Árpád.
Turóczi krónikájának augsburgi kiadásából
SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE
Összehasonlítás a hunnal és avarral. Elszigeteltségük. A megszállás Konstantinos, a képes krónika és Anonymus szerint. Pusztaszer
Sokszor hasonlították össze a magyar nemzet helyzetét a honfoglalás befejezése után azon nemzetekével, melyek Ázsiából betörve, szintén ezen földet választották lakóhelyököl, és innét kirobogva, hódítottak és pusztítottak világrészünkön szerte-széjjel. Magok az akkori szomszéd népek, mint a nevek azonositása is mutatja, az avarok közvetetlen utódait, némileg a húnok örököseit látták Árpád népében. Ez a hasonlóság, mondhatnók, ez a megegyezés meg is volt az élet módjában, első sorban a harciban, de megvolt tán a külső megjelenésben is. A felületes szemlélő mai napság is csak civilizált és barbár nemzetek közt lát világos külömbséget, és ez a minden másnál nagyobb elválasztás akkor is élesen elkülönitette a magyarokat és előzőiket a már letelepedett, a római műveltség és a kereszténység közös nevelésében már többé-kevésbé részesült népektől. A barbárság tehát újra szembe állott a civilisatioval. De ha elfogúltság nélkül nézzük a szemben álló erők viszonyát, be kell látnunk, hogy a magyarok hatalma és szerepe, minden külső hasonlóság mellett, lényegesen eltért attól, melyet Attila és Baján vezetése alatt birt és töltött be a barbárság.
A nagy hún király katonai szerencséje és páratlan erejei egyénisége egy egész világot talált, melyet harczba vezethetett a római birodalom ellen. A számos és népes hún-scytha törzseken kivül hegemoniája alá állhattak oly nagy történeti múlttal biró katonás germán nemzetek is, minők a keleti góthok és a gepidák voltak. Mert bármily eltérők voltak is fajra, szokásra, vallásra nézve a húnok, a germánok, még a szarmaták, vagyis szlávok is, ezek a külömbségek elenyésztek azon választófalhoz képest, mely valamennyit elkülönítette a római keresztény, civilizált népektől. Igy alkalmas vezér alatt a világ egyik fele indúlt ostromra a másik ellen, és nem üres beszéd, ha a catalauni csatát valóban döntő ütközetnek tartják, melyen az a kérdés barbár legyen-e világrészünk vagy nem, a művelődés javára döntetett el.
Már akkor sem volt képes a római egyedül visszaverni a rohamot, diadalában osztozott a nyugoti gót és a frank is. Azóta a germán népek vagy elenyésztek, vagy közösségbe léptek a római néppel és szellemével. A germánok vándorlása megszünt. Midőn száz évvel a húnok után az avarok költöztek ide, zászlójuk, hatalmuk alatt hiába keresnők a német nemzeteket. Még régi szövetségeseik, a longobardok is megvédik ellenök új földjüket, Italiát. Ép oly kevéssé birták az avarok egyesíteni a keleti puszták népeit: a kozárok, a bolgárok, a magyarok már mind külön életet élnek. Az egyetlen nagy nép, mely az avarnak hódol, a nyugoti szlávság. Lassankint ez is lerázza az igát.
Az avar a művelt nemzetekre már nem lehetett oly félelmes mint a hún. A frank uralom nem csak Galliában erősödik meg, nemcsak Itáliát veti maga alá, hanem kiterjeszkedik a régi Germániának még független pogány római szellemtől alig érintett törzseire is, és egész az Elbáig és a Morváig megalapítja a közösséget vallásban és intézményekben. Ez a frank-római birodalom szétzúzza az avart és maga alá hajtja annak volt alattvalóit, a szlávokat. Épen ezek beolvasztása és megnyerése körül folyt a küzdelem, midőn a magyar megjelenik annak szinhelyén. Hasonló beolvasztó munkát végez ezalatt Konstantinápoly a hatása körébe jutott szláv népelven, sőt már a bolgárokra is kezdi kiterjeszteni befolyását.
Árpád.
