VI. FEJEZET.
II. Rákóczy György.

I. Rákóczy György instructiói fia részére. ll. Rákóczy György nevelése. Váradi kapitánysága. Gyulai Pál levele Sibrikhez. II. Rákóczy György jegyváltása Báthory Zsófiával. Lakodalma. Báthory Zsófia katholikus érzelmei. II. Rákóczy György fejedelemmé választása. Kormányzósága. Az Approbata Constitutio. A lengyelországi katasztrófa előzményei. Radzivil herczeg követei Rákóczynál. I. Rákóczy előkészületei. Chmelniczky Bogdán magatartása. A fejedelem halála. A lengyel királyság örökségbe kapott tervei. János Kázmér lengyel királylyá választása. Chmelniczky biztatásai. Rákóczy Zsigmond. A kozák-tatár szövetség megbizhatósága. A bécsi udvar gyanakodása. Pálffy nádor intése. A lengyel-kozák háború. Chmelniczky veresége. Svéd követség Rákóczynál. Kalandos tervek. Hadjárat Lupul ellen. Ennek kiüzetése. Politikai fordulat. A lengyel hadi szövetség. A porta elégületlensége. Chmelniczky hűséget esküszik a moszkvai czárnak. Ennek politikai jelentősége. Rákóczy kényes helyzete. Az oláhországi lázadás leveretése. Rákóczy elbizakodása. Politikai tervei. Követe Cromwellnél. Schaum követsége Stockholmba. A svéd-lengyel háború. János Kázmér elüzetése. A svéd követ Rákóczynál. A lengyelek segélykérése. Rákóczy közvetitő ajánlata. A svéd-magyar szövetség. A kozák szövetség. A porta és a bécsi udvar magatartása. Rákóczy ábrándjai a lengyel királyságról

I. Rákóczy György 1648 október 11-ikén meghalt ötvenötödik évében. A linczi béke után még sok baja volt a portával. A török a béke után is követelte a hét megye után járó évi húszezer tallért s az erdélyi adó öt ezer aranynyal való növelését. Rákóczy nem fizetett, Konstantinápolyban nagy volt a harag ellene, „rakva minden rendnek torka Székely Mózes nevével”, irja a portáról Szalánczi 1646 végén.

Az öreg Rákóczy bölcs instructiókat készitett fia számára, de tetteivel nem véste eléggé utódja lelkébe azt, hogy a portával való viszony szilárdsága talpköve az erdélyi politikának. Pedig mig e talpkő ki nem fordult helyéből, sokáig úgy látszott, mintha II. Rákóczy György is magához lánczolta volna Jahvét, csakugy mint atyja.

György tizenhetedik évében járt, midőn az utolsó iskolai vizsgálatot letette, azután külön udvart kapott, s 1640 augusztus 14-ikén váradi kapitánynyá lett. Ez nem közönséges hivatal volt. Fejedelmek iskolájának lehetne nevezni. Még Báthory István korából maradt fönn egy levél, melyet Gyulai Pál irt Sibrik Györgyhöz váradi kapitánynyá kineveztetése alkalmából. E „gyönyörüséges instructio” állandó utasitása lett a váradi kapitányoknak. „Gondolja meg” – irja Gyulai egyebek közt – „hogy két szomszédság török és német közt vagyon, az első igen hatalmas, a másik igen practicus.” És igy Váradon szűkebb körben, de néha eléggé súlyos viszonyok közt meg lehetett tanulni, hogy mikép kell vezetni az erdélyi állam hajóját a két nagy örvény mellett.

Zrinyi Miklós a költő.
Bullatz Gellért rézmetszete Thomas János festménye után.
Felirata: Sors Bona nihil aliud. | Vera Effigies illustrissimi ac Excellentissi(m)i Domini Domini COMITIS NICOLAI PERPETVI | A ZRINIO et Ostronitiae illiricorum Regnorum pro Regis Dalmatiae Maritimae hereditarii Bani Regi (így) Hungariae, Archipocomi Dalmatiae, Croatiae Sclavoniaeq(ue) Agasonum Regalium in Hungaria Praefectus | comitatuum Zaladinensis et Simichiensis Supremi Comitis sacrae Regiaeq(ue) Maiestatis Camerarii intimi | Consiliarii, Equitis Aurei velleris ac confiniorum colapianorum Praefidiiq(ue) Legradiensis et insulae drauo | Murensis Hered itariis (így) capitaneus Generalis Tur comastigis et cetera. | Quam Joannes Thomas ad vivum pinxit. Gerhardus Bouttats vniuers(itatis) Vien(nensis)sculp(tor).
A gróf Apponyi Sándor gyűjteményében levő egyetlen példányról.

De nem kell nagyitanunk az ifju kapitány gondjait. Maradt ideje a pihenésre, mulatságra s a szomszédba járásra. Igy ismerkedett meg Somlyón Somlyai Báthory András leányával, Zsófiával, s nagyon megszerette. „Ez az alkalmatosság”, mint Szalárdy mondja, „tetszett ugyan mindenképen” a fejedelemnek és nejének, de „nagyon irtóztatta elméjöket a leánynak pápistasága.” Azonban elhitették magukkal, hogy ki fog épülni belőle az ige hallgatása által és mivel a leány özvegy anyja részéről ez irányban igéret történt, végbe ment az eljegyzés 1641 júliusában. De az a „kiépülés” nem volt oly gyors, mint talán eleinte hitték. Zakrzewska Anna, a gyermekleány anyja, buzgó katholikus, a leány pedig igen „anyás” volt, és a jegyesek „bolond szeretettel” ragaszkodtak egymáshoz. De a fejedelem nem engedett, attól tartott, hogy Báthory Zsófia a maga vallására hódoltatja férjét, már pedig inkább száz fiát akarta eltemetni, semhogy „Isten tisztességének kárt tegyen”. Végre a mennyasszony és anyja megigérték, hogy előbbi igéretükhöz tartjatk magokat s igy a lakodalmat megülték 1643 évi február 3-ikán. És ez évben a fiatal asszony először élt az úrvacsorával, mi nem csekély „husvéti öröme” volt az öreg fejedelmi párnak. Hanem egy érdekes jelentésből, melyet Kemény Zsigmond szépen fölhasznált volna, ha olvashatja, világosan látszik, hogy a szegény convertitának keserű volt ez a husvéti üröm.

I. Lipót koronázása.
Egykoru metszet után. Deutliche Vorstellung mit was Herrlichkeit der Durchleüchtigste fürst und Herr Leopold Ignatius Ertzhertzog zu Osterreich etc. den 16. Junÿ in Jahr 1655. Zu Dreszburg | Zum König in Hungarn einmuhting ermehlet und darnach am 27. eius mit gewohnlichen Solemnitate gekrönet worden.
Ernst Lajos gyüjteményének példányáról.

A bécsi udvar követe, a katholizált Örsi Zsigmond, 1643 május 12-ikén ebédre volt hiva ifjú Rákóczy Györgyhöz. Ebéd fölött a vallásról vitatkoztak, a protestánsok bálványimádóknak nevezték a katholikusokat. Örsi nem maradt adós a felelettel, de észrevette, hogy Báthory Zsófia nem jól érzi magát s hogy a könnyek sűrűn omlanak szeméből. Pedig azt is fölhozták beszéd közben, hogy Báthory Zsófia jószántából communicált husvétkor, Lórántffy Zsuzsánna példája után indulva. Örsi erre azt mondta, hogy az a darab kenyér semmit sem tesz, csak maradjon az asszony szivében katholikus s gúnyolta a kenyérevés szokását, mire Rákóczy felszólitotta Örsit, hogy erről többet ne beszéljen, mert ő már nejét az igaz hitre téritette. De nemsokára kitünt, hogy a dolog nem egészen igy volt. A fiatal asszony régi fogadalma szerint pénteken és szombaton nem akart húst enni, miből pörpatvar keletkezett; az öreg fejedelem ugyanis szemére hányta fiának, hogy nem elég erélyes nejével szemben. A szombati böjtről már le akart mondani az ifju Rákóczyné, de a péntekiről nem, csak augusztus 27-ikén jelenthette Rákóczy György, hogy reá vette nejét a kivánt téritvény aláirására.¹

I. Rákóczy György atyai utasitásának első lapja.
Eredetije az országos levéltárban. Szövegének olvasását l. a kötet végén.

