Zsigmond császár.
Reichenthal Ulrik krónikája augsburgi 1483-iki kiadásának a Magyar Nemz. Múzeum könyvtára birtokában levő szinezett példányából
SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE
Az Anjou-ház öröksége. A központositó királyi hatalom eszméje Európában. Magyarországon. Nagy-Lajos politikája. A helyzet a nagy király halála után. Zsigmond uralkodói iskolája. Családi politikájának következményei. Az oligarchia harcza a királysággal. A nemesség. Az alkotmányos élet megujhodása, A törvényhozás müködése. Zsigmond törvénykönyvei. Vezéreszméik. Az Anjou-korbeli intézmények szervezése. Az aggressiv politika vége. A nemzet hivatása Európa keletén.
Az Anjou-ház öröksége, az erős és hatalmas magyar királyság alapjaiban megrendülve ment át Zsigmond birtokába és az új örökös, hoszszú uralkodása alatt, gyöngének bizonyult e nagyszerű alkotás egykori fényének visszaállitására.
A középkor alkonyán két nagy irányzat: a korlátlan királyság és a democratia elve áll harczban a fenálló intézményekkel. Közös ellenségeik az egyház mindent felölelő tekintélye és a hübériség béklyókba verték az ember egyéniségét. Az első elbukott abban a harczban, a melyet a császársággal vivott a legfőbb uralomért, de magával rántotta ellenfelét is és a római császári méltóság hanyatlása megfosztotta a keresztény lovagkor hűbéri szervezetét az összetartó kapocstól. Annak a két hatalomnak a bukása, mely a szellemi életben és világi kormányzat terén az összes keresztény államok felett századokon át vezető szerepet igényelt magának, új irányt adott a királyi hatalom kifejlődésének. A feudalismus által támasztott véres harczok nem birták útját állani e fejlődésnek s a lovagkor intézményei a küzdelemben mindinkább elveszitették a talajt lábaik alól.
A királyi hatalom megerősödése összefügg a democraticus szellem ébredésével. A társadalom legalsóbb osztályára, mely addig száz zsarnok uralom alatt nyögött, kedvezőbb volt, ha egyetlen ura van, a ki őrködik élete s vagyona biztossága felett, a királynak pedig, már pénzügyi tekintetekből is, pártfogolnia kellett a népet, mely adóval, munkával, fegyverrel szolgálva az államot, a legbiztosabb alapot nyujtja annak fentartásához. De tovább már nem megy ez a pártfogás és mihelyt az ébredő democraticus mozgalom a vallási és socialis reformok terére lép át, a megijedt államhatalom teljes erejével siet azt elnyomni. Itt ismét a királyság és a feudalismus érdekei találkoznak egy közös czélnál. Egyesült erejüknek sikerül is, legalább egyidőre, útját állani a régi világrend felforgatására irányuló törekvéseknek.
Hazánkban a királyság küzdelme az oligarchiával az Árpád-ház kihalása után érte el tetőpontját; az országot ekkor az a veszély fenyegette, hogy a legfőbb államfentartó intézmény, a királyság a harczban megsemmisül s helyét az állam területének felbomlása, apró önkényurak uralma váltja fel. Anjou-házbeli királyaink erélyes és bölcs kormánya nemcsak visszaszerezte, de meg is sokszorozta a királyi hatalom tekintélyét és a centralisatio eszméje, mely Európaszerte uralkodóvá vált, Nagy-Lajos alatt hazánkban is elérkezett a megvalósulás küszöbéhez. Ezt a nagy változást a király úgy vitte véghez, hogy kormánya semmiben sem jött összeütközésbe a nemzet alkotmányos szabadságával; az egyetlen törvény, mely tőle fenmaradt, úgy tüntette fel őt, mint a régi, az aranybulla korabeli szabadság visszaállitóját. De míg a nemesség régi jogait megerősiti és a trónvillongások oligarchái helyére új főnemességet állit s azt jószágadományokkal, kitüntetésekkel teljesen magához kapcsolja, addig kormánya alatt a megállapodott viszonyok, a hosszú béke, szerencsés külpolitika és igazságos belkormányzat a törvények oltalma alatt nemcsak a nemesi osztálynak, de a polgári elemnek és a nemzet zömét képező jobbágyságnak is lehetővé tették a vagyonosodást s ekkép az általános jólétben szerezték leghatalmasabb támaszát a növekvő királyi hatalomnak.
Nagy-Lajos halála után azonban a nőuralom nehány esztendeje elég volt arra, hogy megfoszsza a koronát tekintélyétől s mire a kormány gyeplője ismét férfi kézbe került, a királyság a feltámadt oligarchiának oly erejével állott szemközt, mely a királyi hatalmat ujból teljes megsemmisitéssel fenyegette.
