pedig, kik Burvista szolgálatában álltak, a dák hatalmi körből kiválnak. Megszállják a Duna és Tisza közti sikságot, hol előbb bojok tanyáztak, s a dákokat a hegyek és erdőségek közé szorítva, a mezőségen át egész a nyugati Kárpátokig terjeszkednek.28
Ettől fogva azonban az Al-Duna mentén is meghonosodnak. Strabo ugyan azt irja, hogy a Borysthenes (Deneper) és Ister (Al-Duna) közt legelébb van a géta pusztaság, azután jönnek a tyregéták, vagyis Dnyesztermenti géták és csak ezután, túl a Dnyeszteren, következnek a jazyg sarmaták, az úgynevezett királyiakkal (basileioi, a királyi szittyák maradványai) és urgokkal együtt s a Borysthenes és Tanais közt a roxolánok, de nyilván régebbi följegyzések után mondja s ő maga hozzá teszi, hogy némelyek szerint az Ister mellett, is laknak sarmaták. Bizonyos, hogy Ovidius számüzetésének éveiben, (Kr. u. 9–17) már mindennaposak voltak ezeknek a gyors lovakon száguldozó, vad külsejü, nyiratlan, hosszú hajú és szakálu, bőr ruhában, bő nadrágban járó barbároknak az aldunai római területre intézett becsapásai.29
A Kárpátokig hatolva, a germánokkal való százados összeköttetésük is kezdetét veszi.
Már a mithridatesi hadjáratok idejében együtt találjuk a jazygokat s rokon törzseket a pontusi király segédcsapatai közt a visztulai germánok legkeletibb ágát képező basztarnákkal,30 mely utóbbiak ezen időtájt a Kárpátok északkeleti oldalán, a Dnyeszter vidékén tanyáztak. A bastarnák – az első germán nép, mely a történelemben föllép – úgy összefonódnak a sarmatákkal, hogy Tacitus, bár germán nyelvüeknek ismeri, habozik, ne számitsa-e őket a sarmatákhoz, a kikkel való összeházasodásuk külsejükben is észrevehető változást idézett elő, úgy hogy a későbbi irók már egyenesen szittyáknak tartják.31 A bastarnák s törzsrokonaik, a peukok, később a gótokkal vegyülnek el.32
A sarmata és germán elem egy újabb kapcsolata akkor állt elő, midőn a jazygok Magyarország területére huzódtak. Ugyanazon időtájban, a Krisztus születése körüli években, semmisülnek meg végképen a kelta eredetű bojok hatalmának utolsó maradványai; a svév markomannok ugyanis Marobod vezérlete alatt fölkerekednek a Majna mellől, hol addig laktak, elűzik a bojokat s ezeknek a földjén, Buiaimonban vagy Boihaemumban, a mai Csehországban, telepednek meg a Fertőig és a Kis-Kárpátokig. Egy kiszakadt csapatuk, a kvádok még tovább nyomultak kelet felé a Duna északi partvidékén s a Marus vagyis Morva, meg az ismeretlen Cusus folyók közt, Magyarország északnyugati részében, a Vág, Garam és Ipoly mentén ütnek tanyát, hol a jazygok szomszédságába kerülnek.33
És most, a nélkül, hogy egyik a másikat meghódította vagy egymással összevegyültek volna, a két nép között századokon át egy bizonyos neme jön létre a szövetséges viszonynak. Csaknem mindig együtt küzdenek a rómaiak ellen, együtt dúlják, pusztítják Pannoniát, a mikor csak tehetik, mint a Nero halála utáni zavarokban vagy Domitianus alatt és a későbbi századokban, külön-külön alig említik őket. E viszonyt különben, úgy látszik, maguk a quád királyok ápolták legjobban, a kik, ha csak módjukban volt, ha t. i. volt elég pénzük, a főleg gyalogságból álló nemzeti haderőn kivül jazyg lovasokat is fogadtak szolgálatukba. Így olvassuk mindjárt az első quád királyról, Vanniusról (Kr. u. 19–51), hogy a midőn unokaöcscsei a sziléziai lugiakkal és az Elbe forrásvidékén tanyázó hermundurokkal szövetkezve föllázadnak ellene, seregének tekintélyes része jazyg lovasságból állt, mely arra is rá tudta venni Vanniust, ki ellenfeleinek túlereje ellen váraiban akarta magát védelmezni, hogy elhagyva a védett helyeket, nyilt harczba bocsátkozzék.34 Olyan fejedelmek, kiknek ereje és hatalma – idegen létükre, mert ilyenek is voltak már a quádoknál – nem a nép dynasticus hagyományaiban gyökerezett, hanem a rómaiaktól nyert pénzsegélytől függött,35 nem is lehettek el zsoldosok nélkül s nagyon természetes, hogy ilyen viszonyok közt sokkal alkalmasabbak voltak a jazyg zsoldosokból szervezett csapatok, mint a germánok. Igy aztán a szomszédság és erkölcsi jellemük vadsága a legszorosabban összekapcsolta a két barbár népet; a IV. századbeli Ammianus Marcellinus nem is talál köztük különbséget, az ő szemében egyik olyan rabló mint a másik, a kik tisztességes nyilt harcz helyett jobban kedvelik a rablókalandokat, de ahhoz aztán – fakad ki ellenük több izben – nagyon is értenek, abban ők a legkiválóbbak, ők a legjártasabbak.36
Quádok a Marcus Aurelius alatti harczok idejéből.
