V. Miklós pápa.
Jobinus Berhardus által Strassburgban, 1572-ben kiadott fametszet után.
SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE
Az 1447-ik évi országgyűlés kezdeményező intézkedései. A királyi kegyúri jog gyakorlásának története. Szent-István. Károly Róbert és Nagy-Lajos. Zsigmond. A várnai csata után az ország rendei gyakorolják a főpapok kinevezésének jogát. Hunyadi eljárása. A fejérvári prépost áthelyezése. A kalocsai érsekség betöltése. Lasoczki. A dömösi prépostság betöltésénél fölmerült viszály. A pápa az ügyet Hunyadi óhajtása szerint intézi el. A királyi kegyúri jog Európa más államaiban
Apró küzdelmekben és meddő tárgyalásokban teltek el Hunyadi kormányzóságának évei. És mig egyrészről a törökök elleni küzdelemmel fel kellett hagynia; az ország belső viszonyainak rendezésére sem fordithatott kellő figyelmet.
Az 1447-ik évi országyülés kezdeményező intézkedései, a melyek – mint láttuk – Magyarország politikai fejlődésének új irányt voltak adandók, folytatásra és végrehajtásra nem találtak. Ennek az országgyülésnek végzeménye az utolsó, a mit Hunyadi kormányzósága idejéből birunk. Országyülések tartattak ugyan évenkint, de nyomot sem a közjog, sem a magánjog terén nem hagytak. Úgy látszik, a „folyó ügyek” elintézésére szoritkoztak.1
Az egyetlen nagyobb jelentőségü közjogi kérdés, a mely az 1448–51. évi országyüléseken fölmerült, a magyar korona kegyuri jogára vonatkozott. Ez érdemes tüzetesebb megvilágitásra.
A magyar királynak kegyuri joga, névszerint a magasabb egyházi állások betöltésére megillető befolyása, századok folyamán sokféle módosuláson ment keresztül.
Szent-István II. Szilveszter pápától az apostoli követség tisztével ruháztatott fel, és igy a magyarországi egyház szervezése, a püspökségek és monostorok alapitása körül, mintegy a pápa helytartója gyanánt, a legszélesebb kiterjedésü jogokat gyakorolta; egyebek között az érsekeket és püspököket maga nevezte ki, a nélkül, hogy a pápa megerősitését ki kellene kérnie. De ez a követségi tiszt a személyes kiváltság természetével birt, és utódaira nem szállott át, a kik már csak a rendes kegyuraság jogait gyakorolták az egyház egyetemes törvényeinek korlátai között. A XII. és XIII. században az egyházi törvények akképen intézkedtek, hogy az érseki és püspöki székeket a káptalanok választás útján töltötték be, a mihez a király előleges fölhatalmazását és utólagos hozzájárulását, egyuttal a pápának vagy megbizottjának megerősitését kellett kieszközölniök. Magyarországban is ez a gyakorlat lépett életbe.
Később a XIV. század elejétől kezdve a pápák az egész katholikus világban az egyházi állások betöltését a saját kezeikben törekedtek összpontositani; és különféle czímeken, a javadalmak bizonyos csoportjának vagy esetről-esetre bizonyos javadalmaknak betöltéséről korlátlan szabadsággal való rendelkezést maguknak tartották fenn.2 És ezzel a káptalanok választási jogát felfüggesztették, a királyt pedig arra utalták, hogy befolyását csakis folyamodások utján érvényesithette.
Károly Róbert és Nagy-Lajos ismételten felszólaltak ezen gyakorlat ellen. De nem értek czélt. A pápák határozottan ragaszkodtak ahhoz az igényükhöz, hogy az egyházi állások betöltésében kezeik megkötve ne legyenek. A pápai udvarnál uralomra emelkedett felfogást leghivebben jellemzi XI. Gergely pápának Nagy-Lajos anyjához intézett levele, melyben kijelenti, hogy egyetlen uralkodó kérelmeit sem teljesitette oly gyakran, mint azokat, a miket fia intéz hozzá; ha pedig nem teljesitette, alapos okból cselekedett. És azután igy szól: „A te bölcseséged és áhitatod megitélheti, vajjon illendő-e és az egyetemes egyházra nézve előnyös-e, hogy az összes főpapi állások, méltóságok és javadalmak, melyekre a szentszék Istentől a hatalom teljességével van felruházva, a fejedelmek és más hatalmasságok tetszése szerint adományoztassanak? Ezt legfölebb zsarnokok igényelhetik, vallásos uralkodók nem!”
