Beszterczebánya a XVII. században.
Egykoru metszet után, Gualdo Priorato „Continuazione dell’ historia di Leopoldo Cesare” (Bécs, 1676.) czimű munkájából.
SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE
A beszterczebányai országgyűlés. Az idegen hatalmak követei. A lengyel követ a béke mellett. XIII. Lajos politikája. Az ulmiszerződés. A franczia követ békeajánlata. Laminger Beszterczebányán. Ferdinánd biztosai. Collalto császári követ büszke fellépése. Távozása. A szövetkezett rendek követei. Alkudozások Frigyes cseh királylyal. Dohna Ábrahám. Bethlen optimizmusa. A porta tárgyalásai Frigyessel. Állásfoglalása a magyar ügyben. A Bethlen kivánta irásbeli biztosítékok. Az országgyűlés tárgyalásai. A rendek szövetséglevele. Pázmány levele az országgyűléshez. Vallásügyi határozatok. Repressalák a katholikus egyház ellen. Az egyházi javak kérdése. Adóügyi intézkedések. A hátralékok ügye. A hadviselés által kivánt áldozatok. Bethlen Gábor királylyá választása. A koronázás kérdése. Bethlen a nyugati határ felé indul. Nyitra ostroma. Bethlen Haimburg előtt. A dunántúli foglalások. Dampierre lakompaki győzelme. Horvátország és Stiria megszállásának terve. Dampierre Pozsonyt ostromolja. Halála. A császáriak visszavonulása. A porta támogatásának értéke. Vácz török kézen. A fejérhegyi ütközet. A vereség hatása Bethlen terveire. Kőszeg elfoglalása. A békealkudozások előjei. A franczia követek közvetítő ajánlata. A haimburgi békealkudozások. Esterházy Miklós főbiztosi küldetése. Ferdinánd nyilatkozata Bethlen ellen. A nagyszombati országgyűlés. Az adó lanyha behajtása. A nemesi felkelés kérdése. A haimburgi tárgyalások folytatása. A czimkérdés. Fegyverszünetek. Az udvar igéretei. Vácz elfoglalásának befolyása a tárgyalások menetére. A szövetségesek követei a nagyvezérnél. A császári követ tevékenysége. A porta kimondja Bethlen Gábor megsegítését. Az athnámé kérdése. Bethlen tárgyalásai a tatár khánnal. Ferdinánd legvégső ajánlatai. Ferdinánd nyilatkozata a titkos tanácsban. A német hadak behozatalának feltétele. Az alku meghiusulta. A békehangulat terjedése az országban. Forgách Zsigmond elszakad Bethlentől. Péchy Simon gyanus magaviselete. A Thurzók. Bethlen állhatatossága a nehéz helyzetben
E külömböző tárgyalások szálai egybefonódtak a beszterczebányai országgyűlésen. „Nyilván lehet az nemes országnál – irta Bethlen ez országgyűlésről – nem hogy az mi időnkben, de még az boldog emlékezetű eleink és atyáink idejében is, ritkán emlékezhetni arra, hogy mind ennyi sok felől való követségek nehéz és nagy dolgokról való tractatusokkal és idegen nemzetségekkel condecoráltatott gyűlés celebráltatott volna.”1 A római császár, a franczia, a lengyel királyok, a szultán, Erdély és a Pfalzi Frigyest támogató rendek követei jelentek meg Beszterczebányán. A pozsonyi fegyverszünet emelte Bethlen tekintélyét, sok függött attól, hogy mire határozza magát a fejedelem, ki nagy sikereinek kivivása után pihent s erőben gyarapodott.
Az idegen követek a béke és háború kérdését feszegették. III. Zsigmond követe, Dambroviczai Firley Miklós, június 26 án tartott beszédében a békét ajánlotta a magyar rendeknek. Kérte, hogy hagyják el a szőrszálhasogatást, s bizzák az időre panaszaik elintézését. De a lengyel király neve nagyon népszerűtlen volt a rendek közt, noha Zadorski Szaniszló a Pozsonyi országgyűlésen eléggé igyekezett urát mentegetni Homonnay betörése miatt. Csakhogy senki sem hitte el Zsigmond jóindulatát Magyarország iránt s most annál kevésbbé, mert Beszterczebányára hozták a kozák foglyokat, kik a Zsigmondtól Ferdinándhoz küldött sereghez tartoztak. Ez a sereg Árvamegyét pusztitotta, mielőtt rendeltetése helyére ért. Bethlen ezért erősen megdorgálta a lengyel követet; midőn július elsején Firley kivonult a császári követek fogadtatására, Bethlen visszaküldötte szállására, a hol mintegy fogságban volt.2
Pedig szeretett volna szabadabban mozogni, hogy izgassa a katholikus pártot Bethlen ellen, a ki a portát annyira ösztönözte Lengyelország megtámadására. Zadorski is izgatta a rendeket Pozsonyban, mutogatva Bethlennek Szkenderhez irt levelét, melylyel a fejedelem törökösségét bizonyitgatta. Zadorski Bethlen szerint „sokaknak elméjét megtántoritotta”,3 a mi azonban nem igen látszott meg az országgyűlés határozatain. Valószinüen Firley is követte Zadorski módszerét, de bizonyos, hogy ép oly kevés eredménynyel távozott Beszterczebányáról, mint elődje Pozsonyból.
XIII. Lajos követe is a békét ajánlotta Bethlennek. Nem volt-e különös, hogy a franczia király a Habsburgok helyzetén könnyiteni akart? XIII. Lajos udvarában a németországi eseményekkel szemben oly politika érvényesült, melyet a katholikus befolyás s a franczia hagyományok egyezményének tekinthetünk. A katholicismus tökéletes veresége Németországban sértette volna a franczia udvar érzelmeit és érdekeit; XIII. Lajos nem akart katonai segitséget adni Ferdinándnak, de szerette volna visszaszoritani a protestantismust s egyszersmind ártalmatlanná tenni Ferdinandot. Ezért szánta el magát a békeközvetités munkájára. Angoulême herczeget, IX. Károly természetes fiát, bizta meg a Németországba küldött követség vezetésével. A követség munkájának köszönhető a július 3-iki ulmi szerződés, mely úgy intézte a dolgokat, hogy a liga bátran megtámadhatta Csehországot, a nélkül, hogy az unio háborgatásától kellett volna tartania, ellenben a pfalzi választó területe nem volt megvédve a spanyol csapatoktól.
Beszterczebánya a XVII. században.
Egykoru metszet után, Gualdo Priorato „Continuazione dell’ historia di Leopoldo Cesare” (Bécs, 1676.) czimű munkájából.
Frigyes veresége mintegy következménye volt az ulmi szerződésnek. A franczia követség nagyon is belemelegedett a közvetités munkájába s szinte többre becsülte a feladat sikerének dicsőségét, mint a franczia érdekek megőrzését.4
Angoulême herczeg Bethlenhez is küldött követet. Sigogné a herczeg nevében azt ajánlotta Bethlennek és a rendeknek, hogy térjenek vissza Ferdinánd hűségére. Bethlen s a rendek nagyon szivesen fogadták Sigognét, nem akarták egészen elkedvetleniteni a herczeget s megemlékeztek arról, hogy Magyarországnak franczia vérből származott nagy királyai is voltak. De sajnálták, hogy Sigogné csak augusztus első felében érkezett Beszterczebányára, a mikor már késő volt a békét ajánlani.5
A béke nem is a közvetitők szép szavaitól, hanem Ferdinánd ajánlataitól függött. Az a fenyegető üzenet, melyet Bethlen a Lamingernek adott audientia után az udvarnak küldött, nem volt üres szó. A magyar csapatok a szövetségesek táborához csatlakoztak, noha a fegyverszünet nem járt le. A császárnak nem volt annyi ereje, hogy a fegyverszünet e megszegését fegyverrel torolja meg, sőt folytatta az alkudozásokat, hogy akadályozhassa Bethlent hadi ereje teljes kifejtésében.
Noha Laminger küldetésének időnyerés volt a czélja, az udvar mégis rossz néven vette, hogy Bethlen oly sokáig tartóztatja a császári követet Kassán. „Lamíngert el nem bocsátom, magammal felviszem, mert csudaképpen ejti néha szavait” mondotta Bethlen június 1-én, mikor már két hónapja múlt, hogy nála volt a követ. El is vitte magával Beszterczebányára, hová június 10-ikén vonult be. Nemcsak azért váratta idáig Lamingert, hogy a bevonulás fényét emelje. A csodaképen ejtett szavakból azt vette ki, hogy ha visszabocsátja Lamingert, az udvar nem küld majd más követet az országgyűlés megnyitására, már pedig Bethlen azt kivánta, hogy Laminger az összegyűlt rendek nevében kapjon választ a Frigyessel való béke közvetitésének kérdéséről és az udvarnak arról a kivánságáról is, hogy Bethlen túszokat küldjön Bécsbe cserében az országgyűlési királyi biztosokért ép úgy mint a pozsonyi fegyverszünet tárgyalásakor. Ha Bethlen elismeri e kivánság jogosságát, megfosztotta volna magát a pozsonyi fegyverszünet gyümölcsétől s nem úgy állott volna szemben Ferdinanddal, mint Magyarország elismert kormányzója.
Laminger június 15-ikén indult el Beszterezebányáról.6
A titkos tanács június 19-iki ülése elhatározta, hogy Dávid Pál czimzetes püspököt, Teuffel György bárót és Lamingert Beszterczebányára küldi. E követség nem volt felhatalmazva az alkudozásra. A július 3-iki gyűlésen Laminger előadta, hogy Bethlen az oka a biztosok késedelmének. A most küldött követség még nem teljes, a hiányzó biztosok meg vannak választva, de szükséges, hogy a rendek túszokat jelöljenek ki cserében az egész követségért. Ugyanekkor átadta a követ a mühlhauseni konventnek a magyar rendekhez intézett békére intő levelét. Bizonyára nem csupán a katholikusokra hatott e levél, mely arra emlékeztette a rendeket, hogy a liga el van szánva a császár védelmére s hogy a szász választó is csatlakozott a ligához. De Laminger általános fejtegetései nem voltak alkalmasak a levél hatásának fokozására. A túszokat nem adták meg a rendek, az udvarnak meg kellett elégednie a nádornak július 8-ikán kelt menedék-levelével, mely Laminger társairól s a még meg nem érkezett biztosokról szólt.7
Ezek elég sokáig várattak magukra. Collalto Raimbold gróf, Cziráky Mózes és Ferenczfy Lőrincz csak július végén érkeztek Beszterczebányára. Azt akarták, hogy a rendek tőlük kérjék az audientiát, de a rendek illőbbnek tartották, hogy Collalto és társai előttük jelenjenek meg. Collalto azzal boszulta meg a visszautasitást, hogy midőn megjelent az országgyűlésen, a Bethlennek szánt helyet foglalta el. A fejedelem türte a császári követ büszkeségét, sőt korholta azokat, a kik a követek hallatára gyalázták a császár személyét. Különben a tárgyalások eredménytelenek voltak. A rendek eleintén hibát találtak a Collaltonak adott felhatalmazásban, majd Ferdinánd második megbizólevelén is fenakadtak. Lehetetlen volt a megegyezés, mert Bethlen, a pozsonyi fegyverszünetre hivatkozva, szövetségeseinek ügyét is a tárgyalásokba akarta vonni, a császár ellenben kijelentette, hogy az alattvalóival való viszály elintézését nem bizhatja a magyar rendekre. Collalto látta, hogy nem boldogul. Miksa herczeg úgyis már Linzben volt augusztus 4-ikén, a biztosok tehát 15-ikén kijelentették, hogy az országgyűlés törvénytelen s végzései érvénytelenek.8
Collalto Raimbold gróf.
