Hunor és Mogor vadászata.
A bécsi képes krónika 5. lapjának miniatureje után.
Rajzolta Déry Béla
SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE
Kézai Simon krónikája. Budai és képes krónikák. Turóczi. Miről nincs tudomásuk? A névtelen jegyző. A szittyák leirása. Út Susdal és Kiev felé. Mit nem tud Anonymus? Julianus útleirása. Pascatir. A baskirok
A magyar őskort tárgyaló egykorú hazai munka nem maradt fenn. A legrégibb hazai krónikát nem irták a XII. század közepe előtt. De még az sem maradt reánk, csak a XIII. század vége felé készült átdolgozásban. Ugyanazon időben készült egy másik munka, mely hagyományunk és történeti irodalmunk fejlődésére igen nagy hatást gyakorolt: IV. Béla király hires jegyzőjének könyve a magyarok tetteiről.1
Kézai Simon mester, Kún-László királyunk hű káplánja, ki 1282 után irt, a magyarokat Nemróttól, a hires vadásztól származtatja, a babyloni torony építőjétől, mely tornyot ő külömben az egyptomi pyramisoknak véli. A nyelvek megzavarása után Nemrót Evilát földjére, vagyis Perzsiába költözött és nejétől Enethtől ott két fia született, Hunor és Mogor, a húnok és magyarok ősapái. Ezek, mint elsőszülöttek, külön sátrakban éltek. Egy nap vadászatra kelve, egy gimszarvas üldözésében, eljutottak a Maeotis (az azovi tenger) mocsaraiba. E földet, melynek leirásában a krimi félszigetre lehet ismerni, alkalmasnak találták a baromtenyésztésre, és elbucsúzva atyjuktól, minden jószágukkal együtt oda költöztek. Öt évig ott nyugton maradtak, a hatodik évben kibarangolva, a pusztán, sátrakban találták Belár fiainak nejeit és fiait. Ezeket elrabolták, és Dul alán király leányai közül, kik szintén a zsákmányhoz tartoztak, az egyiket Hunor, a másikat Mogor vette nőül. Idő folytán nemzetségök a mocsarak közt hatalmas nemzetté fejlődött, úgy hogy a föld már nem birta őket táplálni.
Hunor és Mogor vadászata.
A bécsi képes krónika 5. lapjának miniatureje után.
Rajzolta Déry Béla
Kémeket küldtek tehát Scythiába, azután magok is oda költöztek, az ott lakó ruténokat kiirtották vagy elűzték és azóta birják az országot. Következik azután az európai Scythiának leirása, az Etul és Togora folyók megemlítésével. „Scythia termékeny föld, berkekkel,erdőkkel, mezőkkel ékeskedő és mindenféle vadban bővelkedő. A benne született népek szeretik a nyugalmat, hiúk, lenézők, szerelmeskedők, rablásra hajlandók, általában inkább barnák, mint fehér szinüek.” Egész Scythia 108 tartományra oszlik, a 108, Hunortól és Mogortól származó nemzetségnek száma szerint.
Itt is elsokasodva, vezéreket választottak, mindegyik nemzetségből 10–10,000 útnak indúlt, a többi Scythia védelmére otthon maradt. Susdalon, Ruthenián és a fejér kúnok földjén át a Tiszáig jutottak, hol családostúl megszállottak. Következik azután a húnok történetének bővebb, mondai elbeszélése. Etele birodalmának bukása után Csaba 15,000 emberrel visszatér Scythiába, és az ott maradottakat rábeszéli, indúljanak ismét Pannoniába, boszút állani a németeken. Igy azután 872-ben a húnok, vagyis magyarok, a besenyők, fejér kúnok földjén és Kió városán áthaladva, ujra Pannoniába törtek és az Ung folyónál megszállottak. Ezért nevezik őket a nyugoti népek „Ungar”-oknak.