Zsigmond nem volt az az ember, a ki hivatott lett volna a reactio ellenében a Nagy-Lajostól örökölt hagyományok védelmére. Fiatalon, hogy úgy mondjuk, éretlen korban jutva a trónra, kiforratlan egyénisége magát és trónját számtalanszor döntötte veszedelembe; a fogság botrányát, a trónvesztés szégyenét kellett elszenvednie, míg megtanult komolyabban gondolkozni uralkodói kötelességei felől. S mire tisztába jött a helyzettel és a férfikor belátásával foghatott volna a kötelességek teljesitéséhez, dicsvágyó lelkét a családi hagyományok révén eléje táruló világpolitika csillogása ejtette rabjává.
A mihez kezdetben hiányzott nála a képesség, később, uralkodásának megszilárdulása után, a világpolitika terhes feladatai tették lehetetlenné, hogy a maga erejéből törje meg a feltámadó oligarchia hatalmát. Kisérlete, hogy a democraticus elemek támogátásával, a városi rend kiváltságainak gyarapitásával és a jobbágyság védelmével teremtsen hű és áldozatkész támaszt trónjának, összhangzásban volt a kor uralkodó szellemével, de a politika gyümölcseinek megérleléséhez több emberöltő kellett, a hatalom kérdése pedig gyors eldöntést követelt. A készületlen király helyett a nemesség vette fel a harczot vetélytársa ellen, s mikor a királyság elfogadta az általa nyujtott segitséget, önként mondott le arról az irányról, a melyben az Anjou-királyok az államhatalmat fejleszteni törekedtek.
Zsigmond császár.
Reichenthal Ulrik krónikája augsburgi 1483-iki kiadásának a Magyar Nemz. Múzeum könyvtára birtokában levő szinezett példányából
A főúri osztály elhatalmasodásának semmi sem volt erősebb ellenszere, mint a nemesség részvétele az ország kormányának vezetésében. Ez a jog az Anjou-királyok alatt szunnyadni látszott, de annál nagyobb erővel kelt új életre a következő korszakban. S az alkotmányos élet megújhodása képezi Zsigmond uralkodásának legnagyobb eredményét. A viharos országgyüléseket, melyeket Zsigmond első korszakában a hatalom birtokának kérdése foglalkoztatott, a helyzet tisztultával állandó, tervszerü törvényhozási müködés váltotta fel, melynek tevékenysége felölelte a nemzeti élet minden ágát.
Négy nagy törvénykönyv maradt reánk a törvényhozás ez organizáló müködésének eredményeként. Az 1405-iki országgyülések két törvénykönyve közül az első a szabad királyi városok polgárainak jogviszonyait, a második a jobbágyság helyzetét szabályozza. Az 1435-iki első törvénykönyv a honvédelem, a második, úgynevezett nagy törvénykönyv (decretum maius) az igazságszolgáltatás irányelveit foglalja törvénybe. Megannyi codexei ezek a középkori magyar jogi életnek. Vezéreszméikben a közszabadság alapelvei nyernek kifejezést. Az ország összes lakosai a törvény védelme alatt állanak; rendes biráján kivül senkit sem lehet tetteiért felelősségre vonni. A birák, kezdve a nádorispánon, esküvel kötelezik magukat, hogy az igazságot szolgálják itéleteikben.1 A közigazgatás alapját a vármegyék és a szabad királyi városok képezik; a vármegyék a nemesség autonom testületei, melyek nemcsak saját ügyeiket intézik el a maguk kebeléből választott tisztviselők által, de gyüléseikből befolyást gyakorolnak az országos ügyek vezetésére is; az országgyülés összehivása előtt, fontos reformok küszöbén, előzetes tárgyalás alá veszik a királyi propositiók alakjában előterjesztett törvényjavaslatot és a megállapodásaiknak megfelelő utasitásokkal küldik követeiket az országgyülésre.2 A vármegye élén a főispán áll, kit a király nevez ki; a tulajdonképeni administratio s a jogszolgáltatás azonban helyettese, az alispán és a nemesség kebeléből választott szolgabirák kezében van, a kiknek hatáskörét s birói kötelességeit a törvény szorosan körülirja.3
Azokban a jogokban, a melyek a nemesség minden egyes tagját az alkotmány részesévé teszik, a szabad királyi városok polgárai városuk hatósága útján egyetemlegesen részesednek. A városok a király jövedelméhez jelentékeny contingenst szolgáltatnak rendes évi adójukkal, melyet közvetlenűl a kincstárba tartoznak befizetni, iparczikkekben beszolgáltatott újévi ajándékaikkal s a rendkivüli esetekben subsidium czímén reájuk kivetett adókkal; azonkivül katonák állítása által járultak hozzá a hadviselés terhéhez és falaik védelmének kötelezettsége a honvédelem rendkivül fontos kiegészítő részeivé tette őket.4 A kormányt tehát első sorban pénzügyi tekintetek vezették a királyi városok jogéletének fejlesztésében. A polgárság biráskodási jogainak biztosítása, a kereskedelem és ipar fejlődését előmozdító intézkedések által Zsigmond a maga pénzügyi érdekeit kivánta istápolni, de bármi volt a czél, a mi előtte lebegett, végeredményében a democratia ügyének tett nagy szolgálatot, midőn a városok falaiban az egyéni szabadság teljes kifejlődését biztositó menedéket emelt azok számára, a kiket származásuk kizárt a nemesi osztály köréből.
