A lorchi egyház
SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE
A kereszténység előhaladása 1000 körül. Géza eljárása. Wolfgang. Piligrim passaui püspök. Tervei. Levele a pápához. Hitvallása. Vetélkedése a salzburgi érsekséggel. Adalbert. Querfurti Brunó. Szent-Romuald. A hit mint politikai eszköz. Géza történeti szerepe. István nevelése. Clunyi irány. Nyugati és keleti egyház viszonya
A X. század második felében mindenfelé a keresztény egyházi és politikai rendszer haladása tünik elénk az attól még idegen ősi vallásokkal és népekkel szemben. Spanyolországban 960 körül kezdődik a khalifátus megoszlása és ennek következtében a keresztény fejedelemségek terjeszkedése. A Francziaországba telepedett normanok megtértek és otthon maradt törzsrokonaik is lassankint elfogadták a hittérítők tanait. Épen 1000 körül alakulnak meg Norvégia, Dánia és Svédország, mint keresztény királyságok. Ugyanakkor a német hódítással karöltve előrehalad a térítés is az elbai szlávok közt, végkép urává lesz a cseheknek és eléri a lengyeleket, kiknek Mieszko, Géza sógora, volt az első keresztény fejedelmök. Mindez összefüggött a római császárságnak a szász királyok által való megujitásával. De a mellett – és ez külömbözteti meg ezt a kort a későbbiektől a kereszténységnek és a római császárságnak Konstantinápolyban kifejlődött alakja sem vesztette még el hódító, beolvasztó hatását. Vladimir alatt a konstantinápolyi térítők tanait fogadják el az oroszok. Már előbb, 970 körül, végbe megy Bolgárország végleges meghódítása és egyuttal addig a rómaihoz szitó autonom egyházának a konstantinápolyi patriarcha alá vetése. Az uj hatalomra ébredt császárság diadalmasan folytatja a harczot az arabok ellen Arméniában és déli Itáliában. Láttuk, hogy ha nem is politikai, de egyházi hatása mi mélyen benyulik a magyarok közé is. Ugyanazon időben, midőn egyrészt a németek, másrészt a görögök egyre szűkebbre szorítják a magyarokat, keleten az orosz hatalom méri az első döntő csapásokat a keleti, pusztai népeknek még mindig leghatalmasabbja, a kozár ellen. Szvjatoszláv már 964-ben felszabadította adójuk alól az Oka és Don melléki vjeticseket, 965-ben pedig nagy csatában legyőzte magát a kozár khákánt és elfoglalta Szarkel hires várát (Bjela Vezse). Úgy látszik, az orosz hadak már ekkor a Kaukázusig és a krimi félszigetig törtek előre. Ugyancsak Vladimir 985-ben legyőzte a Volga melléki bolgárokat.
Korántsem elszigetelt tény tehát a magyar pogányságnak és hadi rendszerének visszaszoritása. Géza, ha túlnézett országai határain, mindenfelől uj alakulásokat láthatott, melyekben a kereszténység volt már túlnyomó. Másrészt hanyatlani látta azokat az államokat és vallási rendszereket, melyeket bizonyos faji közösség vagy hasonlóság csatolt a magyarhoz, mint p. o. a kozárokét. A IX. század végén a magyarság előre tolt éles éke volt a pusztai népek egész sokaságának, melyek messze Ázsiától kezdve az Alpesekig betöltötték a rónaságot, és pusztulással, veszélylyel fenyegették a még megmaradt európai kulturát. Száz évvel később ez a viszony megfordúlt. Magyarországot mindenfelé idegen jellegü, előrehaladó hatalmak környezik. Csak kelet felé, a besenyők oldalán, függ még össze régi rokonaival, szövetségeseivel. De ezeknek sem példája, sem hatalma vonzó, csábitó már nem lehetett.
Géza e helyzetből levonta a következtetést. A kereszténységnek és a vele kapcsolatos állami rendnek előrenyomulását e földre megakadályozni elszigetelt, meggyöngült népével lehetetlen volt. Szabad útat kellett tehát engedni, sőt előmozdítani a téritést, a mennyiben hatalmát nem csökkenti, hanem inkább növeli. Ugy kellett eljárnia, mint Klodvignak, vagy mint az ő korában a cseh, lengyel, dán, orosz, norvég fejedelmeknek, kik a kereszténység befogadása által egyuttal az addig ősi pogány szokás és gyakorlat által korlátolt hatalmukat hasonlóvá tették e keresztény, fölkent uralkodókéhoz. Más, akár erkölcsi, akár culturalis szempont, őt alig vezette. Hiszen éppen abban nyilatkozik az igazi politikai érzés és belátás, hogy a közvetlen czél elérése által egyúttal elősegíti más kivánatos és hasznos eszméknek diadalát.