Ez elbeszéléssel majdnem szószerint megegyezik a valakivel később, 1300 körül irott budai krónikának szövege. Csak a magyar honfoglalást közvetlenül megelőző eseményeket adja elő bővebben. Említi Álmost, kinek születése álomban volt megjövendölve, és kinek hivatása volt messze földre vezetni népét. Elsorolja Álmos őseit, föl egész Noéig, de első hadnagynak mégis Árpádot mondja, mert Álmos már Erdélyben megöletett, és nem jutott Pannoniába. Elsorolja azokat az országokat, miken Kézai vezette át a magyarokat, de hozzájuk teszi a Volga melléki Susdalt is. Azt is tudja, hogy a magyarok, bejövetelök előtt, egy más országban akartak megszállni, de a sasok roppant száma miatt ott nem maradhattak, „mert az isten azt akarta, hogy gyorsabban érjenek Magyarországba.”
Nagy-Lajos korában, 1358-ban irták a gyönyörü képes krónikát, régi történeteink közt a legterjedelmesebbet.2 Ebben mindjárt az elején észlelhetjük a tudomány és a kritika haladását. Hunor és Mogor nem származhatnak szerinte Nemróttól, Cham átkozott. sarjadékából, hanem Jafettől, kinek fia volt Magor (Magog). Nemrót nem is lakott soha a Don vizénél, hanem az oczeánnál. További előadásában azonban ő is szigorúan követi a budai krónika szövegét.
Ismét nagyot haladt a világ Mátyás király koráig, kinek uralkodása alatt, 1480 táján irta meg a magyarok történetét Turóczi János itélőmester.
Béla király névtelen jegyzője krónikájának első lapja;
a szöveg olvasásával és forditásával.
A codex eredetije a bécsi udvari könyvtárban
Ő már nagyon jártas a római és a későbbi latin könyvekben. Elmondja a régi Nemrót és Jafet féle hagyományt, de nagyobb hitelt ad Jordanes elbeszélésének a hunnok eredetéről, és tulajdonkép nem meri eldönteni a származás kérdését: „akár kitől erednek, hires, vitéz emberek, jó katholikusok, erénynyel, becsülettel ékeskedők.” Azt vitatja, hogy a magyarok és hunnok az ázsiai Scythiából indúltak ki, és arról is van tudomása, hogy a Don eredete körül még laknak magyarul beszélő emberek. Ő az első, ki scytha népnek mondja a korában oly nagy hatalomra jutott törököt is, ki ruházatában és fegyverzetében sokat tartott meg az ősi scytha módból. Külömben a régi vándorlások és a hunnok történetében ő sem tér el elődeitől.
Mind e hazai elbeszélésnek közös vonása tehát a húnok és magyarok azonosságának feltevése, az a tudat, hogy a magyarok Scythiából, vagyis déli Oroszországból költöztek be, és az a vélemény, hogy valahol keleten még vannak magyar testvérek. Kézai ezt ily módon magyarázza meg. „Mivel Nemrót óriásnak több felesége is volt, nemcsak Eneth, és ezektől több fia és leánya is született, ezeknek utódai mai napig is Perzsiában laknak, és termetre és szinre hasonlók a húnokhoz, csak szavuk járása külömböző egy kissé, úgy, mint a hogy a szászoké eltér a thuringusokétól.”3 Ez a megjegyzés mutatja, hogy már német felfogás is belejátszik előadásába, a minthogy ismeri a „Crimheld csatáját” és a Nibelung monda más részleteit is. Általában Scythiának képe a XIII. századi ismereteket tükrözteti vissza, a midőn a tatárjárás következtében az érdek azon vidékek iránt nagyon ébren volt. Egyes szineket adtak még e képhez a bibliai magyarázatok, Nemrótnál, és egyes reminiscentiák a classicus irókra, mint Scythia földjének és népének jellemzésében.
Közös vonás az is, mit nem tudnak. Nem tudnak sem az avarokról, kik a húnok után laktak itt, sem Lebediáról, sem a kozárokról, sem Etelközről, sem a bolgár és besenyő háborukról. Időmeghatározása valamennyinek nagyon hibás. Csak néhány név mutat igazi családi hagyományra, és Csaba mondájának előtérbe lépése kifejlett belföldi monda felhasználására.