Khevenhiller id. munkájának függelékéből.
A cseh, morva, sziléziai, lausitzi és ausztriai követek szivesen látták Collalto távozását. Azért jöttek oly szép számban messze földről, hogy megakadályozzák a pozsonyi fegyverszünet meghosszabbitását, vagy Bethlen külön békéjét a császárral. Nem a maguk erejének köszönhették a sikert; láttuk, hogy minő okok hiusitották meg a császárral való alkudozást. Ily körülmények közt a szövetségesek követeinek az volt a feladata, hogy sürgessék Bethlentől a segitséget. Különösen a két Ausztria követei sürgették azt a legnagyobb hévvel, mert küldőik már az ellenség torkában voltak. Különben nem az volt a fontos, a mit a követek a nyilvános audientiákon tárgyaltak. Ez abból is látszott, hogy Frigyes és Bethlen nem elégedtek meg a követségek beszédeivel, irataival s az ezekre adott válaszokkal, hanem az országgyűlés alatt bizalmas embereiket is küldözgették egymáshoz. Bethlen hajlandó volt növelni a szövetségesnek adott segitséget, de jutalmul pénzt kivánt. Anhalti Keresztély megbizottjától, Knesebecktől, a ki már júniusban Beszterczebányán volt, annak a huszonötezer forintnak lefizetését követelte, melyet már Bornemissza János is kért az ő nevében, mikor a herczeg táborába érkezett. Midőn Knesebeck és a cseh követek igéretei eléggé megbizhatóknak látszottak, Bethlen Ványai Illést az anhalti herczeg táborába küldötte, hogy vegye át és oszsza szét az igért összeget.
Ez az igéret nem volt elég. Kovacsóczy István, Bethlen egyik titkára, július elején Prágába érkezett. Itt előadta Frigyesnek és kanczellárjának, hogy ura szeretné, ha a szövetségesek lefizetnék a Bethlennek járó háromszázezer forintot. Sőt Kovacsóczy értésére adta a prágai udvarnak, hogy ura nem is tartja elégnek a prágai nagygyűlésen megszavazott összeget. A király tanácsa azt válaszolta, hogy a háromszázezer forintot három részletben fizetik meg Bethlennek, ha seregével kiindul az országból. Frigyes érezte, hogy nem tarthatja tovább szép szóval szövetségesét. Drágaköveket s ezüstneműt zálogositott el, hogy előteremtse az első részletet. Ezzel Beszterczebányára küldötte Plessen Volradot, a ki augusztus elején átadta a fejedelemnek a százezer forintot. Bethlen örült, hogy végre a csehek is meghálálták szolgálatait, de ismételte, hogy négyszázezer forintra lesz szüksége s hogy hajlandó ez összegbe tudni a neki szánt tiszteletdijat.
Különben nemcsak a pénzről beszélt szövetségeseinek követeivel. Politikai és hadi terveket kovácsolt velük. Elmondotta nekik, hogy minő diversiókkal zavarhatná a császári seregek működését.
Beszélt a szultán segitségéről, Velencze támogatásának megszerzéséről s Lengyelország fellázitásáról. Különösen Plessennel és Dohna Ábrahámmal, a sziléziai követtel szeretett beszélgetni e dolgokról. A tudós Dohna, a buzgó kálvinista, ki részt vett a németalföldi háborúban s Oraniai Móricznak barátja volt, nagyon tetszett Bethlennek. Dohna is rendkivül nagyra becsülte a fejedelem tehetségét s buzgalmát. Sokat beszélt neki az európai viszonyokról, kedvező szinben tüntetvén fel előtte a protestantizmus jövőjét. Még szebbnek látszott e jövő, midőn Bethlen is nagy tűzzel fejtegette terveit. Phantasiája nem minden szándék nélkül kalandozott, a szövetségesek áldozó kedvét reményekkel akarta hálálni s erősiteni.9
Dohna Ábrahám.
Egykoru festmény után, Chroust Antal „Abraham von Dohna” (München, 1896.) czímű munkájából.
Különben őszinte is volt optimismusában. Mert mind bizonyosabbnak látszott, hogy a porta segiteni fogja. Illyei és Bitter Mehemet agával együtt indultak el a portáról. A csausz Beszterczebányáról Kovacsóczy társaságában indult Prágába. Frigyes július 5-ikén nyilvános audientián fogadta az agát. Mehemet kijelentette, hogy a szultán barátságába akarja fogadni a cseh királyt. A porta megtámadja a lengyel királyt, mivel a császárt segitette a csehek és a magyarok ellen.
A cseh királynak is ad a szultán hatvanezer lovast, mihelyt szüksége lesz reá. Mondják, hogy Mehemet sok ezer tallér évi adót kivánt Frigyes tartományaitól. Frigyes azt válaszolta a szultánnak, hogy lelkének nagy örömével fogadta a követet. Az adófizetés dolgát arra a követségre bizza, mely Bethlen embereivel együtt indul Konstantinápolyba. Mehemet nagyon meg volt elégedve mind azzal, a mit Prágában látott és hallott. Csodálkozott, hogy minő veszteségek érték Ferdinándot, nem értette, miként birja elviselni a császár csupán Prága városának elvesztését.
Midőn Mehemet aga július 25-ikén Beszterczebányára érkezett, már ott találta Köln János lovagot, a ki a szövetséges tartományok portai követségének vezetője volt. Július 20-ikán érkezett Beszterczebányára Juszuf aga, a szultán június 22-ikén kelt levelével. Illyei és Bitter távozása után Toldalagi kapitiha sürgette a levél megirását. Meg volt abban irva, hogy „mi Ferdinand kedvéért az méltóságos magyar nemzetet semmiképpen meg nem vetjük.” „Ha pedig magatoknak királt akartok választani” – irja a szultán a rendeknek – „az minthogy szükséges is, az tennen magatok szabadságtok törvénye és rendtartása szerint, válasszatok olyat, ki tinéktek igazsággal és az mi fényes portánkhoz igaz jóakarattal legyen és mi azzal az szent békességet megtartjuk s Magyarországot az ő királyságával együtt erős becsületben tartjuk.10
Ez volt az irásbeli biztositék, melyet Bethlen régóta kivánt. Már Illyei visszaérkezése óta tudta, hogy számithat e biztositékra s igy könnyű volt tűrnie az udvar halogató politikáját. Okos kiméletet mutatott e politika iránt, de midőn sokáig várakoztatták, elháritotta magáról a felelősséget s teljes függetlenséggel vezette az országgyűlést, mely saját szavai szerint, „császár ő felsége authoritásából is szabadosan promulgáltatott”.
Június 27-ikén kezdődtek a tanácskozások. Július 3-ikán Bethlen az országgyűlés elé terjesztette propositióját, 24-ikén a rendek szövetséget kötöttek, melyben kötelezik magukat, hogy a fejedelem mellett a szabadságért együtt élnek s halnak. A kik a szövetség ellen vétenek, azokra a pozsonyi országgyűlés 31. czikkében emlitett büntetés van kiszabva. Az oklevelet 165 aláirás és pecsét erősiti meg. Július 28-ikán a hajduvárosok kapitányai, hadnagyai, tizedesei, esküdtjei és minden rendei is csatlakoztak az unióhoz a Böszörménybe küldött Petneházy István felszólitására. Az országgyűlés végén Erdély is hozzájárult a Frigyes tartományaival kötött szövetséghez s igy Beszterczebányán kialakult a szövetségek rendszere Ferdinánd ellen.11
Csakhogy nem volt elég katonákat igérni a papiroson. Gondoskodni akart a fejedelem ellátásukról is. A pénzügyi kérdés szorosan összefüggött a vallásival. Ezen a téren a beszterczebányai országgyűlés mintegy betetőzte a pozsonyinak munkáját. Már előre hire terjedt, hogy mi a rendek szándéka. Pázmány két levelet irt az országgyűléshez, az egyiket a maga, a másikat az egyházi rend érdekében, Arra kérte a rendeket, hogy ne hamarkodják el a dolgot, hanem járjanak a törvény útján. Engedjék meg, hogy a vádlottak a törvény előtt bizonyitsák ártatlanságukat. A nádor felolvasta a leveleket, de a rendek nagy részét már a levelek szerzőjének neve is felingerelte. Igaz, hogy vádlók és birák voltak egy személyben, de azt hitték, hogy az igazság és egyenlőség elvét juttatják diadalra.
Az országgyűlés megválasztotta a vallási defensorokat. Eltiltotta a felekezetek szóbeli vagy irásbeli szidalmazását, s e tilalommal mind a három felekezetet védelmezte. Törvény erejére emelte a zsolnai és szepesváraljai zsinatok végzéseit, s elrendelte, hogy a hivek saját felekezetük papjainak fizessék a plébániai jövedelmeket.
E határozatok orvosolták a sokszor emlegetett protestáns sérelmeket. De a rendek nem érték be azzal, hogy a maguk baján segitsenek, hanem érzékenyen akarták sebezni az ellenfélt. Az egyenlőség szempontjából szükségesnek tartották, hogy a katholikus egyháznak csak három püspöke legyen, úgymint az egri, a nyitrai s a győri. Mindegyiknek kétezer magyar forint a fizetése. A többi püspök és egyházi férfiu visszatérhet az országba, hol senki sem háborgatja őket szerzeményeik vagy öröklött jószágaik birtokában. E kedvezményből ki vannak zárva a jezsuiták és azok a papok, kiket a rendek száműztek. A káptalanokra és konventekre, mint hiteles helyekre, szüksége van az országnak. De elég, ha közülök megmaradnak a vasvári, győri, esztergomi, nyitrai, szepesi káptalanok, a jászói és leleszi konventek, meghatározott számú tagokkal, a kik évi kétszáz forint fizetést húznak.
Ez intézkedések abból a feltevésből indulnak ki, hogy az állam szabadon rendelkezik az egyházi javakkal. Az elvet már kimondotta a pozsonyi országgyűlés, a beszterczebányai csak magyarázza és részletezi azt. A papok visszaéltek a régi királyok adományaival, fényűzésre s az ország békéjének zavarására forditották jövedelmeiket.
Pázmány e vádra adatokkal válaszolt. Magyarországnak, úgymond, két érseke s tizenkét püspöke van. Ezeknek összes jövedelme nem egészen hatvanezer forint. Érdemes-e tehát annyi gyűlölséggel beszélni a papság fényűzéséről?