Gézának helyzete sokban hasonlított e tekintetben Szvatoplukéhoz. Egyénisége abban nyilatkozott, hogy a kétféle politikai és vallási rendszer közt, mely birodalmát érintette és már-már abba hatolt, ő tudatosan inkább a nyugotihoz, a szász császárok által képviselthez tartotta magát.
Mihelyt Magyarország nyugoti szomszédjaihoz közeledett és a pogányok barlangjának rettegett kapui megnyiltak, eljött ide a svábföldről Wolfgang, a Szent-Udalrik tanitványa, jámbor és túdós férfiu. „Csekély kiséretével jött a régi tévedések bozótjait kiirtani és a korhadt szivek meddő mezejét evangeliumi kapával feltörni, hiába fáradt a hit magjának elvetésén.”1
Későbbi életirói aztán dicsőítették, hogy ő térítette meg a magyarokat és királyukat,2 valójában ő még nehezen járhatott távol a bajor határtól, midőn Piligrim passaui püspök őt visszahívta és a további térítéstől eltiltotta.3
A hires passaui püspöknek sokkal messzebb menő tervei voltak, semhogy bárki által zavarni engedte volna köreit. Lelkét egészen elfoglalta az az eszme, hogy uj életre kelti a régi, római időbeli laureacumi (lorchi) egyházat, melyet ő – elég merészen – minden alap nélkül érsekséggé emelt. Mint annak főpapja, függetlenül minden más egyházi hatóságtól, különösen egyházi metropolitájától, a salzburgi érsektől kiterjeszteni szándékozott hatalmát Pannoniára, melynek püspökségei, – szerinte – hajdan a laureacumi dioecesishez tartoztak. Olyanféle állást akart a keletkezendő magyar egyházban, minő a magdeburgi érsekséget, a szász uralkodók e kedvencz alkotását illette meg az Elba mentén, a szlávok közt. E czélra szolgált a régi oklevelek tudatos hamisítása, az igények elismertetése a császári kanczelláriával, a folytonos levelezés a pápával, egy szóval egy egész, részben koholt, részben kiigazitott levéltár, melynek megmaradt részei a mai napig is rémei a pontos kutatónak.4 Nagy befolyása a császári udvarnál, különösen II. Ottónál, kinek a bajor herczeg ellen mindig párthive volt, még inkább a német birodalomra nézve tervei megvalósításától várható haszon, ott is sokat megnyertek szándékainak, kik aztán működését szóval, tettel, hamisítással előmozdították. Reá nézve nem lehetett jobb mód igényei elismerésére és a pápai szék hathatós támogatásának megnyerésére, mintha késedelem nélkül, mihelyt a politikai viszonyok megengedték, kezébe veszi a magyarok térítésének művét. Ezért Wolfgangot magánál tartja, azután elősegiti a regensburgi püspöki székbe való emeltetését, a pannóniai missióra pedig, melyre őt ugy látszik már II. Ottó császár is felhivta verdeni Brunó által, a maga embereit küldötte el.
A lorchi egyház
E missiónak eredményéről számol be, valószinűleg 974-ben kelt, VI. Benedek pápához intézett levelében.
A „laureacumi egyház alázatos szolgája” először is hódolatát és hűségét fejezi ki az egyetemes római szék fölkent főpapjának. Szivesen látogatta volna már meg személyesen az apostolok küszöbét és jelent volna már a pápa szine előtt, de ebben a magyarok ujonnan megtérő népe gátolta őt meg. „A béke alkalmával szerződést kötve e néppel, bizalommal foghatunk a hittanítás munkájához, mert ama nép elől való félelem hosszú időn át távol tartotta megyémtől más tartománybeliek oktatóit, a jelen pillanat alkalmatossága pedig oda hivja őket. Most a mindenható isten, ki szokott kegyességében mindig összeszedi a szétszórtakat, megnyitni méltóztatott szivöknek sokáig zárt ajtaját, hogy széttépve makacsságuk takaróját és letéve vadállati kegyetlenségökről, az úr szelid igájába hajtsák nyakukat. Az említett magyar nép sok kéréssel hivott meg, jöjjek oda magam, vagy utasitsam oda küldötteimet az evangelium munkája végett. Küldtem is hozzájuk nagyon alkalmas szerzeteseket és kánoni papokat és minden egyházi rendből klerikusokat, úgy igazítva egész életöket és társalgásukat, amint ezt az angolok történetéből tanultam.5 Az isteni hegyelem azonnal oly nagy sikert szerzett, hogy csak a mindkét nembeli előbbkelő magyarok közül körülbelül 5000-en nyerettek meg Krisztusnak, a katholika hit tanítása és a szent keresztség tisztítása által. A keresztények pedig, kik a népesség nagyobb részét teszik és kik, mint foglyok, a világ minden tájékáról oda hurczoltattak a rabságba, és kik eddig csak lopva szentelhették gyermekeiket az urnak, most vetekedve, minden akadály nélkül, viszik őket a keresztelésre. Mindnyájan örvendenek, mintegy zarándoklásból visszatérve a hazába, mert most már keresztény módra építhetnek imaházat és szabad már nekik eddig megkötött nyelvöket a megváltó dicsőítésére megoldani.”
