Szent-István harcza Gyulával.
A bécsi krónika 40. lapjáról
SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE
Gyula. Az Anonymus szerint. A képes krónika szerint. Besenyők, fekete magyarok. Ohtum az Anonymus szerint. Szent-Gellért legendája szerint. Csanád. Történeti alap. Thonuzoba. A térítés módja. Gellért gyermekkora, klastromi élete, zarándoklása. Mint csanádi püspök. Iskolák. Magyar születésű papok. Összeköttetés nyugattal. Zarándoklás Magyarországon át. Viszony a görög egyházhoz. Egynyelvüség. A jövevények. István oktatása a jövevényekről. István alapitványai külföldön. Püspökségek javadalmazása. Gizella királyné. A fejérvári bazilika. A magyar nép és az egyház. A pogányság megmaradása
Alig lehetett a koronázás után munkába véve a törvényhozás és az ország átalakitása, midőn az egész monarchiai rendszer ellen fegyvert fogott a régi Magyarországnak leghatalmasabb, még megmaradt képviselője, a Gyula, kit az egykoru külföldi krónikás királynak nevezett. E fölkelés oka nem lehetett a kereszténység: Magyarország főbirája, Saroltnak testvére, vagy közeli rokona, maga is keresztény volt. Hanem a királyság gyakorlatával, felségével nem fért meg, más, egyenlő eredetű hatóságnak fennmaradása. Nem a személyek ütköztek össze, hanem az elvek. Valószinű, hogy a Gyula, kinek különben is az ország keleti részében, Erdély felé lehetett törzsbirtoka, hogy pártját erősitse, kezet fogott az arra felé még nagyon túlnyomó pogánysággal.
István támadott és győzött, bátyját nejével és két fiával együtt elfogta és az országát erőszakkal megtéritette.1 Gyula aztán Lengyelországba menekült, Boleszlóhoz, kinek szintén rokona lehetett. Ez a magyar főurat szivesen fogadta és reá bizta egy a magyar határ közelében levő várát. István ritka lovagiasságot mutatott legyőzött, de már nern veszélyes ellensége irányában. Visszaküldte neki nejét, váltság nélkül. „Soha sem hallottam másról, ki annyira kimélte volna a legyőzötteket, mint ő, és azért is adott neki az isten győzelmet”, jegyzi meg ez elbeszélés után a szász történetiró.2
Későbbi forrásaink ehhez az eseményhez füzték Erdélynek, ha nem is meghóditását, de szorosabban a királysághoz csatolását. Az Anonymus szerint az „Erdő elvén” a honfoglalás óta egy mesés hős, Tuhutum, kit ő a hét vezér egyikének tesz meg, uralkodott Árpád felsősége alatt és azután ivadékai István király koráig. „Tuhutum nemzette Horkát, Horka pedig Gyulát és Zombort. Gyulának két leánya volt, Caroldu és Sarolt, és Sarolt volt Szent-István király anyja. Zombor pedig nemzette az ifjabb Gyulát, Bua és Bukna atyját, kinek idejében Szent-István meghóditotta az erdőn túli földet, Gyulát pedig élethossziglan tömlöczben tartotta, mert hiú volt a hitben, nem akart keresztény lenni és sokat tett Szent-István ellenére, pedig rokona volt.”3 Látjuk, mily kevéssé hiteles a jegyző Gyula fogságára nézve, de még azt sem tudja, hogy keresztény volt. Mennyi hitelt adhatunk tehát genealogiájának, és annak, hogy Gyula családja Erdélyt birta?4
Szent-István harcza Gyulával.
A bécsi krónika 40. lapjáról
Nagyobb figyelmet érdemel a képes krónika előadása: „Miután Szent-István istentől megnyerte a királyi felség koronáját, hires és nyereséges háborút viselt öreg nagybátyja Gyula ellen, ki abban az időben az egész erdőn túli országot kormányozta. Tehát az Úr 1002. évében István király elfogta Gyula vezért nejével és két fiával együtt. Ezt azért tette, mert bár sokszor meg volt intve, sem meg nem tért, sem a magyarok zaklatását nem hagyta abba. Egész terjedelmes és gazdag országát hozzácsatolta a magyar monarchiához. Ezt az országot magyarul Erdőelőnek mondják. Több folyó öntözi, melynek fövenyéből aranyat szednek és e föld aranya igen jó.”5 El van aztán mondva, hogy a király egy ősét, Zoltánt, ki már szörnyű öreg volt, helyezte oda és ezért közönségesen Erdőelvi Zoltánnak szokták azt nevezni. Itt világos, hogy valami Zoltánról tudtak, ki István idejében Erdélyt kormányozta és kit Árpád fiával, István ősével összecseréltek. A Zoltán név arra mutat, hogy ott törökfajta nép lakott. A kérdések egész tömege úgy látszik legjobban megoldhatónak, ha feltesszük, hogy István, kinek úgy is emlitik besenyő háborúját, legyőzte a besenyők Gyula nevű törzsét és így teljesen biztositotta és kiterjesztette erdőelvi birtokát.6 Ezt a besenyő Gyulát pedig, mely törzsnév, és mely épen a Magyarországgal szomszédos besenyő törzsnek volt a neve, később összecserélték a magyar Gyulával, a fejedelmi méltósággal. Különben a krónika is pogánynak nézi Gyulát, elbeszéli, hogy a király a fejérvári pompás egyházban nagybátyját és annak egész családját keresztelésre kényszerité, de azután becsületben tartotta mint atyját. Az esemény történeti jelentősége abban áll, hogy rövid idővel a királyság megalapitása után, István megszüntette a Gyulának pogány korban gyökerező hatalmát és egyúttal fegyverrel útat nyitott a kereszténységnek az ország keleti részeibe, a besenyő hatalom rovására.
