SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE

I. FEJEZET.
A harmadik háboru Velencze ellen. A turini béke.

A zárai béke következményei. Velencze Padován boszulja meg magát. Lajos király segíti Padovát. Ágyúk használata. Genova, Padova és Lajos király szövetkeznek Velencze ellen. A háború tengeren és szárazon. Velenczei követség Budán, Chioggiát a genovaiak elfoglalják, Velencze végső szorultságában magyar fenség alá akarja adni magát. Szertelen követelések. Pisani. Az igazságszolgáltatás. Visszafoglalja Chioggiát. A turini béke.

Diósgyőr.
Rajzolta Dörre Tivadar

ELŐRELÁTÓ POLITIKÁJÁNAK alig adhatta valamikor világosabb jelét Lajos király, mint a midőn az 1358-iki zárai béke feltételeit megállapitotta. E békékötés, mely Velenczét Dalmácziától megfosztotta, a tenger és a kereskedés szabadságát hangoztatta, méltán töltötte el nyugtalansággal a köztársaságot. Hogy a Balkán-félszigeten folytatott kereskedelme kikötőit, a dalmát városokat, elvesztette, bennök új vetélytársakra bukkant és monopoliuma az Adrián naponkint csorbulást szenvedett, mindezt talán még elviselte volna, jóllehet ez által balkarja bénult meg. Hajh, de nemcsak a magyar állammal kellett megosztania a kereskedelem áldásait! Ott volt Genova is, Velencze régi vetélkedő társa, melylyel való görcsös viaskodásában egy század óta vérrel festette a tengert. Ott volt a még régibb ellenség, az aquilejai patriárka, ott az osztrák herczegek, kik a tengerhez tolakodtak és Triest lázadását szították; továbbá Verona és Padova urai, kik a többi apróbb-nagyobb szomszédokkal együtt a gazdag köztársaság rovására iparkodtak gyarapodni; ott végre mindazon tengerparti államok, a siciliai királyság, Ancona stb., melyek az Adrián szabad hajózást követelnek. Legtöbben az érintettek közül az utóbbi háborúban részint szövetségesei valának a magyar királynak és segitették legyűrni Adria jegyesét, tehát díjul követelték az előnyöket; részint vérszemet kapva Velencze megaláztatásán, magúk is éreztették erejüket Szent-Márk megtépett, megernyedt oroszlánjával. Ezt a lassu halált, ezt a morzsánkénti megsemmisülést Velencze nem tűrhette! Ahol tehát anyagi erejéből nem telt, észszel, álnoksággal igyekezett segiteni magán.

Hogy ez úton nem egyszer összeütköztek az érdekelt felek, magától értetik. Lajos király ez idő alatt ritka példáját adta türelmének, melynek főoka – úgy véljük – abban rejlett, hogy gályái, melyekkel alattvalóit a tengeren megvédhette és Velencze túlkapásait megtorolhatta volna, nem valának, a signoriának pedig mindeddig sikerült megakadályozni, hogy a magyar állam tengeri hatalommá fejlődjék. A magyar király türelmének is vége szakadt azonban és az ellenségeskedés lánggal tört ki, midőn Velencze Carrara Ferenczet, Padova urát és Lajos király szövetségesét ismételve megtámadta. Emlékezhetünk rá, hogy Carrara Ferencz a háborúban, melyet Lajos Dalmátország visszafoglalása végett a velenczei köztársaság ellen folytatott, hiven tartott Lajoshoz, ki őt a zárai békébe is belefoglalta. A köztársaság Carrara e magaviseletét igen zokon vette, minthogy ez neki köszönhette első sorban, hogy Padova uraságához jutott. És most „a hálátlan” a köztársaság szárazföldi birtokát, Trevisot áhítá! Hasztalan fáradt utóbb Carrara abban, hogy Velenczét más nézetre bírja: meglátogatta a lagunák városát, megvendégelte a patriciusokat; a signoria mindíg kémkedő szemmel nézte és leste az alkalmat, hogy megfizethessen neki. Ellenben Lajos király ünnepélyes esküvel és levélben biztosította, hogy, ha bármely okból megtámadnák, síkra száll mellette; még támadó hadjáratában is segiti, ha Carrara az ő tudtával üzen háborút. Sőt jutalmul – láttuk – neki adta Feltrét és Bellunot, melyeket IV. Károly császártól kapott.

Genova.
Schedel világkrónikájából

Régi mondás: az ebnek, melyet el akarnak emészteni, veszett hírét költik. Velencze is arról vádolta Padovát, hogy a határszélt bolygatja és annak erőszakos kiigazitását határozta el. Lajos király azonban Siket János váczi püspököt küldé Velenczébe, hogy követelje Padova ura számára Sant Ilario vidékét, mert ez nem tartozik a köztársaság területéhez; más újitásokat se tegyen, minthogy a magyar király Padovát azokban, mikben igaza van, el nem hagyja. Velencze ugyan az állitás ellenkezőjét vitatta, de alkalmasb időre várt, mivel a pápa is Padova pártját fogta és sürgette Lajost, intse meg az osztrák herczeget és Can Grande della Scálát, ne szítsák a viszályt, mely a velenczei köztársaság és Padova közt dúl, és ne bonyolitsák a zavarokat, melyek veszélyesekké válhatnak. Később pedig megkérte XI. Gergely Lajos királyt, járjon közben, hogy Velencze elfogadja a békét, vagy legalább két-három évre fegyverszünetet kössön Carrarával. Lajos király Firenze és Pisa városok társaságában már előbb közbe lépett a béke föntartása érdekében, és ekkor, hogy a kinevezett határigazitó bizottságok dolgozhassanak, két havi fegyverszünetet is kötöttek; de míg a velenczei bizottság ujabb és ujabb nehézségeket támasztott, a signoria e két hónapot fegyverkezésre forditotta.

Az ellenségeskedés kitörvén, Padova ura fegyveres segitséget kért Lajostól. Velencze ugyan azzal fenyegetődzött, hogy erőszakot erőszakkal torol meg: de Lajos ezzel keveset törődvén, elsőben Laczkfi Istvánt, az erdélyi vajdát, a hasonnevű vajdának és nápolyi hősnek fiát kétezer lovassal Felső-Olaszországba küldötte; nemsokára aztán megjött Telegdi Tamás esztergomi érsek is 2500 lovassal. Előkelő urak számosan voltak a magyar csapatokban, kik közűl azonban csak nehányat emlitenek az olasz kútfők: Hímfi Benedeket és Bebek Gyögyöt, továbbá Czudar Pétert és Ubal grófot, nem valószínűtlen, a Kállayak egyikét, kiknél az Ubúl (Ubaldus) név hagyományos vala. Carrara másképpen is remélt segithetni magán. Orgyilkosokat bérelt, hogy a velenczei tanács azon tagjait, kik ellene dolgoztak, lába elől eltétesse. Azonban minthogy szándékát elárulták, csak növekedett ellene az elkeseredés. Velencze pedig minden felelősséget a magyar királyra háritott, kit szerinte semminemű szerződés által nem lehet megkötni, ha Olaszország vesztéről van szó. Lajos király e rágalommal szemben Visegrádon, 1373 február 7-én kelt manifestumot adott ki, melyben közhirré tette, hogy tengeren és szárazon tör Velencze, e fölfuvalkodott város ellen, mely igaztalanul támadott Padovára, a magyar király szövetségesére, jóllehet ő számos követséget küldött békeszerzés végett Velenczébe; de Velencze megátalkodott kevélységébe visszautasitá kisérleteit. Kalózjogot ad tehát minden ember fiának, és ameddig e háború tart, menedéket Velencze minden ellenségének Dalmátország réveiben, váraiban. IV. Károly császár is rá irt a birodalmi olasz városok helytartóira, nevezet szerint Visconti Barnabásra és Galeazzora, hogy Lajos magyar király és szövetségesei ellen ne fenekedjenek, mert ő, a császár, ezt semmi esetre sem fogja tűrni, annál kevésbbé elhagyni a magyar királyt, minthogy ez jogosan inditott háborút a köztársaság ellen. Az osztrák herczegeket, III. Albertet és Lipótot, noha eleinte Velenczéhez szítottak, szintén rábirta Lajos, hogy Padova részére álljanak, amiért ez Feltrét és Bellunót adta át nekik, mély városokhoz az osztrákok jogot tartottak.