„Magok a barbárok, a mindenható isten csudálatos kegyelme folytán, bár némelyeket még fogva tart a pogányság, nem tiltják el alattvalóiknak a keresztelést, és a papoknak megengedik köztük a szabad járás-kelést. Annyira egyetértenek a pogányok és keresztények, oly benső köztük a barátság, hogy beteltnek látszik Ézsaiás jóslása: együtt legelnek a farkas és a bárány, az oroszlán és az ökör szénát esznek. Majdnem az egész magyar nemzet kész a szent hit befogadására, sőt még más szláv tartományok is hinni készülnek: sok ott az aratás, de kevés a munkás.”
Passau középkori képe.
Schedel világkrónikájából
E levélben három adat történeti értékü: az, hogy a Passauból kiinduló térítést valami szerződés-féle előzte meg, a titkos keresztények nagy száma, végre a magyarok nagy vallásos közömbössége. A többi adatot bizvást oda tehetjük Piligrim termékeny agya többi koholmányaihoz. Maga levele mutatja, miért festi oly rózsás szinben missiójának eddigi eredményeit.
„Szükséges tehát, igy folytatja, hogy szentséged parancsoljon oda néhány püspököt rendelni, mert a rómaiak és gepidák idejében hét főpapja volt a keleti Pannoniának és Moesiának, kik mind az én szent-laureacum egyházamnak voltak alája rendelve, melynek én méltatlanul szolgálok. Ezek közül négyen meg is maradtak mindaddig Morvában, mig a magyarok Bajorországba nem nyomultak. Nekem nagyon nehéz és terhes volna ennyi kerületet egyedül bejárnom, és azért, hogy az említett nép megtérését ne késleltessem, még a szentséged elé való borulást is elhalasztottam. Kérem tehát szentségedet, küldje el követeimtől a palliumot (érseki palástot) és a főpapi infulát, melyeket csak ama szék szokott elküldeni a metropolitáknak és melyet elődeim is meg szoktak kapni az első egyház (a római) dicső elöljáróitól.” A magyar térítés a nagyravágyó és ügyes férfiunak csak lépcső az érseki palást elnyeréséhez, koholt igényei elismeréséhez.
Piligrim jól tudta, minő nehézségeket támasztott száz évvel az előtt Methodius érsekségének korában, a görög hittérítők hitvallása. Épen a salzburgi érsek, tehát az ő fölebbvalója, vonta kétségbe a morvák szent érsekének orthodoxiáját és Methodiusnak e miatt még börtönben is kellett sinylődnie. A lehető kételyek és aggodalmak eloszlatására Piligrim teljes, kimerítő hitvallását mutatja be a pápának. „Hiszem, hogy a szent és kimondhatatlan háromság, atya, fiu és szentlélek, természet szerint egy isten, egy állagu, egy természetü, egy felségü és erényü.” Hisz a szent-háromság, a Krisztus születésének és mennybemenetelének mysteriumaiban. Hiszi, hogy a megváltó a világ végén eljő és itélni fog az élők és holtak fölött. Hiszi, hogy a kath. egyház, melyet ő vére árán megváltott, vele uralkodni fog, mindörökké. Hiszi, hogy az egy keresztelés által megbocsáttatnak minden bünök. E hitvallás mellett még minden tekintetben való szolgálatát is felajánlja és várja a pápa válaszát.6
A nagyravágyó püspök nem érte el czélját: a pápa a salzburgi érseket erősítette meg metropolitanus jogaiban. De Piligrim azért nem mondott le terveiről: oly pápai oklevélnek állította ki tervezetét, mely szerint a salzburgi érsek hatósága alá tartozik Felső-Pannónia, de Alsó-Pannónia és Moesia, – azaz Magyarország, – a laureacumi megye alá rendeltessenek. Egyuttal természetesen palástot és infulát nyer és apostoli helyettesnek neveztetik ki megyéjében. Foganatja azonban minde mesterkedésnek nem volt. A passaui szék tovább is alárendelve maradt a salzburginak. De a német egyházak e vetélkedése a magyar egyház vezetése felett – mielőtt még az valóban meg lett volna alapítva, – kétségtelenül javára vált a magyar egyház függetlenségének.7 Nem kellett ennek, mindjárt elejétől fogva, oly politikai nehézségekkel megküzdeni, mint azelőtt a morva-szláv egyháznak. Hiába, a magyar nemzet elejétől fogva független volt és igy egyházilag sem volt beilleszthető a német igazgatás keretébe.