A Gyula elleni háború hagyománya külföldön egy igen furcsa mythosra szolgáltatott alapot: a fekete magyarokról szólóra. A XI. századi franczia Ademár krónikáját a XII. században interpolálták, és ez interpolatiók közt olvashatjuk: „István haddal támadva Fekete-Magyarországra, azt félelemmel és szeretettel megtéritette.” A fekete szónak értelmet is kellett adni, és mi sem volt könnyebb, mint kijelenteni, hogy népe fekete szinü mint a négerek.7 Hiába, Magyarország nagyon is messze volt az irótól, A „fekete magyarok” alatt valójában bajos mást érteni, mint a kozárokat, vagy más valami rokon keleti törzset. Az egyetlen egykorú iró ugyanis, ki e kifejezést használja, querfurti Bruno, kinek a franczia interpolator oly nagy tisztelője, Lengyelországból irt levelében szólt róluk, midőn Magyarországból odament és besenyőkkel, majd poroszokkal bajlódott. Semmi esetre sem szabad őket Magyarországban keresni.8
A Gyula elleni harci történetében a hazai hagyomány egészen külföldi tudósitáson alapul és csak igen keveset tud hozzáadni a magáéból. István másik harcza ellenben egy pártütő főur ellen úgy az egyházi, mint a vitézi traditio teljes fényében ragyog. Mert az Ajtony elleni háború leirásában Csanád egyházi megyéjének alapitása és első püspökének, Szént-Gellértnek legendája összefolyik egy hatalmas család alapítójának, a megye neve adójának, hősi tetteivel és azok emlékével.
Szent-István hadjárata Keán ellen.
(A bécsi képes krónika 41. lapja.)
A szöveg olvasásával és fordításával
Mint a Gyula, úgy az Ajtony elleni háborúra nézve is az Anonymus az egyik forrás. A bolgár Gládnak, szerinte a honfoglalás idejében a Maros-Duna köze urának, volt ivadéka Ajtony, „kit sok idővel azután, Szent-István király idejében, Sunad, Dobuka fia, a király rokona, a Maros várában megölt, azért, mert minden módon fellázadt a király ellen. Kinek is az emlitett király, jó szolgálataiért, odaadta Ohtum nejét és várát minden hozzátartozójával. Mert a jó uraknak az a szokásuk, hogy hiveiket megjutalmazzák. Azt a várat most Suvadnak nevezik.”9 Az Anonymus e helyéből némely iró azt a következtetést akarta levonni, hogy Ajtony bolgár volt.10 De tudjuk, hogy Glád egészen koholt személy, azt is tudjuk, hogy Magyarország 950 körül a Vaskapuig terjedt, a Dunától északra tehát nem volt helye bolgár fejedelemségnek.
Sokkal bővebb és tartalmasabb Szent-Gellért legendája, melynek illető helyei, minden későbbi átdolgozás és betoldás daczára is, talán a legbecsesebb anyagot nyujtják az akkori Magyarország igazi megismeréséhez.
„Abban az időben volt Maros várban egy igen hatalmas fejedelem, Achtum nevű, ki a görögök szertartása szerint Bodonban megkereszteltetett, és nagyon felfuvalkodott dicsősége és hatalma miatt. Hét neje volt neki, mert nem volt tökéletes a keresztény hitben. István királyt legkevésbé sem tisztelte, bizva vitézeinek és előkelőinek sokaságában, kiken uralkodott. Számtalan vadon legelő lova volt, azokon kivül, melyek csikósaira voltak bizva, gulyásai végtelen sok marháját őrizték, voltak azonkivül majorjai és udvarházai.” Egyszerre feltünik előttünk a Tisza-melléki nagy síkság, méneseivel, gulyáival, a földművelés csekély kezdeteivel, olyannak, minő a vajdák korában volt.
„Ez az Achtum bitorolni kezdte a király sóját, amelyet leszállítottak a Maroson, vámszedőket és őröket helyzett ama folyam kikötőibe, egészen a Tiszáig és vámja által elzárt mindent. Ő hatalmát a görögöktől nyerte és Maros várában monostort épittetett Keresztelő Szent-János tiszteletére, apátot helyezve oda görög barátokkal az ő rendjük és szokásuk szerint. Uralta őt az egész föld a Körös folyótól az erdélyi részekig és egész Bodonig és Szörényig. Több fegyverese volt, mint a királynak és azért nem is tartott tőle. Volt ennek egy igen előkelő Csanád nevű vitéze, ki méltóságra föllebbvaló volt a többinél és ura ezért elöljárójukká tette. Ezt uránál súlyosan bevádolták, úgy hogy Achtum meg akarta őt öletni és tanakodott magában, mikép veszitse el, mi Csanád előtt nem maradt titok. Ezért a királyhoz szökött, ki őt Krisztushoz térítve megkeresztelte. Meg akarván tudni, bizhatik-e benne, kitudakolta urának titkait és hogy nem cselvetésből szökött-e hozzá?”