Padovai főtemplom.
Fénykép után

A háború nagy tűzzel folyt. Carrara Ferencz az esztergomi érsek által vezetett új magyar segélyhad elé ment; és Sacilénél találkozván vele, azt a Piave-vonal védelmére inditotta. Ütközetre került a dolog, mely a velenczeiek veszteségével végződött. Giustiniani Tádé, Camino Gellért, a cenedai gróf, Azzo a velenczeiek vezérei másokkal fogságba kerültek és foglyokul Magyarországba küldettek. Több szerencsével harczolt Velencze a tengeren; de egészben véve ügyei oly gonoszul állottak, hogy nem átallott ötezer törököt és morlákot fogadni zsoldjába. Carrara hadai Treviso elfoglalását tűzték föladatokul. A velenczeiek palánkokat (bastidákat) épitettek Treviso védelmére, Carrara népei pedig ugyancsak bastidákkal zárták el amazok kimenő utját, úgy hogy a velenczeiek kénytelenek voltak egy új, harmadik bastidát épiteni, hogy teljesen el ne rekesztessenek. E bastidákat megtámadni és szétrombolni volt a padovaiak föladata. A magyarok, noha számuk megfogyott, – amennyiben Hímfi Benedek és Bebek György időközben haza tértek csapatjaikkal, – részt vettek a föladat megoldásában és első ízben szerencsével jártak, mert kiűzték a velenczéseket a bastidákból és lerombolták azokat. Ez alkalommal az ifjú Carrara Ferencz oly derekasan viselte magát, hogy megnyerte a vajdától a vitézkötést. De a június 30-án intézett második támadás annál szerencsétlenebbül végződött. Ekkor már a törökök is részt vettek az ütközetben. A velenczeiek és törökök, kik gyalog harczoltak, a magyar lovasságot mocsaraknak szoritották, honnét nem menekülhetvén, az ellenség kézi és számszeres íjjaiból röpitett nyilainak födetlen czéljául szolgáltak. Meg kellett magokat adniok. A Dandolo-féle krónika ezerre, Chinazzoé két százra teszi a foglyok számát, kik közt valának István vajda és tizennégy, mások szerint harmincz magyar úr, köztük a már emlitett Ubal gróf. A zsoldosokat zsoldos módra, elvevén fegyvereiket, lovaikat, szabadon bocsátották. A magyarokat és padovaiakat ellenben elzárták, és pedig a főnemeseket a dogek palotájának amaz, ólakhoz hasonló sötét zárkáiba, melyeket maig is borzalommal szemlél az utas; a többieket a Giudecca alsó végébe. A vajdát fölváltva hat-hat nemes őrizte.

A dogek palotája Velenczében.
Részlet egy XV. századi metszetről, mely Velenczét madártávlatból ábrázolja

Hanem a szerencsétlenség annál kevésbbé törte volná meg a magyar szövetségben bizó Carrarát, minthogy Lajos király legott visszaküldötte Bebek Györgyöt 1500 lovassal. De miután Velencze Ferencz testvérét, Marsiliot lázitotta föl ellene, a Visontiak is immár nyiltan Velenczéhez csatlakoztak s a fogoly magyar urak rokonai unszolták Lajos királyt, hogy a fogságban senyvedőket mielőbb megszabaditsa: a padova herczeg végre békére hajlott, melyet a pápa közbenjárásával 1373. szeptember 21-én megkötöttek. A békeföltételek Padovára vajmi súlyosak valának: 100,000 aranyat kellett fizetnie, a határkérdést Velencze előnyére elintéznie s ami Carrarának leginkább fájhatott, egyetlen fiát Velenczébe kellett küldenie, hogy ott a nagy tanács termében térden állva kérjen bocsánatot a signoriától. Petrarca készitette a beszédet, melyet az ifjú vitéznek kellemetlen helyzetében el kellett mondania. „Kelj fel – válaszolá neki a doge, – ezentúl ne vétkezzél se te, sem atyád.” Nagy-Lajos király 300,000 forintra becsülte költségeit a Padovának adott hadi segély alkalmából, ide nem számitva azon 30,000 ló értékét, melyek akkor odavesztek. Kissé nagynak tűnhetik fel e szám. De nem szabad figyelmen kivül hagynunk, hogy minden magyar lovasnak azon kivül, melyen ült, legalább még egy tartalék lova volt.

E békekötésnek is, mint annyinak, új háború járt nyomában Velencze és Ausztria közt, minthogy Velencze némely helyeket, mint Feltrét, Bellunot, melyeket visszakövetelt, az osztrák herczegek Padovától kaptak. Viszont az osztrák herczegek 300,000 forint kárpótlást kivántak, mely árt Velencze túlságosnak találván, kitiltotta a nevezett helyek lakóit területéről. E sértésért Lipót osztrák herczeg négyezer emberével Cenedára és Trevisóra tört, miből természetesen kölcsönös pusztitás keletkezett, mígnem Lajos magyar király közbenjárására a felek másfél évre fegyverszünetet, s ennek leforgása után a status quo alapján békét kötöttek. A doge ez alkalommal nagy dicsérettel nyilatkozott Tót Lőrincz unokájáról, Miklós udvari vitézről, Lajos király követéről, ki nagy jóakaratot mutatott a köztársaság iránt. Két lepedőt, egy szép paplant, mik a pápa számára készültek, és egy kordét ajándékozott neki hálája jeléül.

Ez a háború arról is nevezetes, hogy a velenczések ebben használtak először ágyút, melyet a trevisoi krónika ekképen irt le: „Ormótlan, öblös szájú vas szerszám az, mely hosszában ki van fúrva. E fúrt nyílásba gömbölyű követ, kénből, salétromból és szénből készült port tesznek. Ha e port egy külön lyukon át meggyujtják, a kő oly erővel röpül kifelé, hogy fal ellent nem állhat neki. Közben pedig azt hinnéd, hogy menydörgést hallasz.” Ez új találmány használata csakhamar általánossá lett; a hadihajókat is vele kezdették fölszerelni.

A béke Velenczével nem sokáig tartott! A velenczeiek, hogy kereskedésöknek a genovaiak által féltékenyen őrzött Fekete tengerbe utat nyissanak, nagy pénzen megvették V. János görög császártól Tenedos szigetét. A genovaiak ezen kereskedelmök ellen intézett merényt meggátolandók, kiszabaditották IV. Andronikost, V. János pártütő fiát, ki bevevén Konstantinápolyt, Tenedost azonnal átengedte Genovának. Hanem a sziget parancsnoka és népe hű maradván a régi, fia börtönében sanyargó császárhoz, átadta a szigetet Velencze gályáinak. Hogy ebből háború keletkezik a két engesztelhetetlen köztársaság közt, előre tudható volt, amiért mindkettő szövetségesek után nézett. Kihez fordulhatott Genova nagyobb bizalommal mint Lajos királyhoz, kinek neheztelését Velencze iránt jól ismerte. Lajos Genova mellett nyilatkozott és példáját Padova ura követte, ki – úgy mondák – magyar felsőbbség alatt Velencze ura is szeretett volna lenni. Padovában gyültek össze a szövetségesek: a magyarok, padovaiak, veronaiak és az aquilejai patriárka követei. Velencze szövetségesei a ciprusi király és Visconti Barnabás valának. Velencze elküldötte követeit Padovába is és szövetséget ajánlott e város urának. Hanem Carrara szemére vetette a tőle szenvedett méltatlanságokat és joga tudatában készebbnek nyilatkozott meghalni, mintsem hogy ellenségei rabszolgájává aljasuljon.