Rómában, Antoninus oszlopán.
De bármily gyakran hozta is őket össze az a közös czél, hogy együtt raboljanak a római területen: a szövetség két rabló népnek a szövetsége maradt és sohsem tudta a quádok és jazygok közt megszüntetni az egymás elleni bizalmatlanságot. Jól jegyezte meg Tacitus, hogy a kölcsönös félelem választotta el őket egymástól.37
Ha a határ ott volt köztük, hol az északnyugati Magyarország erdőborította hegyei ellaposodnak s a lankás terület az alföldi rónaságba megy át – pedig itt kellett lenni köztük a választóvonalnak:38 – akkor az a kölcsönös félelem és bizalmatlanság valami kézzel fogható alakban is jelentkezett. Minden esetre szemmel tartották egymást és szükségképen gondoskodtak arról, hogy egyik se legyen meglepetésnek kitéve a másik részéről.
A hol már körülbelől végződött a quád határ a jazygok felé, ugyanazon a tájon két ősrégi sáncznak maradtak fenn nyomai. Az egyik a Garam folyó mentén Kéménd és Bény között kezdődik s északi irányban Uj-Barsig vonul; a déli vége Bénynél különösen meg volt erősitve, itt félkör alakban három sáncz támaszkodik a Garamra, melyek közül a belső 200 méter átmérőjü, ezt körülveszi a második a belsőtől 160–220 méternyi távolságban s erre jön a külső sáncz, a középsőtől 400–460 méterre. A másik erődítmény az Ipoly-vonalat védte s Hellenbától és Szobtól Selmeczbányáig huzódik.39 A kettős védelmi vonal elhelyezése arra vall, hogy itt csakis a quádok védhették magukat a jazygok esetleges becsapásai ellen.
De a jazygok is gondoskodtak magukról. E síksági nép terjeszkedésének észak felé a Cserhát, Mátra és Bikk hegység szabott határt. Ugyanezen vonal irányában ismét találunk egy régi erődítményt, mely az Alföldet védte az észak vagy északnyugat felől jöhető támadások ellen. Ez a Csörszárok. A név szláv eredetü, jelentése a. m. ördögárok (csertovszki jarek), a mi arra vall, hogy keletkezése régebbi időkbe megy vissza, mint a milyen régi e vidéken a szláv elem megtelepedése s azért tulajdonították az árok készítését az ördögnek.40 A Csörszárok szintén kettős ágban vonul nyugatról kelet felé, a Dunától a Tiszáig. A felső ág Vácz irányában kezdődött s 15 mértföld hosszuságban Mácsa, Hort, Árokszállás, Erdőtelek, Dormánd, Tárkány, Eger-Farmos mellett haladva Ároktőnél végződött. A 12 mértföld hosszú alsó ág kezdete Duna-Keszi és Alag közt volt s Fóthon, Mogyoródon, Gödöllőn, Valkón, Szent-Lászlón, Turán, Fényszarun és Monostoron át Jász-Apátin túl a Tisza mocsaraiban veszett el. Az árok helyenként 6 1/3 méter széles és 3 1/3 méter mély.41 Ptolemaeus után tudjuk, hogy a jazygok egész hosszában megszállták a Tisza jobbparti vidéket;42 ámde akkor a Felső-Tisza mente kiesett a Csörszárok védelmi vonalából. Már pedig, ha a Csörszárkot csakugyan a jazygok vonták a quádok ellen, nem tehető fel, hogy területüknek egy nagy részét védtelenül hagyják. Valóban a Bikk hegységgel szemben északi irányban Füzes-Abonytól és Szíhalomtól Sajó-Szent-Péterig szintén van egy hosszan elnyuló régi sáncz, mely ezek szerint a felsőtiszamenti jazygok földjének megoltalmazására szolgált.43
A közbeeső területen, mely a két nép erődítményei közé esett, a mai nógrád-, heves- és borsodmegyei erdős hegyvidéken, észak felé mélyen benyomulva a Kárpátok közé, a régebbi lakosság maradványai tanyáztak, nevezetesen a pannoniai araviskokkal rokon illyr eredetű osok s a gall cotinok, kik úgy a quádoknak, mint a jazygoknak adót fizettek. A cotinok bányaműveléssel, különösen pedig vastermeléssel foglalkoztak, a mit sem a quád, sem a jazyg nem tartott magához illőnek.44 Annál inkább kapóra jött nekik egy ilyen népnek a szomszédsága. Az ókorban a kelták hires fegyverkovácsok voltak, alig lehet tehát kétségünk, hogy a quádokat és jazygokat a cotinok látták el fegyverekkel, adó fejében kardot, lándzsát és nyilat készítettek nekik. Csakis igy magyarázható meg, hogy a két barbár nép határai közé egy semlegesnek látszó nagyobb terület volt beékelve.