A rendek, mit sem törődve az ellenvetésekkel, két részre osztották az egyházi javakat. Kimondották, hogy a nagyobbak, mint a korona tulajdonai, el nem adhatók s el nem zálogosithatók; jövedelmük a végvárak fentartására való. E nagyobb egyházi javakhoz tartoznak az esztergomi érsekség, a nyitrai, váczi, veszprémi, egri és zágrábi püspökségek; a szentmártoni és pornói apátságok; a sági, túróczi, csornai, fejérvári, szepesi, jászói és leleszi prépostságok s az esztergomi, győri és egri káptalanok jószágai. A többi egyházi javakat a fejedelem elzálogosithatja vagy esetleg el is adhatja a kincstartó tudtával s a nyilvános számadás kötelezettségével. A jövedelmet országos czélokra kell forditania.12
Bethlen sajnálta, hogy külömböző körülmények csorbitották az egyházi jószágok jövedelmét. A hadjárat elején sokan gazdátlan jószágoknak tekintették a papok birtokait. Bethlen már Pozsonyban volt, midőn Rákóczi János még nem bocsátotta ki kezéből Leleszt, „melyből egy nehány ezer forint ára bort, buzát s egyebet hordatott el”. 1620 elején panaszkodik Bethlen, hogy a végbeli vitézek „az papi jövedelmeket nagyobb részint magok tékozlották és költötték el az falukon, városokon, mert csak az bor és búza helyen maradhatott volna is, két hópénzt s többet is könnyen adnánk mostan abból nekik.”13 Nehéz volt a papi jószágokra pénzt kapni. Az emberek nem biztak Bethlen uralkodásának állandóságában; attól tartottak, hogy elvesztik pénzüket, ha visszatér a régi állapot.14
Mindamellett Bethlen eléggé kihasználta e jövedelmi forrást. Thurzó Imre úgy gondolta, hogy 1620-ban a fejedelem száz- vagy kétszázezer forint érőt adhatna el a papi jószágokból. Thurzó sem hitte, hogy e gazdálkodás hosszu időre fedezhetné a fölkelés költségeit, Bethlen pedig nagyon rajta volt, hogy az évi jövedelmek fokozásával rendezze állami háztartását.15
A pozsonyi országgyűlés minden portától egy mérő buzát és egy mérő zabot igért a végbelieknek, „hogy lenne az addig töngetésekre, az mig valami jobb módjával való rendelést végezhetne éppen való megfizetésekre.”16 A külömböző követségek költségére az országgyűlés portánként két forintot, a korona őrzésére pedig egy forintot ajánlott. De a java most következett. A rendek minden portára tizenkét forint dicát vetettek ki, melynek felét a földesurak tartoztak fizetni. Ez adó fizetésére nézve az országgyűlés megszüntette a szokásos kivételeket. A jobbágyokra kivetett hat forint első felét pünkösdig kellett volna behajtani, de ha a beszterczebányai országgyűlés véget vet a háborúnak, az egész adó elesik. Az 1620 márcziusában tartott s már emlitett kassai tanácskozás megváltoztatta a pozsonyi határozatot. Bethlen tanácsosai a dica fizetés első határáúl virágvasárnapját tűzték ki s elrendelték, hogy ekkoráig a földesurak a maguk erszényéből három forintot, alattvalóik helyett pedig négy és fél forintot fizessenek.17
Thurzó Imre a tizenkét forintos dica jövedelmét körülbelül százezer forintra becsülte.18 A papi jószágokhoz, a dicához s a szövetségesek segélyéhez vegyük még Homonnay és Esterházy jószágainak, továbbá a bányáknak jövedelmét, a városok taxáját, a harminczadot s a régibb dica hátralékait.19 Mind ez elég szép jövedelem volt a papiroson.
Bethlen folyvást panaszkodott, hogy nem látja az ország pénzét, s hogy a magáéból sok ezer forintot kell költenie. A bányák 1620 áprilisáig 23,000 forintot jövedelmeztek,20 a harminczad jövedelme leapadt, „mert az kereskedő emberek sem járnak,” mint a kassai kamara irja 1619 novemberében.21 A régibb dica hátralékainak s az új dicának beszedése pedig igen lassan folyt. „Én soha ilyen országot nem hallottam, sem láttam, melyben az dicát ilyen nehezen adják meg”, igy fakad ki Bethlen 1620 májusának elején. Leginkább a rovókat okolta, a kik hanyagul járnak el tisztükben s „a magok költségére nagy lopást tesznek, holott sohult semmit sem költettenek, hanem még inkább mindenütt megajándékozták őket.”22
De talán nem itt volt a főbaj. A vármegyék és városok nem akartak fizetni. Némely vármegye nem akarta elismerni a kassai tanácskozás végzéseit, Ung és Ugocsa követei szemébe mondották Bethlennek, „salvum sit az palatinusnak és uraknak ő nagyságoknak, de nem tartják abbúl magokat a nemes vármegyék, a mit ő nagyságok végeztek, mivel követek nem volt abban az végezetben.” Bethlen boszúsan visszavágott: „Salvum sit” – ugymond – „az vármegyéknek is, az Isten nyakatokat szakaszthatja, ha mind ilyen formán akartok viselkedni az urakkal, holott mostan nem némettel vagyon dolgotok, s nem annak contribuáltok, hanem magatoknak.”23
Bethlen beszéde kissé megpuhitotta a megyei követeket, de azért küldőik aligha serénykedtek az adófizetésben. Thurzó Szaniszló irja a dunáninenni végekről 1620 május közepe felé: „Az szegény végbeli vitézlő nép annyira vagyon az fizetetlenség miatt, hogy az hol hallja, hogy soldot kiáltnak, nem gondolván házával és egyéb marhájával, oda megyen, ...a végházakból szöktön szökik az vitézlő nép.”24 Pedig nem csupán a végekről kellett gondoskodni.
Bethlen megmagyarázta Knesebecknek, hogy az 1620-iki hadjáratra huszezer embert akar toborzani, de e végből 800,000 forintra van szüksége. Ez összegnek felét fizessék a cseh király tartományai, a másik felét pedig Bethlen a saját kincstárából s az ország jövedelméből kénytelen előteremteni.25
A beszterczebányai országgyűlés tehát e jövedelem fokozásához látott. Elhatározta, hogy a jobbágyok fizessék meg az 1620-ra megszavazott tizenkét forintos dica reájuk eső felét, de több adóval ne tartozzanak. Úgyis elég rajtuk a teher és nyomor a katonai elszállásolások s más bajok miatt, melyeket tűrniök kell. Hanem a földesurak a hat forint helyett tizenhatot fizessenek s ne merjék az adót jobbágyaikon megvenni. A rendek nagylelküsége kimeríthetetlennek látszott. Sok pénzt szavaztak meg s hozzá még arra kötelezték magukat, hogy táborba szállnak Bethlen, vagy a nádor, sőt még a főkapitányok vezérlete alatt is.26
Bethlen bizonyára nem minden kételkedés nélkül fogadta a törvényczikkekben megigért áldozatokat. Mert nemcsak az adózásról voltak szomoru tapasztalatai, hanem a rendek harczoló kedvéről is. Az 1619-iki harczok java részét a vármegyék nélkül küzdötte végig. Fizetett hadaival és erdélyi katonáival harczolt. Az erdélyiek zugolódtak, hogy vérüket ontják Magyarországért, míg a magyar urak otthon nyugodnak a meleg szobában. Bethlen Homonnay diadalát is a vármegyék hanyagságának tulajdonította.27
Mielőtt Collalto elindult Beszterczebányáról, arra kérte Bethlent, hogy tiz napig várakozzék; mert ez idő alatt talán új meghatalmazással tér vissza. Bethlen úgy tett, mintha várakoznék. De a tiz nap neki is sok volt, a rendek pedig még türelmetlenebbűl várták az országgyűlés végét. Augusztus 21-ikén felterjesztették a törvényczikkeket a nádorhoz, másnap a fejedelem kijelentette, hogy elfogadja a pozsonyi országgyűlésen eléje terjesztett feltételeket. Erre az országgyűlés augusztus 25-ikén Bethlen Gábort Magyarország királyává kiáltotta ki. Először Thurzó Imre kiáltotta a Vivat Rex Gabrielt.
Bethlen Gábor királyi zászlaja 1620-ból.
Egykoru metszet után.
Körirata a zászló szegélyén: EXVRGET DEVS EXERCITVVM ET DISPERGANTVR OMNES INIMICI EIVS, QVI ODERVNT EVM DELEANTVR A FACIE TERRA (így). Palm(us) 68. V. 2. A bal szegletben: SVB SPE ET PATIENTIA | DEVS ANCHORAM IACTAM SECVNDET.
A Lanfranconi-féle gyűjteménynek az országos képtárban őrzött példányáról.
Az ellenzék gyönge volt, a dunántúli főurak s a papság elmaradtak, a katholikus követek vagy a rendekkel tartottak, vagy hatás nélkül beszéltek. Voltak ugyan olyan követek, mint példáúl a győrmegyeiek, a kik a rendek előtt tiltakoztak Bethlen választása ellen. De az egyik tiltakozó majd hogy rosszul járt. Már az ablakhoz hurczolták, hogy cseh szokás szerint bánjanak el vele. A higgadtabbak megmentették a szerencsétlen tiltakozót. Pázmányt, Balásfyt s másokat a mérsékeltek nem bírták megmenteni a száműzetéstől. Csak Esterházy Miklós kapott halasztást a dunántúli követek kérelmére, mivel mégis mentegetni próbálta elmaradását. Bethlen előre látta az eredményt. Midőn április közepén a meghívó leveleket írta, arra kérte a megyéket, hogy követeiknek ne adjanak utasitásokat, mert „a mostani állapotban nem itéljük, hogy kegyelmetek oly bizonyos instructiót adhassanak követinek, melyen megmaradhatnának.” Ezzel ki akarta kerülni azt, hogy a megyéken széltiben s még idő előtt vitassák a királyválasztás kérdését. S az utasítás nélkül választott követek könnyen voltak hajlithatók a fejedelem akarata szerint.
Most elfogadta Bethlen a választást, mert a szövetségesek pénzének s igéreteinek, továbbá a rendek nagy ajánlatainak s a szultán levelének birtokában remélte, hogy megvédelmezheti királyi czimét.
De itt megállapodott. Most is ösztönözték, hogy koronáztassa meg magát. A hagyomány szerint Alvinczi ajánlkozott, hogy fejére teszi a koronát. A fejedelem erre nevetve jegyzé meg: Nem kegyelmed az esztergomi érsek. Valószinü, hogy Alvinczi azok közt volt, a kik sürgették a koronázást. Hanem Bethlen fontolóra vette, hogy e dicsőség még nagy szégyenére lehet. A visszavonulás eshetőségére gondolt. Elég volt neki a választott király czime, örült a fénynek és dicsőségnek, de nem szédült el tőle.
Bethlen Gábor magyar király.
Egykoru metszet után.
Felirata az arczkép körül: BETHLEHEM GABOR ELECT(us). REX HVNGARIAE PRINCEPS TRANSILVANIAE COMES SICVL(orum). Alúl: Gabriel Bethlehem ghecoren coninc von Hungarien Prince von Transylvanien grave von siculi etc(etera).
Ernst Lajos gyűjteményének eredeti példányáról.
