Gentile bejövetele.
Miniature a bécsi képes krónika 136. lapján
SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE
Az ország állapota. Az oligarchia. Frà Gentile Magyarországban. A helyzet. A Németujváriak és Csák Máté. A kékesi egyezmény. László erdélyi vajda. A Borsák. Aba Amadé nádor. A Subicsok és Babonicsok. A pesti országgyülés a domokosiak zárdájában. A budai, 1309 május 8-iki gyülés főbb határozatai. I. Károly király második koronázása. László erdélyi vajda a koronát kiadja. A harmadik koronázás.
Károly Róbert megszabadult volna immár vetélkedő társaitól, meg is volt koronázva, – úgy ahogy – királynak választva, de ezzel csak elejét érte el a reá várakozó óriási teendők sorának.
Szegény hazánk eljutott a válságig, melyen túl a szétbomlás fenyeget. A társaság minden rétege, még pedig felülről lefelé, a romlottság képét tárja elénk. „Ha a multakra emlékezünk, – így keseregnek egykorú emlékeink, – akkor a magyarok birodalma nagy terjedelmü, nemes fajú népekkel bővelkedő ország volt, mely mint a kövér talaj, sok jó gyümölcsöt termett, jeles sarjakat hajtott, kik az egyházi és világi pályán válogatott oszlopai valának, míg a királyi család tagjai erényeik, életök szentsége által az egész világra kiható fénynyel tündököltek, mint a tartóra helyezett szövétnek. Tudomány díszíté papjait, vitézség lovagjait… De hajh, mennyire hanyatlott minden! A boldogság nyomorra változott, a dicsőség aljasságra. Pogányok dúlják a hont, melynek lakói megfogyatkozának; némák a városok és helységek, mert lakosait kipusztitották, rabszíjra fűzték. Testileg és lelkileg minden úgy megfogyatkozott, hogy nincs mód benne, ha Isten csodát nem mível, hogy ez ország ismét fölláboljon.” Összevetvén e hangzatosnak látszó leirást a koríró száraz rajzával: „Magyarország fényes dicsőségéből siralmas állapotba hanyatlott: belső háborúságok a városokat és falvakat elpusztitották; a békét és egyetértést lábbal tapodják; a gazdagok elszegényültek, a nemesek elparasztosodtak nyomorúságukban; a folytonos fosztogatások miatt az igavonó állatok megfogyatkozván, az emberek húzzák a szekereket,” – úgy látjuk, nincs túlhajtás benne; sőt hivatalos megerősitést nyernek a föntebbiek az azon időbeli országgyűlések végzéseiben, melyek az ország siralmas állapota megjavítása végett, sajnos, eredménytelenül hozattak.
Oka ez áldatlan életnek, hogy egy ismert fogalommal fejezzük ki, az oligarchia volt. Francziaországból indult meg a baj, de tetőpontját Németországban érte el. II. Frigyes császár, hogy segitő hadakat kapjon olaszországi czéljai elérésére Németországból, sokat elnézett egyes tartományok hűbéres urainak, kik így mennél függetlenebbekké lettek, annál kevesebbe vették a császár központi hatalmát. Ekkor kezdődött Németországnak századokra terjedő eldarabolása. Olaszországban signoroknak hítták az efféle zsarnokokat, kik főleg azóta, hogy a pápák Avignonban laktak, csaknem függetlenekké tették az egyháztól gondjaikra bízott tartományokat. Nálunk II. Endre pazar bőkezüsége, aztán az idősb és ifjabb királyok közt kitört háborúságok, végre a trónkövetelők versengése szülte ez országrontó viszonyokat. A királyi javakat és jövedelmeket az oligarchák elfoglalták, beültek a papi javakba, a nemességet pedig arra kényszerítették, hogy nem a királynak, hanem nekik szolgáljon. A királyoknak amint nem volt jövedelmök, úgy nem volt hatalmuk; tisztán a főurak kegyelmétől függtek. Ezen a bajon segíteni kellett, de ez nehezen ment, mert éppen azok, a kik segithettek volna rajta, magok voltak a hibásak ezen állapotok előidézésében. Körülnézett az országban, – úgymond Károly Róbert király, – de gyógyitó füvet nem talált sehol; ellenben találkoztak lázadók, kik őt trónjáról letaszítani akarták, s ő nem látta se útját, se módját, hogy velök megmérkőzhessék. A főpapok és főurak tanácsára nagybátyjához, Albert római királyhoz is fordult, s ez befolyása által ideig-óráig csillapítá a zivatart, de el nem enyésztette, a miért még mindig szorongó szívvel tekintett a jövőbe. Útnak indítá tehát ügyes diplomatáját, Geszti Benedeket, (ki háromszor járt már Apuliában, Albert királynál is ő végezett,) ez egyszer Rómába a pápához és a bíborosok karához, hogy szegény Magyarországnak belsejében dúló nyavalyáján, mely azt végképpen tönkre tette, könyörüljenek s annak épüléséről gondoskodjanak.