A magyar sereg ötezer lovassal már megérkezett volt 1378 június 26-án Padovába, és Carrara éppen arra készült, hogy Velenczére lecsapjon, midőn Alsáni Bálint pécsi püspök, a magyar király követeképpen, azon parancscsal kereste föl, hogy még egyszer kisértsék meg a békés egyezkedés utját. Elment tehát nehány padovai úr Velenczébe, hol július 14-én kijelentették, hogy ők ime ujra békét ajánlanak, ha azonban czélt nem érnek, az összes szövetségesek nevében hadat izennek. A signoria, hogy szétbontsa ha lehet a magyarok és szövetségeseik közös ügyét, azt felelte: „Padova nem tud veszteg maradni, legyen tehát neki, amint kivánja, háborúja; de a magyar király nem adott okot az ellenségeskedésre.” Carrara Ferencz e válaszra 16,000 emberével, kiknek nagy részét a magyar segítő hadak tevék ki, megtámadta Mestrét és elzárt Velenczétől minden közlekedést. E jelre viszont feltámadt Visconti és Verona urára, Padova barátjára küldötte zsoldos hadait, míg a padovai háromezer magyarral pusztította Brescia vidékét. Hasztalan hivatkozott Visconti, hogy nem szándéka háborúba keveredni a magyar királylyal, mire a Bánca (Bancha, Vancha) nemzetségből származott Horváti János macsói bán, a magyar hadak vezére, azt válaszolta, hogy királya nem hagyja el szövetségeseit, kik közé Verona is tartozik. Visconti tehát három hónapos fegyverszünetet kért és kapott, s ezt az időt arra használta fel, hogy a genovai területet támadja meg; innen azonban visszaverték. Genova ekkor tekintélye zenithjén állott. Igy indult meg a háborúság a Terra fermán; mert tudnivaló; hogy az a tengeren vette kezdetét, valamint hogy a döntő súly a hadi hajókon feküdt mindvégig.

IV. Andronikus érme.
Előlapján a császár álló alakja, mindkét kezében egy-egy keresztes labarumot tartva, AND(ronikwV) felirattal. A hátsó lapon két csillag között kettős kereszt.
Sabatier után

A Tiberis torkolatának közelében, a régi Antium előtt találkozott 1378 május 30-án először a genovai és velenczei hajóhad. Ez utóbbi tizennégy gályából állott, melyek parancsnoka Pisani Viktor volt, míg a genovai tengernagy, Fiesco Lajos, tíz gályát vezényelt. Iszonyú vihar dühöngött a tengeren, mely a harczot csaknem lehetetlenné tette. Végre Pisanit segitette győzelemre az orkán. A tiz genovai gálya közűl csak négynek sikerült megmenekülnie, az olasz félszigetet megkerülnie és Zára kikötőjében oltalmat találnia. Ezek itt várták meg a hazulról, Genovából küldött segitséget, mert Doria Lucián, az új genovai tengernagy, csakhamar tizennégy, majd huszonkét gálya fölött parancsolt. Pisani követte az elmenekült négy gályát Dalmácziába, megtámadta és hármas roham után megvette Cattarot s hasonlókép bánt el Sebenicoval, midőn hirét vevé, hogy a genovai hajóhad egy része a traui kikötőben horgonyoz. Gyorsan ide vitorlázott, de csakhamar belátta, hogy a jól védett kikötőt el nem foglalhatja. Ellenben elfoglalta Arbét és nehány ágyúgolyót küldött Zárába, melyek azonban kevés kárt okoztak. A signoria meg volt elégedve műveleteivel, és utasitotta Trau ostroma folytatására, melyhez négy új gályát küldött. Pisani engedett, azonban második kisérlete Trau ellen, jóllehet legénységét éppen nem kimélte, csak oly eredménytelen maradt, mint az első. Dalmácziában pedig igen izgatott hangulat keletkezett Velencze ellen azon kegyetlenségek miatt, melyeket a velenczei hadak Cattaroban és Sebenicoban elkövettek. Azok is, kik eddig kelletlen fogtak fegyvert, most elhatározták, hogy hét hajót szerelnek föl Velencze ellen.

Közben bekövetkezett a tél. A genovaiak a kedvező időt fegyverkezésre használták és 1379 májusban léptek föl támadólag. Hogy a velenczéseket Pólából, téli kikötőjükből kicsalják, hajóik egy részével ingerkedtek velök, míg a többieket elrejtették. Pisani nem találta czélszerűnek a kihívást elfogadni, de kapitányai, ingerlékenyebbek mint ő, hangosan követelték a megütközést, melyet a signoria tiszttartói is sürgettek. A vezér vonakodva engedett ugyan, hanem aztán eltökélten rontott mintegy húsz hajójával az ellenségre, kiszemelte a maga számára a genovaiak admirálisa hajóját, hidat vetett reá, és elfoglalta. Doria Luczián, az admirális elesett. Vezérök halála, mely egyébkor lohasztólag szokott hatni, dühbe hozta a genovaiakat. Elrejtett gályáik ekkor jelentek meg a csatasorban, és nehány óra alatt tizenöt velenczei gályát keritettek hatalmukba, 1900 embert, közöttök huszonnégy patricziust tettek fogolylyá Pisani Parenzoba menekült hajóhada romjaival, honnét Velenczébe idézték és a halálra itéltet börtönbe vetették. Ha Doria Ambrus, ki a genovai hajók vezérletét ideiglenesen átvette, a pólai győzelem után egyenesen Velenczének tart, kardcsapás nélkül foglalta volna el a halálra rémült várost; de ezt elmulasztá. Doria Péter pedig, az új tengernagy, azt határozta, hogy hamarabb nem indul Velencze ellen, míg összes hajóhada együtt nincs, és meg nem szabaditotta Cattarot, Sebenicot és Arbét az ellenségtől.

Hogy a pólai csapás után kissé fölocsudtak a velenczeiek, nyakra-főre városuk védelméről gondoskodtak, aztán pedig legott követeket küldének Nagy-Lajos királyhoz, békéért esedezvén. E követek május 25-től július 2-ig csaknem naponkint titkos jelentéseket irtak a dogenak. Contarini Zakáriás és Priuli Jakab – így hítták őket – magyar födözet alatt indultak el Trevisoból. Utjokat Sacilén, Spilenbergen, Villachon és Magyar-Óváron át Budának vették, hova június 12-én érkeztek meg Szepesi Jakab ispán kiséretében. A király nem volt Budán, hanem két mértföldnyire fekvő magányában (Visegrádon?) tartózkodott. Kihallgatásokra azonban kirendelte Durazzo Károly herczeget, a győri és váradi püspököt és a nevezett Jakab ispánt. Hanem a követek inkább szerették volna, ha a király maga vagy a királyné hallgatja ki őket. Hogy ez megtörténjék, Lajos mester, a barátok új generálisa sokat fáradott, de czélt nem ért. Június 13-án a vecsernye után voltak első kihallgatáson. A velenczei követek ez alkalommal megtették bőbeszédű előterjesztésöket. Czéljok az volt, hogy a tárgyalást húzzák-halaszszák, míg a teljesen védtelen Velencze, mely 5–6 gályánál többel nem rendelkezett, kissé lélekzethez jut. Hanem a magyar urak ezt hamar észrevették és nyiltan kimondták: Hagyják a fölösleges szószaporitást, drága idővesztegetést! A magyar királynak fontosabb dolga van, mint hosszadalmasságaikat végig hallgatni, melynek czélja nem egyéb a halogatásnál. A magyar ember a dolog velejét keresi, hanem ebbe a követek nem ereszkednek. „De sőt – válaszolák a követek – hasonlóképpen gondolkozik a signoria is. Azonban ne csodálják az urak, ha csak általánosságokban mozgunk, hisz küldőink azt sem tudják, mi oka, mi ürügye van a mostani háborúságnak? Mi ketten jártunk itt nem régen; volt akkor szerencsénk a királynéval, főpapokkal és főurakkal érintkeznünk, de azt se tudhattuk meg, mi inditotta haragra a királyt Velencze ellen?” A beszédre a győri püspök felelt, ki hangsúlyozta, hogy a király mindenek fölött vallásos és igazságos. Az egész világ tudja, hogy őt csak észszerű és igazságos dolgok inditották a hadüzenetre. S mielőtt ezt megtevé, kikérte bölcs és jámbor emberek tanácsát és az ország nagyjainak véleményét. Az út ellenben, melyen a követek elindultak, a békekötés halogatására, nem pedig megszerzésére vezet. Egyébiránt előterjesztik ők kivánataikat a királynak, aztán válaszát is meghozzák.