E napokban örömest emlékezett meg arról, hogy husz évvel azelőtt száz tallért akart kölcsön kérni Kassán, s nem kapott pénzt. Most ha a templomba lovagolt, ruháján és lován az arany és drágakő úgy ragyogott a nap fényében, hogy a nézők szeme káprázott tőle. Meghatotta sorsának e változása. Midőn 25-ikén a templomban a Te Deumot énekelték, szeme könnybe borult.28
Nagy események készülődtek, midőn Bethlen a beszterczebányai országgyülés befejezése után seregével a nyugati határ felé indult. Az európai katholicismus egyesült ereje hátrálni kényszerité Pfalzi Frigyes hadseregét, mely a katholikus császárság hatalmát akarta megrenditeni. Anhalti Keresztély még eggenburgi táborából megirta Bethlennek, hogy ne sokáig késlekedjék, hanem siessen szövetségesei segitségére. A cseh király is remélte, hogy kedves testvérével, Gábor királylyal együtt fogja ellenségét megtámadni. De Bethlen egyelőre nem kivánkozott a cseh táborba. Ez időtájt mondotta, más dologról szólva: „Másért nem akarom magamat fogyatkoztatni.” Nagyon jól látta, hogy komoly veszély fenyegeti a cseheket, de nem hitte, hogy az ő személye s ereje sokat változtasson a helyzeten. Már pedig minek vegye magára a szégyent s a kárt haszon nélkül? A saját országában úgy is elég dolga van annak a hadi erőnek, melyet nagy nehezen összegyűjtött, nem oly gyorsan s nem is oly nagy számban, mint a hogy óhajtotta. De mivel ki akarta mutatni jóindulatát s mivel valóban segiteni is kivánt barátainak, nem fukarkodott jó tanácsokkal és aránylag elég sürün küldözgette a segédcsapatokat. A katasztrófát nem látta előre. Azt vélte, hogy a csehek bizonyos védelmi állapotban tarthatják magokat addig, a mig a török segitség vagy az európai protestantismus felserkenése s a magyar diversiók meg nem változtatják a helyzetet.
Éppen e diversiókat tartotta hadjárata egyik főczéljának. A másik s még ennél is fontosabb czélja az volt, hogy fegyvereivel érvényt szerezzen a beszterczebányai választásnak, mert addig nem érezte magát igazi királynak, a mig az ország egyes részei daczoltak hatalmával.29
Először is Nyitrát ostromolta. A Dunán innen csak ez a vár maradt Ferdinánd hűségén. Telegdy János püspök nem akart a győzőhöz csatlakozni s hasztalan tiltakozott az ellen, hogy Thurzó Szaniszló a fegyverszünet alatt akadályozta a várnak élelmezését. Már rég megunta szorult helyzetét, midőn Bethlen hadai szeptember 9-ikén a vár alá szállottak. Fél napi ostrom után Telegdy átadta a várat s örült, hogy Bécsbe költözhetett.30
Nyitra a XVII. század elején.
Egykoru metszet után.
Bethlen ekkor Érsekujváron át Nagyszombatnak tartott. Itt várta meg hadainak gyülekezését. Midőn Rhédey Ferencz, a váradi kapitány is megérkezett négyezer lóval és elég nagy számú gyalogsággal, Bethlen Pozsonynál átkelt a Dunán és szeptember 29-ikén Haimburg előtt termett. Másnap lövette a várat, október elsején pedig rohamot intézett ellene. „De a létrák rövidsége miatt lőn az fogyatkozás. Sok vitéz ember sebesedék az ostromon.” Peck Dávid, a haimburgi kapitány, az ilyenkor szokásos nagyitással azt jelentette a császárnak, hogy az ellenség vagy kétezer embert veszitett a négy sikertelen rohamban. Bethlen úgy gondolta, hogy a négyszáz főnyi német őrség nem sokáig tarthatja magát, de oly hireket hallott dunántuli csapatjairól, hogy abba kellett hagynia az ostromot.31
Mikor ugyanis a fejedelem szeptember közepe felé Nagy-Szombatnak tartott, egy háromezer emberre becsült csapatot költöztetett át a Dunán Komárom és Győr között. E csapat nagy gyorsasággal teljesitette feladatát. Elfoglalta Bethlen számára Pápát, Sümeget, Kis-Komáromot, Pölöskét, Egerszeget. Midőn Zichy Pál, Veszprém kapitánya, nem akart meghódolni, katonái kiüzték és Bethlenhez állottak. De hátra volt a nehezebb feladat. Bethlen addig nem volt igazi ura a dunántuli részeknek, a mig el nem foglalta Esterházy Miklós várait. Huszár István háromezer lovassal és Petneházy István hajduival körülfogta Lakompakot. Esterházy ereje gyönge volt az ellenállásra. Segitséget várt a Bécsujhelyben táborozó Dampierretől. Mivel Dampierrenek várnia kellett, a mig „jó módjával” hozza a segitséget, Esterházy alkudozásokkal tartóztatta Huszárt és Sennyey Gáspárt, Bethlen dunántúli generalisát. Bethlen Haimburg előtt szeptember 30-ikán értesült Esterházy ajánlatairól. Már rég nem érzett oly nagy örömet, mint amikor Sennyey levelét olvasta. Tehát kezében van az „ég alatt legnagyobb ellensége”. Most már az övé lesz Munkács vára, s most meg van törve Ferdinánd dunántúli pártja. Oly levelet akart irni a vármegyéknek, mely megrostálja a hűséget az emberekben. Sopronba akarta hivni a dunántúliakat s Haimburg elfoglalása után Bruck ellen készült, innen pedig a Lajta mellett egyesült csapataival Bécs ellen indult volna arra a diversiora, melytől sokat várt, talán Miksa herczeg előnyomulásának megzavarását. Csakhogy Ferdinánd udvara már előre gondoskodott arról, hogy a diversio ne sikerüljön. Dampierret azért rendelte Bécsujhelybe, hogy vigyázzon Bethlenre. A vitéz és hadviselt lothringiai nem kapta még meg azt a hatezer embert, melyet a Csehországba nyomuló nagy hadseregből szakitottak ki számára, de nem akarta elmulasztani az alkalmat, hogy Esterházyn segitsen. Igaz, hogy alig ezerötszáz embert állithatott szembe az ellenfél háromszor akkora seregével. De bizott katonáiban s lenézte Bethlen seregét. Meg akarta lepni a magyar tábort szeptember 30-ikán. Ez a fogása nem sikerült, mert a jól értesült Huszár István csatarendben várta Dampierre hadát. Tarródy Mátyás megkergette a Dampierret kisérő négyszáz kozákot, de egyesek vitézsége mit sem használt. A muskétások tüzelése s különösen Don Pietro Aldobrandino lovasságának hatalmas rohama következtében Huszár serege „hátraszállott,” igen sok, állitólag ezernél is több embert hagyva a csatatéren.32 Akármekkora volt a veszteség, Bethlen nem csekélyebb csapásnak érezte azt, hogy tervei fel voltak forgatva.
Dampierre ugyan visszavonult Bécsujhelybe, de Bethlen elhagyta Haimburgot október 2-ikán, hogy megnyugtassa a soproniakat, a kik nagyon tartottak Dampierre támadásától. Esterházy kivonult Lakompakból, mely ilyformán Bethlen hatalmába került, A választott király innen Kőszeg alá indult. Az 1619-iki hadjárat végén csakis a várost foglalta el. De Bográdi elvonulása után a város ujra Ferdinándé lett és Hagymásy Kristóf, a várban parancsoló kapitány ösztönzésére nem hódolt meg Sennyeynek, a ki szeptember közepén boszúból felgyújtotta a külvárost. Kőszeg városa Dampierrehez küldötte követeit, hogy segitséget kérjen tőle. A kőszegiek Dampierre táborában végig nézték a lakompaki ütközetet, látták a halottakkal boritott csatamezőt s igy megerősödtek a hüségben Ferdinánd iránt. Ez érzelmüket még inkább megszilárditotta az ötven muskatéros, a kiket Dampierre Hagymássynak küldött a várőrség gyarapitására. Bethlen tehát épp oly kevéssé boldogult Kőszeg előtt, mint Sennyey, csak a külvárosból pusztitotta el azt, a mit generálisa még meghagyott.
Batthyány Ferencz aláirása, 1612 márczius 6-ikán kelt levelén.
Olvasása: Franciscus de Batthyan manu p(ro)p(ria).
A levél eredetije az országos levéltárban.
Kőszeg alól Szombathelyhez szállott Bethlen s innen Thurzó Imrét Batthyány Ferenczhez küldötte azzal a megbizással, hogy szólitsa fel a hatalmas főurat a hűségeskü letételére. Batthyány eddig nem vett részt a felkelésben, noha ő volt az, a ki az 1619-iki országgyűlésen figyelmeztette Pázmányt az erőszakos ellenreformatio következményeire. Szivesen teljesitette Bethlen kivánságát, nejével együtt fényesen megvendégelte rohonczi kastélyában a választott királyt. Batthyány pártfoglalása jelentékeny dolog volt. Sokan igazodtak utána.
Rohoncz ura vendégével a további teendőkről beszélgetett. Bethlen Szlavóniával és Horvátországgal is éreztetni akarta hatalmát. Szerette volna megtorolni a horvátok ragaszkodását Ferdinándhoz s mily fontos lett volna reá nézve a tengermellék birtoka. Arra is gondolt, hogy a stájer földre küldi csapatait. Ez a diversio pótolta volna a bécsinek elmaradását. Batthyány jobban ismerte az emlitett vidékek viszonyait, mint Bethlen, s lebeszélte vendégét szándékáról. Valószinüleg figyelmeztette Frangepán Miklós bánra, aki táborba szállott Varasdban, hogy megakadályozza Bethlen átkelését a Dráván. Bethlen tehát megelégedve Varasd tájékának pusztitásával, az október 10-ikére virradó éjjelen elindult szombathelyi táborából, Pozsony felé sietve. Utközben értesült arról, hogy újra felé fordúlt a hadi szerencse.33
Mig Bethlen Vasmegyében járt, azalatt Dampierre megkapta a nagy hadseregtől kirendelt ezredeket, október 8-ikán e szavakkal bucsuzott el Ferdinándtól: Holnap átadom felségednek Pozsonyt. Ha isten úgy akarja – válaszolt a császár, megveregetve kedves tábornoka vállát. De Isten nem úgy akarta. Dampierre a támadókat három részre osztotta. Egyfelől a kozákok nyugtalanitották volna a várost, másfelől Collalto Haimburgon át vonult Pozsony felé, hogy a hajóhidat hatalmába keritve a külvárosokba törjön. Dampierre hajókon indult utnak katonáival s az élelmi szerekkel. A támadók éjjel akarták meglepni az őrséget. De Dampierre hajóit szerencsétlenségek érték. Világos nappal érkezett Pozsonyba. Sokkal éberebb és erősebb volt az ellenállás, semmint remélte. Hozzá még Rákóczy György csapatai is épp a támadás napján érkeztek Pozsony alá. Dampierre merész támadása a vár ellen nem sikerült. A morva gyalogság és Bethlen kék drabantjai vitézül védelmezték a várat. Dampierre maga vezette a támadást s midőn hátra fordult, hogy a tartalékot a támadók megritkult sorának kiegészitésére hivja fel, egy golyótól találva a földre terűlt. Kisérői nem birták tetemét kiragadni a hajdúk kezéből. Bethlen később átadta a holttestet a császárnak. A harcz, mely reggeli nyolcz órától délutáni négy óráig tartott, a császáriak teljes vereségével végződött. Collalto visszavonuló csapatját Petneházy István és Török István Rohraunál Bruck mellett meglepték s vagy száz embert levágtak közülök. Igen sok tiszt volt az elesettek közt.34
Dampierre a halálos ágyon.
Egykoru metszet után, a „Theatrum Europaeum” id. kiadásából.