Benedek mester szerencsésen és „törvényesen” járt el királyi ura, a főpapok és főurak megbizásában és vigasztaló válaszszal tért meg. Csakhogy az igéretet a tett nem gyorsan követte, mert XI. Benedek, a Magyarországon járt Miklós ostiai bíboros, egy évig sem uralkodott Szent-Péter székén; aztán ismét csaknem egy év telt bele, míg megválaszták az új pápát, V. Kelement, kinek kezdetben más, a franczia király által sürgetett nehéz dolga akadt, mígnem Károly Róbert nagyatyjának, II. Károly Sicilia királyának személyes közbenjárására, Poitiersben 1307 augusztus 8-án kelt leveleiben Frà Gentile bíborost nagy hatalommal ruházta föl és küldötte „de latere” követeül Magyarországba, kiterjesztvén müködése terét egyuttal Lengyel-, Dalmát-, Horvát-, Ráma-, Szerb-, Ladomér-, Galiczia-, Kún-országokra és e tartományokkal szomszédos vidékekre.
Gentile bejövetele.
Miniature a bécsi képes krónika 136. lapján
Frà Gentile, latin nevén Gentilis de Monteflorum, hegyi Szent-Mártonról czímzett bíboros áldozár, előbb Szent-Ferenczrendi szerzetes, körültekintő, serény férfiú volt, kit sok jeles tulajdonsága mellett kivált erélye ajánlott. Nápolyból, hol a királyi családdal tanácskozott, két gályán 1308 május végén érkezett Spalatoba. Reformatori teendőit legott megkezdvén, a tengerparti városokban augusztus végeig tartózkodott. Szeptember elején Zágrábba jött, hova Subiæ Pál horvát bán és Bosnya ura, valamint fia György, a dalmát városok grófja kísérte. Zágrábba jött Károly Róbert is elégséges hadi sereggel, hogy az érdekében működő bíborost biztosan Budára vezesse, hova október második felében megérkezének.
Frà Gentile tisztában volt a helyzettel; főgondját tehát arra forditotta, hogy a papságot fegyelmezze s ez által befolyását az alsóbb nemességre és népre biztositsa; aztán hogy a hatalmasabb főurakat jó szerén, a hol lehetett, kiméletes szigorral, amennyiben ez elkerülhetetlen volt, megnyerje, vagy legalább arra birja, hogy ne gátolják működését.
Ezen hatalmas főurak közt a leghatalmasabbak és egyúttal leggarázdábbak valának a Németujváriaknak német földről beköltözött nemzetsége, egy gonoszságában mindeneket meghaladó „szövetkezet.” Nincs a bűnök azon faja, melyet e család tagjai el nem követtek volna, elkezdve a király- és hazaárulástól a királyi család tagjainak meggyilkolásáig, templomok fosztogatásáig, utonállásig. A legfőbb országos méltóságokat, sokszor a nádorit és bánit viselték, de mindig gyalázatos és önző czéljaik elérésére. Telhetetlen, kegyetlen, rabló, szószegő had, melyről bőséges adataink vannak okiratainkban, bel- és külföldi koriratainkban, minthogy Ausztriát és Stájerországot nem egyszer szemelték ki gonoszságaik színhelyéül, míg máskor ugyanez idegenekkel saját hazájok és királyok ellen szövetkeztek. Egy nemes tettet nem találunk följegyezve róluk, még Péterről sem, kit közülök veszprémi püspöki székében vertek agyon czinkostársai; de legkevésbbé Ivánról és Henrikről, a Károly Róbert kortársairól.
Frà Gentile ismerte őket, ugy látszik, nemcsak hirükből, de mert Budáig jövet végig utazott birtokaikon és kétségkivül vendégök is volt. A Németujváriak ekkor, Cseh Venczellel, Bajor Ottóval szenvedett kudarczuk és esztergomi vereségök után, előzékenyek voltak a pápa követe és a király iránt, azért is, mert óhajtották, hogy Miklós, ki egyiköknek – úgy tetszik – természetes fia volt, a győri püspökséget elnyerje. De Gentile nem bizott bennök, és jóllehet ismételve lekötötte őket leveleikkel, érezte, hogy erre se sokat adnak, a miért oly lépésre határozta el magát, mely bámulatba ejtett mindenkit, azokat legfőkép, kik e lépést helytelenitették: szövetkezett Trencsényi Csák Mátéval.
Máté a leghatalmasabb főur volt az országban. A Kárpátok gerinczétől a Dunáig tizenkét vármegye és harmincznál több vár uralta. Maga vitéz és a hadügyben jártas levén, fejedelemhez illő zsoldos hadat, részben csehekből állót, tartott. A neki szolgáló alsóbb nemességnek és népnek félistene volt, úgy ragaszkodott ez hozzá. De korlátot nem ismerő hatalomvágya, mértéktelen dölyfe, gúnyos, embertelenséggel vegyitett gőgje mellett nem hatalma volt, mi Frà Gentilét arra birta, hogy hozzá közeledjék, hanem az antagonismus, a gyűlölet, mely a Csákok és Németujváriak közt nemzedékről nemzedékre átszállott, úgy hogy a párton, melyen Csák Péter fia Máté állott, Henrik bán fiai nem lehettek. Ők az egymás ellen vívott ádáz tusában találkozhattak csupán: ez birta Frà Gentilet arra, hogy Mátéra vesse szemét. Midőn tehát hozzá közeledett, korán sem azt czélozta, hogy őt a Németujváriakkal kibékitse. Veszedelmes leendett a két túlhatalmas és egyenlőn rakonczátlan dynasta nemzetséget egy kalap alá hozni, őket kibékiteni vagy szövetkeztetni. Ki birt volna velök? Azt kivánta tehát az okos politika, hogy egyik a másikat ellensúlyozza, ha lehet; ha kell: leverje.