Piligrim minden adatának nyilvános irányzatossága és nagyon is kétséges hitelessége megakadályozza, hogy pontosan szemügyre vehessük: mekkora rész illeti meg a passaui püspököt és egyházát a magyaroknak és különösen a fejedelmi háznak megtéritésében. Mert hogy volt része, és pedig lényeges, azt csak egy tény bizonyitja: István neve. Szent-István, az első vértanu volt ugyanis védőszentje a passaui egyháznak.8 Bizonyos, hogy ez a térités nem történt mindjárt Géza uralkodása elején: mert különben, hogy hallgatott volna el Piligrim egy reá és terveire nézve annyira kivánatos eseményt?9 Ugy kellett lenni, hogy a bajor herczeggel folytatott küzdelmek között a magyar térités vezetése kisiklott kezéből és 991-ben bekövetkezett halála teljesen véget vetett Szent-István egyháza metropolitanus törekvéseinek.
A magyarok téritése igy szabadabban, külső politikai indokok nélkül mehetett végbe, még a pápa sem avatkozott be. Közreműködtek benne azok a férfiak, kiket hivatás, áldozatkészség, az a remény, hogy itt, a vad nép közt, – Krisztus tanát terjesztve, – a vértanúság koszorúját nyerhetik, vontak ide. A politikai vezetés, mihelyt a fejedelem megtért, egészen annak kezében maradt. És csak is ez a kettős eredet magyarázza meg egyrészt, hogy az uj egyház elejétől fogva hasonlithatlanul magasabb erkölcsi szinvonalon állott, mint más hasonló alkotások, másrészt azt is, hogy, legalább eleinte, nemzeti féltékenységet nem igen kelthetett, mert a nemzet első emberétől indult ki.
Azon férfiak közt, kik a magyar egyház apostolai voltak, hirre, állásra, de még inkább jellemre és erkölcsre nézve a legkiválóbb Adalbert (Vojtech) prágai püspök. Előkelő családból származott, mely rokonságban állott a cseh herczegekkel, sőt a német királyokkal is. Szülei egy fogadalom következtében papi pályára szánták. Magdeburgban tanult, aztán pappá szenteltetett. De még mindég örömét találta a világi gyönyörökben és nem igen különbözött a korabeli többi előkelő származásu paptól. Csak akkor ébredt hivatásának tudatára, midőn tanuja volt az első prágai püspök, a kegyes Thietmár halálának, ki utolsó pillanatában is panaszkodott, hogy az ő bünei miatt nem szünt még meg a pogányság az országban. Őt választották meg püspöknek és ekkor élete, példája, tanitása, kérlelhetlen fegyelme által uj szellemet igyekezett belehelni a tespedő cseh egyházba. Üldözte a még dívó soknejűséget, a házas papokat, kétségbe ejtette őt a rabszolgakereskedés, és minthogy meggyőződésével, követelésével szinte egyedül állott, mindenkivel összetüzött. Elhagyta tehát püspöki székét, hogy mint zarándok menjen Jeruzsálembe. Rómába utazott, ott egy klastromban nyugalmat talált és letette a szerzetesi fogadalmat. De Prágában ez alatt felbomlott a rend, a herczeg és a mainzi érsek visszatérését követelték és Adalbertnek végre engednie kellett, midőn a pápa parancsolt. De jelenléte nem birta egyszerre megváltoztatni az erkölcsöket. Ismét visszatért kedves klastromába az Aventinus hegyére. Ott egy látomány a vértanuság jutalmát igérte neki. A császári sereggel visszament Németországba, hatalmas egyénisége megragadta, meghóditotta a fiatal III. Ottó császár fogékony lelkét. Itt sem volt maradása, elment a lengyelekhez, onnét a pogány poroszokhoz a keleti tenger partjára. Itt találta az annyira óhajtott martyromságot 997. ápril 23-án. Ottó 1000-ben elzarándokolt sirjához Gnesenbe.10 Sirjához, nevéhez füződik a lengyel egyház megalapitása.
