Luther Márton.
Cranach Lukács rézmetszete. Felirata: AETHERNA IPSE SVAE MENTIS SIMVLACRA LVTHERVS | EXPRIMIT • AT VVLTVS CERA LVCAE OCCIDVOS. | MDXX. Grote G. reproductioja után.
SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE
Vallási szakadás. Luther Márton támadása. Magyarország helyzete. A királyi városok polgársága. Németek Magyarországon. A nemzeti visszahatás a német befolyás ellen. Werbőczi mint a reformáczió ellensége. A király követe a wormsi gyülésen. Érintkezései Lutherrel. Békitési kisérletei. Luther magyar tanitványai a wittenbergi egyetemen. A reformáczió terjedése Magyarországban. Sopron. Körmöczbánya. Brandenburgi György csatlakozása a reformáczióhoz. Mária királyné. Könnyelmű életmódja. Levele Albrecht brandenburgi őrgrófhoz. A budai országgyűlés végzései az idegenek eltávolitása és a lutheránusok ellen. A boroszlói püspök ügye. VI. Adorján pápa. Segélye a törökök ellen. Vio Tamás és Burgio pápai követek. VII. Kelemen pápa. Campeggio Németországban. Burgio népszerűsége. A pápai politika iránya. A pápa a nemzeti párttal tart. Bizalma Zápolyai és Werbőczi iránt. Mária királyné káplánja. Az udvar álláspontja. A köznemesség erélyes föllépése. A Luther iratait terjesztő könyvárus megégetése. II. Lajos rendelete a szebeni polgárokhoz. Sikertelensége. A királyi biztosok Szebenben vizsgálatot tartanak. Pemfflinger Márk. Sopron. Gergely ferenczrendi szerzetes. A Sárosmegyéhez intézett rendelet, Királyi leirat Bártfa városához. A köznemesség magatartása. Sikertelen erőfeszitései a politikai téren. Báthori István visszahelyezése a nádori méltóságba. Szalkai László esztergomi érsek. Az 1524-ik évi országgyűlés heves kifakadásai. A török részéről fenyegető veszély. Szörényvár elvesztése. Tomori Pál kalocsai érsek. Jajcza veszélyes helyzete. Az őrség követe Budán. Frangepán Kristóf fölmentő kisérlete
Ugyanazon időben, mikor a hóditó török az erejében megfogyatkozott Magyarország határszéléig terjesztette ki hatalmát, mikor a nemzet kebelében a pártviszály féktelen szenvedélyességgel dúlt: fenyegetően jelentkezett a vallási szakadás veszélye.
Az a hatalmas mozgalom, a mit Luther Márton merész támadásával a katholika egyház tanitása és szervezete ellen intézett, 1517-től fogva. Németországban meginditott, sokféle uton juthatott el hazánkba.
Magyarország nemcsak geographai helyzeténél, hanem politikai, culturai és nemzetiségi kapcsolatainál fogva is, minden más országnál inkább nyitva állott a nyugati szomszédjától jövő szellemi áramlatoknak.
A legtöbb királyi város polgársága, a Szepességben és Erdélyben megtelepedett szászok csorbitatlanul megőrizték a századok folyamán át a német nyelvet és szellemet; annyira idegenek maradtak hazájukban, hogy gyakran még az országgyülésre küldött követeik is járatlanok voltak a magyar nyelvben. Emellett magyarországi kereskedők, iparosok és tanulók sűrűn jártak Németországon. Viszont az augsburgi Fuggerek kereskedelmi háza a haszonbérben birt magyarországi érczbányák művelésére német tisztviselőket és munkásokat küldött. Német zsoldosok magyar zászlók alatt szolgáltak. A királyi udvarnál pedig az, a ki az uralkodó személyéhez a rokonságnak kapcsainál fogva legközelebb állott, Brandenburgi György, német ház tagja volt. Majd 1521-ben német udvarnokok kiséretében német fejedelmi hölgy érkezik hazánkba, hogy a trónt II. Lajossal megossza.
Igy tehát a mi a szellemeket Németországon megragadta és foglalkoztatta, Magyarország számos köreiben szükségképen rokonszenves érdeklődés tárgya volt.
Azonban másrészről az a visszahatás, ami Zsigmond király óta az ország kormányában uralomra törekvő német befolyás ellen a magyar nemzet, különösen a köznemesség kebelében erőteljesen nyilvánult, tetőpontját Luther föllépése idején érte el. A Magyarországba küldött pápai követek éppen ezen oknál fogva meg voltak nyugtatva az iránt, hogy a németektől terjesztett új tanok magyarok közt elterjedésre nem számithatnak. Erre nézve jelentéseikben azt a jellemző nyilatkozatot olvassuk, hogy „Magyar- és Németország természetes ellenségek lévén, a mit az egyik ország fölkarol, a másik soha sem kivánja meg;” és hogy „a magyarok,” németek iránt táplált gyülöletüknél fogva, soha sem fognak olyasmit kárhoztatni, a mit azok elitélnek!”1
És csakugyan a magyar köznemesség politikájának irányitója, Werbőczi István, Luther törekvéseivel szemben kezdettől fogva ellenséges állást foglalt el. Ez a széles látókörű és nagy műveltségű jogtudós volt hazánkban az első, ki a németországi vallási mozgalmak jelentőségét fölismervén, azok irodalmi termékeit tanulmányozta. A Luther ellen kiadott munkák között Ambrus dominikanusnak Bécsben kiadott könyve kiválóan megnyerte tetszését és mivel példányai elfogytak, második kiadásban közrebocsátására ő maga ajánlotta föl a költséget, bizonyára azzal a szándékkal, hogy példányait Magyarországon terjessze. Ezen új kiadás élére Lajos királyhoz intézett ajánlólevelet helyezett, melyben azt a kérelmet intézi hozzá, hogy „igyekezzék a lutheránus eretnekséget Magyarországtól távoltartani.”2
Luther Márton.