Gentile fölhívta ennélfogva Trencsényi Mátét, látogatná meg őt Budán. Minthogy azonban Máté azt válaszolta, hogy Budára bizton nem mehet, találkozót adott neki a pálosok kékesi magányában Visegrád közelében. 1308 november 10-én találkozának. Gentile minden bevezetés nélkül azt a kérdést intézte Mátéhoz: akarja-e a király és ország nyugalmát, hajlandó-e az ő szavára hajtani és rendeleteinek engedni? Máté érett megfontolás után végre azt felelé, hogy igenis, reá áll a bíboros kívánságára, aláveti magát rendeleteinek; Károlyt urának, királyának elismeri, iránta hűséggel akar viseltetni, és amennyire rajta áll, az ország békéjén közreműködni. Mely igéretének és adott szavának megerősítéseül két kezét a bíboros tenyerei közé tette, mint a barátok szokták, ha a szerzetbe esküsznek.
Harmadikul a leghatalmasabbak közt a Kálán (Keán, Kán) nemzetéből származott László erdélyi vajdát vehetjük.
László vajda, a mi a hatalmaskodást, a királyi és egyházi javak törvénytelen elfoglalását, a zsarnoki hajlamokat illeti, nem igen állott mögötte hirhedt kortársainak. Alattomosságát és furfangját, melyet az erőszakoskodás elé helyezett, kitüntette, midőn Ottó királyt elfogta. De tapasztalunk benne bizonyos hajlékonyságot, megalkuvást a viszonyokkal, a világ fiainak evangéliumi eszességét, mely latba veti a körülményeket, nem koczkáztat mindent, nem megy a végletekig; hanem meghajol a törés előtt, kiadja az igaztalan ragadmány egy részét, hogy megtarthassa a többit. Szóval, László jelleme oly vonásait tüntette föl, melyek az emberismerő Gentilével megértették, hogy hatalmaskodó úrral van ugyan dolga, a kivel azonban meg lehet alkudni. Még Nápolyban figyelmeztették reá, és már Zágrábból érintkezett vele; utóbb csakugyan jó barátság szövődött köztük.
Nem oly simulékonyak voltak a Borsák, a Tamás fiai, kik közül ekkor már csak Jakab, köznéven Kopasz és öcscse Benedek vagy Beke szerepeltek. A Borºák büszke, de hű emberei valának királyaiknak, azonban igen kényes érzékenységöket nem volt szabad bántani. Tanuskodott erről Miklós, a választott esztergomi érsek hajdan IV. László hive, kinek sorsa, melyet a rangkór idézett elő, szánakozásra méltó. Nem kevésbbé szomorú volt Loránt vajda sorsa, kit kevélysége föllázított III. Endre király ellen, mert ez – mint hitte – méltatlanságot követett el rajta. Végre is a király elpusztitotta. Hasonló sors várakozott Kopaszra. De ő még ez időben, melyet tárgyalunk, leghívebb embere volt Károly Róbertnek.
A leghatalmasabbak csoportjába kell még sorolnunk Aba Amadé nádort és Ákos István nádort két élemedett, tősgyökeres magyar főurat. Amaz nagy jószágokat bírt Aba-Ujvár, Sáros, Zemplén, Ung, Szepes és Szabolcs vármegyékben; ez délre tőle foglalta el a vidéket, Borsodból indulván ki, mely – úgy látszik – szállása volt. Viselkedésre nem igen különböztek ők sem a már jellemzett föntebbiektől; csakhogy loyalis érzelmű dynasták voltak. Elfoglalták ugyan ők is a királyi várakat, városokat, harminczadokat, vámokat és adókat; hasonlóképpen cselekedtek mások birtokaival is; királyi engedelem nélkül várakat épitettek, hogy féken tarthassák a vidék nemességét, melyet szolgálatokra köteleztek: szóval kis királyok voltak ők is egy-egy országrészen; de e mellett hívei maradtak a királyoknak, amint egymásután következtek, s viszont ezek e kimutatott hűségért hallgatva türték, hogy tovább folytassák a hatalmaskodást. Bizonyos tapintattal vitték azt, mert nemes rokonaikat és barátaikat, kikre biztosan számíthattak, pártolták, segitették, s ezek viszont odaadó hűséggel voltak irántok, az Abák, Ákosok és Borsák magok közt atyafiságot tartottak, azért örülhetett Károly Róbert, midőn jóakaróivá szegődtek.