Maga az esztergomi érsekség Adalbertben tiszteli védőszentjét. Nem csuda: alapitása azon időbe esik, midőn e szent élete és a sirjánál történő csudák betöltötték a keresztény világot. Később egyenesen a nagy cseh hitvallónak tulajdonitották forrásaink az Árpádok megkeresztelését, Szent-Istvánnak nevelését.11 Hanem egykori, hiteles kutfőkből csak az tünik ki, hogy sok érintkezése volt Magyarországgal, hogy e nemzet uj kereszténysége őt nagyon érdekelte, de valami nagy eredményt e földön nem ért el. Második püspöksége idején 994 körül, „majd követeket küld a szomszéd magyarokhoz, majd személyesen is megjelent köztök és kevésben megváltoztatva tévedésöket, a kereszténységnek valami árnyékát nyomta reájok”.12 Midőn pedig másodszor tartózkodott Rómában, 996 körül, Sarolttal, a fejedelemasszonynyal kezdett levelezést. „E nő vezetése alatt kezdődött ott a hit, de a pogánysággal összevegyült ott a megfertőzött vallás és a lagymatag, ernyedt kereszténység alábbvaló kezdett lenni a barbárságnál.” Egy bizalmas emberét, ki a magyar fejedelmi udvarnál volt, talán Asztrikot, onnét visszahivta.13 Inkább ment a vad pogányok közé, hol dicső halál várta, mint félkeresztényekhez, kik nem bántották, de nem hallgattak reá.14
Hogy Adalbert életirója ily kevés sikert és kedvet tulajdonit a szent férfiunak a magyar térités dolgában, annál figyelemre méltóbb, mert ő maga is, nem sokkal mesterének halála után, szintén ide jött, mint a pápa által kinevezett érsek, az úr szavát hirdetni. Querfurti Brúnó, előkelő szász, vallásosságban, önmegtagadásban, alázatosságban méltó követője volt nagy mintaképének, kinek életmódját mindenben utánozta és kinek vértanui dicsőségében sikerült végre osztoznia. De úgy látszik, hiányzott benne az az egyensúly, az a fenség, mely Adalbert személyét oly tiszteletreméltóvá, oktatását oly kivánatossá tette. Magyarországon, mint bevallja, „hosszú időn át (1004–1007.) hiába ült,” onnét Lengyelországba, majd a besenyőkhöz ment, végre a poroszokhoz, kik őt 1009-ben megölték.15 Egy későbbi irat az ő érdemének tulajdonitja Szent-István megtérését,16 de amint látjuk, ezt semmi hitelesebb adat nem támogatja, és magának a szentnek élete ellenmond e véleménynek, mert ő csak akkor jött Magyarországba, midőn István már király volt.
Csak egy központot tudunk, hol folytonosan gondoltak e nevezetes ország megtéritésére: Pereoban, Ravenna mellett, Szent-Romuald híres klastromában. Maga a szent útnak indúlt ide 24 tanitványával, kik közt kettőt érsekké szenteltek. Ő maga nem jutott ide: utközben beteg lett, de 15 tanitványa terjesztette itt az igét sok fáradalommal és bajjal, de nem érve el a vértanuságot.17 Hanem e nagy missió, melynek kétségtelenül volt hatása a magyar egyház fejlődése és felvirágoztatására, későbbi; alig indulhatott útnak 1010 előtt, vagyis mielőtt Brúnó halálát megtudták és uj érsekről gondoskodtak volna.
Ha tehát igy egyenkint vesszük szemügyre a valóban hiteles adatokat, arra a következtetésre jutunk, hogy Piligrim, Adalbert, Brúnó, Romuald, társaik és tanitványaik mind közreműködtek ugyan Magyarország megtéritésében, de voltakép egyiknek sem lehet annak sikerében valami jelentékeny részt kiszabni. Ez tehát az egyik, meglehetősen negativ eredmény.
A másik az, hogy mindazon tudósitások, melyek még a Géza alatti állapotról szólnak, valami közömbös, látszólagos kereszténységet mutatnak, „mely rosszabb a barbárságnál”. Ebben az egy pontban, abban, hogy pogány és keresztény közt akkor itt valami nagy külömbség nem volt, egyetértenek mindannyian: Piligrim, Brúnó, Thietmar.