Midőn e nagy állami actió ily módon be volt fejezve, akkor már másfél éve múlt annak, hogy II. Rákóczy György fejedelemmé választatott. Az 1642 február 16-ára összehívott országgyűlés „egy szűvel lélekvel” mondotta ki e választást, kérvén az Istent, hogy tegye a váradi kapitányt hasznos fejedelemmé, s „ruházza föl értelemmel, okossággal, bölcsességgel, tudománynyal, fejedelmi bátorságnak lelkével, mint régen Dávidot, Salamont, Ezéchiást és a többi szent királyokat”.²

Hátra volt még a porta megerősítése. A porta nem épen jó szemmel nézte a Rákóczy-dynastia megalapitását, szokatlannak találta, hogy a fejedelem életében válasszanak utódot. „A vezér ő nagyságával” – írja az erdélyi követ urának – „igen óva kell bánnunk, mint az ért kelés olyan”.³

De ő nagysága érzékenysége a küldött aranyoktól lecsendesűlt. És nemsokára alkalom nyilt arra, hogy az új fejedelem hivatásának éljen. Midőn 1644-ben I. Rákóczy György elindúlt arra a hadjáratra, melynek eredménye a linczi béke volt, magával vitte Zsigmondot s idősebb fiát kormányzóvá nevezte ki. Nagyon csekély volt az új kormányzó önálló hatásköre. Az öreg fejedelem meghagyta neki, hogy fogadja meg mellette hagyott „expertus hiveinek” tanácsát, engedelmeskedjék anyja parancsainak s olvassa el figyelmesen „gyakori szép intő leveleit” is. Hanem azok a szép intő levelek néha ugyancsak keményen dorgáltak s a fiú levelei is olykor elkeseredést mutatnak. Kemény János évek múlva megemlékezve erről a korról, azt mondja, hogy voltak, kik elidegeníték a fejedelmet „a szegény öreg úrtól”, Úgy látszik, hogy a sugdosók elég serények voltak a viszály szításában, de azért nem akarjuk nagyon komolyan venni a kedvetlen szavakat. Néha rosszúl eshetett a kormányzónak, hogy öcscse, Zsigmond messze jár a táborban atyja mellett, ott embereket lát, különféle tiszteletben részesül, mig ő a megszokott körben marad; az atya pedig indulatosan kifakadt, ha olykor híreket hallott fiának állitólagos vagy igazi mértékletenségéről, vagy arról, hogy kormányzói hatáskörét valami csekélységben áthágta. De azért György nem volt rossz fiú, s rossz testvér sem, az öreg fejedelem pedig mogorva beszéde mellett is mind a két fiának javát egyenlően óhajtatta. Igaz, hogy fiatalabb gyermekét talán kevésbbé korholta, csendesebbnek, higgadtabbnak, gondosabbnak tartotta bátyjánál, hanem azért úgy hitte, hogy a trónörökösnek hibái, melyeket apai aggodalomból néha nagyított, az idő múltával el fognak enyészni.⁴ II. Rákóczy György kora Erdély belső fejlődésére is nevezetes. Legyen elég emlitenünk az Approbata Constitutio elkészitését. De ebben a korban mindenekelőtt a lengyelországi katastropha köti le figyelmünket előzményeivel és hatásaival együtt. Mert nem elég ismernünk magát a katastróphát, figyelemmel lehet és kell kisérnünk az elborulást is az első felhő föltünésétől a vészes tornyosulásig s a vihar kitöréséig.

Rákóczy Zsigmond aláirása 1651 október 25-iki levelén.
Olvasása: Rakoczy Sigmond m(anu) p(ro)pria.
Az irat eredetije az országos levéltárban.

És ha igy az eredetet kutatjuk, úgy láttuk, hogy I. Rákóczy György korából kell kiindúlnunk. Radzivill litvániai herczeg követei már 1643-ban jártak Erdélyben, szóba hozván azt, hogy a herczeg IV. Ulászló halála után protestáns királyt szeretne választatni s e méltóságot a fejedelemnek vagy fiainak szánta.⁵ Ez a terv tetszett az erdélyi udvarnak és bizonyos, hogy sokszor emlegették azóta mindaddig, mig IV. Ulászló 1648 május 22-dikén történt halálával elérkezett a tettek ideje.⁶ Ekkor azután igen sokoldalú diplomatiai munkásság ágazott szét az erdélyi udvarból. Dalmady István Stockholmba indult, egyebek közt azért, hogy utközben Danzigban pártot szerezzen a Rákóczy-háznak s hogy Krisztina királynővel a fejedelmet vagy Zsigmond herczeget ajánltassa a lengyel országgyűlésnek. Oxenstierna azt felelte, hogy a királynő már lekötötte szavát Kázmérnak. Ugyanekkor utaztak Mikes Mihály és Padányi Brandenburgba s Németalföldre és ez a küldetés is kapcsolatban volt a lengyel tervvel.⁷

Ez éjszaknyugati mozgolódás csak csekélység volt a délkeleti követjáráshoz képest. Kemény János jelent meg Moldvában, mert arról volt szó, hogy az eddig ellenséges Lupul vajda jóindulatát, sőt segitségét kellett kinyerni a nagy eshetőség idejére. Oláhországra úgy is számithatott a fejedelem s az ide küldött Sebessi a más uton járó küldöttek munkáját támogatva, főleg a kozák szövetség megkötésén fáradozott; Chmelniczky Bogdánt, a hires kozák hetmánt kellett megnyerni, ki ép ez időtájt föllobbantotta a régi kozák gyűlölség tüzét a lengyel ellen, ádáz dűhvel támadván meg a köztársaságot. De mi legfőbb, Bethlen Ferencz és Klobusiczky Lengyelországba indultak 40,000 „vert sárga” aranynyal és körűlbelöl 20,000 tallérral, hogy abból pártot szerezzenek és „vitézlő rendnek is fizessenek”. Chmelniczky megemlékezve Báthory Istvánról, kitől a kozákok kiváltságokat kaptak, nagy örömmel válaszolt Rákóczy fölszólitására, igérve, hogy teljes erejével fogja megtámadni a köztársaságot, csak a fejedelem se késsék a hadi parancs kiadásával. Bethlen is azt irta lengyel földről, hogy a hadak készen legyenek, hiszen Wielopolszky azt mondotta inter pocula, hogy totus est Rákóczianus. Hanem a fejedelem meghalt, még az uj király megválasztása előtt. Midőn Kemény János Jassyban „jó jámbor vén urának” halálos betegségét hallotta, azt izente, hogy „nem recedálni semmiben”.⁸

Kemény János aláirása 1651 június 24-iki levelén.
Olvasása: Kemény János m(anu) p(ro)pria.
Az eredetije ugyanott.

Így állottak a dolgok a fejedelem halálakor. Nem volt-e már ekkor számitásba véve, megbeszélve és csakhogy nem a tettig érlelve mind az, mi a lengyelországi szerencsétlenséget előidézte? Háboru a nem „Rákóczianus” Lengyelország ellen Chmelniczky segitségével, Erdély és a két vajda hadi erejével, a nyugati protestáns hatalmak rokonszenvére támaszkodva: ezek voltak I. Rákóczy György tervének fő alkatrészei. Igaz, hogy az induló jel még nem volt kiadva s a nagyravágyó, de óvatos fejedelem nem is adta volna ki, ha meghallja, hogy a királyválasztó országgyűlésen a Rákóczy név alig hangzott föl. De azért nem „recedált” volna mindjárt; sokkal nagyobb hévvel fogtak a dologhoz az erdélyi udvarnál, semhogy az első csalódás után rögtön elállhattak volna a tervtől. Akárhogy történt volna, I. Rákóczy György már játszott a veszedelmes tűzzel és ez nem csekély dolog a politikában.

Fia pedig tulajdonkép folytatta ott, a hol atyja elhagyta. Örökölte a szenvedélyes vágyat s tovább bonyolitotta a szálakat, melyeket atyja kezdett szőni. Nem akarjuk tagadni nagy hibáit, de azon általános nézettel szemben, hogy jól rendezett s jól védett örökségét oly könnyelműen szélnek eresztette, szükségesnek tartottuk utalni arra a tényre, hogy az állam szekere veszedelmes útra volt terelve már akkor, midőn a gyeplő II. Rákóczy György kezébe kerűlt.