Egészen más jellemű IV. Béla névtelen jegyzőjének a leírása. „Scythia igen nagy föld, melyet Dentumogernek neveznek, mögötte pedig van a Don folyó nagy ingoványokkal. Ott szerfölött bőven találkozik a nyuszt és czoboly, úgy hogy nemcsak nemes és nem nemes ruházkodhatik abból, hanem a csordás, kondás és juhász is. Bőve van ott az aranynak és ezüstnek, és a föld folyóiban drágakövek és gyöngyök találhatók. Scythia, keleti határán pedig a Gog és Magog nemzetségek laktak, kiket Nagy-Sándor berekesztett. A népet, mely Scythiát lakja, közönségesen Dentumogernek nevezik, és az soha semmi uralkodó hatalma alá vetve nem volt.” A scythák szerinte is Magogtól, Jafet fiától származnak. Tőle eredt Ugek, Álmos vezer atyja. Nemcsak a föld leirása felel meg a földi paradicsoménak, hanem a nép is igazi édeni állapotúnak van rajzolva. „A scythiai nép igen bölcs és szelid vala, a földet nem művelte, és alig volt vétek közötte. Nem voltak ott mesterséggel épített házak, hanem csak nemezből készült sátrak. Ételök hús, hal, tej és méz volt, gazdagságok barmokban állott, nyusztok és más állatok bőrével ruházkodtak. Az aranyat, ezüstöt és gyöngyöt csak annyiba vették, mint a követ, mivel azokat földjük folyóiban találhatók. Nem vágytak a máséra, mivel mind gazdagok voltak, lévén sok marhájuk és eleségök bőven. Paráznák sem voltak, hanem kiki megelégedett a feleségével.” Ez az aranykor azonban nem tartott végig. „A sok háboru kegyetlen néppé tette a scythákat; és most is megismerhetitek, hogy kemény nemzet volt, gyümölcseiről.” „Kemény nemzet volt ez a háborúban, gyors a lovaglásban. Fejükön sisakot viseltek, s íjra és nyilazásra a világ minden népénél külömbek voltak, és hogy ilyenek voltak, megismerhetitek utódaikról.” „A scytha föld, jól lehet igen tágas, még sem volt elég az ott felszaporodó nemzetek táplálására és befogadására. Azért a hét fejedelmi személy, kiket hetumogernek neveztek, nem állhatván a hely szűkét, azon gondolkodtak, hogy azt ott hagyják.” Következik azután a „hungar” név megmagyarázása, az Ung folyóból, Álmos nevének értelmezése az álomból, a vérszerződés, és az útnak indulás. Szerzőnk szerint a magyarok „nagy és hatalmas népe” már föltett szándékkal és tervvel hagyta el szülőföldjét: azzal, hogy Attila örökségét, Pannoniát foglalják el.
Eljöttek hát a magyarok „a szövetséges népek számtalan sokaságával.” Sok nap jártak a pusztaságokon át, az Etel vizén tömlőkön, pogány módra, átúsztattak, és város vagy tanya nyomára nem találtak, sem ember főztét nem ették, mint szokásuk volt, hanem hússal és hallal éltek, míg el nem értek Oroszországba, melyet Susdalnak neveznek. Ifjaik csaknem mindennap vadászni jártak, a miért is a magyarok mai napig felülmúlják a többi nemzetet a vadászatban. Innét Kiev városához jutnak, hol a ruthénokat és a velök szövetséges hét kún vezért legyőzik, és az utóbbiakkal együtt elindúlnak Pannonia felé.
