SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE
Buda elvesztének hatása a nemzetre. Izabella bujdosása. Szulejmán intézkedései a magyar terület felosztása felől. A debreczeni országgyűlés. Izabella kapkodása. A barát lépései a rend helyreállitására. Ragaszkodás a váradi békéhez. Általános nyugtalanság. A felvidéki nemesség gyűlései. Egyesülési törekvések. A gyalai szerződés. Maylád lázadásának vége. A tordai országgyűlés. György barát királyi helytartó. A kormányzat ujjászervezése. A német birodalom hadi vállalata Buda visszafoglalására. V. Károly mulasztásai. Az osztrák és cseh tartományok áldozatkészsége. A beszterczei országgyűlés. A speieri birodalmi gyűlés. Joachim brandenburgi őrgróf, a birodalmi sereg vezére. Az esztergomi tábor. A vezérek viszálya. Buda ostroma. Szulejmán jövetelének hire. A német vállalat kudarcza. Perényi Péter elfogatása. A bizalmatlanság politikája. Móricz szász herczeg tanácsa. Országgyűlés Pozsonyban. Erdély és a hadjárat. Ferdinánd lépései a gyalai szerződés végrehajtására. Serédy Gáspár küldetése György baráthoz. A szerződés végrehajtásának akadályai. Erdély és a kapcsolt részek különválása és az önálló fejedelemség megalapitása. Szulejmán megtorló intézkedései. Az 1543-iki török hadjárat. Erdély helyzete Ferdinánd és Szulejmán között. A szultán gyanuja György barát ellen. Szulejmán új hóditásai. A barát törekvései az Erdélyt fenyegető veszély elháritására. Ferdinánd nem ismeri fel a barát politikájának czélzatát. A délvidék török uralom alá jut. Esztergom, Székes-Fejérvár eleste. Ferdinánd elkésett hadmenete
Európaszerte megdöbbenést keltett Buda vesztének hire, de első sorban a magyarságot sujtotta le s mint a mohácsi csata, egy ideig teljesen megbénitotta a nemzetet. Hetek kellettek hozzá, hogy a váratlan fordulat, a nem is képzelt csapás alól felocsúdhassék. A barát Váradra húzódott, viszonya Izabellával és Ferdinánddal egyaránt megromlott, a királyné meg ide-oda kóborolt s nem tudta, hol hajtsa le fejét nagy országában, melyet a szultán meghagyott számára. Buda elvesztének hatásai ama hányatásokban, melyeknek jó ideig ki volt téve, tükröződtek a legélénkebben vissza.
A szultán vele és a királyfival mindjárt Buda elfoglalása után végzett. A levélben, melyben Budáról elküldte, kijelenté, hogy Magyarország Tiszántúli része és Erdély négy vár kivételével a királyfié legyen, ki helyett kiskorusága idején a barát vigye a kormányt, s évi 10,000 arany hűbér adót fizessen. Váradot, Fogarast és Kassát vidékével együtt a szultán a barátnak, Temesvárt és vidékét – ezt már szandzsákúl – Petrovics Péternek adta.1 Izabella királynét ez a megoldás mélyen elkeseritette, mert róla a szultán emlitést sem tett. Budáról távozva, az erdélyiek értesitették, hogy székhelyét ne tegye át erdélyi területre, sőt el akarták előle zárni a határt. A királyné Lippára vonult s október derekán már ott lakott. E vár és Solymos jövedelmére volt utalva, mely azonban oly csekély volt, hogy, ha a szomszéd urak nem segitnék, mint némi túlzással mondja, koldulni lenne kénytelen. Készpénzét és ékszereit utazás közben a török kiséret közt szét osztotta, hitbérűl lekötött javaiból Csicsót és Küküllő várat a szultán rendeletére Péter moldvai vajdának adta vissza, Déva vára nem jövedelmezett, Debreczen Török Bálintné kezén maradt, Tokajt, Regéczet, Tályát Ferdinánd birta s igy Buda vesztével elveszett mindene. El volt tehát keseredve, s esdve kérte atyját, szabaditsa ki helyzetéből, mert nem bizhat azokban, kik e szomoru sorsra juttatták.2 Különösen Lippáról vágyódott el, mert itt személyes biztosságát is féltette. De nem tudta, hová forduljon. Kassára nem engedték, mert közel volt az ellenséghez, Erdélybe maga sem nagyon kivánkozott, mert, mint mondá, a sok nemzetiség miatt ott minduntalan van valami lázadás. Végre is a barát segitett rajta, ki leghamarabb nyerte vissza hidegvérét s a tiszai részekkel a debreczeni országgyűlésen 1000 frt havi segélyt szavaztatott meg a királyné ellátására. Ez keveselte ugyan, de elfogadta, e közben pedig újra megkezdte a tárgyalásokat Ferdinánddal.3 Másrészt rövid látogatásra Erdélybe rándult, hol a barát egyengette számára az utat. Mikor a barát, ki a debreczeni országgyűlésről vigasztalására sietve, Lippára érkezett, nem találta többé ott a királynét.4 De nemsokára visszatért, Lengyelországba követet küldött (deczember 24-ikén) s kérte atyját, hasson oda, hogy a francziák közreműködésével a szultán adja neki vissza Budát.
Igy kapkodott ide-oda s egyszer Ferdinándtól, másszor a francziáktól meg a törököktől várta üdvét, sorsa javulását. De nemcsak ő rá, hanem erősebb, edzettebb lelkekre is hasonló hatással volt a nagy nemzeti szerencsétlenség. Csak egy ember tudta az új helyzetben is, mit kell cselekedni: a barát, ki a csapást előre látta, ki János király halála óta egyebet sem tett, mint folyton figyelmeztette Ferdinándot a roppant veszedelmekre, melyeket a status quo megváltoztatására irányúló kisérletei felidézhetnek. Azt, hogy a biztosan bekövetkező veszedelmek épen János király fiát fogják a legsulyosabban érinteni s különösen, hogy Buda birtokától is megfosztják, maga sem képzelte. Most, hogy a hihetetlen megtörtént, a csapás őt is elszéditette, de csak egy pillanatig. Ő volt a legelső, a ki felocsudott, magához tért, cselekedni kezdett s a királyfinak meghagyott területen a zűrzavart mérsékelni s a rendet helyreállitani, a kormányzat gépezetét ujra meginditani igyekezett. A szultán álnoksága mélyen elkeseritette. Nem akarta ugyan még inkább ingerelni, de kereste az érintkezések ujabb felvételét Ferdinánd királylyal. Csakhogy Buda elveszte még mélyebbre ásta az örvényt közte és a király közt, ki azelőtt sem volt iránta bizalommal, most meg egyenesen őt szemelte ki bűnbakúl s rá kente a felelősséget a nemzeti csapásért. Mindazáltal a barát az új helyzetben is kezet akart fogni a királylyal, bármennyire ismerte ellenséges indulatát. Még a budai táborban megmondá Laszkynak, kit a szultán betegen magával czipelt s végre szabadon bocsátott, hogy tudná, mit tegyen a változott viszonyok közt, ha csak egy parányit bizhatnék Ferdinándban. Most még inkább ajánlotta a királynak, elégitse ki Izabellát. Ha ez megtörtént, hagyja Erdélyt az ő kezén, hogy nevében kormányozza, s igy a király fenhatósága elismertessék a nélkül, hogy a töröknek ürügye legyen a beavatkozásra. Más szóval most is ragaszkodott a váradi békéhez, s álláspontját Laszky olyan helyesnek találta, hogy (szeptember 28-ikán) igen melegen ajánlotta Ferdinándnak, s kérte, hogy ő kezdje meg az érintkezést a baráttal. Később minduntalan ismétlé e tanácsot, s kettőt kötött a király szivére: először azt, hogy készűljön az új háborura, másodszor meg azt, hogy a háború sikerét az ellenpárti magyarokkal való kibéküléssel biztositsa. A magyarokat pedig – mondá – mind megnyerheti, mihelyt a baráttal megegyezett.5 De Ferdinándban még mindig az elkeseredés és harag volt tulsulyban, s nem akarta az első lépést megtenni. Pedig a viszonyok egyre zavarosabbak lettek; a mint Budán a török megfészkelte magát, a legtávolabbi országrészek fenyegetve érezték magukat. Nyugtalanság, aggodalom