De ez nem is lehetett másként. Mint minden más szellemi és erkölcsi mozgalomnak, a kereszténységnek is, bárhová jutott el történetében, számolnia kellett a tehetetlenség törvényével: a közeg ellenállásával. Elfogadták sokan ezt az idegenen hangzó tant, mert fejedelmök, urok ezt jónak látta, alávetették magokat a kereszténységnek, mert ajándékot kaptak, mert talán egy uj, hatalmasabb istenség segitségét remélték; elmondták a hiszekegyet vagy a miatyánkat, mint ahogy annyi más varázsló szót, jós igét szoktak elimádkozni. A kétféle vallás egy lélekben összeforrt: csak kevesen juthattak talán tudatára annak, hogy egyik a másikát kizárja. A keresztény pap reájok nézve uj fajta, talán tudósabb táltos volt, a szentek tisztelete nagyon összefért azzal a hagyományos cultussal, melylyel ők hős apáik, őseik emlékét ünnepelték. Erkölcsre, életmódra, a szív és lélek nemesitésére, mind ennek édes kevés hatása lehetett. Hogyan is hasson a prédikáczió idegen nyelven, hogy nemesedjék az erkölcs, mielőtt akár tanitáson, akár, mi több, példán épülhetne a lélek? Ne feledjük, minő soká maradt meg pogánynak a római birodalom vidéki népessége, akkor, midőn a városokban már rég uralkodott a kereszt. Hisz paganus, nevét is onnét vette, hogy falusi volt. Ez értelemben pedig pogány volt még majdnem az egész magyar nemzet. Külön-külön éltek, alig érintkeztek egymással máskor, mint vásárkor, vagy ha hadjáratba kellett menni. Soká, igen soká kellett hogy tartson, mig a kereszténység külső jeleinek elfogadásához valami tartalom is járult, még sokkal több idő kellett ahhoz, mig ez az uj tartalom többé-kevésbbé kiküszöböli a régi pogány babonák erjesztőjét. Hisz ha valamit ki birt mutatni a népszokások szeretetteljes, szorgalmas gyűjtése és összeálitása, bizonyára azt tette láthatóvá, mennyi pogány felfogás lappang még manapság is közömbösnek látszó, vagy éppenséggel vallásos szertartások és mondások átlátszó meze alatt.
Miután nagy események megrenditették az ősi hitet, miután majdnem egy századja körülfolyta őt az európai élet áramlása: a magyar meg tudta változtatni vallását, nem belső lelki szükségből – ezt ritka nép tette – hanem politikai czélszerűségből, vezére, ura iránti hódolatból, engedelmességből.
És mint e politikai érzék, e tisztán világi felfogás megtestesülése áll előttünk és vívta ki helyét a történelemben Géza fejedelem, Taksony fia. Nem tudjuk, mikor, ki által vette fel a keresztséget, valószinű, hogy Sarolt óhajtására, és mert ebben a pontban is hasonló akart lenni más uralkodókhoz. De az tudjuk, hogy az uj hit mit sem változtatott lényén. Nem szünt meg ezután sem áldozni a régi isteneknek, kiknek atyái áldoztak, és midőn papja emiatt kérdőre vonta, nagyúri egykedvűséggel válaszolta: elég gazdag és hatalmas vagyok ahhoz, hogy megtehessem!18 Azt a nagy haragját és dühöngését azok irányában, kik pogányok maradtak, eléggé megmagyarázza az a felfogása, hogy azok ellene szegültek parancsának.
A magyar egyház történetében az a hely illeti őt meg, mely Nagy-Konstantint a római egyházban. Mindegyik legfőbb eszköze volt az uj hit uralomra jutásának, de lelkét, politikai létét e diadalhoz egyik sem kötötte: a térités hatalmi, dynastikus eszköz volt, nem más.
Az esztergomi Szent-István-kápolna.
Rajzolta Dörre Tivadar
Ha a magyar fejedelmi családban, és igy a nemzetben, kizárólagos uralomra jutott volna ez a tisztán czélszerüségi irány, Magyarország hasonlóvá válik azon országokhoz, melyek már magasabb fejlettségű nemzetek intézményeit, szokásait, életmódját készen átveszik, de a műveltség közös munkájában részt nem vesznek. Ez esetben Géza uralma folytatása, betetőzése lett volna a magyar nemzet belső felbomlásának, mert a régi, veszendő alap helyébe nem lépett volna más, és a dynastia külső hatalma és annak elismerése csak rövid ideig fedhette volna el annak belső gyöngeségét.
