Szent-István.
(A bécsi képes krónikából.)
SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE
A törvények hézagossága. Az udvar. A királyi várak. A falu. Nomád életmód fennmaradása. Az életmód. A nemzet megosztása
A gyakorlatban kellett mutatkozni annak: mennyiben felelnek meg az idegen fogalmakon alapuló törvények a nemzet igazi állapotának, szükségleteinek. Sok, elsőrangú fontosságú kérdésre nézve a törvények épen nem intézkednek. Ilyen p. o., hogy csak a leginkább szembetünőt emlitsük, a hadügy, a honvédelmi kötelesség, mely e törvényben semmi módon sincs szabályozva. Az ily esetben nem lehet föltennünk mást, minhogy a régi szokásokon nem találtak mit változtatni. Ez az egy példa is bizonyitja, hogy István törvényhozása nem jelöl oly gyökeres szakitást, a régibb, különösen a Géza korabeli viszonyokkal mint ahogy a kormány egész berendezésének változása után képzelni lehetne. Másrészt az István által hozott törvények részben már uralkodása alatt módosultak, részben utódai alatt, de majdnem valamennyien már egy század lefolyása előtt megszüntek. A tételes jogra nézve csak az alapot szolgáltatták, a melyen maga is, mások is tovább épitettek. Ellenben állandó értékű, századokra, sokban napjainkig kiható az ország kormányzásának és igazgatásának az a rendszere, melyet ő teremtett meg és törvényei végrehajtása czéljából ő léptetett életbe.
Mint annyi másban, az udvar alkotásában is a nyugoti frank minta volt az irányadó. Ősi jószágain, hol nemzedékeken át tartották talán kincseiket az Árpádok, hol körülöttük gyülekezett népök és hol szinök előtt megjelentek a külföldi fejedelmek követei, Esztergomban, Fejérváron voltak nagy palotái, körülvéve számos cselédségének kisebb fa- vagy vályogbódéitól.1 Esztergomot, Géza székhelyét aztán egyházi metropolisnak engedte át, maga a Dunántúlt átvágó hegyes vidék déli lábához költözött, a hol egy széles horpadás összeköti a kis sikságot a nagy alfölddel: Fejérvárba. Mert sehol a világon, kivéve Konstantinápolyt, nem székelt együtt király és főpap, nem a két hatalom összeférhetetlensége miatt, hanem azért, mert mindenki a maga földjén volt és lehetett csak igazi úr.2 Még nem volt gyakori, sem biztos a közlekedés; mire a királynak és családjának szüksége volt ruházatban, élelemben, azt ott készitették tartózkodása rendes helyén. Igy fejlődött a sok mesteremberből, udvarnokból a város. De szállás és ellátás kellett még a számos testőrnek, a szolgáknak, lovászoknak, pohárnokoknak, asztalnokoknak, tárnokoknak, regéseknek vagy hegedősöknek, solymároknak, peczéreknek, mosóknak, pecsenyeforgatóknak stb. Ennek a nagy tömegnek rendben, féken tartására külön mesterek, ispánok kellettek, mindegyik szolgarend igazgatására, azonkívül külön udvarbiró a királynak és külön a királynénak, végre az egész palota ispánja, az udvar főembere: a comes palatinus, vagy mint magyarul mondták, a nádorispán. Ezek az urak voltak a legállandóbban a király mellett, ők élvezték leginkább bizalmát, ők kereshették legbiztosabban kegyét. Természetes, hogy mindezeknek az udvari méltóságoknak egyuttal országos befolyás is jutott. Igy történt ez Rómában, Byzanczban, igy a frank maior domusokhal, igy a német Pfalzgrafokkal. Mert országot, államot a király személyétől elválasztani nagyon is modern, alkotmányos eljárás.
Szent-István.
(A bécsi képes krónikából.)