János Kázmér királylyá választása kétségtelenné tette, hogy a Rákóczy-háznak nincs számba vehető pártja Lengyelországban. Ekkor talán le is lehetett volna mondani a képzelgésről, hogy a katholikus Lengyelország protestáns fejedelmet válaszszon, ki határozott igéretet nem tett az áttérésre és ép egy antikatholikus liga segélyével akart a trónra jutni. De ha már e vágyat lehetetlen volt elfojtani, a királyválasztás legalább arra inthette volna az erdélyi udvart, hogy óvatosabb legyen terveiben. Mindenekelőtt szükséges volt a lengyel állapotok alaposabb megfigyelése, nem inter pocula ejtett megjegyzések alapján s szükséges volt a Rákóczy-párt erősitése, mert világos, hogy a lengyel trónra az útat minden körülmények közt leginkább a lengyel rendek beleegyezése egyengetheti. Már pedig a kozákokkal való, legalább is fölösleges szövetkezés épen nem volt alkalmas arra, hogy a Rákóczy-háznak népszerűséget szerezzen a lengyelek közt.

János Kázmért 1648 november 17-én választották királylyá s a koronázást a következő év január 17-dikére tűzték ki. Ekkor Rákóczy György Keménynyel azt a merész tervet latolgatta, hogy „a kozák hetmán ő kegyelme” akadályozza meg a koronázást. Vegye körül Krakkót ostromzárral, hogy a koronát el ne vihessék, akkor azután új választó gyűlést kell hirdetni; ez alatt Erdélyben is elkészülnek és Rákóczy Zsigmondot útnak eresztik.⁹

Mialatt ily eshetőségeket tárgyalgattak II. Rákóczy György környezetében, a koronázás minden akadály nélkül megtörtént. S most az udvar csak Jármi Ferencznek azzal a jelentésével vigasztalhatta magát, hogy a „koronázat gyalázatosan ment végben”.¹⁰

II. Rákóczy György aláirása utolsó hadi parancsán.
Olvasása: G(eorgius) Rakoczy.
Az irat eredetije ugyanott.

Ez a jelentés azonban nem gátolta meg a királyt abban, hogy Rákóczynak kozák összeköttetéseire vigyázzon. Wielopolszkyt nagy kisérettel és azzal a megbizással küldötte Erdélybe, hogy kérjen segitséget Rákóczytól a kozák ellenében. De talán nem is ez volt a követség fő czélja, Lengyelországban biztos tudomást akartak szerezni az erdélyiek hangulatáról. Rákóczy békeközvetítőnek ajánlotta magát és általános kifejezésekben jóindulatáról beszélt. Wielopolszky nem a legjobb benyomásokkal távozott.¹¹

Méltán kételkedett Rákóczy jóindulatának őszinteségében. Egyre jártak-keltek a követek Czeherin és Erdély közt. Chmelniczky valóban örűlt az erdélyi szövetkezésnek, megtisztelés volt neki az előkelő összeköttetés s másrészt hasznot is várt belőle. Úgy látszik, hogy a Rákóczyak révén Timotheusz nevű fia számára is valami előléptetést remélt s mi még fontosabb, az erdélyi hadi erőt akarta fölhasználni Lengyelország ellen. 1649 májusában azt izente Erdélybe, hogy Zsigmond herczeg jőjjön a kozákok közé és élökre állva vívja ki ügyét. Ez ajánlatot igen komolyan vették Rákóczy udvarában s a gyógyi fürdőben június 14-ikén a tanácsosok alaposan megbeszélték a dolgot. Szerencsére úgy látták, hogy a tervnek nincs elég alapja s észrevették a kozák ajánlatnak azt a kétértelműségét, hogy egyszer Zsigmond herczegnek haddal, másszor had nélkül való kivonulását kérik.¹² De nemsokára a hetmán egy fényes diadal után békét kötött a lengyelekkel Zborownál. Senki sem hitt a béke tartósságában, maga a hetmán sem. Teterát, a hadak nótáriusát, küldötte a Rákóczy-testvérekhez, hogy kozák földről indúljon bármelyikök „a király és a respublica” ellen. Erre Rákóczy Zsigmond egy tudós értekezésben kifejtette, hogy mennyi nehézséggel járna ez a terv, akármelyik testvér is indulna el a kozákok „hivataljára”. De nevezetes a dologban az, hogy oly komolyan fontolgattak ily kalandos tervet s hogy ép Rákóczy Zsigmond, a higgadtabb testvér, e hosszasan indokolt votumában a támadó czélból kötött kozák szövetség reményét nem akarja elejteni. Azt mondja, hogy elég volna, ha csak egy néhány lengyel főúr „akarná a dolgot” s ekkor „a kozákoknál is derekabb fundamentumot vetve”, könnyebb volna akár neki, akár bátyjának „az Istentől megmutatott” alkalommal élni, sőt elmulatni nem is tartanám igen jónak.¹³ Emlékezzünk vissza Keménynek azon jassyi intésére, hogy nem kell recedálni, most pedig vegyük hozzá Zsigmond herczeg ítéletét, kinek néhány lengyel főúr akarása s a kozák hadi szövetség bizonyos körűlmények közt nem igen „elmulatni való” alkalomnak látszik és előre érezhetjük, hogy e makacs ragaszkodás az illusiókhoz s e folytonos foglalkozás az alaktalan politikai tervekkel elfojtanak majd minden józanságot s az örvénybe sodorják az álmodozókat. Egyelőre leginkább a kozák mozgalmak szolgáltattak anyagot a tervkovácsoknak. Chmelniczky ugyanis gondoskodott arról, hogy el ne felejtsék. A zborowi béke csak fegyverszünet volt, a kozákokra nézve kedvező föltételeiben a lengyelek nem bírtak megnyugodni. Chmelniczky tehát készűlt a háborúra s a tatárokkal szövetkezett. Az 1650-dik évben még nem tört ki a lengyel-kozák háború, de a harczias hetmán ezt az évet arra használta föl, hogy elpusztítsa Lupul moldvai vajda tartományát, ki vonakodott leányát nőül adni Chmelniczky fiához. A Rákóczy-ház e régi ellenségének megfenyitése nem volt ellenére az erdélyi fejedelemnek, de még sem tudhatta, hogy nem fejlődik-e ki valami zavar e kozák-moldvai sógorságból. Tanácsosnak látszott tehát már ezért is a kozák jóindulatának biztositása, noha tudjuk, hogy nem ez volt a főok a baráti viszony föntartására. A hetmán határozott nyilatkozatot kért a fejedelemtől, hogy megsegiti-e, ha a lengyelek megtámadják. Rákóczy még nem mert segitséget adni, hosszasan s őszintén fejtegette, hogy szövetségesekre volna szüksége, egyrészt a támadás nyomatékossága s másrészt országának födözése érdekében. Ez idő szerint leginkább azt kérte a hetmántól, hogy „az tatár kánnal szerezne oly bizonyos szövetséget és barátságot közöttünk, az minemő vagyon magoknak ő kelmeknek.¹⁴

Chmelnyczky Bogdán.
Hondius Vilmos egykorú metszete után.
Felirata: BOHDAN CHMIELNICKI EXERCITVS ZAPOROVIEN(sis) PRAEFECTVS, BELLI SERVILIS AVTOR REBELLIVMQ(ue) COSSACORVM ET PLEBIS VKRAYNEN(sis) DVX. Guilhelmus Hondius Haga Batavus S(erenissimae) R(egiae) M(aiesta)tis Chalcographus Sculpsit cum privl(egi)o S(erenissimae) R(egiae) M(aiestatis) Gedani An(n)o CIC ICLI.
Eredeti példányáról.

Tudjuk, hogy minő megbizható volt a kozák-tatár szövetség s menynyire szavahihető két ember volt a khán s a hetmán, azért Rákóczy kérését olvasva, Falstaff adósságára kell gondolnunk, melyért Bardolph akart kezeskedni.