támadt mindenütt, s egyes vidékek, nem bizva többé a királyban, maguk igyekeztek védelmükről gondoskodni. Főleg a felvidéki nemesség tartotta egymás után, Eperjesen két izben (augusztus és deczember), Tokajban (szeptember), Sajó-Szent-Péteren (deczember 6-ikán), Miskolczon (deczember 21-ikén), a gyűléseket, melyeken kisebb-nagyobb számmal jelent meg. Mindenütt felhangzott a vészkiáltás: „végveszélyben forgunk, egyesűlnünk kell tehát.” Száz meg száz panasz merült fel a király tehetetlensége, a hazai urak és idegen zsoldosok tűrhetetlen zsarnoksága ellen. Attól lehetett félni, hogy az egész ország szétesik. Az általános csüggedés és fejetlenség közepette a barát nem habozott tovább, hanem a magyarság ujra egyesitése érdekében a cselekvés terére lépett. Első sorban Ferdinánddal akarta ügyét tisztázni. Találkozásra kérte Serédy Gáspárt, a felvidéki kapitányt. Meg is kezdődtek a tárgyalások, ámbár Serédynek eleinte meghatalmazása sem volt. Csak november 21-ikén kapta meg, mert végre Ferdinánd is belátta, hogy merevséggel és gyűlölettel nem boldogul, s ha ellent akar a töröknek állani, első sorban a magyarokkal kell megbékülnie. A császár szintén melegen ajánlotta öcscsének a megegyezést. Létrejöttét megkönnyíté a mindig elégedetlen Izabella, ki menekűlni óhajtva bizonytalan helyzetéből, deczember 18-ikán a barátot, Statileot és Petrovicsot formaszerűen meghatalmazta, hogy Ferdinánddal uj egyességet kössenek. Ezzel a haragvó felek közt a közeledés megtörtént s a barát, a ki létrehozta, mindent elkövetett a siker érdekében. Már ekkor tudta, hogy a király a német birodalom segélyével a jövő évben Magyarország felszabaditására nagy hadjáratot tervez, s kész volt oda hatni, hogy a magyarság egyesűlt ereje támogassa királyát a vállalatban. A Serédyvel megindult tárgyalások gyors folyamot vettek, s még mielőtt Buda elvesztének gyászéve letelt, Gyaluban deczember 29-én megköttetett Ferdinánd és Izabella közt az uj szerződés.6 Maga a barát ugyanaz nap külön iratban fejezte ki hódolatát s királyának ismerte el Ferdinándot.
György barát pecsétje.
Egyenes pajzs alsó felében ágaskodó egyszarvu emelkedik, felette a Pálos-rend jelvénye: a kenyeret tartó holló repül. A pajzs felett: F(rater) G(eorgius) betük. Az országos levéltár eredeti példányáról Morelli G. fametszete után
A gyalai szerződés Izabella és fia ellátásáról s Erdélynek Ferdinánd kezére való juttatásáról intézkedik. Megujitja tehát a váradi szerződést s végrehajtását is ugyanazon előfeltételektől teszi függővé. Az első feltétel megint csak az, hogy Ferdinánd hatalmas sereggel tudja a szerződést a törökkel szemben érvényre emelni. A második meg az, hogy Izabellát kielégitse. Erdély ügye rendeztetvén, a király immár teljes buzgalmát arra összpontosithatta, hogy legalább az első feltételnek megfelelhessen. Nagy haderőt igyekezett gyüjteni, melylyel megkisérheti Buda visszafoglalását. Viszont a barát, mihelyt a gyalai szerződést megkötötte, Erdélyben olyan állapotokat igyekezett alkotni, melyek közt Ferdinánd király, hadi sikerei esetén, ellentállás nélkűl birtokába vehesse az országot.
Ehhez azért kellettek különös előkészületek, mert Erdélyben, mihelyt a barát onnan lábát kitette, uj lángot vetett a lázadás. Maylád ismét a helyzet urává lett, sőt török segélylyel fejedelemmé akarta magát választatni. Fondorlatai azonban meghiusultak, mire Ferdinándhoz folyamodott, s a váradi béke végrehajtójának tolta föl magát. A király Nádasdyt nagy követség élén küldötte Erdélybe s Maylád szép szóval és erőszakkal próbálta a három nemzetet Ferdinándnak megnyerni. Ez azonban csak a mindig német párti szászokkal, valamint az ide-oda hajló székelyekkel sikerűlt, mig a vármegyék és nemesek nagyobb részt Izabellához csatlakoztak. Kitört tehát a polgárháboru. Mikor azonban a szultán megüzente, hogy Erdélyt János fiának adta s a rendeket engedelmességre utasitotta (1541 május 25-ikén), ezek azt határozták, hogy ahhoz csatlakoznak, a ki Buda birtokában marad. Magával Mayláddal is megegyezés létesűlt, de a féktelen ember nem birt szenvedélyein uralkodni s vakon rohant az örvénybe. Mikor a moldvai és havasföldi vajdák betörtek Erdélybe, azt hitte, hogy őt akarják fejedelemmé tenni, Izabellát meg elűzni. Hasztalan figyelmeztették tévedésére. Maga ment el táborukba, hol Péter moldvai vajda, addig jó barátja, elfogta s a töröknek adta át. Erre Erdély meghódolt ugyan a királyfinak, de egy ideig Izabellát nem akarta befogadni. A mint a gyalai szerződés megköttetett, a barát a tarthatatlan állapotnak véget vetett. A királyné 1542 elején a barátot, ki külön hűséget fogadott neki, kincstartójává s összes jószágai kezelőjévé nevezte ki; mig a barát váradi várát engedte át neki állandó lakhelyűl.7 De a nyughatatlan asszony csakhamar ismét azzal ostromolta atyját, Zsigmond királyt, szabaditsa ki a barát kezéből, s tegye lehetővé, hogy fiával Lengyelországba vonuljon, s ha a barát nem engedi, Petrovics rácz katonái fegyverrel szabaditsák meg.8 A barát azonban nem törődött Izabella szeszélyeivel, hanem kivitte, hogy a tordai országgyűlés 1542 tavaszán felkérte a királynét, hogy Erdélybe tegye át székhelyét. Ugyane gyűlés a barátot tette meg királyi helytartóvá, ki maga mellé 22 tagú tanácsot választatott. Nyomban megkezdte a kormányzat ujjá szervezését is; törvény utján rendezte a hadfölkelést, helyre igyekezett állitani a közbiztosságot s követséggel hozatta be a királynét, ki egyelőre Déván ütötte fel székhelyét. Erdélyben hamar biztositva volt tehát a barát uralma. Ellenben a Tiszántúli 8–9 vármegyében, melyet a szultán szintén a királyfinak adott, a viszonyok zavarosan alakultak. Elfogadták ugyan a barátot kormányzónak, de ügyeiket önállóan végezték. Annyi hatalma azonban a barátnak itt is volt, hogy a gyalai szerződés végrehajtását előkészitse, addig pedig a szultánnal való jó viszony fentartásával Ferdinánd elismert főhatalma alatt vezesse az ügyeket. Ferdinánd nevében kormányozta a kezén levő terűleteket, noha már ez időben ama képtelen gyanúval illették, hogy Ferencz franczia király egyik fiát, az orleansi herczeget akarja magyar királylyá választatni.9 Méltán mondhatta a barát a sok rágalommal szemben, mely ez időben újra ellene zúdult, hogy az az ember sorsa, hogy tisztesség és állhatatosság nem nyujt a rágalom ellen védelmet.10 A barát tettekkel és szavakkal egyaránt megczáfolt minden gyanut, őszintesége kizárt minden kétséget. Mihelyt Ferdinánd (ápril 23-ikán) jóváhagyta a gyalai szerződést, azt Erdélyben és a tiszai vármegyékben országgyűlésileg elfogadtatta s hódoló küldöttséget menesztett a királyhoz. De mindkét országrész azzal a kikötéssel járult a szerződéshez, hogy a király bizonyitsa be, hogy meg is képes őket a török ellen védeni. A barát szintén erre fektette a fősulyt. Biztositotta a királyt, hogy, mióta a török kezéből kiszabadúlt, mindig az a politikája, hogy Erdély meghódoljon neki, s hogy a szultánt erre nézve tévedésben tartsa.11 Épen a portához való viszonyának természete iránt nem engedett semmi kétséget, s folyton hangsulyozta12 Ferdinánd előtt, hogy átadja neki az országot, mihelyt hadainak győzelmei lehetővé teszik.