Kilátás a békére tehát kevés volt. A firenzei követek, kik mellesleg a velenczések ügyét támogatták, szintén a háború folytatását jósolták. Ugyanezt a nézetet vallotta a budai udvarnál levő pápai követ is. A válasz, melyet a győri püspök hozott, megerősité a gyanitást. Még azt is szemökre lobbantották a velenczei követeknek, hogy szineskednek. Velenczében azt hiresztelik, hogy a követség nem önszántából, hanem a magyar király meghivására indult utnak. Ajkukon hordják, de szivökből nem kivánják a békét, és ide csak kémlelődni, tapogatózni jöttek. Ellenben a király, Károly herczeg és ők valamennyien a békét óhajtják. Ami a háború okait illeti, azokat majd elmondja Károly herczeg Olaszországban, hova nem sokára elindul, mint a magyar hadak fővezére és a király meghatalmazottja. Most azért nem adják elő azokat, mert a király nem akarja saját házában megbántani vendégeit. Egyébként, ha még más mondani valójuk volna, a király szivesen meghallgatja őket. Aztán biztos födözettel, Károly herczeg kiséretében haza indulhatnak.

A velenczei követek jól tudták az ellenségeskedés okát. Miután hiába kisérlettek meg minden utat és módot, hogy valamit megtudhassanak a király szándéka felől, nehogy eredménytelenül térjenek vissza, előhozakodtak a pagoi sóügygyel, azt állitva, hogy itt Budán értesültek arról legelőbb. Szeretnék tudni úgymond a dolog mibenlétét és a fölvilágositást korántse vennék sértésnek, de sőt óhajtanák, ha itt folytatnák a béketárgyalásokat, mi az ország és király tekintélyével egyezőbb lenne. Itt a királylyal könnyebben lehetne végezni, aminthogy annak idején Zágrábban is gyorsan megkötötték a békét. „Igen, – felelték a magyar urak – ha jókor, idején kivántátok volna megtudni a magyar király haragja okát, megtudhatták volna; de – tevék hozzá példálódzva – száraz lábbal a király nem mehetett Velenczébe. Szövetkezett tehát barátaival, és ezek ügye úgy bele van szőve azokéba, hogy kibontani belőle nem lehet.” A követek egyébiránt kéz alattmegkapták a háborúság okait és némely békepontokat a ferenczrendiek generálisa által, kinek azokat a győri püspök adta át, de azt kellett mondaniok, hogy két alsóbb rendű tanácsostól szerezték.

Czudar Péter pecsétje.
A pecsét mezejét ornamentalis rajz foglalja el. Körirata: † S(igillum) • PETRI • SVDOR • BANI.
Az országos levéltár eredeti példányáról rajzolta Dörre Tivadar

E pontok a következők: A Padova ellen inditott hadjáratban nem tartották meg a velenczeiek az 1358-iki békekötés azon rendeletét, mely szerint a vitás ügyek a pápa békebirói itéletére bizandók. Ennek következtében a magyar királynak részt kellett vennie az 1373-iki velencze-padovai hadjáratban, mi sokba került nemcsak neki, de Padovának is, valaminthogy nem csekély kárt szenvedett a magyar király abban, hogy a velenczeiek nem engedték a pagoi sót kikötőikbe és azokon átbocsájtani. Kártéritést követel továbbá a király cattaroi és sebenicói alattvalói számára a károkért, melyeket, Pisani okozott nekik; végre követeli jelen hadi költségei megtéritését. A velenczei követek a tárgyalást e pontok fölött még az napon megkezdették a magyar meghatalmazottakkal, kikhez Czudar Péter szlavón bán járult. Dicsekszenek dogéjoknak, hogy kimeritették ékesszólásuk tárházát a köztársaság érdekei védelmében, de kárba veszett fáradságok, mert „a magyarok, mint afféle durva, müveletlen emberek,” nem is hallgattak érvelésökre, azt semmibe se vették, levén egyedüli argumentumok a kard és ijj. „Miután pedig tapasztaltuk, hogy feleleteink nem tetszettek a magyaroknak és hogy a béketárgyalásokat Olaszországban akarják folytatni, ami érdekeink ellen lenne, azt az engedményt tettük nekik, hogy a mi a sóügyet illeti, jól van, majd találunk oly módot kiegyenlitésére, mely tetszeni fog a király urnak. Padovára nézve is kijelentettük, hogy ezt a kérdést is a király megelégedésére fogjuk megoldani.” Hanem mindez engedményeik mellett is, úgy látták a követek, kevés remény volt a békekötéshez, mivel a genovaiak és padovaiak ellene voltak, kivált ez utóbbiak egyenesen kimondották, hogy a béke nem kell nekik. „Pedig ezek, sajnos, nagy tekintélylyel birnak a királyi udvarnál.”

Június 17-én a királyi jegyző meghívta a velenczei követeket ünnepélyes kihallgatásra a királyhoz. Az előszobában mondá már nekik a győri püspök Károly herczeg és Szepesi Jakab ispán jelenlétében, hogy a királyi tanács határozatához képest a béketárgyalásoknak a helyszinén, Velenczéhez közel kell történniök. Ez nagyon bántotta a velenczéseket, és el nem fojthatták a megjegyzést, hogy eltekintve a király méltóságától, melylyel egyezőbb, ha Budán tárgyaltatnék a béke, ők főleg azért óhajtanák itt az alkudozások megkezdését, mivel Genova és Padova az igazságos király jelenlétében nem merne igaztalan vagy túlhajtott követelésekkel előállani, vagy ha merészelne, a király azokat kellően leszállítaná. Az nem volna baj, hogy a szövetségesek követeinek nincsenek erre meghatalmazásaik, minthogy azokat be lehet várni. De a követek csak falra hánytak borsót, minthogy a padovaiak és genovaiak azzal biztatták a királyt; hogy vessék ki őket a magyar király szövetségéből, ha szeptember végeig át nem szolgáltatják Velenczét; szerintök e város végét járja, nincs már se pénze, se katonája, se elesége, semmije.