E nyugtalankodásnak kézzel fogható eredménye az volt, hogy gyanakodást és bizalmatlanságot keltett azokban, a kiknek jóindulata oly szükséges volt az erdélyi politikának, mint a mindennapi kenyér. Maga Rákóczy György is tudta, hogy a bécsi udvarnál nem nagy a kedveltsége s mivel szeretett volna valami biztosat tudni a császári tanács szándékairól, Bethlen Ferencztől oly általánosságban tartott üzenetet küldött Bécsbe, melyből azt lehetett kivenni, hogy a fejedelem hajlandó volna szolgálatot tenni a császárnak esetleg a török ellen is. E teljesen fölösleges ajánlást, melyet a fejedelem anyja és öcscse nem javallottak, az udvar azzal viszonozta, hogy a szövetség ajánlatát bejelentette Konstantinápolyban.¹⁵

De azért kapott Rákóczy jó tanácsot is az udvartól. Pálffy nádor ajánlatára adták e tanácsot s mi inkább a nádori fölterjesztés szavait idézzük, semmint a hivatalos levél kifejezéseit. Pálffy, a következőket irja a császárnak 1650. év végén: „Inteni kellene Rákóczyt, hogy a lengyel dolgokba ne avatkozzék, ki kellene fejteni előtte, hogy nemcsak a sajátját veszítheti el, hanem egész nemzetségét is tönkre teheti s ez igy fog történni többféle okból, de leginkább – s ezt ő is jól tudhatja – abból az okból, hogy a török nem szereti s azt, mit atyja vétett, rajta kivánja megboszúlni. Soha sem hagyná őt békében és lehetetlen, hogy a többi nagyhatalom ne zaklatná Rákóczyt s ne támadna reá fegyverrel.”¹⁶

Talán később eszébe jutott Rákóczynak ez intés, de most tovább kergette a délibábot. 1651-ben kitört a lengyel-kozák háború és Rákóczy szerette volna, ha a hetmán megelőzve a lengyelek kivonulását, elfoglalná Krakkót, ő maga pedig kissé hátra maradna. Ez a hátrább maradás arra kellett volna, hogy a hetmán távollétében s Krakkóra támaszkodva valamely erdélyi főúr Rákóczy hűségére esküdtetné, a bizonyára nagy számmal odagyülekező lengyel híveket és azután Rákóczy is oda vonúlna „illendő erővel”. Ez a huszáros terv is a papiroson maradt, pedig a fejedelem ez időtájt ugyancsak szeretett volna táborba szállni.¹⁷

Hanem az alkalom egyre késett, mert az 1651-diki hadjáratban a kozákok elég messze estek Krakkótól. Sőt a beresteskói ütközetben Chmelniczky tökéletes vereséget szenvedett ép annak a tatár khánnak árulása következtében, kinek szövetsége egyik legerősebb „fundamentuma” volt Rákóczy György légvárának. A hadjárat alatt Rákóczy mind a két félnek ajánlatot tett, hogy hajlandó volna közvetiteni a békét közöttük. Ha ez a közvetités sikerül, akkor, igy gondolkodott Rákóczy, a béke érdekében tett szolgálatot érdeméűl fogják fölróvni különösen Lengyelországban. De mi még fontosabb, ha a lengyelek megszegnék a békét, akkor a mediator pacis tiszta lelkiismerettel s a „világ idegen itélete nélkül fegyverrel oltalmazhatná a végzéseket megálló felet”, sőt köteles volna a védelemre. A terv bölcsen volt kigondolva, csak a viszonyokhoz nem illett. A bjelazerkowi békét, mely meghiusitotta a zborowi béke eredményeit, idegen közvetités nélkül kötötték meg és hire járt, hogy a békét követő lakomán Chmelniczky minden bajáért Rákóczyt okolta, ki váltig biztatta segítséggel. A lengyelek sem akarták elfogadni Rákóczy közvetítését, hanem szintén azzal vádolták, hogy ösztönzi a kozákokat.¹⁸ A közvetítői szerep tehát ugyancsak hálátlannak bizonyult, de ugyanez évben másfelől vigasztalóbb jelek mutatkoztak. A portán mindeddig jól állottak Rákóczy dolgai. Mindjárt uralkodása elején lefizette azt a nagy összeget, melyet atyjától a linczi béke után hiában követelt a török. E jó magaviseletnek most hasznát kivánta látni Rákóczy s 1651-ben arra kérte a portát, hogy tegye lehetővé a kozákok megsegitését, még pedig úgy, hogy Erdélyt a fejedelem távollétében a budai basa s a két vajda védené meg a császár támadása ellen. A porta igen előzékenyen válaszolt, mert Chmelniczky vesztét éppen nem kivánta, hanem alapjában elhalasztó volt a válasz. Megigérte ugyanis a kivánt segítséget s meg is adta az engedélyt, de akkorra, „mikor Isten azt az időt adja érni”, melyben a porta a maga hadi erejével veheti pártfogásába Chmelniczkyt.¹⁹ Ebből világosan ki lehetett volna venni azt, hogy a porta Rákóczy önálló beavatkozását nem kivánja, hanem csak a maga érdekében akarja fölhasználni a fejedelem harczias készségét. De a Rákóczyak nagy örömmel fogadták a választ s most azt hitték, hogy mindent megkapnak majd a portától, a mit csak akarnak. „A portán dolgaink optime sunt”, irja Rákóczy Zsigmond.²⁰

De bármily optime állottak itt a dolgok, Rákóczy Zsigmondnak is meg kellett vallania, hogy barátokról kellene gondoskodni s a svédre mutatott, ki ekkor maga jelentette be barátságát.²¹

János Kázmér ugyanis megtagadta Krisztinától a királynő czimét s csak kárpótlás fejében akart lemondani a svéd koronára való igényéről azonfölül még Livlandot is követelve. 1651-ben maga a királynő is azt mondta, hogy a háború kikerűlhetetlen és jó lesz be nem várni a támadást. Stokholmban tudták, hogy Rákóczy készülődik Lengyelország ellen, azért Skytte Benedek bárót, a svéd államtanács tagját, elküldötték Erdélyen át Konstantinápolyba, hogy jelentést tegyen a keleti állapotokról. Skytte előbb Sárospatakon beszélt Zsigmond herczeggel, azután Erdélybe utazott a fejedelemhez.

Mind a két udvarnál oly örömmel fogadták, mint a régen várt megváltót. Most végre akadt hatalmas szövetséges, ki Lengyelország ellen készül s hozzá még evangélikus. Emlegették a svéd báró előtt Erdély kedvező helyzetét s a Rákóczy-ház vagyonát. Tiz milliónál többre rúg a pataki és munkácsi kincstár, azonkívül évenként fél milliót tesznek félre. Jobb szövetséges társat a császár és a lengyel ellen sehol sem kaphatna Svédország. Csak az imént is tudomására jutottak néhány rigai polgár összeesküvésének a lengyel királylyal és e fölfedezés is mutatja a Rákóczyak értesűltségét. Különösen az volna jó, ha a svéd korona a török portával közvetlenebb viszonyba lépne, valami kereskedelmi és baráti szerződést kötvén vele, mi által Svédország nagy befolyást nyerne a keleti ügyekre. A politikai combinatiók egész tűzijátéka röppent föl a Rákóczyak képzeletében. Igazitották Európa térképét, osztogatták s cserélgették a területeket, különösen Lengyelország rovására, s a tűzijáték központjában ott tündökölt a lengyel korona és talán a magyar is valamelyik Rákóczy fején. A svéd udvarnál kissé kalandosnak találták e tervelést, de úgy hitték, hogy, nem kell elkedvetleníteni a vállalkozó fejedelmet.²² De 1652-ben fordulat állott be Rákóczy lengyelországi politikájában. Ez évben ugyanis Moldva felé fordúlt a figyelem. Chmelniczky 1650-ben fegyverrel kényszeritette a moldvai vajdát, hogy leányát eljegyezze fiával, Timotheussal. 1652-ben a lakodalmat akarta megűlni a vőlegény, most újra táborba kellett szállniok a kozákoknak, hogy haza vihessék a szép és gazdag Rozandát. Augusztus végén megtartották a kikényszeritett lakodalmat, hanem az apa s leánya csakhamar megnyugodtak sorsukban és most az a hir terjedt el, hogy Lupul ki akarja tudni Mátét oláh vajdaságából, hogy székibe kozák vejét ültesse.²³

A kozák szövetség növelte Lupul régi nyughatatlanságát s veszélyességét. Igen kalandos terveket szőtt szomszédainak megrontására, egyebek közt az erdélyi oláhok föllázitására is gondolt. Mi úgy hisszük, hogy sok oly tervet tulajdonitottak neki, miről a vajda semmit sem tudott és hogy még kozák szövetségeseivel együtt is alapjában ártalmatlanabb volt, mint a minőnek ellenségei hitték. A türelmetlen Rákóczy azonban azt mondotta, hogy Lupul kezdette volna, ha ő nem kezdi a támadást és mivel azt tartotta, hogy „konyhában embernek ellenséget várni nem tanácsos dolog”, 1653-ban meginditotta a hadjáratot Lupul ellen.²⁴ Az erdélyi hadi erő, szövetségben az oláhval s a lengyellel, a moldvai alattvalók ellenszenvére is támaszkodva, kiűzte Lupult országából. 1653. év végén a vajda a Jedikulában volt, helyét Stephán foglalta el, Rákóczy híve; Timotheus elesett és Rákóczy Lupul kincseiből százezer aranyat és huszonötezer tallért kapott. Nevezetes az a fordulat, mely a kozák barátságot nyilt ellenségeskedéssé és a lengyellel való feszűlt viszonyt szoros szövetséggé változtatta. Mind a két tényt leginkább a pillanatnyi szükség magyarázza meg. A boszúvágy s az a türelmetlen törekvés, hogy a két szomszédos vajdaság az erdélyi fejedelemtől függjön, sőt némileg Lupul kincseinek nagy híre is hirtelen fölforgatták Rákóczy politikáját, mely különben is oly kevéssé alapúlt biztosan kigondolt és kapcsolatos terveken, hogy könnyen csapott szokatlan útakra.