Dombormű Izabella váradi palotájából.
A néhai Rómer Flóris gyűjteményében levő eredetiről rajzolta Kimnach László
E közben Ferdinánd buzgón folytatta abbeli törekvéseit, hogy a háborut ujra megkezdhesse, s olyan haderőt gyüjtsön mely a siker biztos kilátásával indulhat Buda visszafoglalására. Egész Magyarország sorsa Budától függött, melynek visszavételével az erdélyi részek is reá szállottak volna. Másrészt Buda eleste Európaszerte mély benyomást, Németországban s az osztrák tartományokban közrémületet keltett. Azt hitték, hogy a szultán immár Németország ellen indul s hogy Budáról állandóan fenyegeti a birodalom biztosságát. A birodalmi gyűlés még együtt volt Regensburgban, midőn Buda elfoglalásának hire megérkezett. A német fejedelmek egy pillanatra abban hagyva az egyházpolitikai viszályt, mind elismerték, hogy tenni kell valamit, mert Németország immár a legközvetlenebbül fenyegetve van. Károly és Ferdinánd megegyeztek Fülöp hesszeni tartománygróffal, addig az ellenzék fő-fő vezetőjével s az egyezséghez Móricz szász herczeg s Joachim brandenburgi választó is csatlakozott. A pápa szintén megigérte közreműködését, mig Károly császár azzal biztatta öccsét, hogy, ha a németektől elegendő segélyt szerez, maga áll a haderő élére s személyesen indul vele Buda ellen. Ez még inkább föltüzelte Ferdinánd tetterejét, s igazán bámulatos odaadással fáradozott, hogy olyan sereget gyüjtsön, mely méltó reá, hogy a császár maga vezesse Magyarországba. A császár azonban hamar elfeledte igéretét, mert nem Magyarország, hanem spanyol és olasz birtokainak érdekét tartotta szem előtt. Neki magának is fényes serege volt, de nem Magyarországba, hanem Algirba vezette, hol novemberben (1541) csaknem teljesen megsemmisült. Az a szárazföldi és vizi haderő, az a töméntelen érték, mely az afrikai partokon elveszett, elég lett volna, hogy azzal a császár játszva visszavegye Budát s az egész országot.
De a sors máskép akarta; a császár Afrikában fogyasztotta el országai erejét, s az algiri vereség következtében elejtette a magyar hadjáratban való részvétel eszméjét. Ferdinánd azonban most sem csüggedett. Még 1641-ben összehivta különböző országainak rendeit, hogy a tervezett hadjáratra adót szavazzanak meg. Megtették, s a rendkivüli adó értéke, melyet az örökös és cseh tartományok e czélra felajánlottak, 1.146,000 forintra rugott. Ez összegből nyolcz hónapon át valami 25,000 főnyi sereget lehetett tartani.13 A magyar rendek, kiket a király Beszterczebányára hívott össze, szintén szokatlanul bőkezüek voltak. Az 1527-iki budai országgyűlés óta ez volt az első gyűlés, mely a megjelent vármegyék nagy számánál fogva országgyűlés névre igényt emelhetett. Noha az urak önkénykedései és jószágfoglalásai a nemességet szertelenül elkeserítették, s viszályuk annyira elmérgesedett, hogy hol az urak, hol a nemesek akarták a gyűlést otthagyni, ez végül mégis olyan dús segélyt szavazott meg, melynél nagyobbat magyar király alig kapott valaha. A rendek nemcsak jobbágyaik terhére, hanem saját zsebükből is aránylag nagy összegeket ajánlottak fel, s a maguk részéről megtettek mindent, hogy királyuknak Buda visszafoglalására irányuló törekvései sikerüljenek. Ferdinánd a pápától, az angol és a lengyel királytól is segitséget igyekezett nyerni. Lengyelországban akkor a Habsburg-ellenes Bona királyné gyakorolt a politikára döntő befolyást s az öreg király különben sem volt hajlandó megszokott tétlenségéből kilépni. Ellenben Péter moldvai vajdával egyesség létesült.14 A fősulyt azonban Ferdinánd Németországra és roppant segélyforrásaira fektette. A birodalom már 1541-ben bő segítséget igért, de csak 1542-re. Akkor kimondta, hogy a segély részleteinek megállapítása iránt a fejedelmek Speierben januárban értekezletre gyüljenek össze. Ferdinánd azonban nem értekezletet, hanem rendes birodalmi gyűlést15 tartott, s február 2-ikán személyesen Speierbe érkezett. A rendek immár nemcsak Buda elestének, hanem a császár algiri vereségének benyomása alatt is álltak s hajlandók voltak gyors és kimerítő segélyt nyujtani. Ferdinánd felhasználta a jó hangulatot s kiemelvén, hogy Németország minden ajtaja, kapuja nyitva áll a török előtt, oly haderőt kért, mely nemcsak Budát foglalhassa vissza, hanem egész Magyarországot felszabadithassa. A protestánsok16 készek voltak a segélyre, ha Ferdinándtól a vallásügyben nyernek engedményeket. A vallásügyön kivül azonban a franczia politika is nehezité a gyors megegyezést. Ferencz király követei megjelentek a gyűlésen s figyelmeztették a német rendeket, hogy a magyarok, kik annyira gyűlölik a németet, nem érdemesek a megsegítésre. Minthogy azonban Ferdinánd a vallásügyben tapintatosan viselte magát, két évre tekintélyes hadat, összesen 48,000 embert kapott a gyűléstől. A németek olyan biztosra vették a győzelmet, hogy előre megalkudtak a medve bőrére s kimondották, hogy a visszahóditandó területből mindaz, amit Ulászló és Lajos királyok birtak, a magyar koronáé maradjon; ellenben az, ami e két király idején sem volt többé magyar, a német birodalomé legyen. A seregnek még májusban Bécs alatt kellett gyülekeznie, s eleinte Ferdinánd maga akart élére állani.17 De csakhamar elejtette ez eszmét s fővezérré Joachim brandenburgi választót nevezte ki. De a hadjárat rosz előjelek közt indult meg, mert május 20-ikán a franczia király háborut üzent a császárnak. Ez nagyon lelohasztotta a németek buzgóságát és harczvágyát s a hadjárat előkészitése lomhán, nehézkesen folyt, a sereg igen lassan gyülekezett, s a zsoldosok már német földön kegyetlen kihágásokra vetemedtek. Felszerelésük szintén hiányosan történt, némely csapatnak ágyuja, a másiknak puskapora nem volt. Az élelmezés biztosítására Ferdinánd még a mult őszszel tett intézkedéseket s e czélra külön hajóosztályt rendelt, a Duna mentén hajóvontatásra meg utat épittetett s roppant mennyiségü eleséget szerzett be. Valóban, volt is minden, csupán pénz nem, mert a német rendek nem küldték be zsoldosaik fizetésére a kellő összegeket. Július első hetében Németországból 21,000 gyalog és 4000 lovas, továbbá 3000 pápai zsoldos s 10,000 magyar lovas volt együtt, kiket Ferdinánd örökös országai fogadtak fel. Július 6-ikán érkezett a bécsi táborba Joachim, a fővezér, a „fekete herczeg,”18 „asszony-kapitány, ki soha véres kardot nem látott”,19 léha, iszákos, kártyás