Nemzetünk szerencséjére a fejedelem családjában képviselve kellett lenni azon iránynak is, mely a keresztény vallásban és a vele kapcsolatos erkölcsben többet látott egyszerű politikai eszköznél, mely nemcsak megkeresztelni akarta a magyart, hanem kereszténnyé is tenni. Talán nem tévedünk, ha Sarolt környezetében, mely már régóta volt buzgóbb keresztény, keressük ennek a törekvésnek gyámolait. Mert az bizonyos hogy Géza és Sarolt fiának Vajknak, nevelésénél oly befolyás észlelhető, minőt abban az időben a hires tudós Gerbert gyakorolt III. Ottó császáréra, Theophano császárné felügyelete alatt. A keresztény hit iránti lelkesedés az a meggyőződés, hogy ez a hit az egyedüli üdvös, hogy annak terjesztése a legfőbb kötelesség, de egyuttal az a felfogás is, hogy a hit karöltve jár a régi latin tudománnyal, melynek megmaradt gyér sugarai is annyi világosságot terjesztettek: az az egész életnézet, mely az 1000 körüli időszakot a középkor egyik legfényesebb, legreményteljesebb epochájává teszi, már korán kellett, hogy apostolokra találjon a vallásilag oly alacsonyan álló Géza családjában. Kútfőink Szent-Adalbertet és Deodát sanseverinoi grófot emlitik mint Szent-István nevelőit.19 A nevek és személyek nehezen történetiek, de az elbeszélésnek van történeti magva. Akkor különösen két iskolában lobogott a vallásos tűz lángja, két központja volt az egyházi propagandának: hogy úgy mondjuk, két próféta iskola, melyek ifjai a vértanuságban keresték földi pályájuk legméltóbb megkoszoruzását: az egyik Németországban, a császári udvarral kapcsolatban, és ebből került ki Adalbert; a másik Olaszországban, Monte Casinonak és a Monte Garganonak ősi klastromaiban. És ez a két iskola összefolyt: német, franczia, görög, cseh, olasz, együtt készült missionárusnak a pogányok közé a keresztény világ központjában, Rómában, az apostolok sirja körül, Nagy-Gergely, Szent-Nilus, Szent-Alexis példájából nyerve ihletet. A magyar térités folytatása ennek a római propagandának műve, mely valóban internationális volt, mint a keresztény egyház lényege megköveteli, mert nem megsemmisiteni akarta a nemzetek különállását, hanem szép összhangban egyesiteni valamennyinek nyelvét, hangját, az istenség és annak földi helytartói: a császár és a pápa körül. Meglehetős hiú kérdés az: milyen nemzetűek voltak a magyar nemzet első hitoktatói. Volt biz ott minden nemzetbeli, de megbízását, irányát Rómától vette; működése tiszta volt minden politikai mellékiztől.
III. Ottó császár.
Az echternachi evangeliarium fedeléről
Sokkal fontosabb kérdés következéseinél fogva az: miért csatlakozott Magyarország, a hol az első nevezetes téritéseket a görög egyház végezte, utoljára mégis a nyugati római egyházhoz?
Minthogy a kereszténység befogadása, terjedésének előmozditása Géza szemében kizárólagosan politikai jelentőséggel birt, világos, hogy azon nemzet téritőinek nyitotta meg országát, melyhez leginkább közeledett, és melynek barátságától legtöbbet remélt. Olyanforma a viszony, mintha mostanában politikai szövetségben levő államok gazdasági, kereskedelmi, vámconventiók által is kifejezik és fentartják a kölcsönös barátságot. E tisztán külső okhoz járult még a nyugoti egyháznak akkori lendülete, hasonlithatatlanúl nagyobb expansiv ereje. Úgy látszik, mintha a görögök ebben az időben a Theophylaktos patriarcha idejében megkezdett magyar missióról egészen lemondtak, azt egészen sorsára bizták volna. Az orosz térítés egészen igénybe vette a keleti egyházat, annak vezetőit és missionariusait.