De másrészt Rákóczy úgy tapasztalta, hogy a kozák erő gyöngébb, mint eleinte gondolta s hogy Chmelniczky csak akkor félelmes, ha a tatárral egyetért. Különben föntartotta az összeköttetést a hetmánnal és tábornokaival, és azt hitte, hogy még fölhasználhatja annak idején Chmelniczky vitézeit, noha most egyik főoka volt Timotheus bukásának s a nagy kozák vereségnek.

Abból, hogy az erdélyi hadak Chmelniczky ellen küzdöttek, önként következett a lengyel barátság helyreállitása. A közös fegyvertények és kölcsönös diplomatiai szolgálatok erősitették a baráti hangulatot. Midőn János Kázmér visszabocsátotta az erdélyi hadakat, azt irta a fejedelemnek, hogy ki fogja mutatni háláját „minden alkalommal és minden helyen, úgy hogy Rákóczynak soha sem kell majd megbánnia a király barátságát”.²⁵

De ez a lengyel hadi szövetség nem volt inyére a portának, már csak azért sem, mert megeshetett volna, hogy az erdélyi hadak összeütközésbe kerülnek a tatárokkal. Általában véve Rákóczynak azt a merészséget, hogy fölhasználva a porta szorult helyzetét, a maga erejével és a szomszédos szövetségesek segítségével kiűzi tartományából a porta vazallusait, nagyon zokon vették a török udvarnál. De nem szóltak, nem tiltották határozottan a beavatkozást, várták a dolog lefolyását és különben sem törődtek semmit Lupullal, kit csakis a fővezér pártolt, de nyiltan még ő sem. Hanem azért veszedelmes dolognak tartottak a vazallusok önállóságát. Rákóczy különben még izeneteiben sem kimélte eléggé a török érzékenységet, úgy hogy a portai tolmács néha le se merte forditani iratait.

Mindebből közvetlen baj nem származott. Látszólag minden fényesen sikerűlt. Rákóczy nagyralátó tervei számára fölhasználhatta most már Erdély hatalmát, a maga nagy vagyonát, mely Zsigmond herczeg halála óta újra gyarapodott, a két vajdát, kik most némi függésben voltak tőle, a lengyeleknek az eddiginél nagyobb jóindulatát és a hite szerint még kibékithető kozákot is. Hanem azért még mindig kérdés, hogy nem lett volna-e tanácsosabb, ha nem is a „konyhában”, de legalább a ház előtt bevárni az ellenfélt?

Mert a porta hallgatott ugyan, „csak mintegy félszemre nézi a fejedelem magaviseletét”, mint Szalárdy irja, de „felrójja vala” és pedig fekete könyvében.²⁶

Az 1654-dik év nevezetes eseménynyel köszöntött be. Január 8-kán Chmelniczky hűséget esküdött Alexei Michajlovics moszkvai czárnak. Kis-Oroszország ez elszakadása a lengyel királyságtól nevezetes fordulat az európai kelet történetében és az egykorúak is érezték fontosságát. A czár most a zaporogi kozákokkal együtt támadta meg Lengyelországot, az orthodox hit protectorának mondotta magát, arról volt szó, hogy a görögkeleti vallású népek szövetségének élén fog harczolni a katholikus Lengyelország ellen.

Rákóczyt meglepte s kényes helyzetbe hozta a moszkvaí-kozák szövetkezés. Még Chmelniczky is várt tőle segitséget, de élénkebben követelték fegyveres támogatását a lengyelek, hivatkozván a tavalyi közös táborozásra. Rákóczy azon volt, hogy egyik félt se haragitsa magára s óvakodott a közbelépéstől, mely az ő érdekei szempontjából a legjobb esetben is fölösleges erőpazarlás lett volna. A kozák hetmánnál mentegette a tavalyi félreértést, magyarázgatta, hogy az ő hadai sohasem sértették meg „a zaporogi kozákság területét”, kijelentette, hogy jövőre is „igazi, őszinte barátságot” akar tartani Chmelniczky hadaival. A legjobban szerette volna, ha a békét közvetitheti a hadakozók között, de ez ajánlatnak alig volt értelme és oly elhasznált expediens volt már, hogy a lengyelekre nem igen hatott. Folytassuk a megkezdett fegyveres szövetséget, irja Rákóczynak a szorongatott lengyel király, mire a fejedelem úgy nyilatkozott, hogy „nehéz kívánság s bolondúl akarna a király minket a hadakozásban egyvelíteni”. De hogy végleg el ne kedvetlenitse a lengyel rendeket, hajlandó volt megengedni, hogy a lengyelek katonákat fogadjanak az erdélyi területen. A lengyelek sem akartak szakitani Rákóczyval és kérésére a köztársaság a lengyel indigenátussal ruházta föl Rákóczy fiát és néhány erdélyi főurat.²⁷

A „Hármas jaj” (Rákóczy Zsigmond bucsuztatója) czimlapja.
A Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárának példányáról.

Nem a háborútól való idegenkedés tette Rákóczyt ily tartózkodóvá. 1655-ben újra kardot rántott, hogy rendet csináljon Oláhországban. Máté halála után ugyanis Konstantin, az új oláh vajda, föl akarta oszlatni az állandó testőrcsapatot, az úgynevezett szeményeket. E bolgár, szerb, kutzovlach, kisorosz s albán zsoldosok hadra termett, de igen rakonczátlan katonák voltak. Boszút állottak a bojárokon, kik a föloszlatást tanácsolták, s új vajdát is választottak. Rákóczy egy döntő ütközetben véget vetett a lázadásnak. A közbelépésre több ok volt most, mint midőn 1653-ban Lupult megtámadta. Az oláh lázadás Moldvát s az erdélyi terület biztosságát is fenyegette. Természetes törekvése volt az erdélyi fejedelmeknek a két vajdaságot hatalmuk körébe vonni és Rákóczyt e törekvésben, ép úgy mint Báthory Gábort és Bethlent, különösen az a gondolat sarkalta türelmetlenségre, hogy e két állam élén nagyobb tekintélylyel s hatalommal léphet föl, ha majd Lengyelországban döntésre kerűl a sor. S így e vállalatban is érezhető volt a lengyel korona reményének hatása, még pedig elég szerencsétlenűl. Mert igaz, hogy a török nem tiltotta a beavatkozást, sőt a szilisztriai basa egyenesen ösztönözte is arra Rákóczyt, hisz alapjában véve a török érdek is követelte a lázadás elfojtását. Hanem a szultán gyermek volt, a palota-forradalmak, a lázongások s a velenczei háború egy időre megbénították a portát. Mind a mellett tehetetlen irigységgel nézte a vakmerő vazallus szerencséjét, s azzal vádolta, hogy kiszívja a két vajdaság zsírját, mely szerinte csak a török urakat illette. Rákóczynak védekeznie kellett a vád ellen, hogy az oláh földről tizenötezer erszény aranyat vitt el. Valami anyagi haszna volt a vállalatból s tanácsos lett volna ebben mennél bővebben részesítenie a török udvar befolyásos embereit. Azt meg épen rossz néven vették a portán, hogy Rákóczyt a két Oláhországban erdélyi királynak czímezgették.²⁸

Rákóczy most szerencséjének tetőpontjára jutott. Mintegy protectora volt a két oláh vajdának, kik évenként tiszteletdijat fizettek neki, lengyel, svéd, kozák s tatár követek fordúltak meg udvarában. Nagy híre volt Magyarországon. Zrínyi örömmel hallotta a hireket a „magyarság reményének” emelkedéséről.

II. Rákóczy György kardja.
II. Miklós orosz czár ajándéka a Magyar Nemzeti Múzeum számára. A kard pengéjén Georg(ius) Rákotzi. II. 1643. felirat látható.