Turóczi krónikájának augsburgi kiadásából
Igy, mire a magyar beléjutott az akkori európai államrendszer körébe – ha ugyan annak nevezhetjük azt a még igen gyönge alapon nyugvó vallási és culturalis közösséget – az kiterjedt már a legtöbbre azon nemzetek közül melyek a római birodalom bukását előidézték és annak területén, vagy határai mentén megtelepedtek. Arra, hogy román vagy germán nép az ő vezetése alá álljon, még gondolni sem lehetett. Még a szlávok közt is csak azok fogadják el vezetésöket, kiket, mint a morvákat és az elbai szlávok egy részét, a német uralom elleni küzdelem eltérített a kereszténységtől is. Igy nyugat felől, sőt dél felől is, kezdettől fogva sokkal szűkebb határok közé szorultak mint a húnok, sőt mint az avarok. Kelet felé még elszigeteltebben állanak. Nem úgy lépnek e földre, mint a hatalmas, előretörő pusztai népek diadalmas, vezető előcsapata, hanem összefüggés nélkül, sőt ellentétben a közvetlenül mögöttük lakó népekkel, elszakitva régi szövetségeseiktől. Nem is tudunk más népet, mely hozzájuk fűzte volna sorsát, mint a kabarokat. A bolgárokat legyőzik, de mivel azok már keresztények, semmikép sem birják magokba olvasztani. A magyar annak jelenik meg, minek aztán megmaradt:
Elszakadott, testvértelen ága nemének.
És ha ez a nem nagy számu, elszigetelt nép mégis majdnem egy századon át, egészen a maga erejével vissza birta idézni a húnok korát, ezzel csak katonai felsőségét tudta fényesen bebizonyitani, de az európai államrendszert már föl nem forgathatta.
*
A magyar törzsek, a közösen végzett munka után, birtokukba ejtve az egész vidéket az Al-Dunától és az erdélyi hegyektől egészen a Morváig, a stájer hegyekig, a Kárpátok magaslatáig, azon külön-külön megszállottak. A Duna vonalától keletre külömben is csak gyér lehetett a lakosság, Pannónia elpusztult,1 csak a régi morva birodalomban lehetett szó sürübben együtt lakó, letelepedett népességről. Egyebütt, a síkságon a messze elterjedő fűmezőt csak itt-ott, a folyók összefolyásánál szakította meg egy-egy szláv község alacsony kunyhóival és a körülötte zöldellő köles- vagy árpavetéssel. Természetes határokul a törzsek közt a síkot keletről nyugotra és északról délre szelő folyók kínálkoztak. Ilyen folyóknak nevezi Konstantinos a Temest, a Tuteszt (tán a sorrend szerint a Begát), a Marost, a Köröst és a Tiszát. Ezek közt tehát Tiszántúl, a császár előadása szerint, öt törzs szállott volna meg. E beosztást azonban alig fogadhatjuk el, mert külömben a Marostól délre három törzs szorult volna össze, míg az ország három negyede, a Tiszán-inneni, Dunán-inneni és Dunán-túli vidékek egyenkint csak egy-egy törzsnek adtak volna lakóhelyet. A törzsek egészen külön éltek, saját fejedelmeik alatt, szövetségök csak háború idejére szólott, de akkor valamennyien kötelesek voltak teljes erővel és igyekezettel sietni egymás segitségére.2 Ez a leirás, mint látjuk, nem oszlat el minden kétséget, a mellett rendkivül hiányos, de a lényegre, vagyis az egyes törzsek elkülönülésére nézve nem igen tér el a valótól.
Hazai kútfőink jóval többet tudnak a megszállásról. A krónika tudja, hogy Árpád Noe hegyén, Pannóniában, közel a későbbi Székes-Fejérvárhoz ütött tábort. Ugyancsak Pannóniában szállott meg Szabolcs kapitány népével, Csókvár táján. Gyula hada Erdély felé foglalt szállást, hol Gyula, „a nagy és hatalmas vezér, vadászat közben régi római városra bukkant.” A negyedik törzs, Kundé, kinek Kusid és Kupan voltak a fiai, a Nyirségben tanyázott. Az ötödik, Lél, Galgócz vidékéről űzte el a moesiaiakat, vagyis cseheket, a hatodik, Verbulcs, a Balaton körül ütötte fel a sátrát, a hetedik hadnagy, Urs, a Sajó mellékén szállott meg. „A többi nemre egyenlő nemzetség szintén kénye-kedve szerint foglalt helyet és tanyát.”3
Pusztaszer.