„Mégismerve tehát az ő hűségét és állhatatosságát, igy szólt főembereihez: készüljünk háborúra az én ellenségem, Achtum ellen és foglaljuk el az ő országát. E beszéde közben is vizsgálta Csanádot, hogy annál inkább meggyőződjék hűségéről. És midőn Csanád ezeket hallotta, nagyon megörült. Azután a király még hozzátette: válaszszatok egy férfiut, ki vezérünk legyen a csatában. Ők pedig erre azt válaszolták: ki lehetne alkalmasabb Csanádnál? Meg is tették hadnagynak, Csanád pedig igy szólt: a mint uramnak a királynak tetszik. Uj keresztény vagyok a keresztények közt, mint ujonnan keresztelt, új csatára készülök, kész vagyok élni-halni veletek. Menjünk tehát és harczoljunk uram, királyom ellensége ellen.”
„Összegyűjtve hát a sereget, mind csatába mentek. Es a mint átmentek a Tiszán, megvivtak Achtummal és hadával, nagy zaj és lárma kelt, eltartott a viadal délig és sokan megsebesültek mindkét részen. Végre Csanád serege legyőzetve a Kökényér nádasaiban és Szöregen rejtőzött egész Kanizsáig a Tiszánál. Csanád az éjjel tábort ütött egy dombnál, melyet később Oroszlámosnak neveztek, Achtum pedig Nagy-Ősz mezején táborozott. Csanád Szent-Györgyhöz fohászkodott és monostort igért neki ama helyen, hol most térdet hajt, ha másnap győzelmet ad neki. Álmában megjelenik neki a szent, oroszlán képében és felszólitja, támadjon gyorsan s győzni fog.”
„Csatára indultak tehát győzelmet várva az égtől, boldog György vértanu által, ki oroszlán képében méltóztatott a vezért meglátogatni és ugyan azon éjjel eljött Achtum serege is. Összecsaptak és az ellenség megfutott. Achtumot pedig megölték a csata helyén és fejét levágva diadalmi jelnek elküldték a királynak. Csanád teljesitette fogadalmát és az nap bajtársaival nagy áldomást ült. Azután átkelve a Tiszán, elmentek a királyhoz. Achtum feje pedig már fel volt függesztve a város tornyán. A mint a király meglátta Csanádot, nagyon megörült, de mindenek fölött társát, Gyulát dicsérte. Ennek hallatára Csanád mosolyogva mondá: ha elhozta a főt a királynak, miért nem hozta el a nyelvét is, a ki a király ellenségét levágta? Mert Gyula, átadva a főt, hazudott, azt állitva, hogy ő vágta le a király ellenségét. És midőn a főt megmutatták a királynak és a nyelvet nem találta a szájban, Gyulát hazugság miatt kidobták a király udvarából, Csanádot pedig, ki a nyelvet kivette a tarsolyából, felmagasztalta a király, és megtette őt az udvara és Achtum udvara ispánjának. Azt is mondta a király: mai naptól e várnak nem Marosvár, hanem Csanád lesz a neve, mert ellenségemet kipusztitottad belőle. Te leszel e tartomány ispánja és te utánad fogják nevezni minden nemzedéken át. Ezután Csanád oda menve, ahol az oroszlánt látta álmában, monostort épittetett ott a boldog György vértanu tiszteletére és görög barátokat hivott oda Keresztelő Szent-János klastromából.”11
Ily módon folyik össze ez elbeszélésben a Csanádot dicsőitő költészet, az egyház terjedésének legendája és a tiszta népies mese. Történeti mag gyanánt körülbelül a következőket fejthetjük ki. Az ország délkeleti részében volt birtoka a régi Gyulának, ki Konstantinos császár idejében a keresztény hitre tért. Birtokában, Marosváron volt valószinűleg a görögöknek magyarországi püspöksége. Ennek a Gyulának egy ivadéka megtagadta az engedelmességet; legyőzetése egyúttal a nyugati egyháznak volt diadala a keleti fölött. Igy jött létre mint Istvánnak talán utolsó alkotása, nem a pogányságtól, hanem a konstantinápolyi patriarchatustól hóditott földön, a Csanádi püspökség. Ezzel együtt meggyökerezett ott a királyi hatalom is az új ispánnak, Csanádnak kezében. Ez előbb Ajtony embere volt és elpártolásának nagy része volt a marosi fejedelem bukásában. Ugy latszik a királyságnak ez a terjeszkedése az Al-Duna felé szoros összeköttetésben volt a később tárgyalandó bolgár-görög háborukkal.
Szent-Gellért püspök.
A ferenczvárosi templom Ipolyi Arnold által készitett üvegfestményéről.
Rajzolta Richter Aurél
Egyesitve volt tehát az ország István kormánya alatt. A stájer hegyektől a székely bérczekig, a lengyel határtól Orsováig, talán Bodonig, nem volt, ki szembe mert volna szállani vele. Egyúttal fegyvereinek, törvényeinek oltalma alatt, óriási terület nyilt meg a térítésnek, az egyház berendezésének. Elérkezett az idő és az alkalom, a király és az udvar vallását szónoklattal, imával, az élő hit minden csodájával, az egész nemzet hitévé tenni.