Szepesi Jakab pecsétje.
Nyolcz karaj által képezett keretben czimerpaizs, motivumai kivehetetlenek. Körirata: † S(igillum) COMITIS • JACOBI • DE • SCEPUS • IVDICIS • CVRIE • REGIS.
Az országos levéltár eredeti példányáról

Közben sokan gyülekezének a főurak közül az előszobába, mire mindnyájan a király szine elé bocsáttatának. A velenczei követek előléptek és a legalázatosabb, legengesztelőbb hangon adták elő követségük tárgyát. A király feszült figyelemmel hallgatta végig őket. A választ a győri püspök adta meg, kijelentvén, hogy ura, királya az ország tanácsa meghallgatásával Károly durazzoi herczeget küldi Olaszországba, ki a háború és béke fölött teljes hatalommal fog dönteni s elrendelte, hogy szövetségesei is küldjenek meghatalmazottakat a tárgyaláshoz. Ő felsége a király, amennyiben rajta áll, hajlandó szövetségesei joga és tisztessége föntartásával békét kötni. A király aztán elbocsájtotta a követeket, kik – mint mondá – teljes biztossággal utazhatnak haza. A velenczei követek, azonban nem siettek az elutazással, hanem a két királynénál és minden többi jóakarójuknál még mindig azon fáradoztak, hogy a béketárgyalások Budán menjenek végbe. Ideig-óráig úgy látszott, mintha czélt érnének, de elvégre sok hányatás után eredmény nélkül indulának haza felé, Oroszvárig magyar, innét osztrák födözet alatt.

A velenczei követek jelentése pompás képet tár elénk Nagy-Lajos udvaráról. A budai királyi udvarban egyidejűleg ott találjuk a pápai, firenzei, genovai, velenczei és padovai követségeket. Lajos és magyar tanácsosai határoznak Olaszország, Európa sorsa fölött. Mert nemcsak Velenczéről van itt szó, hanem Firenzéről és Nápolyról is, mely iránt a pápai követ érdeklődik, és ettől a kérdéstől függ – mint látni fogjuk – az egész keresztény világ nyugalma. E fény és hatalom mögött azonban megérzik, hogy Lajos ereje időnek előtte hanyatlik. A habozás a király elhatározásában különböző irányú befolyást tételez föl, és ha nem is találunk két pártot, melyek egymás ellen agyarkodnak, két árnyalatot határozottan észreveszünk a nemzeti és hazai mellett: a becsempészkedett olaszt. Durazzo Károly olasz, Vilmos győri püspök olasz, a váradi püspök László az Olaszországból beszármazott Benedek orvos ivadéka. Ezek viszik, igaz olasz ügyben, a vezérszót, és mögöttök ármánynak, hazugságnak és megvesztegetésnek akadunk világos nyomaira. Lajos király hanyatlik! Hogy a csaták zajába nem kivánkozik, ez föltűnést nem kelt, hisz az ötvenet már meghaladták életkora évei, és nem ritkán nyavalygó teste gondos ápolást igényelt. De hogy a fontos béketárgyalások vezetését, melyek, ha kellő erélylyel és becsületességgel vitetnek, uralkodása legfényesebb eredményét alkotják vala, a legbiztosabb kézből, a saját kezéből kiadja: ez kétségtelen jele Lajos ernyedésének, mely – mit hazánk érdekében eléggé sajnálni nem lehet – időnek előtte mutatkozott a nagy férfiúban.

Míg a béketárgyalások augusztusban megindulnak, a harcztereken tovább folyt a küzdelem. A szárazföldi harcztéren kevés érdekes történt. Az 1379. évi hadjárat eredménye mindössze annyi, hogy a szövetséges had az ellenség földjén és költségén élődött. Ellenben felkölti érdeklődésünket az az életre, halálra törő harcz, melyet Velencze és Genova a tengeren vivtak. Egy szikra kétség sem lehetett az iránt, hogy Genova Velencze elfoglalására készül; a velenczeieknek tehát nem volt vesztegetni való idejük, ha városukat meg akarták menteni. A Lido szádát elzárták erős lánczokkal, ágyús hajókkal, és mindkét parton erőditett táborokkal. Chioggiába pedig háromezer embert helyeztek el, egy kis flotillát rögtönözték a lagunák védelmére, hat megmaradt gályájokat pedig a főbejáratok oltalmára rendelték.

Csakhogy éppen elkészültek e minden erejüket megfeszitett munkával, midőn Doria Péter negyvenkét gályával, melyek közt voltak a dalmácziaiak is, megjelent a Lido előtt; de mert ezt jól megerősítve találta, Chioggia ostromára határozta el magát. A szövetséges magyar hadak szintén részt akartak venni Velencze kilátásba helyezett ostromában, de Carrara csak 20–25-nek, a főbbeknek teljesitette ezt a kivánságát, mert – mint mondá – nincs helye bárkáiban. Ez nagy kedvetlenséget szült a magyar táborban. Ezen elutasitásból azt következtették, hogy a genovai és padovai csapatok, melyek létszámát 24,000-re tették, mindent, dicsőséget és zsákmányt magoknak akarnak megtartani.

Chioggia város a hasonnevű sziget csúcsán fekszik, melyet kétszáz lépés hosszú hid kötött össze a szomszéd szigettel. E hidat védő műveket elfoglalni volt a szövetségnek első feladata. Az ostrom augusztus 11-től 15-ig elkeseredetten folyt. Augusztus 16-án Carrara elhozatta hires gyujtó gépeit, de a melyekkel nem sokat ártott. A chioggiaiak oly kitartással harczoltak, hogy a szövetségesek az e napi ostromot már meg akarták szüntetni, midőn láng csapott föl, mely azonban csak a gyujtótól eredt, de a chioggiaiak azt hivék: a hid ég. Nehogy visszamenő utjok elrekedjen, oly rendetlenül futottak a hídon keresztül, hogy az ostromlók velök érkeztek a városba, s azt azonnal fosztogatni kezdették. E hat napi ostrom Velenczének hatezer emberébe került, és közel négyezren jutottak Genova fogságába. Carrara, kinek nevében a várost elfoglalták, és ki a lakosokat legott hűségére esketé, azt indítványozta, hogy azonnal támadjanak a megrémült Velenczére. Doria azonban biztosan, rendszeresen akart eljárni: ez nap megelégedett azzal, hogy a főtéren a genovai, a palotára a padovai, a toronyra pedig a magyar zászlót felhúzatta.

Velencze – biztosra vehették – el volt veszve. A tenger felől a leghatalmasabb hajóhad fenyegette, mely elé azt az egynehány gályáját ki se merte küldeni. A part felől ellenséges hadak környékezték. Egy zátony védelmére volt utalva elcsigázott és éhhalálnak kitett népe. Attól lehetett tartani, hogy e kétségbe esett nép önmaga adja föl a várost. Chioggia veszedelme, képzelhető, mekkora rémületet okozott. Éjjel tudták meg és azonnal félre verték a harangokat, fegyverre szólitották az összes népet, mely így virrasztott reggelig. Miután megvirradt, ott látták lobogni Chioggia tornyán a magyar zászlót! Az asszonyok jajveszéklése, a nép izgatottsága, a javaikat féltő gazdagok szepegése, a hivatalnokok aggodalma, kik a város élelmezéséről nem gondoskodtak elégségesen, ezer hang, mely minden áron békeért esengett, arra birta a tanácsot, hogy követséget küldjön a genovai tengernagyhoz. A doge alázatos levele, melyet Padova ura „ő fenségéhez” intézett, visszatükrözi a köztársaság nagy szorultságát. A követek elindultak Chioggiába. Hét előkelő fogoly genuait vittek magokkal, kiknek kedvezésül szabadságokat akarták visszaadni, és egy fehér lapot, melyre Doria és Carrara irják föl a béke föltételeit.

Carrara Ferencz azon nézeten volt, hogy meg lehetne kötni a békét; hisz amit ő kivánt, azt már elnyerhette Velenczétől, mely léteért remegett. Ámde a genovaiak a létét akarták megsemmisiteni, amiért a magyar király nevével takaródzván, ellene nyilatkoztak a béke megkötésének. „Nem kötünk előbb békét, – volt Doria kegyetlen válasza, – míg a négy lóra, melyek székesegyháztokat ékesítik, zablát nem vetettünk. E hét genuai foglyot pedig vigyétek vissza: nehány nap mulva kardunkkal szabadítjuk meg testvéreinket.” E keserű és gúnyos szavak a velenczeik kétségbeesését a végsőig fokozták. Ez utjokban láthatták, hogy a köztársaság területe csupán magára Velencze városára szoritkozott. Az ellenség oly közel volt, hogy a signora eltiltotta a harangszót, melylyel a népet egybe szokták gyüjteni, nehogy ez is árulójává legyen.