Nagy jelentőségü volt a diadal, de mennyivel súlyosabb csapásokat mérhet Bethlen az ellenfélre, ha a Beszterczebányára küldött szultáni levél több lett volna puszta biztatásnál. Hanem miért is erőltesse magát a török nagyobb áldozatokra, mikor Bethlen és szövetségesei úgy is foglalkoztatják Ferdinándot? Sőt a helyzet alkalmasnak látszott a rég óhajtott nyereség megszerzésére. Dóczi István és Rimay János, a magyar követek, Köln Jánossal a szövetségesek követségének vezérével augusztus 27-ikén indultak el Beszterczebányáról. Szeptember 9-ikén Budára értek, „telepedvén sátorok alá az Duna parton.” Karakas Mehemed nagyon szivesen fogadta vendégeit, sőt tovább tartóztatta őket, mint maguk kivánták. Váczot követelte, mert, úgymond, a portára menő követektől remélte a vár átadását. Addig el nem bocsátja vendégeit, amig kezébe nem adják Váczot, „ő is vezére az hatalmas császárnak, mint egyike az portán valóknak, azért ő előtte kell végének szakadni Vácz állapatjának.” Ugyanekkor a Konstantinápolyból visszatérő Molard Lajos is Budán volt. A pasa tőle is elfogadta volna a várat. Sőt – úgy mondotta – szivesebben fogadja el Ferdinándtól, a jogos birtokostól, mint a felkelőktől, akik kinálják vele. Molard elhitte a pasának, hogy Dóczy és Rimay valóban abban a járatban vannak, de más külömben azt állitotta, hogy ez ügyben felhatalmazás nélkül mit sem tehet. A pasa Molard válaszát bizonyára oly formában tudatta a magyar követekkel, mintha Ferdinándtól is megkaphatná a várat. Molard jelenléte nyugtalanitotta Bethlent. Attól tartott, hogy Karakas a németnek „jó szót és biztatást” ád, ami még inkább bátoritaná Ferdinándot a küzdelem folytatására. Azért sürgette Bethlen követeit, hogy egyezkedjenek a pasával. Adjanak neki rögtön kétezer forintot, ha eláll Vácz kérésétől s hadat is ád haladéktalanul. Még nyolczezer forintot Bethlen beküldene nyolcz nap alatt. Az átadás a követek utjának befejezése után történnék meg. Hirtelenében „bátor csak hatezer kopjást” küldjön a pasa; Bethlen ezekkel együtt szeretett volna Bécs alá indulni.
Karakas Mehemed nem engedett. De mivel a portán már várták a Beszterczebányáról elinditott nagykövetséget, szeptember 25-ikén kénytelen volt tovább ereszteni vendégeit. Mikor elindultak, attól tartott, hogy a portán Bethlen kivánsága szerint intézhetik el az ügyet, s mivel a végbeli törökök egyre zaklatták, elhatározta, hogy egy csapással ketté vágja a csomót.
November 2-ikán hajnal előtt az esztergomi és visegrádi törökök a Dunán Vácz alá érkeztek. A vácziak kirohantak és „a törököt a szigeten által nyomák”. Az esztergomi bég rögtön Budára küldött segitségért. Naplemente után Karakas Mehemed is a vár alá érkezett. Háromszor üzent a várbelieknek, hogy adják meg magukat. Eleintén büszkén válaszoltak neki. „Mi is karddal övedzünk és meg akarunk benne halni” – igy hangzott a várbeliek válasza. Erre a pasa két felől lövette a várat. Az ágyugolyók átjárták a vár falait, rontották a tornyot és nagy kárt tettek az emberekben. A várban volt elég élés, lőpor, golyó s ágyú. Az őrség nem volt nagy, talán háromszáz főre rugott. De a szomszéd végekből már is érkezett segitség s még több is volt várható. Nagy baj volt, hogy az őrség háznépe a várban rekedt. Az asszonyok és gyermekek siránkozása nyugtalanitotta a katonákat; a magunk halálával nem gondolnánk, igy kiáltoztak, midőn Strucz Ferencz kapitány a kapuközben összegyüjtötte őket, de miért nem költöztette ki kegyelmed a fejérnépet és a gyermekeket? Strucz válaszát úgy értelmezte az őrség, hogy a választott király ő felsége nem kivánja a várnak halálig való védelmét. A pasa negyedszer is üzent a váczi biráktól a várbelieknek: „adják meg az várat az császár hitire, ha megadják, egy gyermek kár sem leszen bennek, hol meg nem adják, esküszem az császár kenyerére, hogy még az gyermeket is ketté vágattatom.” November 4-ikén Vácz a budai pasa kezén volt.
Bethlen árulónak nevezte a kapitányt, midőn meghallotta a vár átadását.35 Bizonyára roszszul esett Bethlennek, hogy ily módon kellett elvesztenie Váczot. Ha már el nem odázhatta átadását, mint annak idején Jenő váráét, legalább áldozatot várt a töröktől a nagy áldozatért. Kétségtelen, hogy Strucz lanyhán teljesitette feladatát. De mentségei is vannak. Hitte, hogy Bethlen nem szeretné az őrség feláldozását s alighanem hallotta, hogy mivel a vár meg nem menthető, Bethlen hirnevére nézve jobb volna, ha úgy látszanék, mintha nem a maga jó szántából adná át Váczot a töröknek.36
Az egyik rossz hirt a másik követte. Borúsnak látszott az ég Csehország felől, de mégis váratlan erővel sújtott a villám, mely a komor felhőkből lecsapott.
Bethlen mentegette magát önmaga s hivei előtt, hogy nem oka a fehérhegyi szerencsétlenségnek. Sőt – ugymond – ha a csehek vezérei az ő tanácsait követik, győzhettek volna. Egészen bizonyos, hogy e tanácsokat Bethlen nem a fehérhegyi csata után gondolta ki. Idejekorán figyelmeztette az anhalti herczeget, hogy ne engedje meg a bajor herczeg egyesülését Buquoyval, hanem verje ki az utobbit erőditett táborából, mielőtt a nagy segitség elérkezik.37 Ez igen bölcs gondolat volt, az anhalti herczeg is annak tartotta. De mivel tudta, hogy Csehország el van hagyatva s egész jövője attól a húszezer embertől függ, mely vezérlete alatt egyesült, kimélni akarta e drága hadi erőt. Körülsánczolta táborát, mint Buquoy a magáét s be akarta várni a fejleményeket. A harcz minden esetre erővesztéssel jár, de nem lehetséges-e, hogy Bethlen táborba szállása Buquoyt elszakitja a liga hadseregétől? Igy gondolkozott az anhalti herczeg. Nem az ő hibája volt, hogy Bethlen akkor közeledett a nyugati határ felé, midőn a császár s a liga hadseregei már egyesültek. A csehek szempontjából nézve a dolgot, Bethlen elkésett s az is gyengitette diversiójának súlyát, hogy nem nagy hadsereggel szállott sikra és táborba szállása után is első sorban magyarországi helyzetének megerősitése foglalkoztatta.38
A két ellenséges hadsereg egyesülése után arra kérte Bethlen az anhalti herczeget, hogy „ne adjon harczot az ellenségnek”.39 A fehérhegyi csata után „Anhaltinus és Hohenlohe rettenetes bolondságát emlitette”, mert szoros, kedvezőtlen helyen várták be az ellenséget s nem szállottak Prágába. Pedig az anhalti herczeg eléggé kerülte a csatát s jól választott helyen várta be az ellenséget, ahol úgy hitte, hogy biztosabban védheti magát mint a főváros rossz állapotban levő falai mögött. Az anhalti herczeg számitásai sikerültek volna, ha Buquoy vezeti a katholikus sereget. Csakhogy a vallásának diadalát szomjazó Miksa herczeg, a kit Tilly támogatott tanácsaival, nem engedte, hogy a hadjárat az erőditett táborokban való visszavonulással végződjék.
A magyarok futása Fejérhegynél.
Egykorú metszet után, ugyanonnan.
Bethlen nagyon meg volt elégedve az anhalti herczegnek küldött magyar lovasság tevékenységével. Ajánlotta a fővezérnek, hogy mennél erősebben foglalkoztassa Bornemisza csapatjait. Azt hitte, hogy a könnyü lovasság zaklatása nagy csaták nélkül is agyon fáraszthatná az ellenséget. A fejérhegyi csata napjáig körülbelül ötezer embert küldött a cseh táborba. A magyar könnyü lovasság nagyobb sikerrel teljesitette feladatát, mint a császáriak kozákjai. De a liga fővezérének erélye kiköszörülte az apró csorbákat. A nagy döntés napján pedig a magyar csapatok nem állották meg helyüket. A nyolczadikára virradó éjjelen a magyarok Rusinban táboroztak, a Fehérhegy alján. A sebesült Bornemisza János Prágában feküdt, helyette Kornis Zsigmond volt a fővezér. A már harmincz év óta szolgáló Gauchier ezredes vallon gyalogsággal és lengyel lovasokkal meglepte az alvó magyarokat. Iszonyú zavar keletkezett, a támadók vagy kétszáz embert vágtak le, a magaslatra menekülő magyarok nyugtalanságot és csüggedést terjesztettek a csehek táborában. Nem igaz, hogy november 8-ikán Kornis lovasai jártak elől a futás rossz példájával; de az igaz, hogy nem szereztek becsületet a magyar vitézség hirnevének. Vilmos weimari herczeg meg akarta állitani Kornist. Erre a magyar vezér latinul csak annyit mondott: „A németek futnak.” A herczeg szintén latinul válaszolt: „Nem akarok e napon német lenni, magyar leszek. Csak maradj mellettem.” Kornis egy pillanatra visszafordult, de azután tovább menekült. Menekülés közben sok magyar veszett el, egy részük a Moldva vizében lelte sirját.40
A csata sorsát aligha változtatta volna meg az a csapat, melyet Bethlen október 28-ikán inditott el Pozsonyból a csehek táborába Pécsy Simon vezetése alatt. De föltehetjük mégis, hogy emelte volna az anhalti herczeg zsoldosainak bátorságát, ha Bethlen kanczellárja majdnem ötezer kopjás lovas élén még idejekorán csatlakozik a szövetségesek hadseregéhez. Bethlen azonban későn inditotta el a segitséget, mert szüksége volt katonáira, Dampierre halála után is tartván a támadásoktól. Pécsy pedig kimélni akarta a dunántúli kalandozásban elfáradt sereget s akkor már bajos is volt eltalálni a legrövidebb útat a gyorsan Prága felé haladó cseh táborhoz. Elég az, hogy Pécsy a csata napján Prágától öt mértföldnyire jutott s másnap visszafordult, midőn megtudta, hogy Pfalczi Frigyes is elmenekült.41
A fejérhegyi csatatér.
Rajzolta Dörre Tivadar.
Talán érezte, hogy vége van a rendi világnak Csehországban s Ausztriában. Az a támogatás, melyben Rudolf kora óta a magyar protestantismust s rendi önállóságot a szomszédos tartományok hasonló törekvései részesitették, már nem volt többé. Bethlen „utálatos hireket” hallott az ország hangulatáról. „Ilyenkor kellene leginkább magatokat vitézül hazájokszeretőnek mutatni” – irja ekkor hiveinek – „de elvette, Isten szivetek bátorságát mindnyájatoknak.” Bethlenre rosszabbul hatott az általános bátortalanság, mint a nagy csapás hire. Ő is tartott a következményektől, mert különben nem vitette volna a koronát Zólyomba november 14-ikén, tehát nem sokkal a hir vétele után. De azért nem esett kétségbe. Tudta, hogy Ferdinánd nem oly könnyen forgathatja ki hatalmi állásából, s hogy bármi történjék, szegényebb nem lesz, mint támadása előtt. Terveit már kezdettől fogva nem egyedül a szövetségesek szerencséjére alapitotta, miért hagyná tehát cserbe a magyar protestantismust és miért adná fel hősi fáradsága eredményeit?