Ebben a helyzetben változás csak akkor állott be, mikor 1403-ban Zsigmond király IX. Bonifácz pápának, mivel az elégületlen magyar uraktól királylyá megválasztott nápolyi Lászlót pártfogása alá vette, az engedelmességet felmondotta, az összeköttetést Magyarország és Róma között megszakította. Ekkor az összes egyházi javadalmak adományozását magának tartotta fenn és gyakorolni is kezdette ezt. Mindazáltal ezt az önhatalmából tett rendelkezést maga is csak ideiglenesnek tekintette, s hét esztendővel utóbb, XXIII. János pápa megválasztatása után lépéseket tett, hogy ahhoz a szentszék jóváhagyását eszközölje ki. Ez ügyben tett előterjesztését így formulázta: „A pápa engedje meg, hogy a magyarországi javadalmakat a király és utódai adományozhassák, a pápa pedig köteles legyen az adományozásokat megerősiteni; vagy legalább tegyen igéretet, hogy a javadalmakat csak azoknak fogja adományozni, kiket neki a király irásban megnevez.”
Azonban a pápa ezt a kérést nem teljesitette. Az elődeitől a szentszék részére biztositott jogokat egész kiterjedésükben fentartotta és gyakorolta. Zsigmond ebben megnyugodott. De a mikor a konstanczi egyetemes zsinat, a nagy egyházi szakadás megszüntetése végett, a három pápát lemondásra szólitván fel és új pápa választását határozván el, ezen interregnum idejében az egyház kormányát intézte, Zsigmond, ki ekkor mint római király és a zsinat védnöke Konstanczban időzött, a zsinattól azt a kiváltságot eszközölte ki, hogy ezentul Magyarországon az egyházi javadalmakat a király adományozhatja (1417.). Ezt a kiváltságot a kevéssel utóbb megválasztott V. Márton pápa megerősitette. Ettől fogva Zsigmond király és utódai a főpapok, kinevezésének jogát gyakorolták; habár előfordultak esetek, a mikor a pápa a királyi kinevezést be nem várván, a magyarországi egyházak betöltéséről saját hatalma teljességéből gondoskodott.
A várnai csata után, a trónüresedés idején, a király adományozási és kinevezési jogát az ország rendei különös gondoskodásuk tárgyává tették; és feljogositva érezték magukat arra, hogy gyakorlásának módját a körülmények igényei szerint szabályozzák. Mindjárt a legelső országgyülésen megállapitották, hogy „az üresedésben levő püspökségek, apátságok és más egyházi javadalmak a bitorlók kezeiből kiszabadittatván, azonnal alkalmas egyéneknek, és pedig csak az ország lakosainak, nem külföldieknek, különösen a szerzetes apátságok az illető szerzet tagjának adományoztassanak.” Ezen szembetünő módon az egyház érdekében alkotott végzés azt az utasitást foglalja magában, hogy a főhatalom ideiglenes birtokosai, az országos tanács és a főkapitányok a koronát illető kegyuri jogokat gyakorolják.
Mikor 1446 tavaszán Hunyadi kormányzóvá megválasztatott, az ország rendei fölhatalmazták őt arra, hogy a főpapi javadalmakat a tanácsosok hozzájárulásával adományozza. Majd a következő év márczius havában tartott országgyülésen ezt a végzést hozták: „Mivel az egyházi méltóságoknak a mi hozzájárulásunk nélkül történt betöltése sok bajt és viszályt támasztott, megállapitottuk, hogy egyházi férfiak a király részéről vagy a mi részünkről történt bemutatás és kinevezés nélkül javadalmat a szentszéktől adományul elfogadni, vagy magukat arra fölszenteltetni ne merészkedjenek.” Azokra, kik ezen végzés ellen cselekednek, a számüzetés büntetését szabták. Egyuttal kimondották, hogy egyházi javadalmakat csak a haza szülöttei nyerhetnek el.