A déli szláv vidékeken: a Subiæok Horvátországban, a Baboniæok Tótországban ugyanezt a szerepet játszották. Amazok élén Pál bán állott, egy olasz míveltségü politikus fő, kinek esze, hatalma és ildomossága teljesen a maga részére hajlitotta Gentilét. Dalmátországban Pál „Horvátország bánja és egész Bosnya ura” volt az egyház karhatalma, ki a pápai követ rendeleteinek végrehajtására ügyelt, míg fiát Györgyöt, a „dalmát városok grófját” bizalmas, benső udvari emberei közé számitotta a bíboros.
A Baboniæok mindenképpen a Subiæok szerint illeszkedtek. Ők is praetendálták, hogy Tótország örökös bánjainak tekintessenek, a mik a Subiæok Horvátországban valának. Birtokaik után, melyek Krajnától Bosnyáig, a Szávától a Gvozd hegységig terjedtek, nem is jogtalanul. Hanem útjokban állottak a Németujváriak, kikhez egyébiránt nemcsak szellemi, hanem sógorsági kötelékek is fűzték. Meg kellett tehát ez idő szerint elégedniök a „nagy ispánok” szokatlan czímével. Elég kedvetlenül tették, mígnem ketten közülök: István és Iván, Károly király kegyelméből csakugyan meglettek Tótország bánjaivá.
Amadé nádor pecsétje.
Háromszögü pajzsban az Aba nemzetség czimere: a pólya. A körirat: † S(igillum) • OMODEI PALATINI DE GENERE OBA.
Az országos levéltárból eredeti példányról
Hogy a déli szláv kiskirályok: a Subiæok és Baboniæok, és mellettök számosan mások, a másodrendű hatalmaskodók egy húron pendültek magyar főuri sorsosaikkal és ismét ezek kisebb rendü utánzóival: semmi kétséget nem szenved, a mint erről történetünk folyamán bőven meggyőződünk. Egyelőre azonban Frà Gentile meg lehetett elégedve azzal, hogy, míg az ország főurainak nagy része elég jó indulatot mutatott iránta, azok is, kik a dolgok állásával elégületlenek valának, figyelő és semleges magatartást tanusitottak.
Ekként előkészitvén a talajt, mihelyt a bíboros Kékesről visszaérkezék, legott (1308 november 17-én) országgyűlést tartott Pesten, a Szent-Domokos szerzete székhelyén. Sokan gyülekezének össze Budára és Pestre főpapok és főurak, kivált számosan a nemesi rendből, míg nehányan, kik a távolság miatt személyesen meg nem jelenhettek, alkalmas képviselőket küldöttek magok helyett. Mivel pedig Henrik mester, a tótországi bán, azonképpen más urak nagy sereg fegyveres néppel érkezének, melylyel nem mehettek át a Dunán, a budai felső várban pedig, ahol a szentszék követe udvart tart vala, el nem fértek volna: Gentile a királylyal, a vele levő főpapokkal és főurakkal ladikon átviteté magát a fejedelmi folyamon. Sokan várták őt a polgárok és vidéki nép közül is, kiket a kiváncsiság, de kivált az öröm, hogy a béke végre valahára helyre áll, hozott össze.
A pápai követ az elnöki széket foglalta el, mellette a király, körötte fényes udvara fogott helyet. Jobbra tőle ültek az érsekek és püspökök; balra a főurak: Henrik tótországi bán és unokaöcscse, Gergely fia Miklós, az öreg Amadé nádor, Domokos mester, Kakas mester és László bán, mind hárman a Rátót nemzetsége, továbbá Kopasz nádor, Kompolt fia Péter az Abák közül, nemkülönben Ujlaki Csák Ugrin, Trencsényi Csák Máté és László erdélyi vajda képviselői. Ezek mögött tömött rendekben nemesek és polgárok állottak.
Károly király.
Miniature a bécsi képes krónika 127. lapján
A szent-szék követe kenetteljes beszéddel nyitotta meg a gyűlést. Ez evangeliumi igékkel kezdette meg azt: „Nemde, Uram, jó magot vetettél szántóföldedbe?” s előadá, mily jó magot vetett Isten Magyarországba, melyből annyi jeles és szent életű király sarjadzék. Első ezek közt Szent-István, ki a történet tanusága szerint a római pápától kapta a szent koronát. Itt aztán elkezdé a szent-szék joghatóságára vonatkozó czélzatait közbe szőni. De az urak és nemesek, az ország szabadságát védendők, hangosan zavarogni kezdettek, nyiltan kifakadtak: „Semmiképpen sem akarjuk, hogy a római egyház, vagy ennek nevében a szent-szék követe adjon királyt az országnak. A királyt már megválasztottuk ősi szokás szerint; ám ha úgy tetszik, erősítse meg őt a követ ur; legyen jövőben a pápák joga megerősíteni és megkoronáztatni a királyt, kit az uralkodó családból a nemzet egyhangúan megválasztott.”