ember, ki katonái zsoldját is eljátszotta. Hogy a németeket elvállalt kötelezettségeik pontosabb teljesítésére serkentse, Ferdinánd Nürnbergben a fejedelmeket értekezletre hivta. De hasztalan sürgette a hadak gyors kiállitását és pontos fizetését. A hadviselésre legalkalmasabb idő mindinkább kárba kezdett veszni. Joachim július 8-ikán elindult ugyan Bécsből, de akkor is kellő fölszerelés, tüzérség, különösen pedig pénz, sőt minden hadi terv nélkül. Mikor megkezdte az előnyomulást, azt sem tudta, mihez fog majd az idegen országban?20 Hadjáratának megindítása igazat látszik adni az egykorú hiresztelésnek,21 mely szerint a speieri gyűlés titokban utasította Joachimot, hogy Magyarország érdekében ne vívjon meg a törökkel, hanem csupán avégből menjen magyar földre, hogy a töröknek megmutassa Németország nagy erejét, s így a szultánt a Németország elleni támadástól elijessze. Speierben ily határozat nem hozatott ugyan, de Joachim egészen ez értelemben cselekedett. A Duna jobb partján nyomult előre oly példátlan lassusággal, hogy csak augusztus 20-ikán ért Esztergom alá, mely, mint Ferdinánd határszéli birtokainak főerőssége, a hadműveletek alapjává lett. Esztergomnál várta a mintegy 200 hajóból alakított nagyszerü flotta az olasz Medici vezetése alatt.22 Ugyanitt csatlakoztak hozzá a magyar urak, ámbár az eredeti megállapodás az volt, hogy a határon fogadják a német hadakat. Ezt azonban a török miatt nem tehették, mert méltán féltek attól, hogy időközben védtelen jószágaikat az ellenség el fogja árasztani. Sőt Esztergom alá sem mehettek teljes számmal és teljes erővel, mert csapataik egy részét otthon a köznép, a házi tüzhely védelmére kellett hagyniok.23 Ugyanez okból nem jöhettek a barát és az erdélyiek az esztergomi táborba, hová Ferdinánd hívta őket. De a barát folyton összeköttetésben maradt a királyiakkal s közölte velük a törökről nyert értesüléseit. Minthogy azonban attól kellett félnie, hogy a szultán személyesen jön Magyarországba, Erdély biztositására 6000 gyalogost kért a királytól, kit figyelmeztetett, hogy, ha a szultán bejön, két hónapig remélhetőleg csak képes lesz szóval tartani.24 Az esztergomi táborban mindazáltal nagy számú magyar had gyült össze. Ott voltak Thurzó Elek, Perényi Péter, Serédy Gáspár és György, Várday érsek, Zay Ferencz, Zrinyi Miklós, „derék, vidám fiatal ember” s mások, összesen 18,000 magyar lovassal, 1000 hajduval és 1000 sánczásóval. A csapatok nem egyformán, s nem mindig kellően voltak fölszerelve. De mind égtek a harczvágytól s némelyik hegedü, dudaszó mellett vonult a táborba. Ungnad János a Dráva vidékéről jött 10,183 főnyi cseh haddal. A pápa Vitelli Sándor vezetése alatt 3000 embert küldött, de mikorra Magyarországba értek, e szám már 2000-re apadt le. Az egész sereg vagy 60,000 harczosból állt, s kétségkivül elég lett volna Buda visszafoglalására. De a vezérek tudatlansága és személyes torzsalkodása eleve kizárta a sikert. Pénz nem volt, a katonák hamar türelmetlenkedni kezdtek, soraikat járványok tizedelték meg, s a roppant tömeg élelmezése óriási nehézségeket okozott. Az időjárás sem kedvezett, a nyár hideg és esős, a termés gyümölcsben, gabonában, borban gyönge volt. A legnagyobb baj azonban az maradt, hogy hiányzott a bizalom a fővezér iránt s az egyetértés az egyes csapatparancsnokok közt. Thurzó és Medici összevesztek, magyarok és németek egyaránt dulták a föld népét s Várday hasztalan kérte Joachimot, hogy fegyelmet tartson. Ily állapotban kezdte meg a sereg szeptember 6-ikán az előnyomulást. A király Buda ostromát sürgette, s Perényi, Ungnad, Medici szintén ezt ajánlották. A többség azonban Pest vivását határozta el. De némelyek már Visegrádon a visszavonulást s hazamenetelt ajánlották. Csigalépésben ugyan, de mégis csak előre mentek, s a hajóhad a sereget a szent-endrei szigetre szállitotta át, hol szeptember 15-ikén látott először törököt, de csak a távolból. A szigeten egész egy hetet vesztegelve, végre hidat vertek a pesti partra s szeptember 25-ikén Pest alá érkeztek. Ekkor volt az első csetepaté a városból kirohanó törökkel s a csekély dunai török naszádos haddal. 27-ikén némi harcz után megszállották a Margitszigetet, másnap pedig harmadfél hónapnál tovább tartó menetelés után a sereg tábort ütött és megkezdé Pest ellen az ostromműveleteket.
Joachim brandenhurgi választó érme.
Körirata: * IOACHIM • II. • D(ei) • G(ratia) • MARCHIO • BRANDEM(burgensis) • ELECT(or). A bécsi udvari műtörténeti múzeumban levő eredeti példányról, az 1769-iki katalogus reproductioja után
A támadás a törököt épen nem ijesztette meg. Mihelyt Budát megszállta, nyomban hozzáfogott a vár megerősitéséhez, s minthogy pénze és embere volt elég, Buda már 1542 tavaszán első rangu, olyan hatalmas erősséggé lett, minő addig sohasem volt.25 Másrészt Bali bég, budai pasa azzal biztatta embereit s ijesztgette a magyarokat – mindkét irányban sikerrel, hogy a szultán a telet Szófiában tölti, s már a tavaszszal személyesen jön az országba, hogy a Rákoson országgyűlést tartson, s ott a magyarok óhajaival megismerkedjék.26 Később is váltig hiresztelte, – hogy jön a szultán, mihelyt a német Budát meg merné támadni. Midőn a németek csakugyan közeledtek, török részről azt hiresztelték, hogy megindult a szultán is s július 22-ikén már Belgrád alá érkezett; magával hozza Török Bálintot s 1000 embert adva mellé, előre bocsátotta Budának. A magyarok Bali bég ez állitásait készpénznek vették s azt hitték, hogy a szultán tényleg a határon áll, s Törököt és Maylád Istvánt szabadon bocsátotta.27 A szultán azonban nem jött be és sokáig nem is volt kellően értesülve a németek támadásáról. A francziák figyelmeztették ugyan Ferdinánd készülődéseire, de a pasák nem vették komolyan a dolgot s azt mondották, hogy ha veszedelem forogna fenn, a budai pasa vagy Izabella csak tett volna jelentést. Növelte a porta bizalmát az is, hogy Ferdinánd király titkára, Tranquillus Andronicus épen ez időben érkezett Konstantinápolyba, hogy Budát és Magyarországot 50,000 arany évdij fejében kérje a szultántól. A török el sem képzelte, hogy Ferdinánd oly vakmerő legyen, hogy ugyanakkor, mikor magyar földön meginditja a nagy háborut, Konstantinápolyban békét fogna kérni. Pedig Ferdinánd tényleg ezt tette s titkárát ugyanakkor küldte a portára, midőn Joachim magyar földre indult.