Nevezetes, hogy ezen végzésben az ország rendei magukat a királylyal a kegyuri jog közös birtokosainak tekintik; és hogy hasonló törvényekkel az angol parlament XIV. századbeli történetében szintén találkozunk.
A kormányzónak arra, hogy a királyi kegyuri jogot gyakorolja, a legelső alkalmat, rendkivüli körülmények között, a zágrábi püspökség szolgáltatta. Erre IV. Eugén pápa 1440-ben Zólyomi Benedek fejérvári prépostot nevezte volt ki, de ezt Ulászló király el nem ismerte. Hunyadi sem tartotta őt ezen egyház kormányzására alkalmasnak, és az általa néhány év előtt tett ajánlatra hivatkozva, a pápához folyamodott, hogy Zólyomit a knini püspökségre, Csupor Demeter knini püspököt pedig a zágrábira helyezze át. A pápa a kormányzó hivatottságát a királyt megillető jog gyakorlására nem vonta kétségbe, sőt szavának olyan nagy sulyt tulajdonitott, hogy a két főpapot az iránt, vajjon a cseréhez beleegyezésüket adták-e, meg sem kérdezte, hanem az áthelyezést haladék nélkül végrehajtotta.
Zólyomi ebben az áthelyezésben nem nyugodott meg, és az ekkor 1447 elején elhunyt IV. Eugén utódjához, V. Miklós pápához folyamodott, kinek megbizásából magyarországi követe az áthelyezést felfüggesztette, és vizsgálatot inditott meg. Ezt az intézkedést Hunyadi rossz néven vette és nem hagyta szó nélkül. Rómába irt levelében megütközését fejezte ki azon, hogy a tőle ajánlott áthelyezés foganatositása elmaradt. Panaszában először helyezi ilyen kérdésben az országos érdeket előtérbe. Azt hangoztatja, hogy „az ország szenvedett sérelmet” és „az ország szabadsága” forog koczkán. Ekkor Zólyomi maga is belátta, hogy a kormányzó s az országos tanács akarata ellenére a zágrábi püspökség birtokába nem léphet; a miért az áthelyezésben megnyugodott.
Ez alatt a kalocsai érsekség üresedvén meg, Hunyadi, most már a káptalani választást mellőzvén, az érsek kinevezését saját hatalomköréhez tartozónak tekintette. A személy megválasztásában figyelme külföldi származású papra irányult, a kit azonban az országnak tett szolgálatai mintegy honfiusitottak. Ez Lasoczki Miklós, krakói dékán volt, ki Ulászló kiséretében jött Magyarországba és uralkodójának halála után is itt maradt. A kormányzó és az országos tanács bizodalmát annyira birta, hogy mint az ország követe Rómába küldetett. Több tekintetben érdekes az a levél, a melyben neki Hunyadi az érseki méltóságot fölajánlja: „A mióta – úgymond – baráti viszonyban állok veled, erényeidet és szeretetreméltó tulajdonságaidat nagyra becsülve, igaz iparkodással azon voltam, hogy állásodat erényeid magaslatára emeljem. Mivel pedig hozzád méltó javadalom nem üresedett meg, gyakran pirulva léptem eléd. Mert valósággal elmondhatom, hogy apámat, ha életben volna, jobban nem tisztelhetném, mint téged. És ha száz testvérem volna, kiket méltóságokkal és kincsekkel halmozhatnék el, az elsőbbséget néked adnám.”
A barátság ezen ékesszóló nyilatkozatai után a hivatalos értesités következik: „Legujabban megüresedvén a kalocsai érseki egyház, ennek érsekévé, hivatalunk erejénél fogva, téged megválasztottunk, és az ország nevében az érsekséget néked adományozzuk.”