Ekkor kétségbeesése rémséges perczeiben csöndült meg a velenczei tanács fülében Nagy-Lajos kegyes szava, melylyel követeit Budáról elbocsátotta, hogy ő óhajtja a békét, és egyetlen bizalmok a magyar táborba vonzotta őket. Morosini Miklós, Contarini Zakariás és Gradenigo János Sacilébe indultak tehát, de Durazzo Károly még nem érkezett meg. Találkoztak azonban Himfi Benedek bánnal és Szepesi Jakab ispánnal, kik nekik azt tanácsolták: Ha Velencze teljesen tönkre menni nem akar, adja magát a magyar korona védelme alá, fizessen évi adót és tűzze ki a magyar zászlót. A szövetségesek nem fogják merni megtámadni a magyar korona fönhatósága alatt álló várost.

A követek ez ajánlatot azonnal közölték a trevisoi tanácscsal, mely azt elfogadhatónak találván, beküldték Gradenigo Jánost Velenczébe, hogy a dogénak ez ügyet előterjeszsze. A signoria ez ajánlatnak igen megörült, minthogy – úgy látszik – keményebb föltételekre is el volt készülve. Gradenigo a válaszszal visszatérvén, a velenczei követek Sacilébe utaztak az időközben megérkezett Károly herczeghez, kit „a Pace” névvel előlegesen megtiszteltek, és augusztus 23-án társaságában találták a győri püspököt, Czudar Pétert és Hímfi Benedeket. Gradenigo előadta küldetése eredményét: a doge és tanács köszönik a magyar király kegyességét, elfogadják a nekik tett ajánlatot a közlött föltételek mellett, melyeket irásban is átnyujtott. Erre egy óráig tanácskoztak a magyar urak. Képzelhető, mennyire meg voltak elégedve a minden reményöket meghaladó eredménynyel. A büszke Velencze magyar fönhatóság alatt! A gazdag Velencze Magyarország adófizetője! A magyar király hosszú czímébe Velenczét is befoglalja! Ő fogja beigtatni a dogét a Palazzo ducaléban, melynek ormán épp úgy, mint a Szent-Márk terén, a magyar zászló leng!

A tanácskozás határozatához képest előlépett a győri püspök, és biztositotta a túlboldog velenczei követeket, hogy még a gondolatot is, miszerint Velencze elpusztuljon, visszatetszéssel utasitják el magoktól. Tetszik ellenben nekik Gradenigo előterjesztése és elfogadják a föltételeket. Maradjon meg Velenczének doge-választó joga, kormánya, tanácsa, hivatalnokai, városai, várai s egyéb helyei, miről jegyzéket is adtak. A velenczei követek hálálkodtak és esküdöztek, mennyire megmutatják, hogy híven szolgálják majd a magyar királyt és mindenekben kedvét keresik.

Óh, ha ott lett volna Lajos király, bizonyára mindenek ekképpen történnek! Lajos bölcsesége és mérséklete megtalálta volna a kellő mértéket, melylyel mindenkor az igazságot mérte. E nap valószinűleg fordulópont leendett hazánk történetében. Egészen más irányt vett volna az. Ha a török veszély idején a magyar király rendelkezik a velenczei gályákkal, Velencze pénzerejével, ha sikerül kiegyenlítenie a korona alá tartozó dalmát városok érdekeit Velencze érdekével, képzeljük el a hatást, melyet Magyarország a Balkán-félszigetre ez úton is gyakorolhatott volna… De félre hiú képek!

Esedeztek aztán a velenczei követek, méltóztassanak gondoskodni arról, nehogy a genovaiak és padovaiak megrohanják Velenczét. Irni lehetne a dalmát városoknak: Ne mozduljanak Chioggiától; írni Genovának és Padovához, hogy a magyar király képviselői nélkül ne fogjanak semmibe. Károly herczeg biztositotta őket, hogy a Velenczét fenyegető veszély elháritására megtett már amit jó szerével tehetett. Ekkor fölállott a győri püspök és még a következőket tartá szükségesnek elmondani: „Nem szeretném, ha az én kevésbbé szabatos beszédem alatt mást értenétek, mint Károly herczeg és ez urak értenek. Ez urak véleménye, hogy nekünk egy várostokra szükségünk lesz; ezt át kell adnotok örökre. (Triesztet gondolta, melyet az osztrák herczegek áhitának.) A doge-választás is csak oly módon fog történhetni, mely a király méltóságát elismeri. Királyunknak, ki nem az anyagi hasznot lesi, meg kell adnotok minden tisztességet.” A velenczei követek még ezzel is igen meg voltak elégedve. Durazzo Károly pedig sürgette, hogy végére járjanak a kötésnek. „Estig elkészülhetünk – mondá – a pontozatokkal azokra nézve, melyeket tőletek kivánunk. Ha készen leszünk velök, magunkhoz kéretünk titeket és aztán végezhetünk, nem ugyan véglegesen, mert ehhez a nádor hozzájárulása is szükséges. Őt egyébiránt, valamint Jakab ispánt (ki Padovában járt), minden órán várjuk.”

Trieszt legrégibb képe.
A trieszti székesegyháznak Szent-Jusztint ábrázoló XV. századi falfesményéről

Ebéd után, este felé, csakugyan a velenczei követekért küldöttek és fölolvasták előttük a békepontok fogalmazaták. Oly nagyokat kivántak, hogy megborzadtak a velenczei követek. Három köztársaság – mondák – nem elég e pontok betöltésére. Hogy fogalmunk legyen a szertelen követelésekről, melyeket eredeti alakjában nem ismerünk, ide igtatjuk a már leszállitott ultimatumot, melyből engedni akkor semmi szín alatt se voltak hajlandók a szövetségesek: Velencze elismeri a magyar királyt, örököseit és utódait urának; adóképpen fizet neki évenkint százezer aranyat, hadi kárpótlásul pedig egyszer s mindenkorra egy milliót. Addig, míg a hadi kárpótlás megkerül, Velencze zálogba adja a herczegi süveget és a köztársaság kincseit. Továbbá lemond Triesztről és átadja a Terra fermát: Trevisot, Coneglianot, Castelfrancot, Mestrét, Cenedát stb. A dalmát sót szabadon árulják, vagy e szabadság megszorításáért kárpótlást fizet a köztársaság. És még ezek mellett föntartották a szövetségesek, név szerint Genova követeléseit.

Mi okozhatta e szertelen változást, arról egyenes tudósításaink nincsenek. De gyanítjuk, hogy a magyar urak, mielőtt e pontok fogalmazásához fogtak, értesítették Genova és Padova képviselőit az ügyek állásáról. Treviso és a többi szárazföldi városok utólagos fölvétele e pontozatokba, melyek Carrara javára kerültek oda, ezt kétségtelenné teszik, legalább Padovára nézve. A genovai érdekek képviselői szintén magukon kivül lehettek e váratlan fordulat hallatára. Bevallott czéljuk volt Velenczét megsemmisíteni. Nem tagadták, hogy vagy ők lesznek Velencze alattvalói, vagy a velenczeiek az ő alattvalóik. És most így elsilányitják régen ápolt, a megvalósuláshoz közel álló terveiket! Árulással vádolták a magyar urakat, hogy most, midőn hosszú fáradtságuk gyümölcse annyira érett, hogy leesik magától, ők maguknak szakitják le azt. Ám ha beérik vele, ők lássák. Csak oly botorak ne volnának, hogy egy tál lencséért adják oda minden örökségüket. Mert Velencze, a város, Genovának nem kell; azt pusztán a magyar király számára foglalná el. De ki tériti meg a roppant költségeket a magyar államnak? Legalább erről gondoskodnának, hogy árulásuk díját vegyék! Ehhez könnyen hozzájutnak. Velencze készséggel oda adja mindenét, csak bőrét hagyják meg, hisz életéért remeg.