Bár a királynak van már székhelye, a királyságnak központja, az udvar korántsem állandó. A királylyal együtt vándorolnak egyik nagy jószágától, palotájától a másikhoz, a mint az évad, a vadászat, vagy más kedvtelés, a dominiumokról való gondoskodás, a törvénylátás kivánatossá vagy szükségessé tette. Mindezekben a magyar király nem különbözött a karolingi uralkodóktól. De országának nagyobb egyneműsége okozta, hogy neki nincs szüksége „missus dominicus”-okra, az országnak és saját birtokainak állápotát ő maga veszi számon. Es a mint jár, kél, nemcsak családja, udvari népe kiséri, hanem egyúttal az igazságot vagy kegyet keresők tömege, mert a király maga az élő törvény. Kisérik vagy követik az idegen vendégek, keleti és nyugoti vásárosok, kalandorok. Utazása egész kis népvándorlás. Azután megszáll palotájában, mely a legtöbb helyen alig külömb egy terjedelmes majornál. „Az akkori királyi szállás épen nem hasonlitott a középkori, harczias kinézésü várakhoz. Terjedelmes épület volt, melyet római minta szerint faragott csarnok vett körül, néha simitott fából, melyen alakok voltak kivésve. A főépület körül voltak rendben elszállásolva a palotának magyar vagy idegen eredetü tisztviselői, köztük a testőrség parancsnoka, embereivel. Más egyszerűbb hajlékokban vonult meg sok család, melyekben férj és nő mindenféle mesterséget gyakorolt, az ötvösségtől és fegyvergyártástól a takácsságig és a timárságig és az arany- és selyemhimzéstől a gyapju és len legegyszerűbb elkészitéséig.”3
Hasonló, bár természetesen csekélyebb udvar vette körül a püspököket és az ispánokat. Mindenütt látható még, hogy a vándor életmód kora nem esik igen távol. A királyi udvar vándorlását pedig, minden mástól eltekintve, szükségessé tette annak ellátása is. Mert hogyan tereljék az egész éven át egy helyre azt az óriási mennyiségü életet, takarmányt, húst, mit ez a sokadalom megemésztett? Igy sorba járták a legtöbbet termő dominiumokat, az ország különböző részeiben. Még majdnem kétszáz évvel később is mondhatták: a föld népe teljes ellátással szolgálja a királyt.4
Némileg más szinezetüek, mint a békés lakóhelyek, a királyi várak (castra). Ezek, mint nevök is mutatja, első sorban katonai czéloknak szolgálnak. Kell tehát, hogy lakosságuknak legalább egy része állandó, letelepedett legyen. Vagy a határ közelében védték a bejárásokat, mint Sopron, Mosony vagy Pozsony, vagy az ország belsejében épültek, mint a fejedelmi családnak vagy más törzseknek régi központjai, őrhelyei. Kivéve a határvárakat, nem szabad bástyákra, tornyokra gondolni. Erősitéseink földvárak voltak, árokkal, sánczczal körülvéve, mint az avaroké vagy a besenyőké. Némelyik ilyen vár területéhez egész nemzetség tartozott, ilyenek lehettek Fejérváron kivül Somogy vagy Szabolcs, némelyik a magyar honfoglalásnál régibb időben is szolgált már katonai és közigazgatási czélra, mint Nyitra, Pest, talán Esztergom is.5 A honvédelmi és gazdasági szempontok, vagyis a katonaság tartása és a királyi jószágok igazgatása teljesen összeestek. Ez annál természetesebb, mert a letelepitett, a vár őrizetére rendelt hadi nép a királytól nyeri, szolgálata fejében, ellátását. De ép úgy a vár igazgatása alá tartozik a területnek minden más lakója. Exemtiót erre nézve bármily hatalmas, nagy birtokú földesúr sem élvez. Mint láttuk, a comes nemcsak a vitézeknek parancsol, hanem a falvak biráinak is.