Cranach Lukács rézmetszete. Felirata: AETHERNA IPSE SVAE MENTIS SIMVLACRA LVTHERVS | EXPRIMIT • AT VVLTVS CERA LVCAE OCCIDVOS. | MDXX. Grote G. reproductioja után.
Az 1521. évi márczius 2-ikán irta e sorokat. Hat héttel utóbb, mint királyi követ Wormsban volt a birodalmi gyülésen, melyre V. Károly császártól megidézve Luther is megjelent.
Werbőczi ekkor vallásos buzgóságának sugallatára és politikai küldetése sikerének érdekében is – mert hazája számára csak a vallási béke helyreállitása után várhatott a német birodalomtól segitséget – részt vett azokban a kisérletekben, a miket több oldalról tettek, hogy Luthert a katholikus egyházzal kibékitsék. Bizalmas érintkezésbe lépett vele. Egy izben lakomát rendezvén, a hires reformátort is meghivta; ez alkalommal ő és követtársa, Balbi Jeromos prépost, a vitás hittudományi kérdéseket behatóan tárgyalták vele. De nem értek czélt.3
Luther szilárdul ragaszkodott elfoglalt álláspontjához. Mire május 8-án kimondatott reá a birodalmi számüzetés; egyúttal elrendeltetett könyveinek megsemmisitése, ezeknek olvasása és terjesztése szigoruan eltiltatott.
Ezek az intézkedések hatástalanok maradtak. Luther, miután nem egészen egy esztendeig Wartburg várában elvonulva élt, 1522 tavaszán a wittenbergi egyetemen tanszékét ujból elfoglalta. És alig hogy ennek hire Magyarországba eljutott, egy beszterczebányai és egy lőcsei ifjú is megjelent Wittenbergben, és a főiskolába fölvétette magát.4 Kétségkivül az a szándék vezette oda, hogy az új hittudománynak, melylyel szülővárosukban megismerkedtek, hirdetőivé képezzék ki magukat.
Ugyanekkor hazánk más városaiban is elterjedtek a reformáczió tanai. Sopronban a polgárok Luther könyveiből a vendéglőkben felolvasásokat rendeztek, és a Szent-Ferencz-rend néhány tagja a templom szószékén katholikus hitágazatokat ostromolt.5 Körmöczön két lelkész a reformáczió elveit hirdette.6 Budán két németországi származású tanár: a freisingeni Grinner (Grynaeus) Simon és Winsheimi Vid Luther szellemében tanitott.7
De a legjelentékenyebb vivmány, a mivel Magyarországban Luther dicsekedhetett, az volt, hogy Brandenburgi György hozzá csatlakozott.8 Ő pedig hatalmas állását arra használta föl, hogy a reformáczió tanait az udvarnál terjessze, főképen a királynéval megkedveltesse.
Mária, mikor az 1521-ik év nyarán Magyarországba jött, nagy reménységeket keltett. A szigorú erkölcsökben nevelt, kiváló tehetségű fejedelmi hölgytől azt várta a nemzet, hogy férjét uralkodói hivatásának betöltésében támogatni, a válságos helyzetnek megfelelő komoly munkára szoktatni, erélyes és önálló föllépésre késztetni fogja.9 Azonban a helyett, hogy jótékony befolyást gyakorolt volna, csakhamar körülhálóztatott György őrgróftól s könnyelmü, élvhajhászó életmódjának osztályosává lett. Vadászatok és fegyverjátékok, tánczvigalmak, lakomák, kirándulások szakadatlanul következtek egymás után. Ily körülmények között Lajos az ország ügyeivel még kevésbbé foglalkozott, mint házassága előtt; pazarlása is mind nagyobb mérveket öltött; tekintélye mindinkább csökkent, bárki szabadon léphetett termeibe, hivatlanul ülhetett asztalához; udvarnokai illetlen tréfákat üztek előtte, nem egyszer vele is.10
Mig Mária külső életéről a magyar királyi udvarnál időző velenczei követek jelentései nyujtanak jellemző részleteket: lelki világába sajátkezűleg irt levele enged bepillantanunk, amit 1523 tavaszán György őrgróf testvéréhez, Albrecht őrgrófhoz intéz, ahhoz, ki a protestantismushoz szegődvén, területét, a mai Poroszországot, mint a német lovagrend nagymestere világi fejedelemséggé alakitotta:
„Édes gonosz bátyám! Ugy látszik, hogy ti ájtatos hugotokról egészen megfeledkeztetek, mert régóta nem irtatok nekem. Én azonban ájtatos imádságomban nem feledkeztem meg rólatok; mindennap imádkoztam értetek, hogy Isten olyan ájtatossá tegyen titeket, a milyen én vagyok. Kérlek, irjátok meg nekem, vajjon imádságomnak volt-e foganatja vagy sem? Ha az nem segitett volna rajtatok, egy-két fillérért szivesen árúba bocsátok néktek ájtatosságot, mert én ezzel túlon-túl bővelkedem. Szivesen irnék többet, de testvéretek, György őrgróf kertjébe kell sietnem ebédre, a levélvivő hirnök pedig tovább nem várakozhatik... Maradok ájtatos húgotok Mária.”11
Ebből a levélből kétségkivűl nem olvasható ki az, hogy irója Luther tanaihoz hajlik; de a vallásos áhitattal űzött frivol tréfa arra mutat, hogy az lelkében már mélyen meg volt renditve.