Úgy látszik, a király, mint Nagy-Theodosius vagy Nagy-Károly tették, egyenesen megtiltotta a pogányság gyakorlását. Törvényeiben ugyan e tilalomnak nincs nyoma: de látjuk, hogy azokban a pogányságnak még neve sem fordul elő és csak a vasárnap megszegői ellen tartalmaznak azok büntetéseket. De fennmaradt egy régi monda, egy öreg besenyő főember szörnyű haláláról, ki még Taksony fejedelem idejében költözött be, Tisza-Abád révnél ütötte fel sátrait és egész István király idejéig kormányozta nemét. „Midőn a boldog István király hirdette az élet igéit és keresztelte a magyarokat, Thonuzoba, mint a hitben hiú, nem akart keresztény lenni és nejével együtt élve eltemettetett az abádi révnél, mert nem akarta, hogy ő és neje Krisztussal örökké éljenek.”12 Az ilyen elrettentő büntetés csak a főembereket sujtotta és emléke megmaradt azokban a hősi regékben, melyeknek énekeseit István egyházi felügyelet alá vetette.
Bizonyos, hogy a közigazgatásnak a térités volt a király által kitűzött legfőbb czélja. Midőn Szent-Gellért Csanádba jött: „hozzá özönlöttek előkelők és közemberek, gazdagok és szegények, kivánva, hogy keresztelje meg őket az isteni háromság nevében. Ezeket ő mint fiait fogadta és asztalánál megvendégelte. Sokat pedig a király által kirendelt ispánok vezettek oda. Ezeket Keresztelő Szent-János monostorában keresztelték meg. A nép sokasága ott állott a czinteremben, az ajtónál, élelmet hozva magával és azoknak, kik kereszteltek, nem vala nyugtok, csak éjjel, és nagy vala az ő munkájuk. De Krisztusnak nevében, kinek dolgában fáradtak, egykedvűen és jó akarattal tűrték a munkát. A püspök pedig folytonosan hirdette az isten igéjét azoknak, kik már meg voltak keresztelve.”13 Magából a szövegből kitűnik, hogy még ama régi keresztény vidéken is a legtöbb új hivőt a királynak kényszeritő parancsszava hozta meg az egyháznak.
De nemcsak ennyiben állott a térités műve. Ha a magyarság, mint egy akaratlan csorda, régi isteneitől megfosztva, rettegéssel és haraggal szivében, fogadta volna el az idegen hitet, mint ahogy Vladimir nagyfejedelem abban az időben belékergetteté Kiev népét keresztelőre a Deneper vizébe,14 a kereszténység tisztán külső, mechanikus maradt volna, gyökeret egyhamar nem ver a nép szivébe, és a legközelebbi trónváltozás vagy más politikai fordulat ismét feltámasztja a pogányságot. De a magyar egyház alapitói, elől maga a király, nemcsak szertartást követeltek: a nép közös kincsévé akarták tenni a kereszténység egész erkölcsi és szellemi tartalmát.
Azon férfiak közt, kiket apostoli buzgalom hozott hazánkba, Adalbert után a velenczei Gellért volt az erkölcsben, tudományban leginkább kimagasló. Gyermekkorát és ifjuságát legendája az egyházi regélésnek általánositó, hogy ne mondjuk: sablonszerű módjában adja elő. Előkelő atyától származott, némelyek szerint a Sagredo családból, „ki a papokat és klastromokat, barátjaival és szomszédjaival együtt, gazdagon meg szokta vendégelni asztalánál, jámbor anyja pedig alamizsnálkodásban és más jó cselekedetekben felülmulta a többi nőt, és minden nap szolgált az egyházaknak gyertyával vagy más alamizsnával, vagy személyesen, vagy más úri nőktől küldve oda.” Sok ideig nem levén gyermekök, istenhez és szent anyjához folyamodtak örökösért. Három év multán fiuk született Szent-György napján, amiért is György névre keresztelték. Beteges volt a gyermek, ezért öt éves korában Szent-György klastromába (San-Giorgio Maggiore) vitték, hol az apát és a szerzetesek imádságai következtében kigyógyult. Szerzetesi ruhába öltöztették és öt éven át a klastrom iskolájában tanult, kitünve szorgalma és előmenetele által. Ezalatt atyja Jeruzsálembe ment zarándokolni, és ott elhalt; szent földben temettetett el. Gyászos özvegye fiát, atyja neve után, akkor nevezte el Gellértnek. Gellért a klastromban maradt és annak perjele lett. Az apátnak szivén feküdt a tudomány ápolása, „hogy atyánknak, Szent-Benedeknek rendje a szabad tudományokban hátra ne maradjon”; ezért Gellértet egy társával együtt, a szükséges költséggel Bolognába küldték, „hol jelesen a grammatikát, philosophiát, muzsikát és jogot tanulták öt éven át, és a tudományokhoz tartozó könyveket onnét el is hozták magukkal.” Visszajöve, az apát halála után őt választották a klastrom atyjának.
A San-Giorgio-Maggiore Velenczében.