A változott helyzet hatása 1620-ban úgy sem igen volt érezhető a magyar csatatereken. Sőt nagy örömmel hallotta Bethlen, hogy Batthyány Ferencz november 17-ikén elfoglalta Kőszeg várát. Özvegy Szécsi Tamásné, a vár zálogbirtokosa, a várkerten át titkon a várba bocsátotta Batthyány embereit. Ez a csapat másnap a várost is elfoglalta. A vár parancsnokát, Hagymássyt, ki nejével és gyermekeivel a szentegyház oltáránál keresett menedéket, a győzők vasra verették s úgy küldötték Bethlenhez. Collalto ezután Sopronmegyén át Kőszeg felé indult, a minek következtében Bethlen katonái elhagyták Lakompakot és Kaboldot. Preiner, Dampierre utódja november 29-ikén Mosonra szállott, hogy visszafoglalja Magyar-Óvárt. De Petneházi István Óvár védelmére sietvén visszaverte Preinert deczember 2-ikán. Bethlen ekkor jelentéktelen nagyitással azt irta, hogy „egész Magyarországban” – Győrön, Komáromon kivül – „egy vár, egy város, egy kastély, egy falú Ferdinánd hüsége alatt nincsen.”42
S mégis hajlandónak látszott a békére, már a fehérhegyi csata előtt. Még javában dúlt a háború, midőn október elején Pécsy Simon levelet irt Esterházynak, melylyel ura nevében meg akarta inditani az alkudozást. Mintha Bethlen ezzel akadályozni kivánta volna a császáriak előrenyomulását. A császár Esterházynak azt izente, hogy Bethlen adja át az országot s azután alkudozzék.43
De ugyanekkor az alkudozás gondolata oly formában merült fel, hogy az udvar vissza nem utasithatta. XIII. Lajosnak Bécsben tartózkodó követei megsokalták Ferdinánd sikereit. Azelőtt a császár érdekében közvetitették a békét, most, hogy a bajor herczeg oly veszedelmes gyorsasággal haladt előre, szerették volna a közvetités munkájának folytatásával megállitani utját. Egyebek közt attól is tartottak, hogy a császári fegyverek teljesen megtörik Bethlen hatalmát. A francziák ezt meg akarták akadályozni a békeszerzés szine alatt.
Bethlen a Beszterczebányára küldött Sigognét oly válaszszal bocsátotta el, mely reményt adott az alkudozások folytatására. E válaszra hivatkoztak a franczia követek október 7-ikén, midőn fölszólitották Bethlent, hogy a háboru veszélyeire gondolva, üzenje már meg, hogy hol és mikor akarja hallani tőlük a császár elhatározását. Bethlen erre kinyilatkoztatta, hogy szivesen látja a francziákat. Angoulême herczeg megkérdezte a császártól, hogy mi a szándéka. Ferdinánd azt felelte, hogy miniszterei tudatni fogják akaratát a herczeggel. A miniszterek meg is jelentek Angoulême herczeg lakásán, hanem inkább Bethlen hitetlen s állhatatlan jellemével foglalkoztak, mint sem az alkudozások meginditásával. De mivel látták a herczegnek kedvét a béketárgyalásokra, nem akarták megakadályozni utazását. Ulm kijelentette, hogy ő felsége hajlandó volna meghallgatni Bethlen ajánlatait, ha az erdélyi fejedelem nem ártaná a csehek ügyét a tárgyalásokba. Október 18-ikán Angoulême, Béthune és Preaux Pozsonyba érkeztek. A magyarok örültek, hogy vendégeik „elég nagy gazdagsággal és frissen vadnak”. A francziák is nagyon meg voltak elégedve a fényes fogadtatással. Jelentésükben szükségesnek tartják megjegyezni, hogy a magyarok udvariasságában, melylyel XIII. Lajost akarják megtisztelni, nincs semmi barbárság. Angoulêmenek az a kijelentése, hogy a franczia király közvetitése elegendő biztositéka volna a béke tartósságának, nagy hatást tett Bethlen környezetére, mely oly kevéssé bizott a spanyol udvartól függő Ferdinánd igéreteiben. De a hatás nem volt oly mély, hogy Bethlent eltántoritsa Beszterczebányán kifejtett nézeteitől. Megmaradt a mellett, hogy csak általános békét köthet, mely a csehek ügyét is magába foglalja. Midőn Angoulême Bécsben átadta Bethlen ajánlatait, három hétig várakoztatták a feleletre s csak november 17-ikén adták át neki Ferdinánd válaszát.44
Alig kell mondanunk, hogy Ferdinánd a fehérhegyi csata után nem volt hajlandó egybekapcsolni Bethlen s a csehek ügyét. Negyvennapi halasztást kért a francziáktól, hogy ez idő alatt megkérdezhesse házának barátjait a Bethlennel való kibékülés dolgáról. A bajor herczeg s a birodalmi választók irásbeli nyilatkozatai körülbelül ugyanazt mondották, mint a mit Ferdinánd tanácsa úgy is tudott. A helyzet nem volt érett a békére. Remélhető volt-e, hogy Bethlen feladja mindazt, a mit el akartak venni tőle? S nem látszott-e tanácsosabbnak kicsikarni tőle a nagy engedményeket a fegyver erejével? Másrészt az udvar vissza nem utasithatta XIII. Lajos követeinek ajánlkozását s arra is gondolt, hogy a terhes és bizonytalan háboru esetleg a török beavatkozáson végződhetnék. De reménye és önérzete erősebbek voltak aggodalmainál s ez meg is látszott eljárásán.
S épp ez eljárás okozta, hogy Bethlen nem sokat várt az udvar ajánlataitól. Neki az egész alkudozás inkább csak arra volt jó, hogy békés szándékát mutassa, hogy biztos értesülést szerezzen az udvar engedményeinek természetéről és hogy időt nyerjen végleges szándéka kimondására.
Nagyon nehezen indultak meg a tárgyalások. Az a negyven nap, melyet az udvar a szövetségeseivel való tanácskozásra kért, deczember végén már elmúlt s a két fél biztosai még sem találkoztak. Bethlen egy ideig ragaszkodott az általános béke gondolatához, majd teljes fegyverszünetet kért az alkudozás idejére. Az udvar nem akarta Bethlent a hosszú pihenés áldásában részesiteni. Csak tizenkét napi fegyverszünetet engedett a tárgyalás kezdetétől számitva s ezt is csak arra a területre, mely az alkudozások szinhelyétől egyrészt Bécsig s másrészt Nagy-Szombatig, Bethlen tartózkodása helyéig terjed. A császár nem akarta magyar területre küldeni biztosait. Eléggé szégyelte, hogy 1620-ban Beszterczebányára, sőt Kassára kellett küldöznie követeit. Bethlen pedig Bécset vagy a távol eső Bécsujhelyt nem tartotta az alkudozás illő helyeinek. Bruckban a pestis dühöngött s igy a felek a határszéli Haimburgban egyeztek meg. Bethlennek a császár követei ellen is volt kifogása. Mint a pozsonyi fegyverszünet előtt, most is tiltakozott a magyar biztosok kiküldése ellen. Különösen Esterházy miatt haragudott, a ki a beszterczebányai országgyülés határozata alapján száműzött volt. De Ferdinánd azt felelte, hogy ő épp oly szabadon választhatja megbizottjait, mint Bethlen az övéit. Ezzel el volt háritva az utolsó akadály.45
Nem sokat igérő előszava volt a haimburgi tárgyalásoknak a császárnak deczember 11-ikén kelt oklevele, melyben Esterházy Miklóst magyarországi főbiztosnak küldi ki a lázadók fékezésére s a hű alattvalók vigasztalására. Még kevesebb jóval biztatta Bethlen táborát a deczember 10-iki császári rendelet. Ferdinánd ebben védelmezi eddigi kormányzásának alkotmányosságát, majd kemény itélettel sujtja Bethlen egész pályáját s megsemmisiti a beszterczebányai választást. Sőt a magyarországi fejedelem czimét is elveszi a Beszterczebányán választott királytól.46
II. Ferdinánd pecsétje.
Császári koronás kétfejü sas mellén nyilt koronával fedett négyes pajzs 1. mezeje hétszer vágva, a 2-ban a cseh oroszlán, a 3-ik hasított mezőben az osztrák és a burgundi pólyák, a 4-ik négyelt mezőben Castilia és Leon váltakozó czímerei: a torony és oroszlán. A pajzsot az aranygyapjas rend jelvénye köríti.
A körirat: FERDINANDVS • II. D(ei) • G(ratia) • EL(ectus) • RO(manorum) • IM(perator) • SE(mper) • AVG(ustus) • GERMA(niae) • HVNG(ariae) • BOHEM(iae) • (e)TC(etera) REX • ARCHID(ux) • AVST(riae) • DVX BVR(gundiae) • (e)TC(etera) CO(mes) • TYR(olis) • (e)TC(etera).
Az országos levéltár eredeti példányáról.
Bethlen sem úgy viselte magát, mintha a békére készülne. Személyes felkelést hirdetett s egyszersmind országgyűlést hivott össze Nagy-Szombatba 1621 január elsejére. E gyűlésnek az volt a rendeltetése, hogy határozataival sulyt adjon a haimburgi biztosok követeléseinek. Egyszersmind tanácskoznia kellett a fegyveres védelem módjáról.
A gyűlés külső története is mutatja az idők nagy változását a beszterczebányai napok óta. Január 12-ikén kezdődtek a tanácskozások, de tiz nap múlva félbe szakadtak. A követek az élelmi szerek hiánya miatt a városból a táborba vonultak. Midőn január 25-ikén, a haimburgi alkudozások megnyiltával, Bethlen folytatni kivánta a gyülésezést, az északkeleti részek követei nem akartak rögtön engedelmeskedni. Csak a fejedelem mind komolyabb hangon ismételt parancsainak engedve jelentek meg február elsején Nagy-Szombatban, de február közepe után a gyűlés végkép eloszlott s csak kevesen maradtak a fejedelem körül.
Szóval a rendek nem akarták elviselni a gyülésezés kényelmetlen terhét. Képzelhetjük, hogy minő készséggel viselték a nagyobb terheket.
Szépen hangzott az a beszterczebányai határozat, hogy a nemesek kivétel nélkül portánként tizenhat forint adót tartoznak fizetni a magukéból. Hanem a valóságban a kivételek nem voltak ritkák. A fejedelem vagy a megyék az adó elengedésével jutalmazták a legkülönbözőbb szolgálatokat. Dóczy István fel volt mentve konstantinápolyi követsége fejében, a nádor jószágaira eső adót fizetésébe számitották, a vármegyék tartozások törlesztése vagy másféle czimen elengedték egyeseknek az adót. Bethlen neje is osztogatott ily kegyeket. Jelentékenyen csökkentette az adó jövedelmét Bethlennek az a rendelete, melyben Thurzó Imrének elengedi a földesuri adót összes jószágai után a roppant vagyonu főúr „fáradságos és gondos sok szolgálatjának jutalmáért”.
II. Ferdinánd aláirása 1619 deczember 17-ikén kelt okiratán.
Olvasása: Ferdinandus mp.
Az irat eredetije az országos levéltárban.