Jazyg harczosok.
Traianus oszlopán.
Rajzolta Cserna Károly
A rómaiak egész hosszában biztosítván a dunai vonalat a balparton tanyázó barbárok ellen, egyelőre nem gondoltak a quád és jazyg terület erőszakos bekebelezésére. Megelégedtek azzal, hogy a két népet úgy is hatalmi körükbe vonták, fejedelmeiket – legalább a quád királyokat – a császárok erősítették meg s tartották fenn a trónon, egymás közti viszálkodásaikban a barbárok a rómaiak bíráskodását kérték ki, pénzsegélyben részesültek s ezért segédcsapataikkal együtt küzdenek a rómaiakkal, mint a jazygok a dák háboruban, egyes rómaiak, kézművesek, mesteremberek is megtelepedhettek közöttük s minden esetre szabadon közlekedhettek a barbár területen. Ugy látszott, a Dacia meghódítása utáni évtizedek alatt az egész kárpátalji vidék fejlődése olyan irányt vett, mely a végleges megszállást szokta előkészíteni. Ez még sem következett be. Midőn a II. század második felében Marcus Aurelius megkisérlette a markomannok, quádok és jazygok meghóditását s területük bekebelezését, kitünt, hogy a római szellem többé nem az, a mi Traianus korában volt, nagyot hanyatlott egy század óta. Commodus léhasága, ki lemond apja politikájának folytatásáról s két kézzel ragadja meg a már-már teljesen megtört barbárok békeajánlatait, csakhogy ne kelljen tovább nélkülöznie az örök város élvezeteit, már nem tartozik a trónon ülők kiváltságai közé, gyökeret vert magában a római társadalomban is. Hiába követték a Commodusokat, Caracallákat és Heliogobalusokat derék uralkodók, Traianus és három utódának kora nem tért vissza; annyira elterjedt már a romlottság, hogy a császárokra ép olyan vészthozók voltak erényeik, mint bűneik. A 36 császárt, ki Commodustól Carinusig uralkodott, jobbára meggyilkolták. Az erkölcsi jellem ezen sülyedésének sokkal több része volt abban, hogy Marcus Aurelius politikája félben maradt, mint a birodalom anyagi meggyöngülésének: de ez is hozzájárult. A 17 évig tartó pestis, mely épen a germán-sarmata háboru alatt tört ki, egymagában is elég lett volna, hogy félszázadra visszavesse a birodalmat; oly rettenetes pusztítást vitt véghez, hogy a lakosságnak csaknem felét elragadta. Különösen sokat szenvedtek a háboru szinhelyéül szolgáló danamelléki tartományok; nem volt elég, hogy a ragály tizedelte a népességet, a barbárok dulásai még fokozták az emberéletben szenvedett károkat s kipótolhatlan ürt hagytak hátra a daciai és pannoniai rómaiságban; csupán a fogságba hurczoltaknak száma százezrekre rugott, maguk a jazygok az egyik békekötés alkalmával százezer s a quádok ötvenezer foglyot bocsátottak szabadon. A veszteséget nem tudták többé a rómaiak a birodalom más részeiből behivott gyarmatosokkal pótolni; kénytelenek voltak az elpusztult helyekre azok közül a barbárok közül telepíteni le a vállalkozókat, a kikkel még csak kevéssel előbb is a birodalom háborut viselt.45 S ezzel a helyett, hogy a még be nem kebelezett barbár területek is megnyiltak volna a rómaiságnak, egy ellenkező áramlat indult meg, most még szük korlátok közt ugyan: a barbárok elhelyezkedése a római tartományokban. Ez az áramlat mihamarabb erősebb lesz s egy század sem mulik el, már Daciát föltartóztathatlanul elboritja.