Ezen és hasonló okoskodások, melyeket későbbi tárgyalásokból merítünk, bírhatták a magyar urakat követeléseik oktalan hatványozására. A velenczei követek e követeléseket olyanoknak találták, melyeket elfogadni annál kevésbbé lehet, minthogy Lajos király világosan kikötötte, hogy szövetségeseinek is eleget tegyenek, azok jogait megvizsgálják, mire nézve a döntő itéletet föntartotta magának. Ezek után a velenczei követek arra kérték a dogét, kezdjen titkos tárgyalásokat Genovával és Padovával. Mert még az esetben is, ha sikerül a magyarokkal kiegyezniök, kérdés: képesek lesznek-e a magyarok őket megvédeni Genova és Padova ellen? Ők, a követek, maradnak és azon lesznek, hogy az ügyet húzzák-halaszszák, bonyolitsák. Qui habet tempus, habet vitam.

Garai Miklós pecsétje.
Négyes karaj által határolt négyszögletü keretben két egymásba hajló kigyó. Körirata: † S(igillum) DOMINI • NICOLAI • HUNGARIE • PALATINI.
Az országos levéltár eredeti példányáról

Feladatuk teljesitésében, hogy a béketárgyalásokat addig bonyolitsák húzzák és halaszszák, míg Velencze időt nyer újabb erőgyűjtésre, követeik valóban remekeltek. „Készséges örömmel megismerjük a magyar királyt urunknak”, így szólt üzenetük, és mert ez nem volt elég, hozzátették: „fisarjadékát is”, és végre: „valamint leányait és azok királyi ivadékát”. Készeknek nyilatkoztak hadi kárpótlást adni, s az összegben elmentek egészen nyolczszázezer aranyig. Évi adóul pedig egyelőre tizezer aranyat ajánlottak meg. A magyar urak: Károly durazzoi herczeg, Garai Miklós a nádor, Vilmos győri és Alsáni Bálint pécsi püspök, Szepesi Jakab, Hímfi Benedek, Czudar Péter és Ákos úr jóhiszemüleg folytatták a tárgyalásokat. Már-már megegyeztek, mikor a velenczei követek azzal állottak elő: Ők ugyan „tekintettel a magyar király nagy jogérzetére és arra, hogy mindig gyülölte az igaztalanságot,” igen nagyon megbíznak az ő igéretében, hogy mindent meg fog tenni szövetségesei, Genova, Pedova, Ausztria és Apuiléja követeléseit mérséklendi; mégis szeretnék tudni részletesen, melyek ezek a mérsékelt követelések? Hanem erre a kérdésre nem tudnak pontos választ adni a magyar urak, minthogy szövetségeseik, kivált Genova, fölöttébb bizalmatlanok voltak irántuk s a velük egy követ fujt Carrara Ferencz Padova ura vakmerőn Lajos királyt is vádolta, hogy áluton jár, hogy „oly módon akarja elnyerni Velencze uralmát, melyen még az Istennek sem engedi”. Ez boszantotta a magyarokat. Heves jelenetek élesedtek ki a közös tanácskozások alatt, melyeket a szövetségesek nem egyszer megszakitottak, abba hagytak. És mivel az izgatottság folyton nőtt, a velenczei követek és bizalmasaik folytonosan tüzeltek. A genovaiaknak nem nagyon kellett magyarázgatniok, hogy voltaképpen az ő álluk koppan. Pedig hát ők tették, amit tettek. Ők győztek Pólánál, ők foglalták el Chioggiát, ők szoritják Velenczét. Hanem e négyszeres munkáért nekik csak a morzsákat szánták hű pajtásaik, a magyarok, kik semmiért a főkonczot követelik. Ellenben a magyar táborban másként beszélt Lajos, a barátok generálisa. A genovaiak, mondá, azért irtóznak a békétől és törnek Velencze végső elpusztitására, mert annyira kapzsiak, hogy irigylik a magyaroktól Velenczét. Igaz is; felelének magyarjaink. Világos, hogy az a „szemétzsák” is, – Padova ura tudniillik, kire nagyon megnehezteltek a magyar király ellen intézett kifakadásáért – csak ezért nem akarja a békét és gázolja urunk becsületét. De jaj neki, ha Velenczével megegyeztünk! Ellene törünk mindhalálig! És esküdöztek, hogy akár akarja, akár nem, de megszeliditik. Megszállják tartományát; sőt a nádor arra is vállalkozott, hogy leszúrja és ajánlotta, támadjanak ellene azonnal hathatósan. Különben – tevé hozzá – legott megüzente a fölséges urnak azt a czudar nyilatkozatát.

Contarini András visszatérése Velenczébe a chioggiai diadal után.
Paolo Veronese festménye Velenczében a dogek palotájában.
A Zanotti-féle kiadás rézmetszete után másolta Cserna Károly

A velenczeiek meg lehettek elégedve munkájokkal, azonnal meg is irták a dogénak eredményét, valamint megirtak neki minden más ujdonságot, melyekkel Lajos barát, a firenzei követek, kik szintén a táborba érkeztek és némely magyar pártfogójuk bőven ellátták őket. Mindamellett a szakitás a magyarok és szövetségeseik közt nem következett be: Lajos király nem engedte meg. Pedig a békét főleg Károly herczeg nagyon áhítá. Miért? megtudjuk nemsokára. Még a velenczei követeket is arra unszolta: találják ki módját, miképpen lehetne a genovaiakat békére hajlitani? Sőt államcsinyra is gondoltak a mieink és azt a tanácsot adták a velenczeieknek: adják magokat azonnal és teljesen, minden szó nélkül, a magyar uralom alá. E bevégzett önkéntes ténynyel számolniok kellene a szövetségeseknek, és Velenczét vagy nem mernék megtámadni, vagy, ha megtámadnák, a magyar királynak meg kellene védelmeznie a várost, mint sajátját. A ravasz követek azonban, kik ekkor (szeptember 25-én) már nem igen gondoltak komolyan arra, hogy városukat a magyar uralom alá adják, kitérő választ adtak erre nézve, ellenben újabb, elfogadhatatlan tanácscsal szolgáltak arra, miképpen bírják a magyarok szövetségeseiket a békére. És ez így tartott négy-öt hónapon keresztül; de békére e tárgyalások, miután a mieink az első kedvező alkalmat elmulasztották, nem vezettek. Azt a czéljokat azonban, hogy időt nyerjenek, teljes mértékben elérték. Megtették halogatással, amit eszökkel kivinni nem tudtak, amiért a nagy magasztalás, amelyben részesültek, megillette a velenczei meghatalmazottakat.

Az ekkép nyert időt jól felhasználták a velenczeiek. Elsőben, hogy legyen, ki a védelem ügyét bölcsen vezesse, szabadon bocsátották és a honvédelem élére állitották Pisani Viktort, a rajta elkövetett méltatlanság által mind népszerűbbé vált tengernagyot. Pisani váradokat rakatott Velencze védelmére, a hajógyárban levő gályákat kijavittatta, a készletben talált anyagból újakat épittetett, összeíratta a csatornákban talált naszádokat, hogy hadi czélokra fölszerelje; újra szervezte a harczképes polgárokat és fegyvert osztott ki közöttük; végre besorozta mindazokat, kik hajós szolgálatra alkalmasak valának és szorgalmasan begyakoroltatta őket. Minderre pénz, sok pénz kellett. A polgároknak e nehéz napokban kitüntetett áldozatkészsége teljes dicséretet érdemel. Contarini András, a doge adta a példát, midőn lemondott fizetéséről és minden ezüstjét az államnak ajándékozta. A papság, mely tetemes adót rótt magára, sőt fiatalabb tagjait a seregbe állitotta, azonképpen a polgárok követték e jeles példát. A velenczeiek áldozatairól fényes lapok tesznek sűrű emlitést. A munka serényen folyt, és szeptember vége felé biztosan lehetett számitani arra, hogy október közepéig harmincznál több gálya indulhat Chioggia ellen. A doge közhirré tétette, hogy hetven éves aggkora daczára ő maga veszi át a vezérséget és vissza nem tér addig, míg az ellent a város közeléből el nem űzte. Deczember 21-én lépett a doge és vele a tanács egy része a tengernagyi gályára.