Fénykép után
Atyja példájára ő is elhatározta, hogy elzarándokol a szent földre. El is indult zárai kereskedők hajóján, de a vihar partra vetette. Itt Isztria félszigetén találkozott egy régi barátjával Rasinával, Szent-Márton klastroma apátjával, ki őt lebeszélte szándékáról, „mert ha a tengeren ér hajótörés, minden tudományoddal együtt elmerülsz, mert nem vagy Jónás próféta, hogy három napig megmaradj a czethal gyomrában”. Inkább arra buzditotta, menjen Magyarországba, kövesse az apostolok példáját, „szabaditsa meg a gonosz szellemek birtokában levő lelkeket.” Gellért hallgatott a tanácsra, elment Zárába, onnét pedig kisérőivel együtt, az élelmet és könyveit szamarakra rakva, tovább keletre, egy kalauz vezetése alatt. Eljutott végre Pécsre, hol Maurus püspöknél szállott meg. Ott megismerkedett Anastasius pécsváradi apáttal is, és ez a két kiváló főpap, látva tudományát és jámborságát, magánál akarta őt tartani. Pécsett és Pécsváradon már prédikálnia is kezdett, és Mór püspök azt mondta „hogy Gellért ura az igének”. A Boldogasszony ünnepére, midőn a püspökök és apátok évenként a király köré szoktak gyűlni, Gellértet is elvitték, ki félénk modora daczára mint „kitünő deák”, megnyerte az uralkodó kegyét. Már akkor marosi püspöknek szánta őt István, és Gellért végkép lemondott jeruzsálemi útjáról. A király magánál tartotta és reábizta örökösének, Imre herczegnek nevelését. Ennek befejezése után a szent férfiú, elvonulva a nép zajától, hét éven át Bakonybélen folytatott remete életet. Ott a szemlélődésnek és tudománynak élt, és szentsége még az őserdő vadait is meghatotta: „előtte békén legelt a farkas együtt a szarvas borjával”.
Ezt a férfiut helyezte István, Ajtony bukása után, Csanád püspöki székébe. Dézsmát rendelt részére a gabonából, „hogy a világiakban szükséget ne szenvedjen,” segitőiül pedig, mivel elég pap nem volt az országban, barátokat rendelt a klastromokból, kettőt-kettőt Pécsváradról, Zalából és Bélről, négyet pedig Pannonhalmáról.15 Munkássága azóta kezd önállóvá, egyénivé lenni, és nagy szerencsének kell tartanunk, hogy egy hű dolgozó társa és tanitványa megirta annak szeretetteljes, részletekben gazdag, érdekes rajzát. Belőle ismerhetjük meg, mint haladt előre hazánk a kereszténység utján, mint lőn itt először elvetve a deák tudomány magva, mert bár talán kevesebb buzgósággal és sikerrel, többi püspöktársa is nagyjában bizonyára ugyanazt az eljárást követte.
Gellért maga, hosszú tartózkodása alatt, már megtanult magyarul. A vele jött nyolcz szerzetes közt is heten tudtak már magyarul. Ők lettek a püspökség esperesei, és lakóhelyeiken csakhamar templomok épültek. Szónoklatait szivesen hallgatta a nép. Egyszer harmincz ujonnan megtért férfiu jött a püspökhöz, kérve őt, fogadja el fiaikat, nevelje őket deákoknak, hogy azután papok lehessenek.16 Ő ezeket elfogadta, és a gyermekeket Walther mesterre bizta, ki őket egy a püspök által e czélra rendelt alkalmas házban muzsikára és grammatikára tanitotta. Amint látszott, hogy rövid idő alatt szépen haladtak, a főemberek és előkelők is sorban elhozták fiaikat nevelőbe. „Belőlük váltak aztán Szent-György monostorának első kanonokjai. A püspök nagy buzgósággal vezette nevelésüket, mert nem idegenek voltak, hanem honfiak, és általuk annál fönségesebben magasztaltatik majd föl az Isten egyháza.”
Jöttek azután papoknak németek, csehek, lengyelek, francziák, olaszok és mások. Az iskola egyre nagyobbodott; új tanitó után kellett nézni, kit a Dunántúlról hoztak, Fejérvárról, ahol, úgy látszik, központi iskolát tartott a király. A papoknak és szerzeteseknek bevándorlása tehát nem szünt meg. István folytonos érintkezésben állott Clunynek híres apátjával, Odiloval,17 magánál látta a híres remetét, Gunthert,18 kinek tanácsára alapította, Szent-Móricz tiszteletére, a bakonybéli apátságot és nagy adományokat küldött a klastromi élet híres szülőföldjére, Monte-Casino apátságába.19 Tudjuk, hogy püspökei közül Anastasius egyre levelezett Regensburggal, Szent-Emmerám híres püspökségével,20 és megmaradt még egy levél, melyet a chartresi Fulbert püspök, a franczia egyház és tudomány egyik oszlopa, irt a pécsi Bonipertnek, ki könyveket kért tőle.21 Nyugat minden nagy nemzete részt vett Magyarország téritésének munkájában.
Szent-Gellért Deliberatiójának kezdő sorai.
A müncheni kir. könyvtár codexéből.