Greguss János rajza után
Alig lehet kétség a felől, hogy ez elosztás csakugyan régi hagyományon alapul. De Árpádig és a honfoglalásig nem megy vissza. Bizonyitja ezt a hadnagyok neve, kik közt az ismertebbek, Lél és Bulcsu, egy félszázaddal Árpád után vezették a magyar hadakat. A földet e felfogás szerint nem a fejedelem osztja, hanem a hadnagyok ott szállnak meg, hol nekik tetszik. Nevezetes e felosztásban az is, hogy szerinte a hét törzs közül nem kevesebb mint három szállott meg Dunántúl, és csak egy-egy jutott a kis síkságnak, a Tiszán-innennek, a Tiszán-túlnak és Erdélynek. A kabar törzsről nem tétetik emlités. E felosztás tehát homlokegyenest ellenkezik a Konstantinoséval, mely, mint láttuk, a nagy-alföld déli vidékeire helyezi e nemzet súlypontját. Ez a vidék a krónikában üres marad, épen úgy a Duna és Tisza köze.
Az Anonymus előadása régibb képet akar nyujtani, a mennyiben a krónikában szereplő vezérek itt többnyire csak mint fiuk vagy unokák szerepelnek, és helyöket őseik foglalják el. Valósággal azonban sokkal későbbi viszonyokat tüntet fel, mert Árpádot királyi jogokkal felruházott uralkodónak nézi, ki érdemeikért nagy uradalmakat ad vezéreinek és vitézeinek az ország külömböző részeiben.
Az első, ki ily módon földet nyer „lakóival együtt,” a kún Ketel, Oluptalma atyja. Az övé lesz a Sátorhalmától a Tolcsva folyóig elterjedő vidék. Később ugyancsak ő kapja a Vág torkolata melletti nagy földet, hol Komárom várát épitteté.4 Következik Turzol, a derék kún vitéz, ki nagy földet kap a Bodrog torkolata melletti hegy tövénél.5 Kún vezér Bors is, Böngér fia, ki Borsod várát épitteti és annak ispánja (sic) is lesz.6 Valahára magyar is kap földet, és pedig a Nyirségben Szabolcs, Előd fia, az utána nevezett várat, Tas pedig, Lehel atyja Tas várát, „melyet most Sárvárnak neveznek.”7 A hetedik vezér, Tuhutum, Árpád engedelmével Erdélybe vezeti hadát, legyőzi Gelót, a benszülöttekkel uralkodónak választatja magát, és ott örökös fejedelemséget alapít.8 Most ismét kúnra kerül a sor, Huhot vitézre, ki a Tisza melletti Dorogmát nyeri. Bors után atyja Bunger is részesül adományban: az övé lesz Miskolcz és Diósgyőr vidéke.9 Kún kézre jut az egész Bükk és Mátra alja is: Ousad Ursur atyja, Edu és Edumer kún vezérek lesznek ott a földesurak. Nyitrának ismét magyar lett az ispánja: Huba vezér, kinek jószága a Zsitva folyótól a Törzsök erdőig terjedt. Ezeket összefoglalva, azt találjuk, hogy az ország északi és keleti felében öt kún vezér és csak négy magyar nyert uradalmat.
Délebbre némileg megváltozik a viszony. Ott, Szalán legyőzése után, először Ound vezér nyeri Csongrádot, azután még tovább délre Tas és rokona Kulpun, Botund atyja, Bodrogot. Csak most gondol Árpád saját magára: megszállja Csepel szigetét, de még az is kún lovászmesterétől veszi nevét. Az alsó Tiszánál, Glad legyőzése után, szintén kún, Bojta kapja Tarhos földjét.
Dunántúl Kundnak, Kurzán atyjának jut az egész vidék Ó-Budától Százhalomig. Délre ismét két kún vezér, Ete és Bojta száll meg. A Vértes erdejét Elődnek, Szabolcs atyjának adja a fejedelem. Veszprémet Usubu, Szalók atyja nyeri, Zaránd megyét pedig Veluk.