Valóban úgy látszott, hogy Rákóczy merészségét mindig siker jutalmazza, s hogy okossága nem kisebb bátorságánál. Az erdélyi politika hagyományos útjain, szövetségben a keleti vagy nyugati ellenféllel, talán ő is kikerekíthette volna területét a magyar királyság rovására ép úgy, mint elődei. Meg volt benne mindaz, a mi szükséges volt az ily vállalatra, a gyorsaság, kitartás s bizonyos leleményes diplomatia. De még itt is veszélyeztette volna a sikert a mérséklet hiánya. Maga emlegette, hogy ily esetben meg nem elégednék, mint atyja, a hét vármegyével. Nagyon is bízott erejében, szerencséjében és józan eszében. – Készen áll-e az erdélyi hadi erő? – kérdé a svéd kanczellár Rákóczy egyik követétől. – Készen áll – felelt a követ – csak még az ellenség hiányzik. – Ellenséget könnyű találni – válaszolt mosolyogva Oxenstierna. Valóban ellenséget Rákóczy könnyebben talált, mint kellett volna. Azt hitte, hogy apró fogásaival biztositja magát oly helyzetben, mely a legmélyebb számitónak is ki nem bonyolitható föladatokat nyújtott volna. Csillogó káprázat vezette, midőn Erdély hadi erejével és hatalmi állásával arra a koronára vágyódott, melyet a szintén protestáns X. Károly fényes tehetségével s nagy hadi erejével nem birt kivívni. E vállalatban a nagy európai politika tengerére kerűlt. Itt nem volt elég az osztrák lassúság és készületlenség kihasználása, itt nem oláh vagy moldvai viszonyokkal volt dolga, az európai hatalmak szövevényes érdekeinek találkozását s ellentétét kellett mérlegelnie. És itt cserben hagyta belátása, gyanakodó volt s a mellett könnyenhivő. Azt hitte, hogy uralkodik a viszonyokon, hogy mindenkit fölhasznál a maga érdekében, pedig elvakúlt áldozata lett még azoknak is, kiket lenézett. A politikában jó guerilla-vezér volt, ki elhitette magával, hogy nagy hadvezérnek született. Még az 1654. év végén nagy európai körútra küldötte Schaum Konstantint, hogy jelentést tegyen neki arról, vajjon lehet-e remélni a protestáns hatalmak szövetkezését s hogy ő maga mit remélhet e szövetségtől. Svédország, Dánia, Hollandia s Anglia voltak azok a protestáns hatalmak, kiknél Schaumnak tudakozódnia kellett. Ez ellentétes érdekű hatalmak szövetkezése a protestantismus védelmére csak jámbor óhaj volt. Bizonyos diplomatiai szolgálatokra még hajlandók voltak a hatalmak vallásos rokonszenvből, de oly szolgálatok tételére, melyek nagyobb áldozatokba kerűltek, csak a politikai vagy a kereskedelmi érdekek birhatták őket.

II. Rákóczy György.
Aubry Péter egykorú metszete után.
Felirata: GRORGIVS RAKOCZII D(ei) G(ratia) PRINCEPS TRANSSYLAVANIAE, | MOLDAVAE DUX, COMES PALATIN(us) TRANSALPINENSIS, PARTIVM REGNI HVNGARIAE | DOMINVS ET SICVLORVM COMES etc.
Az országos képtár arczképgyüjteménye 3736. számú példányáról.

Angliának volt Svédországgal közös érdeke, de a megbízható dán-svéd szövetség megkötése már súlyos feladat lett volna. Hanem azért, hogy ne fogadták volna szivesen Schaumot?

Cromwell valóban örűlt, hogy üzenetet kap a kálvinista fejedelemtől, ki a protestantismus legtávolibb őrszeme a keleten. Könnyezve beszélt a követ előtt a protestansok sorsáról és megigérte, hogy mindent megtesz a jeles fejedelem érdekében, a mit csak tehet. Valóban azt beszélték ekkortájt, hogy a protector jobb szeretné, ha Rákóczy uralkodnék Lengyelországban, semmint a svéd király. Csakhogy ez uralmat egyiknek sem szerezhette meg.²⁹

Schaum útazásai közűl legfontosabb a svéd fővárosban való látogatása. Itt nemcsak azt kellett megtudnia, hogy mennyire haladt az angol-svéd szövetkezés s hogy annak miféle hasznát láthatná Rákóczy. Svédország a háborúra készülődött 1654 végén s még nem volt bizonyos, hogy ki ellen fordítja fegyverét. Híre terjedt és nem ok nélkül, hogy a svéd udvar nem nézheti nyugodtan az oroszok előrehaladását a Keleti tenger felé. Azért kérdezősködött Schaum Konstantin, hogy igaz-e a hír, mert az ő urának barátságát nagyon kérik a kozákok, a moszkvaiak szövetségesei, és így Rákóczy biztosat szeretne tudni a svédek szándékáról, hogy valami hibát ne kövessen el.

De akkor, midőn Schaum Stockholmba érkezett, a király már elhatározta a lengyel háborút. Ismerte az erdélyieket, egy évtizeddel azelőtt együtt harczolt velök Ausztria ellen, kérdezősködött Keményről, Bakosról, a székely katonákról, de egyszersmind a fejedelem politikai szándékairól is. Még nem tudta, hogy mennyiben használhatja II. Rákóczy György szövetségét, hanem megigérte, hogy követet küld udvarába a szorosabb összeköttetés létrehozására.³⁰ 1655 nyarán megtámadta X. Károly Lengyelországot, megindúlt a harcz a „dominium maris baltici” miatt. A roskatag lengyel köztársaság nem birta magát megvédeni a nyugati és keleti ellenség csapásai ellen. János Kázmér Sziléziába menekűlt és mindenki azt hitte, hogy vége van a lengyel királyságnak.

A svéd király megtartotta igéretét. Elküldötte Welling Gothardot az erdélyi udvarhoz. Hanem a fejedelemnek nem nagy örömet szerzett e követség. Azt hitte, hogy X. Károly most szövetséget köt vele s hogy erre támaszkodva közelebb jut „az nagy dologhoz”. De a király maga is el birta végezni, a mit akart, egyelőre nem volt szüksége a fejedelemre és Welling követségének czélja az volt, hogy Rákóczyt tartóztassa a lengyelek megsegitésétől a nélkül, hogy a király magát valami nevezetes szolgálatra lekötné s a nélkül, hogy Rákóczyt teljesen elkedvetlenitené. Welling valóban meggyőződött arról, hogy Rákóczytól egy ideig nem kell tartani, ha ugyan uralomvágya valami változást nem fog okozni, hisz a zavarosban mindenki szeret halászni.³¹ De ez a követség arra az elhatározásra birta Rákóczyt, hogy egyelőre be ne avatkozzék a lengyel zavarokba, bármint szeretett volna „abban kapni valamit”. Hanem nem volt oly könnyű a tartózkodó politika. Volt valami kényszer a helyzetben, mely erősebb volt Rákóczy akaratánál. Rákóczynak már éreznie kellett nyugtalankodó s mindenbe merészen belevágó politikájának hatását.

Természetes, hogy ez évben a lengyelek még sürgetőbben kértek tőle segitséget, de szerencsére Rákóczynak most alaposabb kifogása volt mint a múlt évben, mert oláhországi elfoglaltságára hivatkozhatott. Azonban volt a lengyeleknek egy szövetségese, kit veszélyes volt egyszerűen visszautasitani. Rákóczy az oroszok támadása óta semmitől sem tartott annyira, mint a tatárok haragjától. 1655. év elején is segitséget kért tőle a khán; igen „szorgoztatta”, mint Rákóczy irja, pedig csak „tatár ne legyen ellenség”, a többieknek inkább megfelelhet. Már arra gondolt, hogy ezerötszáz embert küld a lengyel táborba. Hanem a tatárt nem birta „magáévá tenni:” az év végén Moldvából azt kellett hallania, hogy a tatár követek „ugatnak, mint az ebek” Rákóczy ellen, ki Havasalföldet elrontotta hadával, mintha nem lett volna elég már az, mit Moldvával tett. Itt volt Rákóczy helyzetének gyöngéje a délkeleti szomszédokkal szemben.