Olvasásuk: DELIBERATIO GERARDI MORESENAE AECCLESIAE EpiscopI SVPRA HYMNVM TRIUM PVERORVM AD ISINGRIMUM LIBERALEM. ERIGENDVM IN OPTIMIS EX CONSVETVDINE CONTEMPLATIONIbus et admodum duris incitatiouibus circa uirium robor licet nodofum, ad quod conandum, per quod incedendum, amplectendum, minime uero quantum pectoratim reor quemadmodum potentef in theoricif aiunt, nec uero de stb.
A közösség ezen tudatát egyre táplálta az a tény, hogy akkor kezdtek a nyugati zarándokok hazánkon átmenni Jeruzsálembe. Ez a régente annyira került ország, a kereszténység által megnyilt forgalmuknak és szivesebben jártak a hosszú szárazföldi úton Konstantinápoly felé, mintsem hogy kiállották volna a tengeri hajózás veszélyeit. Így ment át 1026-ban Magyarországon Vilmos, Angouleme grófja, Francziaország nyugoti részéről, számos püspökkel, apáttal, főurral és nagy nemesi kisérettel. István király szivesen látta őket magánál és nagy ajándékokkal bocsátotta el a nagy utra.22
Másrészt a görög egyházzal sem szakitotta meg István az összeköttetést. Épen uralkodása alatt volt egy idő, 1010 körül, midőn a százados viszály a római pápaság és a konstantinápolyi patriarchatus közt lecsendesült, és amidőn Konstantinápoly templomaiban János pápát befoglalták az imádságba.23 Ha ehhez hozzá veszszük, hogy ugyanezen időben politikai tekintetben szoros szövetség állott fenn a magyar és görög udvar közt, ha meggondoljuk, hogy valószinűleg már István előtt is voltak görög papok a fejedelmek körül, mert Saroltot is csak ők nevelhették a keresztény hitben, világossá válik előttünk, hogy István nem utasithatta el magától és országától a szellemi és anyagi culturának ama gazdag forrását, melynek Konstantinápolyban volt a kútfeje, hanem hogy inkább igyekezett azt ide irányozni. A természetes közvetitő a politikailag és műveltségben még félig görög Velencze volt, melynek akkori kormányzóival István igen szoros viszonyban állott. Ne feledjük, hogy Gellért is onnan került hozzánk. Egyenes tudósitásunk van arról, hogy a görög szerzetesek Ajtony bukása után is tovább működtek a Csanádi püspökségben. Megmaradt még Istvánnak egy görög nyelvű oklevele, Kálmán király átiratában, melyben apáczák részére alapit klastromot Veszprém közelében, a völgyben, és azt birtokkal, cselédséggel dúsan javadalmazza. Ha meggondoljuk, hogy latin apáczákról akkor hazánkban még nincs szó, ha továbbá hozzá vesszük a klastrom helyét, a fejedelmi birtokok közepett, nehéz ez alapitásban Sarolt kezére, vagy legalább emlékére nem ismerni. Az első fényesebb egyházi épületek hazánkban szintén görög izlésre mutattak, és a krónika egyenesen megmondja, hogy a király „kőfaragó mestereket hozatott Görögországból.”24
Nyugat minden népe hozta tehát ide szellemi kincsét, és az egyház egysége még a görögöt sem zárta ki, mint később, a gyarmatositás munkájából és dicsőségéből. A tanítók idegenek voltak, de nem egy nemzetbeliek. Ezt azért fontos kiemelni, mert annak túlsúlya nyomasztóvá válhatik és egyoldalúvá teheti a nemzet fejlődését. Külömben is, mint láttuk, az akkori térités szemében szinte elenyésztek a nemzeti, nyelvi külömbségek. Hanem a magyar szellem önállása és egyúttal a kereszténység befogadása mégis csak akkor volt biztositva, midőn magyar születésű ifjak is beléptek a papi rendbe, midőn magyar kezek is kezdték forgatni az evangéliumokat, Priscillianust, Donatust, midőn magyar hangon, magyar szivvel kezdték dicsérni az istent. Így történt, hogy épen az apostolok soknyelvűsége lett a magyar egyház önállóságánák és nemzeti voltának legbiztosabb alapja.
A veszprémi Gizella-kápolna.
Cserna Károly rajza után
Amennyire az idők homályán át, pontos adatok hiján, meg birjuk itélni, Magyarország akkor egyikét érte léte azon ritka korszakainak, midőn egy nyelvű, egy nemzetiségű volt. Az itt lakó szlávok beolvasztása már végbe ment: a magyar nyelv körülbelül mai alakjában és gazdagságában már megvolt. Viszont a Géza alatt megkezdődött katonai és papi bevándorlás, a minő fontos volt culturai, alkotmányos és vallásos tekintetben, oly kevéssé hozott mozgásba aránylag nagy tömegeket. A lovagok magyar nőket vettek el, gyermekeik magyarok voltak már,25 a papok is, mint láttuk, megtanultak magyarul és nem véletlen, hogy a legendákban mindig csak magyar szóról, énekről van szó e hazában, és nem másról. Az sem tekinthető véletlennek, hogy István törvényében nem egyszer nemzetnek, „gens”-nek nevezi monarchiája lakosságát.26 Csakis a nemzetnek ez az egyneműsége és szembetűnő képessége, az idegen elemeket magába olvasztani, magyarázzák meg, hogy a bölcs király az idegenek befogadásában és behivásában nem láthatott nemzetére nézve veszélyt. Midőn királysága egyik végétől a másikig magyarul beszéltek: mit változtathatott az állapotokon néhány száz vagy ezer német és olasz harczos, pap és mesterember? Csak ez a szempont magyarázhatja meg kellően Imre fiához intézett oktatásának azt a hires mondatát, melyben a leendő királynak a jövevények és vendégek befogadását köti szivére.