Az Anonymusnál egyáltalában nem szerepel törzsbirtok, közös megszállás, csak magánadomány, minő a királyok korában volt Ebből következik azután, hogy – magyarok és kúnok helyett – az ott lakó népeket teszi az urak alattvalóivá, a várak népeivé. Felosztása csak egy pontban egyezik meg a krónikáéval, a mennyiben Szabolcs hadának juttatja ő is a Vértes mellékét. Külömben összes ide vonatkozó adatai közt egy sincs, mely legkevésbbé hitelesnek látszanék, egész felfogása a birtokjogról már a feudalis adományozási rendszerben és a várrendszerben központosúl.
Ha így az egyes vidékek megszállása és a birtok megállapítása tekintetében teljesen értéktelennek kell tartanunk a névtelen jegyző munkáját a honfoglalás korára nézve, méltán kelt gyanut az egész ország berendezésére vonatkozó előadás, bár az történeti irodalmunkra, költészetünkre és hagyományunkra oly nagy befolyást gyakorolt. Az alpári győzelem, Szalán, veresége után, Árpád fejedelem és vitézei diadalt nyerve, „elmentek a Kurtvéltó mocsaráig, és harmincznégy napon át ott maradtak a Gyemelcsény erdejénél. Ezen a helyen a fejedelem és nemesei meghatározták a birodalom szokásos törvényeit és jogait: mikép szolgálják a fejedelmet és nagyjait, és mikép lássanak törvényt az elkövetett bűnök fölött. A fejedelem ugyancsak e helyen a vele jövő nemeseknek különböző helyeket adományozott minden lakójukkal együtt. És azt a helyet, a hol mindezt megszerezték, a magyarok Szerinek nevezték, mert ott tőnek szert az ország minden dolgában.”10 Nemesre – nobilisre Árpád korában ép oly kevéssé lehet gondolni, mint jószágok adományozására, királyi hatalom és magánföldbirtok megállapitása előtt. És aztán hogyan képzelhető el az ország berendezése Pannónia elfoglalása, sőt Árpádnak a Duna vidékére való jutása előtt? Bármennyire ellenkezik is a kedvessé vált közönséges felfogással, ki kell mondanunk, hogy a pusztaszeri alkotmányozó gyűlésnek csak az a forrása és ennélfogva a hitelessége is, mint a magyarok Munkács felé történt bejövetelének, mint Szulán fejedelemségének és más elfogadott és népszerű véleményeknek. És ez a forrás nem más, mint a névtelen jegyző örökös, igyekezete: meglevő nevekből régi személyeket és tényeket koholni. Ez esetben a Szer helynév magyarázata volt a mythosnak egyedüli alapja.
Mindent összefoglalva, alig tudunk az első megszállásról többet, mint hogy abban a törzsek különállása még teljesen érvényre jutott. Valószinü az is, hogy a népesebb törzsek egyrészt nyugaton, másrészt keleten szállottak meg és a Duna-Tisza közén aránylag gyérebben tanyáztak. Nemcsak a katonai helyzet hozta ezt magával, mely egyrészt a frank, másrészt a besenyő és a bolgár felé követelt erősebb felállitást, hanem maga a föld minősége is. A Duna és Tisza köze; az igazi régi puszta, elejétől fogva lakatlanabb volt a többi vidéknél, vizek hiánya miatt még állattenyésztésre is alkalmatlanabb. Annak a körülbelől negyed milliónyi új lakosságnak, mely bejött, minden igényét kielégitették a Tisza-melléki és Tiszán-túli dús legelők, a Balatonmelléki, Vértes-alji, Rába és Vág-vidéki gazdag mezők.
Az ország belsejében méneseivel és nyájaival tanyázó népen kivül erős őrségeket kellett hagyni a határszéleken is. Ilyen őröket kell feltételeznünk a meszesi kapunál, a Vaskapunál, Belgrád felé, a Drávának és Dunának az országba lépésénél. Ezekben nemcsak védőket kell látnunk, hanem egyuttal előőrseit, tudósitóit a kifelé tóduló hadaknak.
Pusztaszeri oszlopkő