Nem tetszett Erdély e fönhatósága a sárga nádak hadai hetmánjának sem, mint Chmelniczky nevezte magát, ki különben sem birta elfelejteni Lupul elűzetését s Timotheus halálát, bármily barátságos üzeneteket váltott is vele Rákóczy. „Mérgesen haragusznak ám a kozákok Nagyságodra, – irja 1655 augusztusában, Boros János – ejtettek olyan szót, hogy az erdélyi fejedelem embere följebb űlt minden boéroknál, de eljű az üdő, ha az isten muszka császárt ílteti, hogy az erdélyi fejedelem is megbotlik”.³²

Valóban már közelgett ez az idő, mert noha Rákóczy 1655 nyarán többször mondogatta, hogy a „magunk sorsával contentusok vagyunk”, őszszel már újra tudakolta, hogy a portának melyik dolog volna inkább kedvére: a svéd, vagy a lengyel szövetkezés-e?³³

Most már a megszorúlt lengyelek mind élénkebben értesítették Rákóczyt „hozzája való affectiójokról”. Egyszerre szaporodott azok száma, kik a koronát is fölajánlották neki, csak segitséget adjon. Lubomirski marsall és Wielopolski több lengyel főúr nevében megizenték neki, hogy küldje hozzájuk meghitt emberét, kivel megbeszélhetnék az ügyet. Rákóczy a katholikus Mikes Mihályt küldötte, ki Lublinban deczember hó 17-én s 18-án értekezett a lengyel főurakkal. A lengyel főurak igéreteikben igen messze mentek, noha azt nem akarták kijelenteni, hogy elállanak János Kázmértól. Valami „sociale regimen”-t emlegettek s erről hosszasan beszélgettek Mikessel, kiben azt a benyomást igyekeztek fölkelteni, hogy, ha egyszer Rákóczy elnyerte a társkirályságot, „akkor mindent adnának, valamit per expressum nem excipiálnának”. Pedig, ha jól értjük a lengyel urakat, úgy gondolták, hogy Rákóczy csak adja kölcsön a kért hat vagy hétszázezer tallért s hozzon mennél több katonát, a többi majd eligazodik magától az egyik társkirály javára, ki talán nem Rákóczy lett volna.

Rákóczy ellenállott a csábításnak, főleg azért, mivel a svéd ellen fegyvert fogni nem akart. Ajánlkozott, hogy közvetíti majd a svéd-lengyel békét. Talán azt hitte, hogy mind a két fél akaratából sikerűl majd kiszorítania János Kázmért, mindenesetre biztosítani kivánta ajánlata által lengyel barátai s egyszersmind a svéd király jó akaratát. Küldöttei a porosz földre követték a diadalmas X. Károlyt, ki ekkor Brandenburg visszaszoritásával volt elfoglalva. Innen izente a király, hogy majd gondoskodni fog a hagyományos erdélyi-svéd szövetség megujitásáról, de a békére most nem gondol, mert a szerzett terület megőrzéséről kell gondoskodnia.³⁴

És ez nem volt könnyű föladat. A lengyel állam életereje még nem merűlt ki teljesen. A X. Károlytól vezetett Svédország, mint Carlson megjegyzi, egy év alatt próbálta megvalósitani azt, mit Oroszország egy évszázad alatt végzett el. Hanem 1656-ban megfordult a hóditó szerencséje. A letiport nemzeti s vallásos érzés föltámadt az idegen s protestáns ellenféllel szemben és a külföld segitsége sem hiányzott. Károly ugyan szövetséget kötött a brandenburgi választóval s kivivta a varsói nagy diadalt, de a czár ellene fordúlt a Balti tenger felé nyomúlván, a tatár is segitette a lengyelt. Hollandia féltette kereskedelmét, a dánban nem lehetett bizni s Ausztria mind nyomatékosabban segitette János Kázmért, mert tartania kellett a svéd-brandenburgi hatalom erősbödésétől. Károly hadi ereje is csökkent, Svédországból pedig nyugtalanitó hirek érkeztek.

Mind e körűlmények visszahatása Erdélyben is érezhető volt. A lengyelek magatartása Rákóczyval szemben már 1656 elején megváltozott. Jó szóval és szép remények csillogtatásával nem fukarkodtak ugyan, mert Rákóczy pénzének és katonáinak még mindig jó hasznát vehették.³⁵ Hanem késtek a követség küldésével, mely hivatva lett volna a Mikessel kezdett alkudozást szerződésbe foglalni. Végre Prazmowszkyt küldötték el, a későbbi gneseni érseket, ki Kázmér hű embere volt s csak május 15-kén érkezett Gyulafehérvárra. De most már nem volt szó a Mikessel megbeszélt társkirályságról. Prazmowszky pénzt akart kölcsön venni, hadi segitséget kért s ezek fejében megigérte, hogy Rákóczy Ferenczet, a fejedelem fiát, a király fiának fogadja s katholikusnak neveli, sőt még azt is, hogy a rendek a király utódjává fogják választani. A legszélsőbb engedmény, melyet megbizása szerint tehetett, az volt, hogy Rákóczy maga is megszerezheti a választott király czimét, de meg nem koronázható, s tulajdonkép semmi hatásköre sem volna. Rákóczy igen szép latinsággal irt levelében azt válaszolá, hogy istentelen alku volna a legnagyobb viszontagságok közt forgó földi koronát a hervadhatatlan mennyei babér árán vásárolni meg. Rákóczy sértve érezte magát Prazmowszky ajánlatai miatt s noha később jobb föltételek mellett ajánlgatták neki a kivánt méltóságot, haragudott a lengyelekre, kik szerinte méltatlan játékot űznek vele.³⁶ Úgy hitte, hogy még visszafizetheti ezt a lengyeleknek, mert a svéd király sokkal különb ajánlatokat tett neki. Eleintén ugyan keveset ajánlottak Sternbach és Welling, kik augusztus 17-kén érkeztek Kolozsvárra. Két galicziai palatinatus, Szepesség s Podolia egyes részei a halicsi nagyherczeg czímével együtt nem elégitették ki Rákóczyt. A svéd király azt hitte, hogy a fejedelem nem fog sokkal többet kivánni. De Rákóczynak egész Lengyelország kellett a királyi czimmel együtt, éjszaknyugaton ugyan engedett volna valamit a brandenburgi-svéd hatalomnak, délkeleten is a kozákoknak, hanem mind a többi részt meg akarta tartani. Ha egyedűl rajta múlik a dolog, nem kivánta volna Lengyelország földarabolását. Rákóczy tudta, hogy a svéd most reá szorúlt, s Károly is mind bőkezűbben osztogatta a még nem biztositott zsákmányt. De nem igen bizott Rákóczyban. Azt hitte, hogy ha átadja neki Krakkót, melynek fölmentése végett siettette Rákóczy segitségét, a fejedelem majd elhanyagolja a svéd ügyet, sőt esetleg a király ellen fordul s úgy igyekszik megszerezni a lengyel koronát. Eleinte egy millió tallért kivánt a városért, hanem nagyon lejebb szállott ebben is másban is s követei deczember 19-kén megkötötték a szövetséget Rákóczyval. Roppant területeket engedtek át a fejedelemnek, kivált a királyság déli s keleti részeiből és a királyi czim megadásával is biztatták. Rákóczy soha sem ratifikálta a szerződést, pedig később is ismételten fölszólitották erre. Azt hitte ugyanis, hogy sokkal kedvezőbb föltételeket vivhat még ki s hogy a svédet annak idején a királyi czim formálisabb elismerésére is kényszeritheti.³⁷

Kozák és kalmuk hadak Tischler Antal metszete után.
A Magyar Történelmi Életrajzok (VII. évf.) reproductiója után.

Csak Krakkó legyen a kezében, igy álmadozott, a lengyelek szívesebben ismerik el majd királyuknak, mint akár a tunya Kázmért, akár a gyűlölt X. Károlyt. S a kik jó szántokból nem ismerik el, majd megteszik félelemből, hisz nem egyedül megy, vele van a moldvai, az oláh, s mi fontosabb, a kozák is.