Az Anonymus előadása kétségtelenül sokkal egységesebb és tömörebb mint a többi krónikáé. E tulajdonát azonban korántsem köszöni annak, mintha az őshazáról biztosabb tudása lett volna, hanem a régi latin irók szószerint való követésének. A scytha nép jellemzését majdnem szószerint Justinus történeti művéből vette át, mely mint rövid compendium a középkorban nagy elterjedésnek örvendett. A hún örökség gondolatára meg, úgy látszik, a biblia vezette, mert a magyart, bár akkor még pogány volt, nagyon szereti hasonlítani isten választott népéhez.
Épen ő, kinél a hún származás oly fontos szerepet játszik, nem foglalkozik a hún történettel. Nem említi ős hazának sem Perzsiát, sem Krimet, leirása szerint valahol az Ural folyó és hegység körül kellene azt keresni, mert máshol nem igen volt oly bőven a prémes állat, és mert jövet a Volgán keltek át, a mely folyó mellett Susdal fekszik. Igy az ő előadása inkább az északi vidékek felé helyezi a magyarok őshazáját és útját. Ő sem tud semmit a fekete tenger melléki tartózkodásról, sem a besenyőkről, sem a bolgárokról. Előadásában még hevesebb az eredeti hagyományra mutató elem, mint a krónikákban, az az út pedig, melyet a magyarokkal megtétet, egészen az, melyen a XIII. században a mongolok törtek hazánkra. Mert ha a magyar Etelközön át jött, mit kétségbe vonni nem lehet, mit keresett volna Susdalban, a Volga középső folyásánál, az erdős vidéken? Nagyon feltünő továbbá a Csaba-féle mondának teljes mellőzése, ott a hol Álmos eredetéről és Attiláról van szó.
Maradt reánk a középkori Magyarországnak még egy fontos, az eddigieknél sokkal tartalmasabb emléke a magyarok törzsrokonai és ős hazája felől. Konstantinos császár említi, hogy a magyarok népe Lebediában szakadt ketté, a midőn az egyik rész keletre, Perzsia felé vándorolt. A nyugaton megtelepedett rész még a császár korában, tehát a 950. év körül üzeneteket szokott küldeni keleten maradt testvéreihez, és gyakran választ is vett tőlük.4 Ez az összeköttetés később megszakadt. Csak a XIII. században, midőn Magyarország már rég keresztény volt, indultak et hittérítők Szt.-Domokos rendjéből „Nagy-Magyarország”-nak, a krónikákban említett ős hazának felkeresésére. Úgy látszik, az egész vállalatnak IV. Béla, még ifjabb király korában, volt a fő megindítója. Több szerzetes indúlt útnak, de csak egy közűlök, Júlián ért el szerencsésen a keresett távoli országba és hozott onnan ismét hirt. Uti jelentése megmaradt a Vatikán egyik régi kézirataiban.
Konstantinápolyból Cithiába, a Fekete tenger északkeleti mellékére hajóztak a merész utasok. Innét Alaniába jutottak vagyis a Kaukázustól északra terjedő vidékre. Onnét harminczhét napon át menve, átkeltek az úttalan sivatagon és eljutottak egy Bunda nevü mohamedán városba. E tartományban az egyik barát meghalt, Júlián egyedül maradva, mint egy mohamedán pap szolgája tovább utazott Nagy-Bolgárországba. Ezeknél, egy nagy városban talált egy magyar asszonyt, a keresett országból, mely nem esett távolabb oda két napi járásnál. „Meg is találta őket a nagy Etil folyónál. Ezek, látván, hogy ő magyar, nagyon-nagyon megörültek rajta, minden házban és tanyán körülvezették, és hűségesen kérdezősködtek a király és keresztény testvéreik után. Akármit adott elő a hitről, szorgalmasan meghallgatták, mert mindnyájan tudtak magyarúl, és kölcsönösen megértették egymást. Pogányok; istenről semmit sem tudnak, de bálványokat sem imádnak, hanem úgy