Frà Gentile látván az előidézett vihart, nehogy szerencsésen megkezdett műve sikerét kockáztassa, engedve a közkivánatnak, forditott egyet szavain, mire a jelenlevők pártkülömbség nélkül valamennyien Károlyt királyoknak kikiáltották. Gentile pedig az immár megválasztottat, az egyház nevében, királyul megismerte és megerősitette. Ekkor az urak és nemesek a királynak hűséget és engedelmességet fogadtak, minek jeléül kezeiket a pápai követ kezei közé tevék, a szent feszületre megesküvének, békecsókot adván és vevén Gentilétől és az ifjú királytól. Majd lelkesedésökben Károlyt tenyereiken, egetverő vidám üdvkiáltások közt, fölemelték. Ünnepélyes „Te Deum” fejezte be a jelentős napot, mely hosszú interregnum után végre törvényes királyt adott a magyar nemzetnek.
Sokat írtak ez országyűlésről és arról, vajon jogot nyert-e és menynyit a szent-szék ez országgyűlésen Magyarország fölött? Nem szándékunk e meddő vitába elegyedni, hanem Szalay László nagynevű történetírónkkal azt tartjuk: „A ki diadalt nyert, az a nép volt, melynek örömrivalgásai őszinték lehettek, mert érzé, hogy a pártviszályok megszünése vetéseit a lovak patkói, a latrok üszkei elől biztositja; a ki diadalt nyert, az a magyar nemzet volt, mely az Anjouk alatt dicső korszakot élt, minőt a Venczeleknek és Ottónak nem köszönhetett volna…”
A pesti országgyűlés valóban alapvető munkát végzett, melyre Gentile tovább építhette, építette is föladatát. Legközelebbi gondja volt lépéseket tenni a szent korona vissza szerzésére, melyet az erdélyi vajda tartott lefoglalva, mióta Bajor Ottótól elvette. Nem kevésbbé fontosak az intézkedések, melyeket a királyi tekintély helyreállítása, a koronajavak visszaszerzése, a béke és rend megszilárdítása, az egyházi fegyelem javítása végett kellett tennie. Megbizta tehát a két magyar érseket, hogy egyházi tartományaik püspökeit, választott apáturait s a többi főpapokat, nemkülömben a főurakat Budán, 1309 május 8-án tartandó gyűlésre, az ő nevében, hívják meg.
E gyűlésen Magyarországnak főpapjai és főurai „megegyezésével és helyeslésével” számos határozatokat hoztak. E határozatok régibb országgyűlési végzésekre támaszkodnak és az erkölcsi alapot alkották Magyarország regenerácziójához a XIV. században elért nagyfokú virágzásához. Legfontosabb a budai határozatok négy elseje, „az ország állapotáról”, „a király személye sérthetetlenségéről”, „a szent koronáról” és „a királyi javak visszafoglalásáról” szólók. Kiinduló pontjuk, melyre ünnepélyesen hivatkoznak, az iménti pesti országgyűlés, melyen „az ország főpapjai, főurai és nemesei nagyságos Károly urat, az első szent királyok hamisitatlan törzséből sarjadó fejedelmet, Magyarország törvényes királyának, természetes uroknak elismerték. E választást a római egyház amaz országgyűlés kérelmére megerősítette és kihirdette, hogy mindenek engedelmeskedjenek Károly királynak, senkit mást a trónra meghíni ne merészeljenek, külömben az egyház kebeléből és az összes kereszténységből kizáratnak.” Ugyanezen első czikhely megtiltja örökre, hogy senki se merje a magyar királyt megkoronázni, hanem csak az esztergami érsek, kinek erre egyedül van joga.
Déva vára.
Természet után rajzolta Dörre Tivadar
Ha elgondoljuk azon számtalan felségsértést, melyeket királyaink ellen szinte szakadatlan sorban elkövettek, nem fog megdöbbenteni a fokozatos szigor, melyet a budai gyűlés azok ellen alkalmazott, kik szentségtörő kezeiket a király ellen fölemelik. Frà Gentile kiterjeszté Károly királyra a papok előjogát, egyházi átokkal sújtván mindenkit, ki a király ellen föltámadna, „hogy az áruló Judással vegye árulása jutalmát.”
A hazafiaknak és velök Gentile bíborosnak Károly király törvényes megválasztása után első gondjok volt a szent koronát-megszerezni, hogy a király koronázása, melyet a nemzet mindenha a törvényes uralkodás föltételének tartott megtörténhessék. Az alkudozások Buda és Déva közt, mely utóbbi helyen László vajda rendesen tartózkodék, azonnal megindulának, de egyelőre czélhoz nem vezettek. Tehát másként kellett intézkedni és erre vonatkozik a budai gyűlés harmadik fejezete. Frà Gentile a jelenvolt érsekek, püspökök és országos főurak hozzájárultával a következő végzést hozta: „Ha Szent-István koronája a jelen gyűlésen meghatározandó gyűlésig László erdélyi vajdától vissza nem kerül, ezen végzés erejével tilalmasnak, szentetlennek és elvetettnek tartandó mindaddig, míg a maga helyére, a király kezéhez, vagy a székes-fejérvári káptalanhoz vissza nem kerül. Pótlására pedig más koronát kell késziteni, melyet ő, a pápai követ meg fog szentelni s a római szentegyház nevében a királynak és országnak ajándékozni, hogy azzal Károly és utódai megkoronáztassanak. A főurak, nemesek s az összes nép ezt fogják a valódi és törvényes koronának tekinteni.”