Konstantinápolyban Joachim vállalatát sem vették komolyan. Tudták ugyan, hogy Magyarországba vonul, de azt hitték, hogy ez is csak afféle hiába való erőködés, mint a Felsé vagy Rogendorfé volt. Annál kinosabb meglepetés érte a portát, midőn végtére körülbelül egy időben a budai pasától és Izabella királynétől részletes jelentések érkeztek. A hangulat egyszerre a másik végletbe csapott át. Valóságos rémület támadt s a legtulzottabb hirek keringtek.
Buda és Pest ostroma 1542-ben.
Enea Vico rézmetszete. Jobb sarkában a művész kezdőbetüi: E. V. és 1542. évszám. Bubics Zsigmond gyüjteményének eredeti példányáról kisebbitve
Beszélték, hogy az egész kereszténység összeesküdött a török kiirtására, hogy sok király töméntelen, mesés számu sereggel vonult a Duna felé.28 Sőt a félelem benyomása alatt már azt hiresztelték, hogy Pest elesett, Buda nem tarthatja magát, s Belgrád szintén nagy veszélyben forog. A szultán mód nélkül megharagudott s Tranquillus Andronicust, kivel a portán eleinte udvariasan bántak, nem bocsátotta maga elé, szolgáját lefejeztette s a követ személye is durva sértéseknek volt kitéve. Végre haza küldték ugyan, de csak azért, hogy királyának elmondhassa, hogy „úgy tartották, mint egy ebet.” E bánásmódban fejezte ki a porta Ferdinánd iránti érzelmeit.
A vészhirekre a szultán nyomban megtette a maga intézkedéseit. Más ügyekkel levén elfoglalva, személyesen nem ment ugyan Magyarországba, de nagy sereggel oda küldte legjobb vezéreit, s Buda alá rendelte a moldvai vajdát, valamint az erdélyi segédhadakat. Ügyes vezetés mellett azonban a németek megvivhatták volna Budát és Pestet, mielőtt a segitség megérkezik. Mert a két városban is volt baj elég. Az összes őrség csak 11–12,000 emberre ment, a tüzérség csekély volt, az élelmezés is nehézségekbe ütközött, mert a kiélt, elpusztult vidékről igen bajosan tudták a szükségeseket megszerezni. Mindez azonban nem lankasztotta a török bátorságát és erejét. Nagyon offensiv módon vitte a védelmet; szeptember 29-ike óta minduntalan megujultak kitörései s vizen és szárazon szembe szállt az ellenséggel. 30-ikán egy német tiszt lehajózott a Pest és Duna közt vont vaslánczhoz, s a parton levő viztoronyhoz. Azzal a jó hirrel tért vissza, hogy egyik sem erős, s könnyü szerrel el lehet foglalni mindegyiket. De nem hallgattak szavára s az ostromlók csak október 1-én szánták el magukat nagyobb műveletre. Az volt a terv, hogy az olasz Vitelli a dunai oldalon megközeliti Pestet s kicsalja az őrséget. Ha ez sikerül, Vitelli visszavonul, miközben Perényi Péter huszárjaival és Móricz szász herczeg vasas németeivel lesbe állanak, s a töröknek elvágják visszavonuló utját. Vitelli 1200 emberrel korán reggel csakugyan munkához látott. Alighogy a török észrevette, két kapun valami 3000 ember kirohant s üldözni kezdte a hátrálót. Vitelli azonban egy bizonyos ponton megállott, s a táborból magyar és német lovasok siettek segélyére, kikkel a törököt visszaverte. Mikor a török had vad futásban Pest védő falait igyekezett elérni, Perényi és Móricz a lesből csakugyan előtörtek, a futókra vetették magukat s a küzdelemben Móricz herczeg annyira előre vágtatott, hogy majdnem foglyul esett. A török 300 halottat s sok sebesültet vesztett ugyan, de Vitelli terve nem sikerült teljesen, mert a török veresége nem volt oly döntő, mint remélték. Az ostromlók október 2-ikán készültek el a sánczokkal s másnap 40 nehéz ágyuból megkezdték a bombázást, mely nagy kárt okozott. Rohamuk azonban 500 főnyi veszteséggel visszaveretett. A kudarczot főleg a fővezér tehetetlensége okozta. Sőt az a gyanú támadt, hogy egyes német urak titkos egyetértésben állanak a törökkel. Még az nap este hadi tanács tartatott, melyben többen a visszavonulást sürgették, mert sem eleség, sem pénz nincs, s a csapatok nagyon elégedetlenek. Vitelli és a magyarok ellenben az ostrom folytatását s ujabb roham megkisérlését kivánták. De mivel ugyanakkor az a hir érkezett Belgrádból, hogy a török fölmentő sereg már elindult, a többség az ostrom félbeszakitását határozta el. Ez október 5-ikén történt. Másnap megtétettek az előkészületek, s a sereg október 8-ikán megkezdte a hátrálást. Harcz a roham óta nem folyt, s üldözés sem történt egész 9-ikéig, mikor a visszavonulókat 3000 török támadta meg. De megverettek, s a német sereg négy nap mulva Esztergomba érkezett, hol csakhamar feloszlott. A király legalább nehány ezer zsoldost akart közülük felfogadni, kik a telet a magyar végekben töltsék. De ez sem sikerült s a nagy garral hirdetett vállalat a legteljesebb kudarczczal végződött.29 A szégyenletes eredményen mindenütt megütköztek. A kereszténység jó hire-neve szenvedett csorbát s a török azt kérdezte a keresztényektől: hol van a ti Istenetek?30 Pedig csak a vezér volt rossz s hozzá méltó volt a szedett-vedett német zsoldos had is.