Mária királyné.
Szines fametszet a berlini kir. múzeumban. Az Archaeologiai Értesítő reproductioja után.
Az 1523-ik év tavaszán tartott budai országgyülésen, a köznemességet bizonyára nemcsak az az aggodalom is, hogy Brandenburgi György és a német udvarnokok befolyása a királyt és a királynét a katholikus egyháztól elidegenítheti, ösztönözte azon végzés alkotására, a mely a külföldieknek a királyi udvarból eltávolitását sürgette, és arra is, hogy a lutheránus tanok további terjedésének egy másik végzéssel állja útját. Ebben a király fölkéretik, hogy „katholikus fejedelem lévén, a lutheránusokat, pártfogóikat és párthiveiket mint nyilvános eretnekeket és a szentséges szűz Mária ellenségeit fő- és jószágvesztéssel büntetni méltóztassék.” (LIII. cz.)
Ez a törvényczikk, mely a wormsi edictumnál sokkal tovább megy, nem egyéb, mint régibb törvényhozási intézkedések megujítása, illetőleg alkalmazása. Az 1462. és 1498. években tartott országgyűlések ugyanis a hűtlenségnek fő- és jószágvesztéssel büntetendő eseteit felsorolván, ezek közé a „kárhoztatott eretnekségekhez való csatlakozást” is fölvette.
Azonban Brandenburgi György és a többi német udvarnokok nem hagyták el az országot, és az őrgróf tartózkodás nélkül érvényesítette befolyását Luther hivei érdekében. Néhány hónappal az országgyűlés után, 1523 őszén történt, hogy Sziléziából a boroszlói püspök panaszt emelt székvárosának polgárai ellen, kik őt elűzték és Lutherhez csatlakoztak. A királyi tanácsban, mikor ez az ügy tárgyaltatott, a magyar urak erélyes intézkedéseket sürgettek; ellenben György őrgróf, a Lutherhez hajló német fejedelmek álláspontjára helyezkedve, azt javasolta, hogy be kell várni, mig a legközelebbi egyetemes zsinat a reformáczió kérdésében dönt. A király több hétig semmit sem tett, és a magyar urak már attól kezdettek félni, hogy György őrgróf tanácsa szerint fog eljárni; utóbb azután a püspök visszahelyezése végett Boroszlóba biztosokat küldött; de élükre György őrgrófot helyezte.12
Mária királyné aláirása 1526 szeptember 24-ikén kelt levelén.
Olvasása: Maria regina etc(etera) A levél eredetije Fraknói Vilmos gyűjteményében.
Abban a ragaszkodásban, a mit a protestantismus terjedésével szemben, a magyarországi rendek őseik vallása és a római szentszék iránt tanusitottak, kiváló tényező volt az a körülmény, hogy a pápák ez időben Magyarország hálájára számos jogczimet szereztek. Ilyen volt VI. Adorján, előbb utrechti bibornok-érsek és Károly császár nevelője, majd minisztere, ki N. Leo halála után a bibornoki testület egyhangú választásával Szent-Péter székére emeltetett. (1522 január 9.) A császári udvarnál alkalma volt Magyarország helyzetét megismerni, és érdekeit most meleg érdeklődéssel karolta föl. Három nappal azután, hogy 1522 augusztus 29-én trónját elfoglalta, a magyarországi követ örvendezve irja uralkodójának: „Isten kegyelméből olyan pápánk van, kinél jobbat, felséged érdekei előmozditására hajlandóbbat nem kivánhatunk.”13
A pápa százezer aranyat ajánlott föl hadak fogadására a törökök ellen. És a keresztény uralkodókat erőteljes szavakkal hivta föl Magyarország megmentésére. „Elegendő rokonvért ontottatok immár; – irja a lengyel királynak – igyekezzetek ezentúl magatokat a koronára érdemesekké tenni.”14 A törökök ellen inditandó hadjárat előkészitése és szervezése végett két követet küldött Német- és Magyarországba. Az egyik Vio Tamás gaetai bibornok-érsek, a másik világi diplomata, báró Burgio Antal, Siciliában megtelepedett előkelő normann család sarja, ki három éven át állandóan a magyar király udvaránál tartózkodott és működésével ezen gyászos korszak történetében áldott emléket hagyott.
Alighogy 1523 nyarán Magyarországba érkeztek, a királyi udvart Bécsújhelyre kisérték, hol Ferdinánd főherczeggel, a császár és a lengyel király követeivel tanácskozások folytak, és elhatároztatott, hogy Magyarország, a pápa és a német birodalom hozzájárulásával, százezer fegyverest állit sikra, és a következő esztendő május első napján a törökök ellen a támadó háborut meginditja.