Megjelent tehát e földön, ugyanakkor, midőn a városi élet első csirái mutatkoznak, a magyar telepités sajátságos módja: a falu (villa). De hiányzik még benne, a mi most központját alkotja, a mi létrejöttének, megállapodásának első oka: a templom; hisz István törvénye szerint csak minden tiz falura jutott egy. Az valószinűleg ott épült, hol a birtokosnak udvarháza emelkedett ki a viskók közül. Külömben a villa még nem más, mint majorság. Lakói inkább a mostani tanyai lakosságnak felelnek meg, nincsenek is még szilárd épületeik, hanem nádkunyhóik, és hordozható faházaikat oda hordják, a hol a földművelés vagy a pásztorkodás érdeke ezt megköveteli.6 Úgy látszik még divatban volt a vándorláson szokásos, lakásnak is használható szekér, minőt mai napig is használnak Közép-Ázsia és északi Európa nomád népei. Még száz évvel később, Kálmán király korában, az egyház – bár az is többnyire fából készült – volt a telepek egyetlen szilárd pontja. Még akkor is természetesnek tartják, hogy a község ott hagyja a templomot, csak az van kikötve a zsinati törvényben, hogy nagyon is messze ne távozzék, mert különben 10 pensanyi birságot fizet.7 A lakosság számához képest még oly kiterjedt a föld, hogy másként, mint ily félig nomád életmóddal nem is igen lehetett a mezőt, rétet, legelőt kellően gyümölcsöztetni. A hol a földet már művelés alá fogták, aránylag sürün voltak az ily villák, de mindegyikben csak néhány család lakott. Nevöket is leginkább uroknak köszönhették.8
Igen jelentékeny része a népességnek még semmi módon sem volt a röghöz kötve. Igaz, hogy a törvényben hiába keresnők ezeknek nyomát, az nem tud másról, mint a „villa”-ról, „civitas”-ról és „curtis”-ról (udvar házról). Még a legszegényebb embereknél is házról, hajlékról beszél, de nem sátorról. Pedig még másfél századdal később is, hiteles tanu szerint, igen hitványak, csak nádból, vagy ritkán fából valók a házak a falvakban és községekben és a lakosok nyáron és őszszel sátrak alatt tanyáznak.9 És mindenek fölött magának a törvénynek az a számos rendelkezése, melyben a birságot tinókban állapitja meg, mutatja, hogy a lábas jószágban áll a vagyon, tehát a lakosság igen jelentékeny részének kellett még pásztorkodással foglalkoznia. Ez pedig a régi életmód folytatását jelenti. Különösen az ország középső és keleti részében kellett ez életmódnak még szinte kizárólagosan uralkodnia.
Ha pedig az életmód nem változott, nem alakulhatott át valami hirtelen az a politikai és társadalmi szervezet sem, mely a vezérek korában fennállott. Az ispánok kormánya mellett is megtartották befolyásukat a családok és nemzetségek fejei, templomot meg hogy lehetett volna épiteni ott, hol az előföltétel, az állandó lakóhely hiányzott?
Mindent összevéve, azt a képet nyerjük, hogy a törvényhozás megfelelt ugyan az akkori külföldi állapotoknak, de a magyar nemzet tényleges viszonyait, szükségleteit csak részben fejezte ki. Egy jövendő, sok tekintetben magasabban álló, vallásos és társadalmi épületnek mutatja alaprajzát, nem pedig az 1000 körüli magyarságnak képét.
Az átalakitás e munkáját maga a király vezeti, bizva örökölt és szerzett hatalmába, istennek és a boldogságos szűznek oltalmában, kinek felajánlotta országát. Vele vannak mindazok, kiket az új szervezet a nemzet élére helyezett: püspökök, ispánok, idegenek. Ezek részére hozattak a törvények; ők fognak buzgólkodni abban, hogy nyilt és titkos ellenszegülés daczára isten szava és a király parancsa, a meddig csak a királyság határai terjednek, valósággá is váljanak.
Létrejő tehát az a végzetes megoszlás, melynek hatását és következéseit nemzetünkre nézve mai napig sem lehetett egészen megszüntetni. A király és az udvar körül csoportosul az újitás pártja, mely idegen, nem hazai állapotokat tart idealisoknak és azoknak átültetésében látja a kormányzás legfőbb, szinte egyedüli feladatát. Mennél jobban távozunk e központtól, mennél távolabb esnek másrészt az egyes országrészek vagy a nemzet egyes osztályainak állapotai és érzelmei attól, mit fenn egyedül helyesnek tartanak, annál több jelét látjuk az elégedetlenségnek, a rossz akaratnak, az ellenállásnak. Bekövetkezik mindig, mathematikai pontossággal, az az időpont, midőn az ellenállás kemény tusára hivja a réginek, a hazainak nevében, az állami hatalmat. Úgy az újitás, a haladás szelleme, mint ez a megoszlás a nemzet keblében, Szent-István törvényének, kormányának következése.
Részlet a koronázási palástról.
Rajzolta Richter Aurél