Barsmegye 1620 októberi s novemberi gyűlésein Lipthay alispán ismételten emlékeztette a nemeseket, hogy az adó első felét már meg kellett volna fizetniök. Bethlen s a kincstartó parancsai nyomósabbá akarták tenni az alispán figyelmeztetését. De mind hiában. A megye azt határozta, hogy most nem fizethet, mivel személyesen felült, de ha visszajő, más megyékhez fog alkalmazkodni.
Pedig a személyes fölkeléstől is elmaradtak a nemes vármegye egyes tagjai. Némelyek pedig rövid idő mulva haza tértek a táborból. Barsmegye nem akart telekkatonaságot adni, mivel Nyitra sem adott s midőn Lipthay parancsára a szolgabirák mégis csak összegyűjtötték a hadat, a vármegye arra kérte a nádort, hogy küldje vissza katonáit.
A nagyszombati gyűlés határozatai mutatták, hogy nem csupán Barsmegye unta meg a nagy mozgalommal járó áldozatokat. A rendek csak tizezer forintot igértek onnét hazúlról a hadakozásra – mint Bethlen irja „de úgy, hogy őket fejenként haza bocsássam; sőt az tractatus eventusára se marassszak senkit itt közülök, se urat, se nemes embert, hanem minden vármegyéről hadnak egy-egy ágenst itt, s magam maradjak itt az tizezer forinttal tartsak hadat”. Erre, mint Bethlen tovább irja, „az gyeplőt nekik vetettem, és szabadságot adtam ő kegyelmeknek, hogy valamint akarják az országot dirigálni, lássák, valamikor el akarnak menni, én nem tartóztatom, de én is ezt hitem szerént mondom, hogy valamely nap kegyelmetek országul megindúl, s haza oszol, én is alá ballagok, tovább én sem szamárkodom senkinek”. A rendek aligha hitték, hogy Bethlen ott hagyja őket hadastúl, de mégsem merték egészen elkedvetleniteni. Február 6-ikán kétezer lovast és kétezer gyalogot szavaztak meg két hónapra, de ez ajánlatot föltételekhez kötötték. Az első az volt, hogy Bethlen bocsássa haza az urakat és nemeseket a porta-szám után való gyaloggal együtt. A másik az, hogy a lovas és gyalog adásból mentes senki sem legyen, hanem a megyei ispánok a szolgabirákkal lelkiismeretesen szedjék be a felajánlott katonaságnak járó zsoldot. Végül elégedjék meg a fejedelem azzal, hogy minden vármegye egy-egy személyt hagy Nagy-Szombatban a haimburgi alku előmozditása végett.
Ebben a határozatban Bethlen úgy a hogy megnyugodott, valamivel nagyobb ajánlatot kivánt, de a megyei hadaknál többre becsülte a zsoldosok számára megszavazott adót. „Isten senkit reájok ne juttasson,” mondotta gunyosan a Galgóczban táborozó vármegyékről. Az egész gyűlés helyett beérte a nála maradt „agensekkel”, úgy gondolta, hogy ezek is elég nyomatékkal tolmácsolhatják a rendi felfogást, ha a haimburgi biztosoknak szüksége van az ily támogatásra.47
Január 25-ikén már Haimburgban voltak Solms, Meggau, Preiner, Esterházy és Dallos püspök, a császár követei, a franczia követség, végre Forgács nádor, Jakusith, Apponyi Pál, Sándor János és Pécsy Simon kanczellár, mint Bethlen s a magyar rendek követei. A francziák közvetitése nélkül az értekezlet hamar szétoszlott volna. A két ellenfél biztosainak érintkezése nagyon nehézkes volt. A császáriak, a deczember 10-iki rendeletre hivatkozva, egyszerüen azt kivánták, hogy Bethlen mondjon le cziméről és királyságáról. Forgácsot és társait pedig nem akarták elismerni a rendek követeinek. Bethlen követei tiltakoztak Ferdinánd rendelete s követeinek felfogása ellen. Szerették volna tudni, hogy a császáriak mit ajánlanak Bethlennek? De a követek előbb Bethlen és hivei kivánságait akarták megtudni. Szóval egyik sem akart a másik felé közeledni egy lépéssel sem. Pécsy engedett először. „Az ő ura – úgymond – elhagyja a czimet s a királyságot, noha le nem mondhat róluk,” a mi annyit jelentett, hogy Bethlen az udvarral szemben nem használná czimét s engedne valamit foglalásaiból is, ha tudná, hogy ez engedményeért Ferdinánd mivel kárpótolná s mi módon biztositaná az alkotmányos és vallási szabadságokat? De a császár biztosai nem feleltek. Február elején már lejárt a fegyverszünet s mivel a tárgyalások úgy is megakadtak, Meggau és Esterházy Bécsbe utaztak.48
Február 3-ikán visszatértek Haimburgba a február 17-ikéig meghoszszabbitott fegyverszünettel. De a titkos tanács utasitása szerint csak lassanként árulták el, hogy Bethlennek mit hoztak. Egyelőre csak annyit mondottak, hogy a császár kétszázezer forinttal kinálja Bethlent készpénzben vagy jószágokban. És a rendeket mivel kinálja? kérdezték a franczia közvetitők. Mindenek előtt Bethlen személyét kell kielégitenünk, mondották a császári követek. Pécsy tehát február 5-ikén Nagy-Szombatba utazott, hogy ujabb utasitásokat vegyen Bethlentől. A nagyszombati gyűlés bizottságának hozzájárulásával Bethlen igy állapitotta meg Pécsy utasitását: „sem ő királyi felsége nem engedhet becsületéből s méltóságából, sem a rendek régi és ujabb szabadságaikból.” Midőn Pécsy február 10-ikén visszatért Haimburgba, értésére adta a franczia követségnek, hogy ura megelégednék a Fátrán túli tizenhárom vármegyével, ha a császár teljesitené a magyar rendek kivánságait. A rendek pedig általános amnestiát kivánnak, továbbá a koronázási hitlevél, a bécsi béke s az ország szabadságának tiszteletben tartását. Hanem a császáriak, mint Pécsy irja, a rendek követeléseit csak látni sem akarták, Bethlennek pedig a „választott király czimével való élést, sem egy talpa aljáig Tiszán túl és innét eddig szakasztani nem akarnak”. Pécsy ebből azt következtette, hogy az udvar Magyarországot a spanyol iga alá akarja hajlitani, „kire isten ne bocsássa őket”.49
Márczius 2-ikán járt le a harmadik és 14-ikén a negyedik fegyverszünet. Ez idő alatt az udvar lassan haladva előre mind többet igért Bethlennek. Szerette volna a fejedelmet elszakitani az országtól; az országos sérelmek elintézését az országgyűlésre halasztotta. Ily módon azt a látszatot akarta felkelteni, hogy az alkudozások Bethlen ki nem elégithető személyes kivánságain akadtak meg. Bethlen a nagyszombati gyűlésen szerkesztett országos követelések átadásával még idején elejét akarta venni az udvar e szándékának. A harmadik fegyverszünet elején a császáriak némely magyarországi várat, háromszázezer forintot és két sziléziai herczegséget igértek Bethlennek. Márczius elsején már Szabolcs, Szathmár, Ugocsa, s a két herczegség átengedéséről beszéltek. A pénzigéretet azonban visszavonták. Márczius 12-ikén Bereget csatolták a vármegyékhez Munkács nélkül. A megyék átengedését bizonyos föltételekhez kötötték. Jószágokat és pénzt nem akartak adni. De Bethlen azt irta, hogy visszahivja követeit, ha meg nem kapja a tizenhárom vármegyét. Jakusith azonban azt sugta a „frankusoknak”, hogy hét vármegye is elég volna.50 A negyedik fegyverszünet előtt Bethlen Konstantinápolyból oly levelet kapott, mely új fordulóhoz juttatta a haimburgi tárgyalásokat. Dóczy, Rimay és Köln 1620 november 14-ikén érkeztek Konstantinápolyba. 21-ikén Ali nagyvezér átvette a követektől a harminczezer tallérra becsült ajándékot. Vácz megvételének hire 27-ikén érkezett a portára. Ez a hir igen kellemetlen módon egyszerüsitette a magyar követek tárgyalását. Elestek azok a diplomatiai cselfogások és nagy igéretek, melyek a vár átadásának elhalasztására voltak szánva, de azok a követelések is elestek, melyekre Vácz odaigérése jogositotta volna a követeket. Most ezek helyett a panaszok, vádak voltak a napi renden. Köln Hága Kornellal, a hollandi követtel s az angol követtel a nagyvezérhez ment s velük együtt arra kérte Alit, hogy büntesse meg e dolog szerzőjét, sőt szállittassa vissza a magyarokat a várba, hogy azt tőlük kapja kézhez a török, mint a vezér az előtt kivánta. Ali nagy haragot mutatott. Hitére, tisztességére hivatkozva erősitgette, hogy a dolog az ő hire nélkül esett. Valóban le is tette Karakast s helyébe Kara Mehemedet nevezte ki budai pasának, de Váczot nem adta vissza.
II. Ferdinánd haimburgi biztosainak aláirása 1621 január 25-ikén kelt iratukon.
Olvasásuk: Leon(hardus) Helfridus com(es) á Meggau, S(amuel) Breiner, Nicolaus Dallos mp. R. Graf zu Solms mp. Nicolaus Esterházy de Galanta mp.
Az irat eredetije az országos levéltárban.
A szövetségesek követeinek munkája csak ezután kezdődött. „Bethlen Gábor, a magyar király” – ezt mondották a vezérnek átadott iratukban az egy erdélyi adót adja, s mégis hatalmas császárnak két rendbeli aranytetejü zászlóját hordozzák előtte; itt pedig hét ország jelent meg nevezetes nagy és gravis követjeik által, terhes ajándékokkal hatalmas császár szerencséjére s hasznára néző mindenkori kész hadakozással kivánván lenni hatalmas császár ellenségeinek ellenségei, barátinak baráti”. Miért törődnék a szultán, fejtegették a követek, Cesare Galloval, Molard Lajos utódjával? Csak a köntöse magyar, de ő nem a magyar király követe, nem is magyar, nem is német, hanem a római pápa birodalmabeli olasz.
Adjon a porta inkább athnamét Bethlen Gábornak, a magyar, tót, horvát nemzetnek és Frigyes országainak. Ebben a hitlevélben ujitsa meg a szövetségesekkel a zsitvatoroki békét a követeknek huszonöt pontban foglalt kivánságai szerint és segitse meg Bethlent hevenyében hatezernyi tatár és tizezernyi török hadakkal.