Ugyanakkor a pápához az előterjesztést a kegyuri bemutatás és kinevezés formájában tette meg. A pápa késznek nyilatkozott a kormányzó kivánatát teljesiteni; de Lasoczki az érsekséget, melynek birtokait a hatalmaskodó főurak ellen fegyverrel is kellett volna oltalmaznia, nem fogadta el. Ekkor V. Miklós kijelentette, hogy az érsekség betöltése ügyében „az ország akarata ellen semmit sem fog tenni, és az ország levelét bevárja”.
Hunyadi János most Lasoczkinak a nyugalmasabb erdélyi püspökséget ajánlotta fel, s mikor ezt elfogadni hajlandónak nyilatkozott, az erdélyi püspököt kalocsai érsekké nevezte ki. Előterjesztését a pápához Lasoczki személyesen vitte el Rómába; de alig érkezett az örök városba, szándékát megváltoztatta, és az erdélyi püspökséget sem volt hajlandó elvállalni. Ezért a pápa a kalocsai érsekség betöltésével késett. Hunyadi a késedelmet félremagyarázta; abban a véleményben volt, hogy a pápa az ő előterjesztésének mellőzésével mást készül kinevezni. Szemrehányásokkal telt levelet intézett hozzá. Egyúttal bejelentette neki, hogy arra az esetre, ha Lasoczki az erdélyi püspökséget véglegesen visszautasitaná, a váczi püspököt erdélyi püspökké, Vincze váradi kanonokot pedig váczi püspökké nevezi ki.
És V. Miklós már néhány héttel utóbb a három főpapi széket a kormányzó előterjesztésének megfelelő módon töltötte be.
Hunyadi János kormányzóságának hét esztendeje alatt a királyi kegyuraság tárgyában nehézségek csak egyszer merültek föl: a dömösi prépostság betöltésénél.
A Kálmán király testvéröcscsétől, Álmos herczegtől, a Duna partján, Esztergom közelében felállitott és gazdagon javadalmazott prépostságot Zsigmond király 1433-ban IV. Eugén pápa engedélyével Olaszországból megtelepitett szerzeteseknek, az Olajfák hegyéről nevezett rend tagjainak adta át. Ezek azonban már tizenkét évvel utóbb eltávoztak Magyarországból és a pápának bejelentették a prépostságról való lemondásukat. Ekkor Kapusi Bálint pálos-rendü atya, ki mint a Szent-Péter-bazilika magyar gyóntatója, az örök városban tartózkodott, kieszközölte a pápánál, hogy a lakótól elhagyott dömösi monostort a Pálos-rendnek engedte át, és perjelévé őt nevezte ki.
Hunyadi János és az országos tanács erről tudomással nem birván, a dömösi monostor felől ugyanakkor másképen intézkedtek. Abban állapodtak meg, hogy a dömösi javadalom Buda várában felállitandó prépostság czéljaira használtassék fel. Az iránt, hogy a javadalom természetének és rendeltetésének átváltoztatásához a szentszék engedélye szükséges, kétség nem merült fel, és kieszközlése végett a kellő lépések megtétettek. De ezen lépések eredményét be nem várva, Hunyadi János a dömösi prépostságot Bothos István váradi kanonoknak, országos itélőmesternek adományozta. És mikor 1449-ben Kapusi Bálint Magyarországba jött, hogy a dömösi monostort a Pálos-rend részére átvegye, a kormányzó teljes határozottsággal értésére adta, hogy a megtörtént kinevezést vissza nem vonhatja. Ennek daczára Bálint atya nem mondott le igényeiről, sőt a pápától nyert felhatalmazás alapján Bothos Istvánt, mint bitorlót, egyházi átokkal sujtotta.
De ez az eljárása nagy vihart támasztott. Az országos tanács abban a hitben, hogy Bálint atya háta mögött a magyarországi pálosok állanak, budai zárdájuk előljáróit maga elé idézte, s őket „a királyi jogokon és az ország szabadságán ejtett sérelemért” keményen megfeddette.