Contarini András doge.
A Palatii Fasti Ducales cz. munka metszetéről

Pisaninak genialis ötlete támadt: a lagunákba vezérlő két csatornát, a brondolóit és chioggiait, a genovaiak kimenő útját, sülyesztett hajók és bevert czölöpök által elgátolni, a genovai hajókat ez által a lagunákba bezárni s aztán Chioggiában ostrom alá fogni. A terv nagy erőfeszitéssel ugyan, de jól sikerült, mire megkezdődött Chioggia ostroma, mely változó szerencsével félévig tartott, míg nem 1380 június 24-én a chioggai kikötőben levő tizenkilencz genovai gálya 4170 emberével kegyelemre megadta magát. A visszatérő dogét a sok kiállott szenvedéseiért magát megbosszult Velencze nagy diadallal üdvözölte. Az öröm kissé korai vala. Genova belátván a chioggiai kikötőbe zárt gályái veszedelmét, sietett újakat készíteni, hogy Chioggiát az ostrom alól fölmentse, vagy, ha ez nem sikerülne, a háborút folytassa. Maruffo, a genovai új admirális, csakhamar harminczkilencz gályával mutatkozott az Adriában és 1380 június 26-tól augusztus 1-ig terjedő időközben elfoglalta Triesztet, Arbot, Polát és Capo d’Istriát; augusztus 8-án pedig Velencze alatt mutatkozott, mire a signoria Pisanit bízta meg, hogy negyvenhét gályával a genovai hajóhadat űzőbe vegye. De a hős Pisani életének Manfredoniában augusztus 13-án rövid betegség véget vetett. Utódjává Zeno Károly lett, ki a zárai kikötőben menedéket talált genovai hajóhadban kárt nem tehetett; Zengg elfoglalása és megrablása pedig aligha kárpótolta azért, valamint hogy sem a tengeri, sem a szárazföldi hadsereg, miután a magyar csapatok, mint látni fogjuk, másutt találtak alkalmazást, emlékezetest ezentúl nem tettek.

A tél beálltával újabb békítő kísérletek történtek. Firenze szép levélben ajánlotta Lajos királynak jó szolgálatait. Velencze kész volt áldozatok árán is megszerezni a békét. Minthogy pedig belátta, hogy Trevisót és területét semmikép se tarthatja meg, nehogy az halálosan gyűlölt szomszédjának, a padovainak kezére kerüljön, inkább oda ajándékozta Lipót osztrák herczegnek (1381 május 2), ki újonnan szerzett területét 1400 lándzsással legott birtokába vette. Hogy e miatt az osztrák herczeg és Padova ura közt a háború ki nem tört, csupán Lajos király erélyének köszönhető, ki meghagyta nekik, hogy, míg a szövetség tart és az Velenczével békét nem kötött, egymás ellen ne fenekedjenek, hanem intézzék el békességben. Végre sikerült VI. Amadé savoyai herczegnek és a firenzei köztársaságnak az ellenséges feleket békére hajlítani. Leghajlandóbb volt arra Lajos király, kinek követei: Alsáni Bálint pécsi püspök, Horváti Pál zágrábi püspök, Pásztói Domokos fia János udvari vitéz a Rátót nemzetségéből, továbbá Dalmátország részéről De Georgiis és De Raduchis Jakab jogtudós már 1381 február 13-án kapták ki megbizó leveleiket, míg Velencze április 5-én, Aquileja április 9-én, Padova április 18-án, Genova május 9-én állította ki azokat megbizottjai számára.

Fényes congressus ült össze ennek folytán Turinban, hogy a vágyva várt békét megadja az évek óta sanyargatott népeknek. Első sorban a magyarok végeztek Velenczével, melynek követei ez alkalommal nem azt az utasítást kaphatták, hogy akadékoskodjanak. A magyar-velenczei békekötés főbb pontjai: Az 1358. évi zárai béke megerősíttetik és szorosabban meghatároztatik; a dalmatáknak szabad 35,000 arany erejéig magyar árút Velencze területére bevinniök, ott akárkinek eladniok és húszszor annyit kivinniök – kivévén a sót, mely megszorításért a köztársaság a magyar királynak hétezer aranyat fizet évenkint Szent-István király napján, és ezt az összeget Zárán át Budára szállitja; szól pedig Velencze e kötelezettsége örök időre; a dalmaták vám vagy más czímen semminemű fizetséggel nem tartoznak Velenczének; ellenben a háború alatt elfoglalt helyeket, nemkülönben a hadi foglyokat egymásnak kiadják. Zenggben Velencze consult és zászlót tarthat, ameddig ez a magyar királynak és a zenggi grófnak tetszik. A többi békepontok közül megemlítendők: Padova ura föloldatik a fizetség alól, melyre őt az 1373. évi béke kötelezte, viszont a lagunák közelében épített némely váradját tartozik lebontani; a határokat az ő és Velencze területe közt vegyes bizottság állapítja meg; Treviso és területe az osztrák herczegé marad. Az aquilejai patriarchatus, mely akkor üresedésben volt, megtartja mindazon birtokait, melyeket a hadjárat előtt bírt. Végre a genovaiak és velenczeiek megegyeztek abban, hogy Tenedos szigetét Velencze kiadja a savoyai grófnak, ki az ottani erősségeket tartozik lebontatni. A foglyok kölcsönös kicserélésénél kitűnt, hogy a 7200 hadi fogoly közül, kiket a velenczeiek hatalmokba keritettek, csak 3464-et adhattak vissza, a többi e nyomorult kufárok börtöneiben elveszett. Genova csaknem minden foglyát visszaadhatta.

A velenczei köztársaság a Turinban, 1381 augusztus 24-én kötött békét Magyarországgal szemben október 4-én ratifikálta, mely alkalommal a turini kongresszus magyar tagjai Velenczében megjelentek, hogy a doge esküjét vegyék. Viszont Velencze két követét, Dandolo Lenárdot és Fantino Györgyöt küldötte Magyarországba, hogy jelen legyenek, midőn Nagy-Lajos megerősíti a békekötést. A király Diós-Győrt, november 26-án fogadta a velenczei követséget. Nagy örömet okozott Lajos királynak, ki ez időben a hit örök vígasztalásait mindinkább kereste, hogy Velencze Remete-Szent Pál ereklyéit Alsáni Bálint és Horváti Pál püspökök által neki ajándékozta. Úgy tetszik, titkos feltétel gyanánt kötötte ki, hogy Szent-Pál első remetének, kinek tiszteletére Magyarországban a pálosok szerzete keletkezett, ereklyéit, melyeket akkor Velenczében őriztek, neki adják. Megigérte Lajos király, midőn egy alkalommal Mária-Nosztrán a pálos atyáknál látogatóban vala, hogy ha Isten a velenczei háborúban megsegíti, a Szent-Pál testét megszerzi. Mire Lukács nevü, tiszteletre méltó öreg remete biztosította őt Isten segítségéről. Ennek jeléül legott egy hárscsemetét ültetett, melyet, minthogy azonnal megfogamzott, sokáig Lajos fájának neveztek.