Ekkor VI. Adorján már nem volt életben; uralkodásának kora halál vetett véget. (1523 szeptember 14.) Nagy czéljait és törekvéseit örökség gyanánt vette át utódja Medici Gyula bibornok, X. Leo unokaöcscse, ki VII. Kelemen névvel foglalta el a pápai trónt. Dicső családja hagyományaihoz hiven, a tudomány és művészet pártfogója volt, egyszersmind az igaz vallásosság szelleme mély gyökeret vert lelkében s erkölcseiben is méltó kifejezést nyert. Trónralépte után II. Lajoshoz intézett leveleiben jóakaratát és rokonszenvét meleg szavakkal fejezte ki, és őt támogatásáról biztositotta, „a mint ezt – úgymond – a magyar nemzetnek Isten előtt szerzett érdemei, a szent hitért ontott vére, a szentszék javára tett szolgálatai követelik.”15
VII. Kelemen pápa, Vio bibornokot visszahiván, Campeggio Lőrincz bibornokot küldötte legatus gyanánt Németországba. Azonban Burgiot meghagyta mint nuntiust Magyarországban, hol már is közkedveltségre tett szert. „Mindnyájan úgy szeretjük őt – irják Magyarországból Rómába – mintha a magyar Siculiában (a székely földön) és nem az olasz Siciliában született volna. Igazi magyar embernek tartjuk.”16
VII. Kelemen pápa érme. Az érem előlapja a pápa mellképével és CLEMENS • VII • PONTIF(ex) • MAX(imus) • körirattal. Eredeti példányról.
Szemben a pártküzdelmekkel, melyek Mátyás halála óta Magyarországban úgyszólván szünet nélkül dúltak: a pápák azon voltak, hogy a belső béke és egyetértés helyreállittassék, és a nemzet képessé váljék egyesült erővel gondoskodni hazájának megoltalmazásáról. VII. Kelemen pápa törekvései szintén ide irányultak. De a két párt közül inkább a nemzeti párt felé hajlott. Ugyanis mint az egyház feje és mint olasz fejedelem egyaránt szükségesnek tekintette, hogy Magyarország az erős és független állami lét föltételeit birja; csak igy várhatta, hogy nemcsak az ozman hatalom, hanem a német császár és franczia király világuralmi törekvései ellenében is védgátat képezhet. Az európai egyensuly föntartására irányuló politikában legmegbizhatóbb és legönzetlenebb szövetségesnek Magyarország ajánlkozott. Azonban míg a magyarországi udvari párt teljesen az ausztriai dynastiára támaszkodott, és egyik vezérlő férfia, György őrgróf, nyiltan Lutherhez csatlakozott, a nemzeti párt mindig azon volt, hogy a szentszék irányában hódolatát és szolgálatkészségét kitüntesse.
VII. Kelemen pápa tehát, mikor trónjának elfoglalása után nuntiusát Magyarország királyához, főpapjaihoz és előkelő világi egyéniségeihez ajánlólevelekkel látta el, ezekben világosan kifejezte helyeslését a nemzeti párt politikai magatartása iránt. Zápolyai János erdélyi vajdát, „kinek nagy tekintélye, az ország védelmében tanusitott hűsége felől” sokat hallott, arra buzditja, hogy „az eddig kifejtett erélylyel és buzgósággal őrködjék az ország fölött, melynek java az ő saját jólétével szoros kapcsolatban áll;” egyuttal értesiti, hogy „bizonyos dolgok felől, melyek Isten dicsőségét, az ország oltalmát és az ő saját javát illetik,” a nuntius élőszóval fog neki üzenetet hozni. Werbőczit magasztalásokkal halmozza el, mert „az ország igazgatásában és megoltalmazásában bölcsen és buzgón működik,” és tudomására hozza, hogy „az ország java és a király dicsősége érdekében kifejtett tevékenysége nagy örömmel tölti el; iránta, s mindazok irányában, kik ugyanazon czél felé törekednek, hálára kötelezve érezi magát”; egyúttal biztositja, hogy „őt, kit bibornok korában megszeretett, most mint pápa még jobban fogja szeretni”.17
Zápolyai és Werbőczi a tőlük vezérelt köznemességgel igazolni igyekeztek a bizalmat, a mit irányukban a pápa tanusitott.
Az 1524-ik év tavaszán történt, hogy Mária királyné egyik káplánja az udvar színe előtt tartott prédikácziójában, a pápa és a bibornokok ellen kikelt. Burgio erről értesülvén, panaszt emelt a király és a királyné előtt. Mindketten azon voltak, hogy őt megnyugtassák; igérték, hogy vizsgálatot indittatnak s a papot, ha kiderül, hogy eretnek tanokat vall, megbüntetik; igy tehát – mint a nuntius Rómába jelenti – „a katholikus egyház hiveihez illő módon nyilatkoztak.” Azonban Burgio úgy értesült, hogy Mária bizalmas körben kijelentette, hogy papját, még ha a királyi tanács száműzné is, el nem bocsátja. És az igért vizsgálat elmaradt.
Campeggio bibornok és Burgio aláirása a VII. Kelemen pápa titkárához 1525 február 11-ikén intézett jelentésükön.