Negyedik fejezetében végre megtiltá a budai gyűlés, hogy a király vagy királyné javait bárki elfoglalni vagy elfoglalva tartani merje. Ha ki három hónap lefolyása alatt kéretlenül is, ha pedig felszólittatnék, tiz nap alatt vissza nem adja a lefoglalva tartott koronajavakat: kiközösittetik. Ezen négy fejezethez adhatjuk még, világi tárgyánál fogva, az országban lábra kapott rablások és fosztogatások ellen hozott XIII. végzést, mely a püspökök kötelességévé teszi a gonoszok megintését, és ha magokba nem térnének, egyházi fenyitését.
A többi fejezet, számra tíz, nagyobbára egyházi ügyekre vonatkozik.
Gentile arczképe.
Egykorú üvegfestmény az assisi templomnak Gentile által, saját temetkezési helyéül, Szent-Márton és Szent-Lajos tiszteletére épittetett kápolnájában
Frà Gentile legközelebbi czélja, melyet el akart érni, a korona visszaszerzése volt László vajda kezeiből. Nagy reményt táplált iránta. A készség, melylyel a vajda a kormányára bizott terület papjainak szabad útat és védelmet biztosított, ha a követ úrhoz Budára akartak menni, jó véleményt keltett a hatalmas főur iránt, ki Gentiléhez irt egyik levelében önérzettel állítá magáról, hogy „Isten kegyelméből mindenkoron igazságot művelt.” S e levél egyenessége, erőteljes kifejezései daczára mily udvariasan volt tartva! A franciscanus barátból érdeme szerint bíborossá előlépett Gentilét „venerabilis”-nek, tehát egy fokkal magasabbnak czimezte, duplán megurazta, teljes tisztelettel bemutatta egész lelke hódoló nagyra becsülését, a szövegben pedig háromszor is „Szentséged”-nek szólította.... és még se hajtott szavára! Pedig a király, a szent-szék követe, az ország hű rendei nem győzték már türelemmel, hogy a koronázás mielőbb megtörténjék, általa az eddigi zavaroknak és bizonytalanságnak – mint hitték – véget vessenek, s az ország új viszonyai állandósitást nyerjenek. Mert ami eddig épült, a pápai követ nagy tekintélyével együtt kezdett bomlani, foszlani. Csák Máté magaviselete gyanút gerjesztett; Németujvári Henrik elég okot szolgáltatott, hogy mind kevésbbé bizzanak benne: uj esküt kivántak tőle arra, hogy előbbi esküjét megtartja akkor is, ha a koronázásnál nem találna jelen lenni. Nem is voltak jelen sem a Németujváriak, se Csák Máté, se – Bekét kivéve – a Borsák, se Csák Ugrin, se Subiæ Pál bán, se Baboneg, a nagy tót ispán fiai. De ezek legalább képviseltették magukat; László vajdának képviselője sem volt jelen.
A koronázást megelőzőleg, minthogy Szent-István koronája „semminemü szorgalmatossággal visszaszerezhető nem volt,” a bíboros szent-széki követ kitünő mívű, drága kövekkel ékitett koronát ajándékozott a római anyaszentegyház nevében az országnak és királyának, mely díszes ékszert ugyanő 1309 június 11-én, „nehogy Isten áldása, melyet az apostoli szentszék a régi koronához fűzött, megfogyatkozzék,” mise közben megáldott, az ország érsekei és püspökei pedig szent chrizmával érintettek, miközben a László vajda által letartott igazi koronát tilalmasnak jelentették ki.
Tamás esztergomi érsek pecsétje.
Oszlopos menyezet alatt az érsek ülő alakja a főpapi jelvényekkel. Körirata † S(igillum) THOME • DEI • GRA(tia) S(ancte) • ST(ri)GONIEN(sis) • ECC(lesie) • ARCHIEP(isco)pi.
Az esztergomi primási levéltár eredeti példányáról Knauz Nándor után
Elkövetkezett a legközelebbi vasárnapon, junius 15-én a koronázás napja, melyen az ország főpapjai, főurai, számos egyházi férfiu, szerzetesek, nemesek, polgárok és népség az ország minden részéből Boldogasszony budavári templomába gyülekezének. A bíboros a főoltár mellett foglalt helyet Tamás esztergomi érsek ki a koronázást vala végzendő, az oltár előtt a szent miséhez készült, a székesfehérvári kanonokok pedig, tisztökhöz képest, a királyra adandó ruhát teregették az oltárra. Ekkor az oltár elé lépett Károly király, kezét a szent evangéliumra nyugtatva, előbb latin, aztán magyar nyelven mondotta el a koronázási esküt: hogy Isten törvényeinek engedelmes lesz, a katholikus hitet megtartja, a római anyaszentegyházat és papjait tisztelni és oltalmazni fogja, az országot és jogait megvédi, a nemesség szabadságát föntartja s a zsarnokok hatalmából kiragadja, törvényes házasságban él s azzal beéri, mindenki iránt igazságos lesz és senkit se fog kihallgatás nélkül elitélni: igéri Istennek és szentjeinek, hogy esküjét híven megtartja. Aztán a jelenlevők névszerint fölhivatván az érsek által, hitet tőnek és hűséget fogadának a királynak; mire az esztergomi érsek a főpapok és főurak hozzájárultával megkoronázta Károly királyt. A szentszék követe pedig és a magyar püspöki kar külön-külön hiteles levelet irattak az eseményről.