„Oly nagy a haszna a jövevény férfiaknak és a vendégeknek, hogy méltán tehető a királyi ékességek közt hatodik helyre. A római birodalom is az által vált hatalmassá, és királyai az által lettek dicsők és fenségesek, hogy mindenfelől oda özönlöttek a bölcsek és nemesek. Mai napig rabszolga volna Róma, ha Aeneasék nem tették volna szabaddá. Mert amint külömböző vidékekről és tartományokból jönnek a vendégek, úgy hoznak magukkal külömböző nyelveket és szokásokat, külömböző ismereteket és fegyvereket. Mindezek diszitik a királyi udvart, emelik annak fényét és elrémitik a külső hatalmasságok gőgjét. Mert az egynyelvű és egyerkölcsű ország gyarló és gyönge. Azért meghagyom neked, fiam, hogy jóakarattal lásd el és becsületben tartsd őket, hogy szivesebben tartózkodjanak nálad, mint egyebütt.” Magyar királynak volt fenntartva e kiválóan humánus és észszerű elv kimondása. De egész összefüggésében mégis csak úgy érthető meg, ha hátteréül az akkor egynyelvű, egyerkölcsű országot tételezzük föl.
Ez annyira hőn óhajtott összeköttetés ápolására, gyámolitására szolgáltak a király által Rómában, Ravennában, Konstantinápolyban, Jeruzsálemben, vagyis a zarándoklás czélpontjain és fő átkelő helyein alapitott és dúsan ellátott, magyarok részére szolgáló egyházak és megszálló helyek. Viszont idegenekre volt szükség az országban, nemcsak a kereszténység terjesztése és a tanitás végett, hanem mindazon épületek és eszközök elkészitése és fentartása czéljából, melyekre az egyháznak és udvarnak egyaránt szüksége volt, és melyek nélkül keresztény országot elképzelni már nem lehetett.
287
Gizella királyné keresztje a müncheni kir. kincstárban.
Dörre Tivadar rajza után
„A király az újonnan alapitott érsekségek és püspökségek részére kiszabta a megfelelő nagyságú megyét, gondja volt arra, hogy mindegyiknek alkalmas főpapot állitson az élére, rendelt részükre jószágokat, udvarokat, cselédséget és jövedelmet. Felékesitette őket keresztekkel, szent edényekkel és az isteni tisztelethez való ruhákkal. Amig csak élt, minden évben csatolt még hozzá ajándékot és adományt, hogy ne szoruljanak külső segitségre.”27 Az apátságokról oly bőségesen gondoskodott, hogy a legenda szavai szerint világi javakban bővelkedtek, és nem láttak szükséget másban, mint abban, hogy az evangélium szavai szerint a maguk és mások lábait mindennapi imádsággal és könynyel mossák. „A szerzetesek életére és viseletére majd személyesen, majd mások által felügyelt, sürgetve a lomhákat, kedvelve a buzgókat.” Így állapitotta meg a magyar hierarchiát, mely minden más nemzet egyházától kezdettől fogva abban külömbözött, hogy minden egyes intézménye: püspökség, apátság, káptalan egyenesen a királynak volt fundatiója: magánosok által alapitott egyházak nálunk eleinte épen nem fordultak elő.
Méltó társa volt mindebben neje, Gizella királyné. Az ő buzgóságának, bőkezüségének emlékét is számos egyháznak keresztjei, edényei és más ékességei tartottak fenn. „Különösen hires ezek közt a veszprémi egyház dómja, melyet alapjától fogva ő épittetett és bőven ellátott minden az isteni tisztelethez tartozóval, aranyban, ezüstben, csakúgy mint sok féle ruhával.” Külföldre is eljutott István neje jámborságának hire. „Alamizsna és más jótétemények közt öregedett meg”, irja a közel egykorú reichenaui Herman.28
Gizella királyné.
A koronázási palástról.
Rajzolta Richter Aurél
De legnagyobbszerű épitése a királyi párnak, igazi diadalmi emléke a győzelmes magyar kereszténységnek, a Nagyasszonynak, Magyarország védőjének, fejérvári bazilikája volt. „Csudálatos művészettel épitteté, külön ívezetekkel a chorus tetőjében, márvány padlóval. Aki csak látta, hitelt fog adni szavainknak. Azonfelül számtalan palástot, a ruházatoknak és ékesitéseknek minden nemét, több oltárképet tiszta aranyból, körülfoglalva a drágakövek egész sorától, Krisztus asztalára csodálatos művű szentségtartót adományozott, és a kincstára tele volt mindennemű kristály, onyx, arany és ezüst edényekkel. Ez a pompás egyház lett a magyar királyok házi kápolnája.”29 Ily módon lett a pogány magyarok által fejedelmöknek hozott egyházi zsákmány egy része visszaadva eredeti rendeltetésének. István e pontban is Nagy-Károlyt tartotta szem előtt, ki szintén nem valami cathedralis egyháznál, hanem saját kedvelt tartózkodási helyén emelte gazdagságának és jámborságának legnagyobbszerü emlékét. Mint Aachenben, úgy Fejérvárott is görög mesterek keze működött;30 mert minden diszmunkában és művészetben azok még felülmulták a latinokat, egyházi elkülönülésök pedig még nem okozott aggodalmat.