Olvasása: V(est)re fr(aternitatis) L(aurentius) Gar(dinalis) Campegi(us); | s alatta: Dal certissimo servitore di v(ostra) s(ignoria) | r(everendissi)ma lo barone del Burgio nu(n)tio. A jelentés eredetije a vatikáni levéltárban.
A király és a királyné ezen magatartásában a köznemesség annak jelét látta, hogy ők maguk is „lutheránusok.” És számosan megjelenvén előttük, kinyilatkoztatták, hogy azt, „a ki a katholikus hit és az apostoli szék ellen merészel beszélni, akár ő felségeik jelenlétében is, darabokra vágják.” Mire Mária megijedt és a papot elbocsátotta.18
A nuntius a köznemesség föllépését örömmel jelentette Rómába, de a királyi pár orthodoxiája irányában táplált gyanút jogosultnak nem itélte és azt a véleményét fejezte ki, hogy a királyné az udvaránál levő „lutheránusokat nem azért pártolja, mert lutheránusok, hanem mert szolgálatában állanak és német nemzetiségüek.” Viszont éles tekintetével fölismerte azt is, hogy a köznemesség buzgólkodásában nagy része van a németek ellen táplált gyülöletnek. „A magyarok – irja ő – a németeknek nagy ellenségei; és azt sejtem, hogy egy napon valami nagy botrányt támasztanak azon ürügy alatt, hogy nem akarják tűrni a lutheránusokat.”
És ezt a jóslatát egy héttel ezen sorok megirása után (1524 augusztus 25-ikén) Rómába küldött jelentése igazolja.
György brandenburgi őrgróf.
Egykorú festmény a porosz királyi ház birtokában. Felirata: ETATIS SVE ANNO 39. Fénykép után.
Ez időtájt Wittenbergből egy küldött jött Magyarországba, Luther könyveinek tetemes készletével, a melyeket itt terjeszteni volt hivatva. De alig hogy a nyugati határt átlépte és működését megkezdette, a hely földesura elfogatta és őt könyveivel együtt máglyán megégettette.19
Ez az eljárás az önkény ténye volt, és nem állott összefüggésben az 1523-ik évi végzéssel, mely Luther hívei megbüntetését a király jogköréhez tartozónak tekintette.
Lajos és az udvaránál levő kormányférfiak nem gondoltak arra, hogy a köznemesség felszólitásának eleget tegyenek. Nemcsak hogy egyetlen esetben sem alkalmaztatott a fő- és jószágvesztés büntetése, hanem az 1523-ik év folyamán egyáltalán királyi rendelet sem bocsáttatott ki a reformáczió hivei ellen. A legelső, a melyet ismerünk, csak 1524 márczius 9-ikén volt Szeben városához intézve, melynek polgárai ekkor már nagy részben Luther felekezetéhez tartoztak. A király kijelenti, hogy elődei nyomdokaiba lépve, kötelességének ismeri a keresztény hit tisztaságát a kiközösitett eretnekekkel szemben megoltalmazni; ennélfogva a város tanácsának jószágvesztés büntetése alatt meghagyta, hogy Luther könyveit nyomozza ki és égettesse el, azok olvasását, árulását és vásárlását tiltsa el, és a polgárokat, kik ezen tilalom ellen vétenek, jószágvesztés büntetésével sujtsa.20
Ezen rendelet hatástalan maradt. A szebeni papok egy része Luther szellemében prédikált, és azok, kik a katholikus egyházhoz ragaszkodtak, bántalmazásoknak voltak kitéve. A király ezért, augusztus 12-ikén, Ráskai Gáspár kamarást és Gerendi Miklós titkárt küldötte oda, a kik Luther könyveit összeszedték és elégették, egyúttal vizsgálatot inditottak azok ellen, kik azzal vádoltattak, hogy az új tanokat hirdetik. Ezek közül többen ünnepélyes igéretet tettek, hogy ezentúl a katholikus egyház hitelveihez fognak ragaszkodni. Mire a királyi biztosok, anélkül hogy büntetéseket alkalmaztak volna, visszatértek Budára; távozásuk után pedig a reformáczió tanai Szebenben és az egész szász területen, Pemfflinger Márk szász gróf pártfogása alatt, akadálytalanul tovább terjedett.21
Ugyanakkor Sopronban is megjelent királyi biztos: egy Gergely nevü ferenczrendi szerzetes. Az ő tevékenységének hatása is csupán abban nyilvánult, hogy a templom előtt rakott máglyán Luther könyveit elégették; továbbá a templom szószékéről, egy pap, ki magánbeszélgetésben az isteni gondviselés befolyását az emberek sorsára tagadta volt, prédikácziót tartott Luther ellen; végre egy szatócs azért, mert lutheránus könyveket tartott házánál és a bőjtöt megszegte, a hivek szine előtt bocsánatot kért.22
A következő (1525.) év január 15-ikén Sárosmegyéhez intézett rendelet a Luther tanait hirdető papok ellen irányulván, meghagyja, hogy azok Egerbe szállittassanak, hol a püspöki hatóság vizsgálatot indit ellenük és a vétkeseket megbünteti.23
Legkeményebben hangzik a három héttel utóbb (1525 február 4-én) Bártfa városának szóló királyi irat.
Mária királyné pecsétje.