A clunyi apátság
Abban az időben még a két egyház dogmában, kormányban nem volt egészen elválasztva. Déli Itáliában folyton érintkeztek. Szent-Nilus, kinek klastromában érte el akkor a legmagasabb szárnyalását a római szerzetesi szellem, maga is görög volt. Még kétséges lehetett akkor, a római egyház melyik ágazatának lesz fényesebb a jövendője: azé-e, mely kezdettől fogva a legszorosabb összeköttetésben maradt a római császársággal, vagy azé, mely sorsát inkább a nyugati barbár, uj keresztény népekével fűzte össze? Még talán Konstantinápolyban van, a nagyobb gazdagság mellett, a nagyobb tudomány, és a patriarcha alárendelése a császárság alá politikai tekintetben kétségtelenül sok előnynyel dicsekedett. De ép a X. században megy végbe nyugaton, Clunyból kiindulva, a szerzetesség nagy reformja, mely 1000 körül már meghódította. a világot és addig páratlan szellemi és erkölcsi erőt állit a pápaság rendelkezésére. Ez a mozgalom helyreálítja a klastromi fegyelmet, fenséges erkölcsi példákat nyujt szegénynek, gazdagnak egyaránt, kivonja az egyházi ügyeket és azok kezelését a durva világi karok igazgatása alól, hadat indit annak a lealázó, erkölcstelenitő befolyásnak, melyre a világi elemek a püspöki székek betöltése, az egyházi javadalmak eladása és a papok házassága révén tettek szert, és az egész uj világrend őre gyanánt az egyelőre még csak ideális hatalommal felruházott pápaságot álítja fel. A mellett, hogy együttesen megújitja a már régebben keresztény országok vallásos és erkölcsi életét, hogy hadat izen minden lanyhaságnak, habozásnak, ingadozásnak a hit és a pogányság közt, elég erővel bir, hogy ujra meg ujra a Krisztusért élni-halni óhajtó, példa és szónoklat által egyaránt ható téritők raját küldje a még pogány vagy fél-keresztény országokba. Ez a mozgalom teremti meg voltakép a szellemi egységet az addig nemzeti egyházakra oszlott, egymással gyéren érintkező keresztény népek közt; kiindulását is ép Francziaországból vette, mely azon korban legkevésbbé örvendett politikai egységnek, nemzeti hatalomnak. És az igy szívben lélekben egyesitett, a pápa és a császár által egy értelemben igazgatott kereszténység elé kitűzi már a nagy czélt, melynek elérésén századokon át fáradott: a pogányok, mohamedánusok elleni küzdelmet, a szent föld, Krisztus sirja felszabaditását, a keresztes háborút. Ily módon elkészülve, megtisztulva, megujitva fejben és tagjaiban, várta az egyház az ezredik évet, melyhez régi szent jóslások fűzték a világ végét, isten birodalmának bekövetkezését.
Ez a részben mysticus, de valójában igen gyakorlati, mindenek fölött erkölcsi irány, melynek diadalához nemcsak az egyház, hanem az egész nyugati emberiség haladása volt fűzve, mely szentekké tette az uralkodókat és fejedelmekké a papokat, útat nyitott magának a magyar fejedelmi család körébe. Nem tudjuk pontosan, kik voltak itt hirdetői, de István művein, tettein megismerjük szellemök lehelletét.
Kétféle, egymástól nagyon különböző befolyás olvadt szerves egységgé Géza fiának fogékony ifjú lelkében. Keresztény akart lenni, mint Adalbert, mint Romuald, mint a hitnek annyi hőse, kik nemcsak e földön nyertek dicsőséget, hanem magoknak és másoknak mennyei koronát is szereztek. Ott állottak előtte a keresztény királyok hatalmas mintaképei: Nagy-Károly és Nagy-Ottó, kik egyaránt vezették diadalra a keresztet és nemzetöket. Ennyiben már meg volt nevelésében az az irány, melyet nyugateurópainak nevezhetünk.
De a mellett, mint Árpád utóda, atyjának fia, egyuttal hatalmas ura akart lenni nemzetének, vitézségre, tanácsra őseihez méltó. Mennél hatalmasabb, annál inkább vezetheti népét jó úton, mennél dicsőbb és hősebb, annál szivesebben fogadja el népe vezetését. A kétféle ideál: az általános egyházi, és a magyar nemzeti benne összefolyt: egyesülésökből született meg a magyar keresztény királyság.
Bár mennyire külömbözött is a fiu atyjától, egyet kellet hogy értsenek a nyugati keresztény népekhez való közeledés óhajtásában. Alig lehetett István 18–20 éves, midőn nejévé lett a legkeresztényebb császári ház sarjadéka, Gizella. E házasság létesitette az első rendes összeköttetést a magyar és a német udvarok közt: ennek volt következése, hogy Magyarország átalakulásában, ezután, épen német, bajor lovagok és szerzetesek vettek oly kiváló részt.20