És az országgyülésen is, mely 1450 június elején Pesten tartatott, ez az ügy szőnyegre kerülvén, – mint Hunyadi egyik levelében irja – „azzal a szenvedélyességgel tárgyaltatott, a melyre ilyen esetekben a magyar nép rendszerint elragadtatja magát.” Több szónok Bálint atyának az országból kiutasitását követelte. Mások a kormányzó ellen fordultak, szemére vetették, hogy „a haza szabadságainak, jogainak és szokásainak megoltalmazásában” a kellő erélyt nem fejtette ki. Abban történt megállapodás, hogy a rendek a pápához feliratot intéznek.
A levélben arra kérik a pápát, hogy „a királyi korona jogait, melyek már is megvetés tárgyát képezik, ne engedje gúny czélpontjává válni.” Kijelentik, hogy ők el vannak tökélve „a kegyúri jogot, vagyis az ország összes javadalmaira kiterjedő rendelkezési és adományozási jogot, mely ember-emlékezetet meghaladó idő óta érvényben van”, jövőben is fentartani; a dömösi prépostságot pedig „inkább ellenségnek, mint ilyen jóbarátnak” engedik át. „Ha tehát szentséged – igy szólnak – Magyarország hódolatát birni óhajtja, szabadságán csorbát ne ejtsen!”
Hunyadi is irt levelet, melyben enyhébb kifejezéseket használ, „Én – úgy mond – az apostoli tekintélyt és az ország szabadságát egyaránt meg óhajtanám óvni. Ezért érvek fejtegetését mellőzve, szentséged lábaihoz borulok és esedezem, hogy a viszályt elmérgesedni ne engedje.” Az ügy békés elintézésének óhajtásától vezérelve, arra törekedett hogy Bálint atya önként mondjon le igényeiről. És meg is győzte őt arról, hogy makacsságával gyülöletet támaszt maga ellen, bonyodalmakat okoz a szentszéknek, és czélját mindamellett sem éri el.
Bálint atya ekkor késznek nyilatkozott arra, hogy a maga és szerzete érdekeit feláldozza, sőt befolyását Rómában a kormányzó és az országos tanács kivánatainak javára használja fel. Viszont ezek sem idegenkedtek engedményektől, melyek alkalmasak voltak a kiegyenlitést a szentszékre nézve megkönnyiteni. A kormányzó és az ország rendei V. Miklóshoz új előterjesztést intéztek. Ebben kérik, hogy a Dömösön általa létesitett pálos-rendi perjelséget szüntesse meg; az egykor fennállott prépostságot helyezze vissza; Buda várában új prépostságot állítson föl: a dömösi és budavári prépostságokat kapcsolja össze, és ezen összekapcsolt prépostságokra Bothos Istvánt nevezze ki.
V. Miklós pápa.
Jobinus Berhardus által Strassburgban, 1572-ben kiadott fametszet után.
Kapusi Bálint atya ezzel a kérvénynyel Rómába érkezvén, a pápának benyujtotta a dömösi monostorról szóló lemondását, a mire – saját szavai szerint – az az óhajtás inditotta, hogy „Magyarország főpapjainak és főurainak kedveskedjék!” Mire a pápa a lemondást elfogadta, és a dömösi prépostságra nézve Hunyadi János kérvénye értelmében rendelkezett. A budavári prépostság felállitását, annak a dömösivel összekapcsolását jóváhagyta, és az első prépost kinevezésének jogával Bothos István javára élvén, az utódok kinevezésének jogát a magyar korona részére biztositotta.
Ekként egyrészről Magyarországon az a felfogás, hogy az egyházi javadalmakkal való rendelkezés a korona hatásköréhez tartozik, a köztudatba átment; másrészről a pápa arról a hatalomról, a mit elődei másfél század óta kezeik között összpontositottak, a magyar korona javára készséggel lemondott. Ezen eredmény jelentőségét kellő világításba helyezi IV. Eugén és V. Miklós pápák magatartása más uralkodókkal szemben, a kik ugyanezen irányban kifejtett igyekezeteikkel a legkisebb engedményt nem voltak képesek kieszközölni. Az összes főpapi állásokra kiterjedő kegyuri bemutatási jognak a szentszék részéről való elismerésében Magyarországot egyetlen állam sem előzte meg; Sicilia, Francziaország és Spanyolország csak évtizedek multával követték.3