Zárt koronával fedett és két angyal által tartott, közepén kétfelé osztott czimerpajzs négyelt jobb felének 1. és 4. mezejében a magyar pólyák, a 3. és 4. mezőben a cseh oroszlán, a szívpajzsban a lengyel sas; a pajzs hasonlókép négyelt második felének 1. és 4. hasitott mezeje első felében a castiliai torony, második felében a leoni oroszlán, a 2. mezőben az aragoniai czölöpök, a 3. szintén hasitott mező első felében az osztrák pólya, második felében a burgundi három harántgerenda. A szívpajzs czímeralakja kivehetetlen. Körirata: + MARIA × DEI × GRACIA × VNGARIE × ET × BOHEMIE × REGINA * ETC(etera). A bécsi állami levéltár eredeti példányáról rajzolta Fahrnbauer J. G.
Arra hivatkozik, hogy fő- és jószágvesztés büntetése alatt eltiltotta volt Luther tanainak kővetését és könyveinek tartását; mivel pedig ezen rendeletet megvetve a város számos lakója Luther felekezetéhez szegődött: a tanácsot, fő- és jószágvesztéssel fenyegetve, utasitja, hogy a Luther tanait hirdető papokat Egerbe küldje, világi hiveiket pedig „mindennemü kinzásokkal” büntesse. „Mert ha ti – úgymond – az eretnekeket büntetlenül hagyjátok vagy éppen pártoljátok és Luther ragályos dögvészének terjedését előmozditjátok, mi rajtatok a fő- és jószágvesztés büntetését irgalom nélkül végrehajtjuk.24
Ezeket a feltünően erőteljes szavakat bizonyára a köznemesség magatartása erőszakolta ki. Két nappal a rendelet kibocsátása előtt ugyanis a fővárosban egybegyült nemesek Lajos és Mária előtt megjelentek és többféle kivánságokat terjesztettek elő. A király azt felelte nekik, hogy elhatározását másnap (február 2-ikán, Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepén) közli. Erre szónokuk kinyilatkoztatta, hogy inkább egy nappal tovább várnak, mert „ők hála Istennek nem lutheránusok, és a boldogságos szűznek, az ország védasszonyának ünnepét ájtatosan akarják megülni.” A mely szavaknak éle – mint a pápai nuntius Rómába irja – a királyné ellen irányult, ki ekkortájt „katholikus uralkodó sarjához nem illő” megjegyzéseket ejtett el a pápáról.25
A király, az 1523-ik évi végzéstől eltérve, de az egyházi törvényeknek megfelelően, mindkét rendeletben a főpapokra bizza a lutheránus egyházi férfiak fölött a biráskodást. A pápai követek jelentéseiben nem találjuk annak nyomát, hogy akár Sárosmegye, akár Bártfa városa Egerbe papokat küldöttek s itt a püspöknek birói eljárásra alkalmat nyujtottak volna.
A bányavárosokban pedig teljesen akadálytalanul terjedhetett Luther tanitása, a melyhez 1525 elején a lakosság tulnyomó többsége csatlakozott.26
Miként a protestantismus terjedésének meggátlására czélzó országgyülési végzés eredménytelen maradt: szintúgy politikai téren is meghiusultak a köznemesség erőfeszitései. A milyen kiméletlen volt nyilatkozataiban a köznemesség, olyan merészséget tüntetett ki a cselekvésben az udvari párt.
Báthori István, ki az 1523-ik évi országgyülésen a nádori méltóságtól megfosztatott, az 1524-ik év nyarán a királytól visszahelyeztetett.27 És ugyanekkor az ország első egyházi méltóságára Szalkai László emeltetett, Mária királyné és György őrgróf kegyencze, ki iránt a köznemesség ellenséges érzést táplált.
Szalkai szegény kézműves fia volt. Fiatal korában, Bakócz Tamás pártfogása mellett, a királyi kanczelláriában kapott alkalmazást, a hol kiváló tehetségeivel és szolgálatkészségével mind magasabbra küzdötte föl magát. Szolgálataiért a jutalmat egyházi téren kereste. 1520-ban váczi püspökké és királyi kanczellárrá neveztetett ki; majd az egri püspökségre és Szakmári Györgynek 1524 ápril 7-ikén bekövetkezett halála után az esztergomi érsekségre mozditotta elő a királyi kegy, ámbár még a papi rendeket sem vette föl. Csak a következő (1525.) esztendőben, a pápai követ sürgetésére, szenteltette magát előbb áldozárrá, azután püspökké. És miként magas egyházi állása kötelességeivel szemben lelkiismeretlennek bizonyult, kanczellári állását, a mit ezután is megtartott, nem az ország javára, hanem saját magánczéljaira és pártfogóinak szolgálatára használta föl.28
Ilyen körülmények között az elégületlenség a köznemesség körében folytonosan növekedett; újból felmerült az a terv, hogy kormányzó választassék. Az udvarnál lázadástól féltek és a király életét sem látták már biztosságban.29
Az 1524 szeptember havában tartott országgyülésen a köznemesség szónokai hevesen kikeltek az urak ellen, a kik magukat a közterhek alól kivonják, és a törvények végrehajtását meghiusitják; az idegenek ellen, kik a törvény tilalma ellenére hivatalokat viselnek és a közjövedelmekben részesülnek; a külső hatalmasságok követei ellen, kik az ország ügyeire illetéktelen és káros befolyást gyakorolnak. Követelték, hogy a király a császári követet és az idegeneket, a lengyelek kivételével, távolitsa el udvarából; a világi urakat birja rá, hogy kilenczed-jövedelmük arányában hadakat tartsanak; jó ércztartalmú pénzt veressen; a királyi tanácsba a köznemes ülnököket fogadja vissza.30