Azonban a magyar nemzet, mely Szent-István koronája iránt „nagy tisztelettel viselteték, s annak akkora tekintélyt tulajdonita, mintha a királyi jog benne sarkallanék,” még se vette ezen koronázást, mely uj koronával, szokatlan helyen ment véghez, olyba, mint a melyhez kétség nem férhetne. A pápai követnek, saját álláspontjából tekintve a dolgot, a megtörtént koronázást teljes érvényünek, a régi, minden erejétől megfosztott koronát pedig fölöslegesnek kellett ugyan tekinteni; figyelmét még sem kerülhette el, hogy még azok is, kik mit sem törődtek az isteni és emberi törvényekkel, legkevésbbé a formaságokkal, bele fogództak minden legkisebb rendhagyásba: az uj koronába, a koronázás szokatlan helyébe, hogy hűtlenségökre mentséget, bűnös gazdálkodásokra palástot keritsenek. A miért Gentile ujra minden igyekezetét megfeszitette, László vajdát a szent korona kiadására birandó. De ez ügy nem akart előre haladni, Frà Gentile kezdte türelmét veszteni, László vajda pedig leánya lakodalmát ülte a szerb király fiával.
A vajda és Milutin István szerb király közt 1308 évi szeptember előtt tárgyalások voltak az iránt, hogy a szerb király fia, a későbbi Decsánszki Uros István király, elvegye a vajda leányát. Ismerjük a viszonyt Milutin és bátyja Dragutin közt. Nem volt nehéz belátnia Milutinnak, hogy az Anjoukkal, la sikerül nekik elfoglalni a magyar trónt, előbb-utóbb meggyűl a baja, s ezért kereste a hatalmas erdélyi vajda szövetségét; viszont az Anjouknak ugyanezen okból érdekökben feküdt gátot vetni e szövetség elé. Nyilván Dragutin értesitéseiből jutott ez ujdonság a nápolyi udvarba, s ez uton a pápai követ tudomására azzal a kérelemmel, hogy a szóban forgó összeköttetés létre jöttét meggátolja, minthogy ily frígy az Anjouk érdekeibe ütköznék, melyek megóvása végett ő tulajdonképpen ki volt rendelve.
Milutin István szerb király ezüst pénze.
Előlapján a király trónon ülő alakja, REGIS VROSI MONETA körirattal. Hátlapján a megváltó trónon ülő alakja IC—XC monogrammal.
A Magyar Nemz. Múzeum régiségtárának eredeti példányáról
Frà Gentile csakugyan hivatalbeli első kötelességének ismerte azonnal, mihelyt Zágrábba érkezék, kérni és inteni a vajdát, szakitsa meg a szóban forgó tárgyalásokat mindaddig, míg – mint remélhető – a szerb király a katholikus hitre tér, mert „nem illő, nem is hasznos, hogy az engedelmesség fiai (az igaz hitüek) az engedetlenség fiaival (a félhitüekkel) összekeljenek, minthogy ez által könnyen megeshetik, hogy az engedelmesek igaz hite csorbát szenved.” Barátságosan és testvériesen többször írt és izent e végett Gentile Lászlónak, de – ugy látszik – soha sem biztos sikerrel. A miért szükségesnek tartotta zsinati végzést hozni a vegyes házasságok ellen, vagyis eltiltani, hogy katholikus nő feleségül adassék hitetlenhez, kik közé a „ráczokat” is sorozta a határozat, mely ellen a ki vét, azt ki kell közösiteni és ha töredelem nélkül hal meg, a keresztény temetést tőle megtagadni.