Cesare Gallo sem nézte tétlenűl az őt „kibeszélni” akaró követek izgatásait. Vezérről vezérre kezdett járni, elbeszélte urának diadalát, a hadakozó országok leigázását, s arra kérte a portát, hogy küldje el a lázadók követeit. Az olasz osztogatta a sok aranyat, tallért s külömböző czédulákat fizetendő összegekről „s bizony dolog, hogy megérte vala sokaknak szárnyokat ez az ő enyves lépje”. Rimayék sem kimélték a pénzt, vagyis inkább a pénzbeli igéretet. A vezírek tehát válogathattak a két külömböző helyről származó adományok közt. De az 1621 február 3-iki diván határozatára nem a pénzbeli igéret, hanem a politikai megfontolás volt döntő befolyással. Az 1620-iki hadjáratban Szkender fényes diadalt aratott a lengyeleken Jassy mellett. 1621-ben a háborut folytatni kellett. Ha a porta a fehérhegyi csata után is Bethlent csak határozatlan igéretekkel áltatja, valószinünek látszott, hogy a fejedelem oly békét kénytelen kötni, mely a törökre nézve Ferdinándot nagyon kényelmetlen szomszéddá tenné a lengyel háboru alatt s után is. Az emlitett napon Ali nagyvezér – mint Rimay beszéli – minden rendeket udvarába gyüjtött s a diván elé terjesztette a kérdést, hogy Ferdinánddal, vagy a magyarokkal akarják-e megtartani a békét? A gyülekezet tagjai reggeltől fogva nem ettek, este gyertyavilágnál oszlottak el, miután kimondották, hogy a magyarokat akarják segiteni. Hatodikán Deák Mehemed pasát rendelték szerdárnak Bethlen mellé. De az athnamét nem adták meg. A mióta a szövetségesek követei Beszterczebányáról elindultak, nagyot fordult a világ. Hogyan adhatott volna a szultán athnamét oly szövetségnek, mely a fehérhegyi csata óta már felbomlott? Különben is elégületlen volt a nagyvezér a követektől átadott huszonöt ponttal. Korlát István azzal biztatta a portát, hogy a szövetségesek évi adót fognak fizetni, de erről szó sem volt a Rimayéktól beadott irásban. Általában Bethlen, mint magyar király s a hozzá csatlakozó országok inkább keresték a porta támogatását, sem mint elismerték volna fenhatóságát. Ali tehát szándékosan elhallgatta a követek irásbeli előterjesztését a február 3-iki divánban, mert – úgymond – alkudozások eredhettek volna belőle. Intette a követeket, hogy ne is sürgessék az ügyet, mert az athnamé dolgát a segitség vezetésével megbizott vezérek könynyebben és jobban elvégezhetik ott kint.51
Bethlen márczius 9-ikén este olvasta a február 3-iki divánról szóló jelentést. Nagyon megörült neki, mert már előbb is inkább Konstantinápolyból, mint Bécsből várta a megváltó szót. Igaz, hogy voltak aggodalmai. Megütközött azon, hogy Deák Mehemed pasát bizták meg a szerdársággal. A pasát e hivatalra alkalmatlannak találta, különben is Deák Mehemed régi ellensége volt, a kin nem fogott semmit, hogy most, mikor hivatal nélkül élődött, Bethlen embereinek pártfogása segitette ujra hivatalhoz. Attól is tartott Bethlen, hogy a török hadak szokásuk szerint megvárják „a kalangyának mezőben létét”. Vagy két héttel a portai jelentés vétele után a tatár khán követe Nagy-Szombatba érkezett. Viszonzásúl Bethlen április 6-ikán Harasztos Balázst küldötte a khánhoz, oly megbizással, hogy beszélje rá Galga szultánt, a khán öcscsét a segitségadásra. „Küldjön felséged” – irja Bethlen Galga szultánnak – „mi mellénk jó válogatott tizezer vitézt, oly gazdag országokban hordoznók, kikhez hasonlót soha a tatár nemzet nem látott”.52
Bethlen itt Ferdinánd császár örökös tartományaira czélzott. A Galga szultánhoz irt levél Ferdinánd hiveinek kezébe került, a kik közzé tették azt, hogy felizgassák a külföldi s magyarországi közvéleményt Bethlen ellen. Az ily vádakra a fejedelem meg tudott felelni. „Ne nézzetek uram arra” – irja konstantinápolyi követeinek – „hogy török miatt romol a keresztény, mert azok a keresztények bizony nem kimélnek minket, ha kaphatnak.”53
A mióta kezében volt a február 3-iki diván határozata, még kevesebbet bizott a császár ajánlataiban, mint azelőtt. Ötödször, sőt hatodszor is meghosszabbitotta az udvar a fegyverszünetet az alkudozások érdekében. Április 8-ikán adták át a franczia közvetitők Ferdinánd legvégső ajánlatait Bethlen biztosainak. A császár azt kivánta Bethlentől, hogy mondjon le a királyi czimről, adja vissza a koronát s az elkobzott egyházi és világi jószágokat. Ha mindezt megteszi, a császár átadja neki Oppelnt és Ratibort, Szatmárt, Szabolcsot, Ugocsát és Bereget, birodalmi fejedelemnek czimezi, százezer forinttal jutalmazza és Munkácsot beirja neki háromszázezer forintig.54
Bethlen ez ajánlatokkal nem volt megelégedve. De úgy tett, mintha elfogadná azokat. Csak lényegtelen kifogásai voltak ellenük. Más természetü akadályokat görditett az alku utjába. Márczius 24-ikén Illésházy Gáspár és Lipthay Imre, mint a Nagy-Szombatban maradt rendek küldöttei, Haimburgba érkeztek, hogy átadják a császári biztosoknak az öt pontba foglalt országos követeléseket. Ezekre az udvar csak oly általános igérettel válaszolt, melyből bajos volt ki nem olvasni azt, hogy Ferdinánd nyügnek tartja a bécsi békét s a koronázási hitlevelet. A titkos tanács ülésén Ferdinánd kinyilatkoztatta, hogy csak akkor hirdet általános bocsánatot a fölkelés részeseinek, ha német hadakat vezethet az országba s a véghelyekről szabadon intézkedhetik. Pázmány volt e megoldás föltalálója. De a magyar rendek nem nagyra becsülték a német őrségek fegyvereire támaszkodó bocsánat értékét.55
Lipthay Imre aláirása 1617 ápril 13-ikán kelt oklevelén.
Olvasása: Emeric(us) Liptay de Kisfalud vice comes co(mi)t(a)(tus) Borsiensis ma(nu) p(ro)p(ri)a.
Az irat eredetije a Magyar Nemz. Múzeum levéltárában.
Bethlen tehát hivatkozhatott arra, hogy nem az ő kívánságain múlt a béke. Mindenkép ki akarta mutatni, hogy mennyire óhajtaná az egyességet. Szivesen elfogadná a császár feltételeit, ha a török megengedné. De a porta eltiltotta a békekötéstől. Legjobb volna tehát, ha a császár most ideiglenes egyezséget kötne vele, Szent-Mihály napig fegyverszünetet adna s akkor országgyűlés erősitené meg az alkut, mert hiszen a vitás pontok elintézése úgy is a rendek dolga. Addig Bethlen megszerezné a török hozzájárulását a békéhez. Könnyű volt belátni, hogy ez a hosszu fegyverszünet jó lett volna a török segitség bevárására s Bethlen kifáradt seregének pihentetésére. Az udvar erre azt izente, hogy Bethlen adja át foglalásait s vonuljon vissza a Tisza mögé. Akkor lehetséges volna a béke megerősitését az országgyűlésre halasztani. Bethlen hajlandó volt Sopront, Nagy-Szombatot és Pozsony városát átadni. De inditványát az udvar nem vette komolyan s a haimburgi értekezlet feloszlott április 22-ikén.56
A meghiusult alku hire a csalódás érzését keltette fel szerteszét az országban, de kivált a nyugati részekben. Itt óhajtották leginkább a békét a fehérhegyi csata óta. Mindinkább gyarapodott azoknak száma, akik a küzdelem reménytelenségének érzetében elhagyták Bethlen zászlaját. A fejedelem 1621 elején nyomára jött annak, hogy sok magyar úr Buquoyval bizalmas leveleket vált. Esterházy Dánielre esett az a gyanu, hogy egyik vezetője e mozgalomnak. A nagyszombati gyűlésen vallatták a gyanusitott főurat s vallomásai alapján a rendek el is fogatták.57 De a nagyszombati gyűlés sem titkolta, hogy mennyire óhajtja a békét. Voltak, a kik nem vártak arra, hogy Bethlen is elismerje a béke szükségét. Pálffy, Bosnyák, Czobor, betegeskedés ürügye alatt elhagyták Nagyszombatot, Balassa Péter pedig Detrekőbe zárkózva visszautasitotta Bethlen parancsait.58 De még nagyobb jelentősége volt annak, hogy Bethlent Haimburgban alkudozó biztosai is cserben hagyták. Forgács márczius közepe óta csak mint nádor vett részt a tárgyalásokban, de Bethlentől már nyiltan elszakadt. Ingadozni érezte a hajót, melyre a vihar kezdetén menekült. Törődött, beteges ember volt, nem szerette volna, ha háborgatják birtokaiban s mindenek fölött nyugalmat óhajtott szerezni az országnak. Birtokait és nádori jövedelmét elég jól védelmezte Bethlen táborában, de az ország nyugalmáért semmit sem tehetett. Most úgy gondolta, hogy kötelessége a másik pártra hívja. Jakusith és Apponyi a nádor után indultak. Sőt Pécsy Simon eljárása sem volt egészen egyenes. Annyit tudunk, hogy az udvar jószágot igért neki, sőt az erdélyi fejedelemséggel is biztatta, ha az alkudozás alatt a császár érdekeinek szolgálatába szegődik. Pécsy fogékony volt az ily biztatások iránt, de nagyon nehéz volt teljesitnie az udvar kivánságát, mert élete s vagyona Bethlen kezében voltak. Valami fontos szolgálatot nem is tehetett az udvarnak, de egészen bizonyos, hogy nem úgy viselte magát, mint Bethlen kanczellárjához illett. Elég az, hogy Bethlen az alkudozások után elfogatta Pécsyt, mert „a békesség szerzésben nem igazán járt el”.59
Bethlen Gábor királyi pecsétje.
Zárt királyi korona alatt négyelt pajzs 1. mezejében a koronás hármas halomból kiemelkedő kettős kereszt, a 2-ban az erdélyi sas, jobb felől a nappal, a 3. mező hétszer vágva, a 4-ben hold s ez alatt a hét (3, 3, 1) erdélyi bástyatorony.
Körirata: GABRIEL: D(ei) G(ratia) : ELECT(us) : HVNG(ariae) : DAL(matiae) : CRO(atiae) : SCLA(voniae) : REX : TRANS(ilvaniae) : PRINC(eps) : ET: SIC(ulorum) : COMES.
A Magyar Nemzeti Múzeum levéltárának eredeti példányáról rajzolta Mühlbeck Károly.
Thurzó Szaniszló is ingadozott, sőt Thurzó Imre is. Ez lett volna a legsúlyosabb csapás Bethlenre nézve. Szerette a nagy nádor tehetséges fiát, büszkén figyelmeztette a közömbös lelküeket a gazdag főur buzgalmára s most úgy hallotta, hogy ő is megunta a küzdelmet. De Thurzóban mégis győzött a hazafi aggodalma a nyugalom vágyán és nem pártolt el Bethlentől.
A közömbösség, s az árulás növelték Bethlen helyzetének nehézségeit. S mégis állhatatos maradt, nem egyedül azért, mert a pozsonyi fegyverszünet s a beszterczebányai választás után lealázónak tartotta a haimburgi ajánlatok elfogadását. Hanem mert tartott „Babilonnak őrző fejedelmi” vagyis az ausztriai és spanyol ház szándékaitól. Tartott attól, hogy az udvar, ha szerét teheti, gyökerestől kiirtja az evangelikus statust, elrontja a szabad választást, nem hivja össze az országgyűlést, lassan-lassan kigyomlálja az uri és nemes rendet, „az községgel úgy birhat, amint akarja, példánk erre igen világos vagyon, mert ez irás szerint cselekedik mostan Csehországgal, Morvával.”60 Félelme nem volt alaptalan. Folytatta a kűzdelmet, hogy elháritsa a nagy veszedelmet.61