Éppen ekkor érkezett a hir, hogy a törökök Szörény közelében két kisebb erősséget, Pethet és Orsovát megvivták és már Szörény vára is végső veszedelemben forog. Ennek hallatára, a köznemesség fölháborodásában a Rákosról Buda várába vonult föl. A királyi palota előtt fenyegető kiáltások hangzottak fel: „Nem akarunk elveszni! – Majd magunk gondoskodunk megmentésünkről! – A bajok okozóit kardélre hányjuk! Néhány nap mulva még lesujtóbb tudósitás jött: a szörényi őrség, Kállai János bán akarata ellen, az ostromló had parancsnokával alkudozásba bocsátkozott és szabad elvonulás biztositása mellett megnyitotta a vár kapuit. A köznemesség ekkor a király elé küldöttséget bocsátott. A szónok, Werbőczi István, fölsorolta mindazokat a veszteségeket, a miket Mátyás halála óta az ország szenvedett. „Felségednek – mondá egyebek között – Magyarországon kivül más országai is vannak, veszély idején fejedelmi rokonaihoz menekülhet; de a mi sorsunk hazánk sorsától elválaszthatatlan.” Kijelentette, hogy, ha erős kézzel ragadja meg a kormányt, a nemesség kész őt buzgón támogatni; de ellenkező esetben módot fog keresni, hogy a végső veszélyt elháritsa, és azokon, a kik azt előidézik, boszút álljon.
II. Lajos nevében az esztergomi érsek a következőképpen felelt: „Ő felsége fejedelmi kötelességeinek mindenkor lelkiismeretesen megfelelt; Magyarországért, a mely többi országainál, rokonainál és barátainál kedvesebb előtte, ezentúl is mindent megtesz, a mi hatalmában áll; a csapásokat az országra az ellenség hatalma hozta; hogy azok meg ne ujuljanak, kész mindenét föláldozni, életét koczkáztatni, és számit a rendek áldozatkészségére is.” Ez a válasz nem nyugtatta meg a köznemességet, a mely elégületlenül hagyta el az országgyülést, miután előbb a végzések formulázására választmányt küldött ki. De ez a választmány az urakkal megegyezésre jutni nem birt és eredménytelenül oszlott szét.31
Ez alatt az ország határainál csak egy lelkes főpap őrködött: Tomori Pál. Ez ifjú korában Bornemisza János szolgálatába lépve, a törökök, a lázadó székelyek és a keresztesek ellen viselt hadjáratokban mint vitéz katona és ügyes hadnagy tüntette ki magát. Két jegyesének rövid időközben hirtelen bekövetkezett halálában Isten hivó szózatát ismervén föl, a katonai pályát elhagyta és a Szent-Ferencz-rend öltönyét vette fel. De az ország veszedelme kolostora magányából csakhamar kiszólitotta, Nándor-Fejérvár eleste után (1522), a köznemesség kérésére, a király őt kalocsai érsekké és az alsó vidék főkapitányává nevezte ki, a mely két tisztet, hosszú vonakodás után, csak a pápa parancsára vállalta el. Kettős hivatását lelkes buzgalommal töltötte be.32 De tevékenységében megbénitotta a pénz hiánya, Az 1525-ik év első napjaiban Budára jött, hogy a főkapitányi tisztről lemondjon, mivel katonái zsoldjának kifizetését s a végvárak fölszerelését régtől fogva hiába sürgette. Ekkor a pápai követek kieszközölték, hogy hadi népe számára a királyi kincstárból tizenháromezer forintot fizettek ki; ők pedig a pápai segélypénzből egyelőre 300 gyalogot állitottak ki. Igy azután Tomori a lemondást visszavette és február 2-ikán Péterváradra visszatért, honnan az ország déli határszélei fölött gondosan őrködött, a törökök beütéseit meggátolta, sőt időnként maga török területre tört és többször diadalmi jelvényeket, foglyul ejtett törököket küldhetett Budára.
A borus láthatárt ugyanezen időben Jajcza fölszabaditásának dicsőséges ténye deritette föl egy pillanatra.
Ulászló halálakor a magyar korona egykori melléktartományainak csak foszlányai szállottak örökségül fiára: Szerbország kis része, Bosnyákországból a Verbász völgye. Lajos uralkodása alatt a török a bosnyákországi végvárakat is egymásután hatalmába ejtette; egyedül Jajcza, a magyar birodalom legdélibb végvára, állott még ellen. A kisérleteket, a miket a törökök ismételten tettek megvivására, Beriszló Péter veszprémi püspök horvátországi bán áldozatkészsége és az őrség hősi kitartása meghiusitották. De helyzetét a törökök a körülfekvő terület pusztitásával mind válságosabbá tették; terjeszkedésük egyik sikeres eszköze volt az, hogy a várak környékét földulták, a lakosságot elhurczolták vagy elüzték; igy lassankint elérték azt, hogy a várak lakatlan pusztaság közepett elszigetelten állottak, szükségleteiket nagy távolságból kellett beszerezni, a mi sok nehézséggel járt; úgy hogy a várak, mikor ostrom alá vétettek, rendszerint nem voltak képesek az ellenállásra. Jajcza is éveken át szüntelenül ilyen veszedelemben forgott.