élnek, mint a vadállatok. A földet nem művelik, ló- és farkashúst és más effélét esznek, kanczatejet és vért isznak. Sok a lovuk és fegyverök és igen vitézek a háborúban. Tudják a régi hagyományokból, hogy ezek a magyarok tőlük eredtek, de nem tudták, hová lettek.” A tatárok közeledésének hire, valamint az a vágy, hogy otthon közölhesse fontos tudósítását, gyors visszatérésre birták Júliánt. Az útat a magyar testvérek jelölték ki neki. Ez az út június 21-től deczember 27-ig tartott. Visszajövet a folyón tizenöt napon át utazott a mordvák földjén, „kik pogányok és a legkegyetlenebb emberek.”5
Júlián útileirásában biztos adat Matrica városa, a Don torkolatánál és Alánia. Azután, úgy látszik, a kabardai pusztán kóborolt, mig Kazán vidékén Nagy-Bolgárországba nem jutott. Merre feküdt ettől Nagy-Magyarország, nem mondja. De ha hozzávesszük a tatár khánhoz utazó szerzeteseknek és követeknek, Plan Carpinnak, Ascellinnak, Rubruk Vilmosnak jelentéseit, kik mind tudtak a domokosrendiek utazásáról, a Kazántól délkeletre eső vidékre kell azt tennünk. Rubruk egyenesen a Jaik (Ural folyó) felső vidékét nevezi Pascatirnak, azaz Nagy-Magyarországnak, melytől Bolgária nyugotra fekszik.6 Ily módon körülbelől Ufa és Orenburg vidékére jutunk, vagyis csakugyan a Kaspi tó és az Ural hegység közti vidékre, hol véleményünk szerint is első tanyája volt a magyaroknak Európában.
Minthogy az Ural hegység déli és középső részein laktak a vogulok, kiknek nyelve a finn-ugor dialectusok közt legközelebb áll a magyarhoz, ezekben akarták látni a magyarok testvéreit. De ez a vélemény mindenesetre téves. Julián pusztai nomád lovas népet ír le, nem pedig erdei és hegyi lakókat. De ettől el is tekintve, a megtalált nép már nyelve miatt sem lehetett vogul, sem más ugor. A XIII. századi magyar nyelvet ismerjük: a halotti beszéd valamivel régibb, mint Julián útja. Az a mostani beszédtől nem igen tér el lényegesen, és az összehasonlítás megmutatja, aránylag mily keveset változott a nyelv sok század alatt. Ha tehát az Ural körül csakugyan beszéltek és értettek magyarul, akkor magyarok laktak ott, nem bárminő finn-ugor törzs.
Az említett utazók mindannyian Pascatirnak, azaz Baskiriának nevezik Magyarországot. Ne feledjük, hogy az arab iróknál is előfordulnak a magyarok „badzsgerd” név alatt. Körülbelől ama tájon lakik mai napig a félig nomád baskir nép. Ez török nyelvü, de a fölött, török vagy finnugor származású-e, még vitatkoznak a tudósok. Csak az bizonyos, hogy testileg nagyon hasonlítanak a magyarokhoz. Ujfalvy, maga is székely, meglepően hasonlóknak találja őket a székelyekhez.7 Midőn 1849-ben urali kozákok törték hazánkba, ők az egész hadjárat alatt baskiroknak nevezték a magyarokat.8 Mindamellett bizonyos, hogy a keleten maradt magyarok nem voltak baskirok. Itt is a nyelv dönt: mert az sem vogul, sem török nem volt. De a legnagyobb valószinüség szól a mellett, hogy a magyar testvérek ivadékait az Ural folyó és a Kaspi tó mellékén, baskirok és kirgizek közt kell keresni, csakhogy annyi század viszontagsága közt nemcsak hogy kivetköződtek nemzetiségökből, hanem el is vesztették eredetöknek minden emlékét.
Hazai kútfőink alapján tehát nem nyerhetjük az ős-magyar állapotoknak és azok változásának csak némileg is megbizható képét. Még ott is, a hol csillog az igazi hagyomány nemes féme, nagy fáradsággal és óvatossággal kell azt kiolvasztani a hozzá tapadt idegen érczek és földnemek közül.