Sem a városi törvényt, sem a jobbágyság költözési szabadságának törvénybe igtatását s a szegény adózó nép könnyítésére irányuló többi törvényeket,5 sem a pénzügyi intézkedéseket nem tekinthetjük újításoknak a szó korlátoltabb értelmében. Mindazok az elvek, a melyek e törvényekben kifejezést nyertek, az Anjou-kor szervezkedő mozgalmában birják eredetüket. I. Károly és Nagy-Lajos idejében, alkotmányos életünk látszólagos szunynyadása alatt, ment végbe az a csodálatos processus, a mely az első dynastia korából származó ősi intézményeinket a kor szellemében átalakítva, lerakta a rendi alkotmány további fejlődésének alapjait. Ekkor eresztettek gyökeret a nemzeti élet talajába, és ha gyökerük mélyebbre, a korábbi századokba nyúlt, e korszak uralkodó eszméiből szívták az erőt megizmosodásukhoz azok az intézmények, a melyek a következő korszakban közéletünk organumaivá fejlődtek. A vármegyei igazgatás, a királyi városok rendezése, a honvédelem, a biráskodás, a földesurak és jobbágyok közti viszony, a pénzügy szabályozása Nagy-Lajos műve volt. Zsigmondnak csak az a föladat jutott, hogy tovább fejleszsze nagy elődje művét, s egységes egészszé szervezze azokat a fontos intézkedéseket, a melyeket mostanig csupán az élet szükségleteiben gyökerező erejük s a királyság tekintélye emelt alaptörvényekké a nemzet jogi életében.6
Magyar viselet Zsigmond korában.
Részlet az e korbeli magyar zarándokok által az aacheni székesegyháznak ajándékozott selyemre hímzett képről. A kép Szűz-Máriát ábrázolja zarándokoktól körülvéve. Az itt közölt részlet a szent szűztől jobbra és balra térdelő főrangu ifjut és nőt s ez utóbbinak egyik kisérőjét mutatja be.
Hefner-Alteneck után
A magyar államot Zsigmond alatt óriási veszteségek érték. A király megszerezte magának a német és cseh koronákat, de elveszítette Dalmácziát s a magyar tengerpartot, békén kellett türnie Halics és Lodoméria elszakadását, és egy jelentékeny, virágzó területet elzálogosítás útján kiszakított az állam testéből. S a mi ennél mind nagyobb baj volt, megérte a balkáni magyar politika teljes bukását és az ország közvetlen szomszédságába engedte a halálos ellenséget, a törököt. De e veszteségek daczára Zsigmond uralkodása egyike történelmünk legtermékenyebb korszakainak, mert törvényhozása vetette meg azoknak az intézményeknek alapját, melyeken Magyarország állami és jogi életének épülete az újkor küszöbén fölemelkedett. E nagy munkában egyenlő része volt a nemzet organizáló erejének s a király fölvilágosodott szellemének és energiájának, melylyel a nemzeti érdekek követelményeit magáévá tette s azok kielégítésére a legbiztosabb utat megtalálta. Az ország vesztett alatta aggressiv erejéből; de a hódító politika már idejét multa. A védelem szervezése lőn a nemzet legnagyobb kötelessége önmaga iránt, s ha sikerül megállítani útjában a törököt, teljes mértékben betölti azt a missiót, melyet helyzete Európa keletén számára kijelölt.
Zsigmond uralkodásának utolsó időszakában már fölcsillámlik e hivatás öntudatlan érzete, s utóda alatt a leghatározottabb alakban lép föl a kivánság, hogy a magyar király, idegen érdekek mellőzésével, teljesen a nemzet szolgálatára szentelje erejét. A világpolitika bonyodalmaiból, az idegen eszményekért folytatott kűzdelmek zajából mindinkább kibontakoznak az egyszerű, öntudatos magyar nemzeti politika vezérelvei, s mikor Zsigmond utódja rövid uralkodás után behunyja szemeit, mintegy a kornak vezéreszméje által életre híva, jelenik meg történelmünkben az a férfiú, a ki először ébresztette föl a magyar nemzetben jövendő nagy hivatásának tudatát.
Magyar és török kard.
Rajzolta Cserna Károly