Az 1525-ik és márczius havának utolsó napjaiban a jajczai őrség követe Budára jött. A királyi tanács szine elé bocsáttatván, a vár és őrsége állapotát meghatóan ecsetelte. „Jeruzsálem pusztulása óta mondá – emberek nem szenvedtek többet mint mi. Anyák éhező gyermekeiket, mert gyötrelmeiket nem nézhetik, kétségbeesésükben a folyam hullámai közé vetik.” Jelentést tett, hogy a bosnyákországi és herczegovinai vezérpasák egyesült erővel ostromolják a várat, a mely menthetetlenül elvész, ha segitség rögtön nem érkezik. Előadása mély benyomást tett a jelenlevőkre. Elhatározták, hogy tizezer fegyveresből álló felmentő sereget küldenek.
Frangepán Kristóf aláirása a pápához 1525 augusztus 9-ikén intézett levelén.
Olvasása: Christophor(us) de Frangepan(ibus) | etce(etera) comes manu p(ro)p(ri)a. A levél eredetije a vatikáni levéltárban.
A nehéz vállalatra gróf Frangepán Kristóf személyében alkalmas vezér találkozott. Ez ifjú korától fogva (1490) császári zászló alatt szolgált. 1509-ben, a Velencze ellen viselt háboruban, egy hadosztály vezetését bizták rá; két évvel utóbb Gradiskát a velenczei hadak ostroma ellen hősiesen védelmezte; 1514-ben Friaulban számos erősséget és várost vívott meg, a köztársaság hadait nyilt csatában is megverte; de június 5-én megsebesült és fogságba esett. Velenczébe vitetett és tisztes őrizet alá helyeztetett. Szabadon bocsátása érdekében a császár ismételve lépéseket tett, Magyarország és Francziaország uralkodói is közbenjártak; de a signoria nem volt rábirható, hogy a félelmes hadvezérnek szabadságát föltétlenül visszaadja; Kristóf gróf pedig a szabadságot azon kötelezettséggel, hogy Velencze ellen többé nem harczol, vonakodott elfogadni. Miután ötödfél esztendőt töltött fogságában, 1519 elején Milanoból, a hová elszállitották, sikerült megmenekülnie és a császár szolgálatába tért vissza. Az 1522-ik év elején fegyverét Lajos királynak ajánlotta fel. Egy ideig a horvátországi végvárakat oltalmazta. Itt kereste őt fel a franczia király ajánlata, hogy az ő zászlaja alatt vállaljon szolgálatot. A fényes igéreteknek és annak a kilátásnak, hogy dicsőséges hadi tényekkel a világ figyelmét ismét magára vonhatja, nem tudott ellenállani; a condottierek merészsége és lelkiismeretlensége egyaránt meg volt benne. Abban történt megállapodás, hogy az 1525-ik év elején Horvátországból Stiriába és Karinthiába nyomul, itt a bosnyákországi pasával egyesül, és meginditja a háborut a Habsburgok ellen. De az olasz ügynök, ki az alkut a basával közvetitette, elárulta a tervet; mire Ferdinánd főherczeg Frangepánt elfogatta és Insbruckba vitette. Második fogsága rövid ideig tartott. Azon főtétel alatt, hogy ezentul a török ellen fog harczolni, a börtön megnyilt előtte. Márczius végén Budára jött és örömmel ragadta meg az alkalmat, a mit Jajcza veszedelmes helyzete nyújtott, hogy a kereszténység ügyének teendő nagy szolgálattal hűtlenségét és a szenvedett kudarczot feledtesse. A fölmentő sereg vezérletét vállalta el.33
A királyi tanács a kincstár költségén ezer gyalogot és kétszáz lovast fogadott. A dunántúli urak és vármegyék felszólittattak, hogy hadaikat Frangepán gróf rendelkezésére bocsássák. Ferdinánd főherczeg ezerötszáz lovast küldött segitségül.
Frangepán ezerkétszáz ember élén ápril 18-án indult el Budáról; csak lassan haladt, hogy az urak és a főherczeg csapatainak csatlakozását és az élelmi szerek szállitmányait bevárja. Június 7-én négyezer gyaloggal és kétezer lovassal kelt át a Száván. A boszniai pasa ekkor felhagyott Jajcza ostromával, és tizenhatezernyi serege élén Frangepán ellen indult. Ez azonban föladatát tartva szem előtt, nem akart ütközetet koczkáztatni. Járatlan utakon sietett czélja felé és június 15 én bevonult Jajczába. A várat őrséggel és pénzzel, hadi és élelmi szerekkel kellően ellátta, mire rövid pihenés után visszatért, és az őt üldöző ellenséggel folytonosan véres csatákat küzdve, seregét szerencsésen Horvátországba vezette. Ezzel Jajcza meg volt mentve és hősi ellenállását még nehány évig folytathatta. E mellett ennek a sikernek meg volt az az erkölcsi hatása, hogy Magyarország ellenálló képessége iránt a külföldön megingatott bizalmat ujból megerősitette. „Valóban – irja ekkor a pápai követ – ha Magyarország jól kormányoztatnék, a töröknek nem volna a magyarnál hatalmasabb és vitézebb ellenfele!34