A harczban egyedül az olaszok és magyarok értek valamit. Maga Joachim bevallotta: „Jobb lett volna abbanhagyni, vagy előbb meg se kezdeni, mig minden előkészület meg nem történt.”31
Egykorú krónikák szerint a seregnek alig egy negyed része került vissza hazájába, a többit elpusztitották a rendetlen életmódot kisérő járványok, a vérhas, különösen a „magyar pestis” (febris hungarica), a tábori láz, mely akkor lépett fel először, s azután gyakran rombolón járta be a világot. A hadi nép legnagyobb részt elveszett tehát, de nem volt belőle haszna senkinek. Ferdinándot teljesen lesujtotta a végzetes fordulat, mely egyszerre tönkre tette mindazt a roppant áldozatot, melyet maga és népei hoztak. „Azt tartom – irta a császárnak, – hogy soha ily szégyen és gyalázat nem érte a birodalmat, nem is szólva a kárról és veszélyről, mely következhetik.” Sajnos, csak most látta be s nem a hadjárat meginditása előtt, hogy a jó vezetéshez hiányzott az „agyvelő”. Móricz szász herczeg, a jeles vitéz Vitelli mellett az egyetlen idegen, ki a a hadjáratban kitüntette magát, szintén megvetőleg nyilatkozott Joachimról, s azt mondja, hogy ha valami „fiatal bolond” lett volna a vezér, akkor is jobban sikerül a dolog.32 Csak Joachim volt megelégedve magával s szolgálataiért sok egyéb mellett az arany gyapjat kérte jutalmul a császártól.33
A kudarcz első hirére Ferdinánd azt hitte, hogy a vállalatot csupán csak árulás tehette tönkre. Másrészt attól tartott, hogy a meddő hadjárat a magyarokat, kik méltán félhettek a török bosszujától, a szultánnal való megegyezésre fogja ösztönözni.34 A zűrzavarban, az első pillanatban vett gyászhirek lesujtó benyomása alatt végzetes lépésre határozta el tehát magát. Meg akarta félemliteni a magyarokat s Perényi Pétert, az ország leghatalmasabb főurát, október 10-ikén Esztergomban elfogatta. A táborban levő magyar urakra ez bombaként hatott; futottak haza mindnyájan s a németek közt senki sem érzé magát többé biztonságban. Thurzó Elek, a különben is beteg királyi helytartó, ez állásáról le akart köszönni, s galgóczi erős várába huzódni. A rémület elhatott a messze Erdélybe s a barát figyelmeztette a királyt, milyen rossz hatást keltett Perényi elfogatása s hogy általánosan azt mondják: nincs mit tennünk, törökké kell lennünk! Ferdinánd kénytelen volt az egyes főurakat külön levélben megnyugtatni. Biztositotta őket, hogy nincs mit félniök, mert őket nem akarja bántani, s csak Perényit sujtja, ki olyan terveket szőtt, melyek az országot s az egész kereszténységet fenyegették, s hogy bünösségére nézve a „legkétségbevonhatlanabb” bizonyitékokkal rendelkezik. Pedig csakhamar kitünt, hogy Perényi ellen bizonyiték nincs s azt sem tudják, mit csináljanak vele. Perényi erélyesen védte magát a felségárulás s a törökkel való czimborázás vádja ellen, s noha évekig fogságban tartották, sem idegen, sem hazai birák elé nem merték állítani. Perényit Ferdinánd ugyanazon sorsra juttatta, mint Szulejmán Török Bálintot, fogságban tartotta, mert félt roppant vagyonától és hatalmától. Nagyon is megtollasodott, az volt egyedüli bűne, melyért öt esztendőt kellett fogságban töltenie. Végre szabadon becsátották, de alighogy börtöne ajtai megnyiltak, meghalt (Bécsben 1548 márczius 2-ikán).35 Ártatlanul szenvedett, s kortársai közt bizonyára nem ő volt a leggonoszabb.
Perényi sorsa nemcsak egyéni szempontból érdemel figyelmet. Uj korszakot jelez az a királyi politikában a magyarok iránt. A bizalmatlanság korszakát nyitja meg, azt az időt, melyben az udvar a gyanú, a félreértés, a félreismerés szemüvegén kezdi nézni a magyarokat, kiket a legteljesebb odaadás, a leghűségesebb szolgálat sem volt képes többé akármilyen kézzelfogható ráfogás ellen is védeni. Pedig épen akkor volt a király és nemzet közti legteljesebb bizalomra és egyetértésre szükség, s elfogulatlan idegenek erre komolyan figyelmeztették is Ferdinándot. Kivált az éles eszű, tisztán látó, vitéz Móricz szász herczeg s egyik tanácsosa merité ezt a tanulságot a magyarokkal való érintkezéseiből és sietett észleleteit a királylyal közölni. Figyelmeztette, hogy jövendőbeli boldogulása attól függ, ha Magyarországba helyezi át uralkodása sulypontját. Azt mondotta neki, – s irásban indokolta véleményét, – hogy a magyarokat idegen nemzet nem kormányozhatja. Ferdinánd a leghelyesebben cselekednék tehát, ha egyik fiának engedné át Magyarországot, mert a köztük lakó magyar király uralmának az összes magyarokat meg lehetne nyerni. „Igy egyesülvén a magyarok s felséged az ifjú királyt rájok bizván, minthogy a bizodalomban erő lakozik, Magyarország megtalálná utját-módját annak, hogy a törököt Buda kiüritésére birja s bár ez nehány évig csak adófizetés utján sikerülne, ez idő alatt felséged s az örökös tartományok összeszedhetnék magukat, s jobb időket adna az isten.”36
Egész politikai program volt itt kifejtve, mely egy pillanatra Ferdinándban is visszhangot keltett. Egy ideig az volt a szándéka, hogy a felzudult közvéleményt lecsöndesitse, Pozsonyban országgyűlést tartson, s ott személyesen megjelenjék, fiát, Miksát királylyá választasssa, megkoronáztassa s a nádori méltóságot is betöltse. De csakhamar mást gondolt. Összehívta ugyan a rendeket, de a királyválasztás tervét elejtette. Az országban óriási volt a nyugtalanság s az urak nem akartak a gyűlésre menni, mert attól féltek, hogy Perényi sorsára jutnak. Ferdinánd kénytelen volt királyi szavát adni, hogy senkinek sem lesz bántódása. Mindazáltal kevesen jöttek el s csak részgyűlést lehetett tartani. Ferdinánd igen meleg hangu beszédet intézett a megjelentekhez s többek közt azt mondá, hogy a rendek választása által viseli a koronát. Pénzt kért tőlük, hogy katonát fogadhasson, főleg magyar lovast, kik a török ellen sokkal hasznavehetőbbek, mint más nemzetbeliek. A rendek teljesitették óhaját s a maguk, valamint jobbágyaik terhére jó nagy adót szavaztak meg, mert a király megigérte, hogy ismét nyomatékosan folytatja a háborut.
Móricz szász herczeg.