Szent-István palástja.
(Gizella királyné és udvarhölgyei himzése.)
Magyarázó lappal
Igy vált Magyarország lassankint külsőleg hasonlóvá a többi keresztény országhoz. A magyar ember eddig csak határaitól távol, rabló kalandjain látta a dombokon épült, messze földre tekintő klastromokat sugár templomukkal, bástyával körülvett udvarokkal. Csak kemény ostrom és vérontás után látta előbb a városok belsejében emelkedő, drága kincs gyanánt védett székesegyházakat, melyeknek kelyheit és ereklyetartóit annyira szerette hazavinni, szentségtörő kézzel. Most mindezen épületek és drágaságok, hajdan féktelen indulatának, rabló vágyának tárgyai tiszteletet parancsoltak.
Tiszteletet parancsoltak, mert a király, a törvény, az ispán úgy rendelték, mert hatalmasabbnak látszott a keresztény isten a pogánynál, mert papjait is tán nagyobb erővel vélték felruházottaknak, mint táltosaikat. Mihelyt aztán magyarokból is lettek papok, szerzetesek, azok családja is megnyeretett az uj hitnek és szertartásainak; s a család, mihelyt első ámulatát, idegenkedését, félelmét leküzdötte, büszkeséggel vallotta magáénak azt, kinek tudománya és az isten szolgálata a lelkek fölött oly emberfölötti erőt adott. Abban sem lehet kételkedni, hogy egyes szent életű, ékes szavú férfiaknak példája, igéje magával ragadta a sokaságot is, bár alig vehetjük másnak, mint kegyes túlzásnak a legenda szavait, „hogy a nép, bár uj ültetésű volt, buzgó lélekkel hallgatta őket, elmélkedve isten törvényén éjjel és nappal.”
A székesfehérvári templom.
(Az 1327-iki égés képe a bécsi képes krónika 141. lapjáról.)
Rajzolta Richter Aurél
Tovább azonban ez a hatás nem ért. Nagyon is ellenkezett a pogány magyarnak lelke, büszkesége, nevelése, mindaz, mi őt magyarrá tette, azzal, mit a kereszténység legfőbb erényének tanitott: a szelidséggel, alázatossággal, önmegtagadással. Az urak, habár nem is ültek pogány módon áldomást, éjjel nappal teritett asztal mellett szoktak mulatni, hallgatva az igriczek dalát, zenéjét, átadva magukat az étel és ital örömeinek, és ha azután feltápászkodtak, nem igen érdekelte őket más, mint az istálló, a ló.31 A nép, mint addigi állapota és nevelése után nem is lehetett másként, áhitatos tisztelettel, szinte imádással kisérte a királynak, a főuraknak és a most melléjök emelkedett püspököknek minden léptét.32 Kereste kegyöket, nem is mert hozzájuk közeledni ajándék nélkül. Ezt a távolságot az uralkodó osztály és a sokaság közt nem hidalhatta át sem István jótékonysága és leereszkedése,33 sem néhány püspöknek igazán emberséges, keresztényi bánásmódja.
Bár tehát Magyarország hivatalosan teljesen keresztény volt, bár királya, királynéja és nemsokára a trónörököse is a keresztény fejedelemnek minden jó tulajdonságával ékeskedtek, bár a püspöki és apáti székeket az egész keresztény világból kiválasztott, részben valódi apostoli lélekkel és tevékenységgel megáldott férfiak foglalták el – a magyar nemzet nagy többsége lélekben megmaradt annak, mi azelőtt volt: pogánynak. Sokan még külsőleg is; mert nem képzelhető el, hogy húsz, harmincz év alatt elég pap jutott volna az ország minden részébe és érintkezhetett volna a még oly kevéssé letelepedett népség minden rétegével.
A koronázási palást gallérja
De még azok is, kik, az ispántól félve, a, törvényes büntetéstől rettegve, eljártak vasárnaponkint az egyszerű templomokba, meg azok is, a kik ott a pappal imádkoztak, otthon, tanyájukon vagy a cserénynél, régi isteneikhez fohászkodtak, bajban, veszteségben régi kipróbált vezetőjükhez, a táltoshoz fordultak. Bántotta lelköket, hogy a király, az urak idegeneknek fogják pártját a magyar ember ellen, hogy az ő véres verejtékükön kell eltartani oly istennek szolgáit, ki még nem találta meg az útat a szivükhöz. Tűrték, mert összetartott ellenök, az újitás mellett, mindaz, kinek hatalma, fegyvere van az országban. Tűrték, mint ahogy utódaiknak később annyiszor kellett eltűrniök idegenek, ellenségek elnyomását. Tűrték abban a meggyőződésben, hogy mindez múló, mint egy ember élete, és uj erőre, fényre derűl ismét a magyarok ősi istenének országa.