Frà Gentile László vajda ellen forditotta legelőbb e határozat hegyét. Fejére olvasta egész terjedelmében a budai gyűlés kérlelhetlen végzéseit a királyi javak bitorlói, nemkülömben azok ellen, kik magzatjaikat félhitűeknek adják feleségül. És mert László „elforditotta fejét Jeruzsálemtől és Jerikhó felé haladt az úton, mely a rablók kezébe vezet,” sem a királyt megillető javakat vissza nem adta, sem amaz eljegyzést föl nem bontotta, de sőt a házasságot létre hozta: ennélfogva azon kötelességhez képest, melyet Krisztus helytartója reá ruházott, alávetette őt mindazon büntetéseknek, melyek az idézett határozatokban foglaltatnak; kiközösitette őt az egyházból, jobbágyait a hűség esküje alól fölmentette; azoktól, kik mindamellett pártjára állanának, megtagadta az egyházi temetést; valamint leányának a ráczczal kötött házassága miatt vele, az atyával, úgy bánt el, mint félhitűvel, és a Királyhágón innen és túl fekvő tartományait egyházi tilalom alá rekesztette. Sőt, miután eddig hiába intette, hogy Magyarország szent koronáját, melyet lefoglalva tart, vagy neki (Gentilének), vagy a székes-fehérvári egyháznak adja vissza: újból szigorúan meghagyta, hogy ama szent koronát jövő Gyertyaszentelőig (1310 februárius 2) okvetlen szolgáltassa vissza, külömben reá alkalmazza azon büntetéseket is, melyeket a többször érintett budai gyűlés rótt azokra, kik a szent koronát illetéktelenül lefoglalják. Ellenben ha megtérne, nem csak a büntetés elengedését igérte az apostoli szentszék követe, de ezen esetre bőséges kegyelmekkel is kecsegtette.
Gentile ezen kiközösitő levelét Pozsonyban, hova Budáról már a mult ősz elején költözködék, 1309 december 25-én adta ki. Úgy látszik, kezdette magát kényelmetlenül érezni Budán, és több biztonságot remélt Pozsonyban, hol – mint említők – akkor az osztrákok voltak az urak.
Gentile pecsétje.
A pecsétrajz román oltártáblát tüntet fel, a boldogságos szűz, Szent-Márton és Szent-Ferencz alakjaival. Alant Gentile térdelő alakja látható, főpapi ornatusban. A pecsét körirata: SIGILL(um) GE(n)TIL(is) ORD(inis) • MI(n)OR(um) • D(e)I GRA(tia) TI[T(uli) S(ancti) [MA]RTINI • I(n) MO(n)TIB(us) • P(re)SB(iter)I • CARD(inalis) •
A vatikáni levéltár eredeti példányáról
Az előadott kiközösítő levél befejezéséből kiviláglik, hogy a bíboros nem kivánt végleg szakítani Lászlóval. A koronát visszanyerni végleges szakítással nem lehetett. Hasonlóan érezhetett a vajda. Az egyházi fenyités, habár látszólag kevés hatása volt, kellemetlenül érintheté, de lázadásba vérét nem hozta. Belátta, hogy, ha a koronát, a királyi javak egy részét kiadja, mire módjával mindig hajlandó volt, leánya egybekelése a szerb királyfival, másodrendü, ne mondjuk: mellékes ügygyé törpül. Ezért készséggel fogadta, midőn az alkudozásokat a leginkább arra való főurak: II. Tamás mester esztergomi érsek, Aba Amadé a nádor és Domokos mester, az ország első, vele egy rangú férfiai vették kezökbe. Szegeden találkoztak a felek, egyességet kötöttek, mely kötés erejénél foga „László erdélyi vajda és szolnoki ispán” 1310 április 8-ikán kelt levelében I. Károlyt Magyarország királyának, természetes és törvényes urának elismerte. Ezt a szent feszületre tett kézzel esküvel erősítette, egyuttal igérvén, hogy a koronát július 1. napjára a királynak visszaviszi; azonképen, hogy a radnai ezüst bányákat, a beszterczei, szebeni és székely ispánságokat, Deés, Kolos és Szék városokat a bennök székelő kamarai hivatalokkal együtt kezéből kibocsátja; viszont folyamodni fog, hogy a király is terjeszsze ki reá bőkezű szeretetét. Ez egyességet Amadé nádor és Domokos mester is megerősiték és mint a vajda eskütársai szintén megesküvének megtartására. Mely ünnepélyes ténynek értelme nem lehet más, hanem hogy ők, kik a kötést létre hozni segiték, teljesitéséről is kezeskednek, és ha kell, fegyveres erővel is kényszerítik a vajdát, hogy az esküt, melyet együtt esküvének, azon levél értelmében, melyre mindhárman pecsétjeiket függesztették, híven megtartsa ő ép úgy, mint a király a magáét.
Miután a király is megerősitette a szegedi pontozatokat és azok ellenében „bőkezü szeretetét” kiterjesztette a vajdára, „a nemes férfiú, László erdélyi vajda, a Szent-István király koronájával, melyet hatalmasul letartott vala – irja Frà Gentile – szorgalmatos gondoskodásunk folytán, a mi és a király parancsára alázatosan (még a föntebbi határidő előtt) eljöve, hogy a király ismételve örvendhessen megkoronáztatásának.” Míg I. Károly király a korona megkerülését Tamás esztergomi érsek érdemeül tudta be, ki őt a kellő helyen, tudniillik Székes-Fejérvárt, hol régi időktől fogva megkoronázni szokás a királyokat, összehivatván az ország összes főpapjait és főurait, megtartatván a szokott, régen megállapított ünnepély, föllépett a trónra, ujra megkoronáztatott 1310 augusztus 20-án.
Még ez évben halljuk, hogy Károly király Erdélyt első ízben meglátogatta, miből bátran következtethetünk arra, hogy a feszültség a király és erdélyi vajdája közt végleg megszünt.1