Kranach Lukács festménye. Aláirása: MAVRITIVS DVX [SAXO]NIAE [SACRI RO] MANI | IMPERII ARCHIMARSCHA[LLVS ET] ELECTOR … LANDGRAVIVS | MAGDEBVRGENSIS ET CAE(tera). TVRRIS FORTISSIMA NOMEN DO | MINI, ADIPSAM CVRRIT IESTVS ET. EXALTBITVR. PROVERB. VIII. A kép jobb oldalán 1559 évszám és a művész jegye, a sárkány. A Grote czég reproductiója után
Joachim vállalatának gyászos vége természetesen a váradi és gyalai szerződések végrehajtását is megakadályozta. A hadjárat Erdélyre már meginditásakor a legnagyobb veszélyeket idézte fel. A király is, a szultán is a maga táborába rendelte az erdélyi segédhadat. A havasalföldi és moldvai vajdák Erdélyen át készültek Buda alá nyomulni, s átvonulásuk előreláthatólag az ország elpusztitására vezetett volna. A nehéz helyzetben az erdélyiek a baráttól várták a menekülést. Izabella királyné és a rendek egyaránt sürgetve kérték, „ragadja meg két kézzel az ország vezetését, mert látjuk, hogy főtisztelendőséged nélkül elégtelenek vagyunk az ország megtartására, s ha vállaira nem veszi a terhet, vége lesz az országnak”. Azt üzenték neki, siessen Váradról körükbe, hadak nélkül, akár csak egymaga. A barát a döntő pillanatban csakugyan megjött s kiverte a moldvai vajda gyülevész hadát, mely szörnyen dúlta a székely földet. Az erdélyiek Ferdinándtól is kértek segélyt. De a király egy katonát sem küldött védelmükre, hanem e helyett éppen ekkor kezdte a gyalai szerződés végrehajtását sürgetni s már kirendelte a díszőrséget, mely Izabellát az országból kikisérje. E végből Serédyt küldötte Erdélybe. De Izabella, a töröktől félve, elutasitotta az időszerűtlen kivánságot. Serédy a barátot kereste föl, kivel a királyné, mint minduntalan megesett, akkor is haragban volt.37 Serédy azt hitte, hogy viszályukat a maga czéljaira értékesitheti s a barátot a királyné ellen használhatja. De a barát szóba sem állt vele, mert Joachim kudarcza után a szultánt ingerelni a legnagyobb esztelenségnek látszott. Különben sem volt az ügy előkészitve s a barát most is hasztalan sürgette Ferdinándot, elégitse ki Izabellát s küldjön megfelelő sereget Erdélybe, ha birtokba akarja venni. E nélkül épen nem lehetett boldogulni, mert már a közhangulat is határozottan ellenezte a törökkel való szakitást. Ferdinánd iránt a bizalom mindinkább csökkent és szaporodtak annak az eszmének hívei, hogy Erdély elváljék Magyarországtól, s Moldva és Havasalföld példájára török felsőbbség alatt külön fejedelemséggé alakuljon. A barátnak elég dolgot okozott, hogy e törekvéseket meghiusitsa s az országgyűléssel olyan intézkedéseket tétessen, melyek legalább a status quo fentartását biztositották. Az országgyűlés megerősitette a három nemzet unióját, mindenkit halálbüntetéssel fenyegetett, a ki idegen állammal szövetkezik, s a barát kezében összpontositotta a főhatalmat, fejedelmül azonban János Zsigmondot ismerte el s a töröknek is megadta az adót. Csakhamar (1543 február 11-ikén) a gyulai gyűlésen a kapcsolt részek is a barátra bízták a legfőbb hatalmat.
Sietni kellett a szervezkedéssel, mert mindenki tudta, hogy új megpróbáltatások, új küzdelmek állanak küszöbön, s a háború, mihelyt az időjárás engedi, teljes erővel fog megujulni. A szultán a Pest elleni támadásért meg akarta Ferdinándot büntetni. Még a mult évben megüzente neki, hogy karddal megy ellene, s ezuttal nem kis ujját, hanem mindkét kezét kinyujtja, hogy birtokba vegye az egész országot. Nemcsak Ferdinándra, hanem Károly császárra is neheztelt; hajóraját Ferencz franczia király megsegitésére küldötte s a Provence partjain a török félhold a franczia fehér kereszt mellett jelentkezett. Károly császár viszont VIII. Henrik angol királylyal szövetkezett, min a pápa, minthogy Henrik időközben elszakadt a katholikus egyháztól, nagyon megütközött, s a francziákhoz kezdett hajlani. Károly körében azt mondták, hogy Pál pápa a leggonoszabb ellenség, mert francziát és törököt mozgósit a császár ellen, s hogy nemcsak franczia-párti, hanem valóságos török.38
A nemzetközi viszonyok ilyen alakulása mellett Ferdinánd, ki ismét roppant erőfeszitéssel igyekezett sereget gyűjteni, küföldi segélyre nem számithatott tehát. Hasztalan tett a német fejedelmeknek engedményeket a vallásügy terén. Egészben saját erejére volt utalva, melynek elégtelensége miatt nemcsak a támadó fellépés minden gondolatát el kellett ejtenie, hanem az ország megvédéseért sem tehetett semmit. A török egymás után vívta meg legfontosabb várait, hóditotta meg legszebb vármegyéit s hónapokon át folyó harczai közben a király egyetlen egyszer sem állt eléje, hogy diadalútját megakaszsza.
György barát branyicskai kastélya.
Rajzolta Cserna Károly
Szulejmán szultán, hogy a háborút idejében megindithassa, a telet Drinápolyban tölté s Bajazid fiával 1543 ápril 23-ikán indult Magyarországba. Erdélybe már februárban beküldé az értesitést, hogy roppant haddal jön. Egyúttal elrendelte, hogy az erdélyiek hozzá csatlakozzanak, eleségről gondoskodjanak s a moldvai és havasalföldi vajdák hadait háboritlanul átbocsássák. A rendek kolozsvári gyűlésükön tárgyalták a szultán üzenetét, s minthogy a barát nem volt jelen, nem tudták, mitevők legyenek. Elhatározták ugyan, hogy engedelmeskednek a szultánnak, de Ferdinándtól is segélyhadat kértek. E közben Izabella valóságos palotaforradalmat támasztott a barát ellen, kit azzal vádolt, hogy teljesen kizárja a kormányzásból. A rendek törvény útján minden eddigi hatalmától megfosztották a barátot s a királynénak rendelték alá. De az elhamarkodott határozatokon az események egyszerűen napirendre tértek. A barát nélkül Erdélyt már akkor utólérte volna végzete, melyet ismét az ő erős keze háritott el az országról. Helyzete rendkivül nehéz volt. Ferdinánd is felszólitotta a csatlakozásra, segélynyujtásra, hadak fogadására. Németországból irta neki: „A mig én itt időzöm, te tégy meg az ország javára és védelmére mindent, a mit bölcseséged és rengeteg tapasztalatod a rád bizott országrész érdekében szükségesnek lát, mert tudjuk, hogy te ezt nemcsak meg akarod, hanem meg is birod tenni.”39 Folyton új megbizásokat adott neki; ráhagyta a kassai főkapitány s a felvidéki városok közti viszály kiegyenlitését, naszádosok fogadását és zsoldjuknak kifizetését. Viszonya Ferdinándhoz a török előtt sem maradhatott titok, s a portáról figyelmeztették, hogy gyanu támadt ellene. Ez azonban, míg a szultán távol volt, nem lankasztotta le a barát buzgalmát. Még május elején értesitette Ferdinándot, hogy a szultán hadjárata ezúttal nem Bécs ellen, hanem a magyar terület kikerekitésére irányul, s hogy Pécset, Esztergomot, Székes-Fejérvárt akarja megvivni. Ezeket kell tehát megerősiteni, s katonával megrakni. Később ismételte, hogy Erdélyt kezére bocsátja, mihelyt Izabellát kielégiti s az országba megfelelő haderőt küld. „Isten könyörületességére, az egész kereszténység üdvére, az ártatlan csecsemők és özvegyek könnyeire, az öregek fájdalmas sóhajaira, a szerencsétlen köznép rettegésére” utalva, rimánkodott a királyhoz, tegyen meg mindent az ország megmentésére.40
Esztergom a XVI. században.
Hufnagel egykorú rajza után. Felirata: STRIGONIVM. GRAN. Ettől jobbra: THOMAS BACOTZ DE ERDVD CAR- | DINALIS STRIGONIENSIS, ALMAE | DEI GENITRICI MARIAE VIRGINI | EXTRVXIT. ANNO M. D. VII. és Bakócz Tamás bibornoki czimere; balfelől: Oláh Miklós érsek czimere és DOMINVS DET NOBIS ET PACEM jelmondat. Brawn idézett művéből
Ferdinánd királyban nem hiányzott az akarat, a buzgalom, s fáradhatatlanul dolgozott hadak gyüjtésén. De minden igyekezete kárba veszett, s az ország védtelenűl állt a szultán óriási serege előtt, ki eszéki táborából első sorban a délvidéket, a Duna és Dráva melléki várakat vette meg. Még mielőtt megérkezett, nagyobb török had tört be Szlavóniába, hol több várat és Csázma városát elfoglalta.41 Az eszéki táborból a szultán a ruméliai beglerbéget Valpó megvételére küldte, maga pedig Siklóst ment ostromolni. Mindkettő igen erős vár, Perényi tulajdona, ki sokat költött és nagy gondot viselt rájuk. Mióta azonban Perényit fogságra vetették, e várak magukra maradtak, s könynyen zsákmányul estek az ellenségnek. Valpóban Árky Mihály kapitány hetekig vitézül ellenállt ugyan, de semmi reménye sem levén a fölmentésre, június 23-ikán megadta magát. Siklós július 6-ikán42 került a szultán birtokába, ki innen Budára ment, hová hajón szállittatta hatalmas tüzérségét. Július 22-ikén a szultán már Budán volt s e ténynyel az erdélyieknek is számolniok kellett. A barát a maga módja szerint igyekezett a török vészt a tiszai részekről és Erdélyről elháritani. Minthogy Ferdinánd nem segitette, közvetlenül az ellenséghez fordult, kivel mesterileg tudott bánni. Ismerte a szultán gondolkodásmódját s becsvágyát s midőn befizette az adót, megüzente neki, hogy Ferdinánd országai szintén szivesen fizetnének adót, ha békén hagyná őket. Sőt Morvába és Sziléziába is beküldte embereit, hogy ez országokat rávegye, ajánljanak adót a szultánnak. „Ezt azért tettem, – irta Ferdinándnak, ki e lépését nagyon zokon vette – hogy a haza megmaradt részeit s a szomszéd országokat a pusztulástól megóvjam.”43 Egyszersmind sürgette a királyt, kössön békét a szultánnal, s ha már a drávamelléki várak Pécscsel, Péterváraddal, melyek szintén török kézre kerültek, elvesztek, legalább a megmaradt országrészről háritsa el a veszedelmet. Ferdinánd azonban nem hajtott szavára, hanem utasitotta, csatlakozzék hozzá vagy legalább támadja meg a törököt. Ez azonban Erdélyre végcsapást mért volna, s a barát nemcsak nem teljesité a király képtelen kivánságát, hanem eleséget küldött a szultán táborába, s ezzel tényleg meggyőzte Erdély hűségéről. A török csakugyan nem bántotta Erdélyt és a tiszai részeket, hanem egész erejét ama városok és vidékek ellen irányozta, melyek megtámadását a barát már hetekkel azelőtt jelezte a királynak. Megvédésükre azonban semmi sem, vagy alig valami történt. Pécsről a török közeledtével a csekély őrség a püspökkel és káptalannal együtt elfutott s az ország egyik legnagyobb városa kardcsapás nélkül jutott az ellenség kezére. Budáról a szultán Esztergom vivására ment. A vár megerősitésére Várday érsek töméntelen pénzt költött, de az őrséget maga a király tartotta és fizette. Valami 1500 idegen zsoldos volt benne Lascano és Salamanca kapitányok alatt, kik kellően fel sem voltak készülve, mert csak későbbre várták az ellenséget. Komáromból 40 naszád sietett ugyan a vár segitségére s szét is verte a török flottát, melynek parancsnoka elesett.44 A védelem azonban kezdettől fogva lanyhán folyt, sőt az egyik várnagy vagy főbb tiszt titkos egyetértésben állt a törökkel s maga jelölte meg a vár gyönge pontjait.45 Így augusztus 10-ikén Esztergom vára is a töröké lett, miközben egyes csapatosztályok a Rábaközt dúlták s több kis várat megvettek. Augusztus derekán Tata ellenállás nélkül megadta magát s a fősereg Székes-Fejérvárt támadta meg. A fontos és erős helyet Varkocs György vezetése alatt spanyol, német és magyar őrség egy ideig nagy elszántsággal védte, úgy, hogy a török kénytelen volt rendszeres ostrom alá fogni. Szeptember 1-én azonban a sürű köd védelme alatt az ellenség meglepte s hatalmába ejtette a külvárosokat. A roham váratlanul történt s a védőket készületlenül találta. De azért vitézül ellenálltak, mi közben a polgárság a vár kapuit elzárta, s igy nem volt hová visszavonulniok a roppant számmal beözönlő ellenség elől. A künn rekedt védők Varkocscsal együtt mind elestek. Másnap, szeptember 2-ikán a polgárok ösztönzésére a vár is megadta magát.46 Még az ostrom közben Ulema bég Pápa megvételére indult, honnan Ungnad, a német hadak vezére, egyes magyar urakkal megfutott. De a lakosság a „rossz, toldozott, támogatott palánkot” mégis megvédte s Ulema rövid harcz után a Kemenesaljára vonult s azt dúlta fel.47
Esztergom vára a Duna felől.
Hufnagel egykorú rajza után. Felirata: STRIGONIUM. GRAN. Ugyanonnan
Fejérvárról, hol mint a többi megszállt helyeken nagy őrséget hagyott, s az erőditmények jó karba helyezéséről gondoskodott, a győztes szultán Budára tért vissza. Diadalait azzal akarta betetőzni, hogy a meghóditott részek nemeseivel a Rákoson országgyűlést tart. Ez ügyben érintkezésbe is lépett a baráttal, de a terv kivihetetlen volt, mert Török Bálint esete után senki sem mert volna török területen tartandó gyűlésre elmenni. A szultán nem is foglalkozott tovább az eszmével, hanem haza indult s csak Rusztem nagyvezért hagyta tetemes haddal az országban, hogy Ferdinánd esetleges támadásával szembe szállhasson.
A király végre mégis csak jelentékeny sereget hozott össze, de olyan időben, midőn a nagy várak már mind elestek. A késedelem nem rajta mult s augusztus elején, mikor még maga készült a sereg élére állani, hogy személyes jelenlétével öntsön bele lelket, azt hitte, hogy Szent-Bertalan napján (augusztus 24-ikén) a tábor együtt lesz.48 De csak szeptember közepén összpontosult Győr alatt valami 40,000 ember. A magyar urak szintén nagy számmal jelentek meg, köztük Zrinyi Miklós, Báthory András, Verbőczy Imre (István fia), Bakics Péter, kiknek csapatai már előbb kisebb-nagyobb harczokat vivtak a szerteszét kóborló törökkel, tatárral. A győri sereg azonban leginkább csehekből, morvákból, az örökös tartományok zsoldosaiból állt, kik, mihelyt megtudták, hogy a szultán Budáról távozott, bejelentették Ferdinándnak, hogy ők sem maradnak tovább s csupán 10,000 embert hajlandók az országban hagyni. A királyt kétségbe ejtette hadainak ez engedetlensége. Hamarjában tanácskozásra hivta Pozsonyba a magyarokat. De ezek az idegen had távozását nem tudták megakadályozni, s a had eloszlott a nélkül, hogy a törökkel megvivott vagy az ország védelmére bármit is tett volna.
Igy tehát a király befejezte a hadjáratot, mielőtt megkezdte volna. A török aránylag csekély erőködéssel és áldozattal kikerekitette az 1541-ben szerzett területeket; Buda körül hatalmas védelmi övet vont, s ezzel végleg biztositotta magának a magyar főváros birtokát. Ettől kezdve hosszú, nagyon hosszú ideig Buda visszafoglalásának eszméje nem szerepel többé a magyar király politikai és katonai számitásaiban.