Némi nehézségekbe ütközött az alkukötés e régi jó barátokkal. Rákóczy méltóságának sérelme nélkül óhajtott volna szerződni úgy, hogy a formában nyilvánvaló legyen a különbség egy hetmán s egy erdélyi fejedelem közt. Hanem a kozákok azt felelték, hogy „minket nem karddal hajtott meg ő nagysága, mint a moldvaiakat és havasalföldieket”. Ez a dolog még mindig fájdalmas emlékeket ébresztett a sárga nádak hadai közt. De mivel X. Károly is kereste a kozákok barátságát s mivel Lengyelország földarabolásáról volt szó, a kozákok sem akartak otthon maradni Rákóczy engedett a formákból és igy október 18-ikán a hetmán s főtisztje megesküdtek a bibliára és keresztre az erdélyi követ előtt.³⁸

De vajon lehetett-e a tatárban bizni, a kozákok szomszédjában? Hiában jártak-keltek a követek a tatárok földjéről Erdélybe és vissza, e veszedelmes csapatok főnökei elég világosan fenyegették az erdélyi fejedelmet nagyralátása miatt, s azért, hogy a mult évben a lengyeleket nem segitette. S mit ért minden igéretök, ha a porta is ingerelte őket. Pedig az világos volt, hogy a porta nem akarja a lengyelek vesztét s még kevésbbé Rákóczy emelkedését. A porta a svédet sem szerette, ép oly kevéssé akarta szomszédjának e harczias népet, mint 1645-ben s attól tartott, hogy a lengyelek legyőzetése után a keresztyének még egyesülhetnének a török ellen. S mit várhatott Rákóczy a bécsi udvartól? Lehetetlen volt megczáfolni az okokat, melyekkel Szelepcsényi az udvar nevében bizonyitgatta a fejedelem előtt vállalata veszélyességét. Igaz, hogy az erdélyi tanácsurak votumai helyeselték a svéd szövetséget, de kiérezhető e votumokból, hogy az urak máskép is tudnának, sőt szeretnének beszélni. Egy névtelen vélemény azonban határozottan kifejti, hogy jobb a kicsiny, de biztos birtok a nagyobbnál, ha annyira nem biztos. És az egyházak szószékeiről, a lakosság különböző osztályainál, de különösen a katholikus mágnások körében elég hangosan nyilatkozott a közvélemény a könnyelmű hadakozás ellen. A fejedelem neje, anyja és napa ellenezték a vállalatot. De el kellett némulniok az államférfiak bölcsesége előtt. Rákóczy egyre hozatta a sok drága királyi ruhát s aranyos szerszámot.³⁹ A fényes jelmez már jó előre el volt készitve a nagy, királyi szerepre. Bizonyára föl-föltolultak lelkében a kétségek és aggodalmak és az övéinek hangulata reá is hatással volt. De csak pillanatnyira. Lelkéhez nem fért a boru, a pillanat öröme, a hizelgők szava, egy fényes szertartás s olykor a borital hamar elűzték a gond könnyű bárányfelhőit. Lehetetlen volt használatlanul hevertetnie a királyi ruhákat. Az arany és bibor mámora széditette. És rohant a fény felé.

A Rákóczy-biblia diszitése, a Rákóczyak erdélyi fejedelmi czimerével.
Körirata: GEORGIVS RAKOCI D(ei) G(ratia) PRIN(ceps) TRAN(silvaniae) PAR(tium) REG(ni) HVN(gariae) DOMI(nus) ET SIC(ulorum) COMES.
Eredetije az országos magyar iparművészeti múzeumban. Rajzolta Dörre Tivadar.

Beke és Barabás, id. m. 800–815. Szilágyi II. Rákóczy Györgyén kivül Szalárdy, a Török-magyarkori államokmánytár s a két Rákóczy családi levelezésének erre vonatkozó okleveleit. Örsi jelentése Szilágyinál: Erdélyi országgy. emlékek, X. 389.^[VISSZA]
Erdélyi Országgy. Emlékek, X. k.^[VISSZA]
Török-magyarkori Állam-Okmánytár, III. k. 108.^[VISSZA]
A kormányzói utasitást közli Pettkó Béla: Tört. Tár 1891; Kemény 1658 január 13-diki levelét Tört. Tár 1882, a Családi Levelezésben A két Rákóczy leveleit.^[VISSZA]
Kemény önéletleirása, 297.^[VISSZA]
Kraus, Chronik. 174.^[VISSZA]
Dalmady István svédországi követsége, Szilágyi Sándortól. (Rajzok és tanulmányok, I. köt. Buda-Pest, 1875.)^[VISSZA]
Kemény önéletleirása, 475–479. Erdélyi Országgy. Emlékek, X. 495–500. s Szilágyi, Erdély és az északkeleti háboru I. 6–12.^[VISSZA]
Szilágyi, Okmánytár II. Rákóczy György keleti összeköttetéseihez, 1874. 4. 5.^[VISSZA]
Erdély és az északkeleti háború I. 35.^[VISSZA]
Szilágyi: II. Rákóczy György, 62. s Kochowski, Annalium Poloniae Climacter Krakkó, 1683., 164. Mit Kemény beszél e követségről, azt méltán mellőzi Szilágyi. Magában véve nem hihetetlen, hogy Wielopolszky egyenetlenséget akart támasztani a két Rákóczy közt, de Kemény igen rikító színekkel irja le Wielopolszky eljárását.^[VISSZA]
A tanácskozás jegyzőkönyvét l. Tört. Tár, 1889. Szilágyi közli; l. még Chmelniczky levelét Keményhez, közli P. Szathmáry Magyar Történelmi Tár II. folyam VI. köt. 57.^[VISSZA]
Rákóczy Zsigmond votuma, Szilágyinál Erdély és az északkeleti háború. I. 57. l.^[VISSZA]
Utasitása Ujlaki László számára, 1650. okt. 29. Erdély és az északkeleti háború, I. 120., 121.^[VISSZA]
Erdélyi Orsz. Emlékek, XI. 95, 101, 103 s Erdély és az északkeleti háború, I. 211.^[VISSZA]
Pálffy előterjesztése, 1650 decz. 17. U. o. I. 134.^[VISSZA]
A Göcs Pálnak adott titkos utasitást. Erdély és az északkeleti háború. I. 173. Bisterfeld irja Rákóczy Zsigmondnak: „Video enim plane pronum in bellum esse principem,” (1851 máj. 25.); közli Szilágyi: Tört. tár, 1891.^[VISSZA]
A Göcsnek adott utasítás Erd. Orsz. Emlékek, XI. 138. Kemény János jelentését. Erdély és az északkeleti háború, I. 192. s Okmánytár II. Rákóczy György kel. összeköttet., 84. l.^[VISSZA]
Itt össze kellett egyeztetnünk Reninger s Földváry jelentéseit. Hurmuzaki: Fragmente zur Geschichte der Rumänen. III. Szilágyi Erdély és az északkeleti háború, I. 215.^[VISSZA]
„Et contentum et auxilium facile obtineremus” 1651 deczember 25. Klobusiczkyhoz, közli Szilágyi Tört. Tár, 1891.^[VISSZA]
U. o. Rákóczy Zsigmond levele Györgyhöz. 1652 január 12.^[VISSZA]
Carlson: Geschichte Schwedens, IV. 28. 29. s Erdély és az északkeleti háború I. 196–212. ll.^[VISSZA]
Családi Levelezés, 467.^[VISSZA]
Rákóczynak anyjához irt leveleit, l. u. ott s Lupul levelét Szilágyinál Erdély és az északkeleti háború I. 225.^[VISSZA]
Rumy, Monum., Hung. II. Pest, 1816, 308.^[VISSZA]
Erdély és az északkeleti háború, I. 279. Sebesi szeptemberi jelentései Okmánytár II. Rákóczy Gy. keleti összekött. 127. és Hurmuzaki, Fragmente zur rumänischen Geschichte, III. 178–205.^[VISSZA]
L. Galitzin-Streccius Allgemeine Kriegsgeschichte der Neuzeit. III. Suppl. I. zu Cassel, 1882. 194. 202. II Okmánytár II. Rákóczy György kel. összeköttet. 135. 700. l. Erdély és az északkeleti háború I. 301., 316., 325. II. s Klobusiczky és Mikes instructiója május 22. közli Szilágyi Tört. tár, 1889.^[VISSZA]
Thallóczy Lajos, II. Rákóczy György és az oláh szemények Századok 1892. Szilágyi, II. Rákóczy György 120–126. II. Erdély és az északkeleti háború, I. 559. Okmánytár, 254. és Családi levelezés, 492.^[VISSZA]
Kvacsala, Comenius és a Rákóczyak, (Budapesti Szemle szerk. Gyulai Pál. LX. 139.) Okmánytár, 182. Erdély és az északkeleti háború, I. 392. Lettres de Pierre Des Noyers. (Berlin, 1859.) 18.^[VISSZA]
Erdélyi Orsz. Emlék. XI. 208–223. Erdély és az északkeleti háború, I. 385. s Carlson, IV. 42., 76.^[VISSZA]
Erdély és az északkeleti háború, I. 459.^[VISSZA]
Okmánytár, 174. 235. 264. Erdély és az északkeleti háború, I. 340. 480. Családi levelezés, 489. s Történeti Lapok, I. Klobusiczky és Mednyánszky 1655-diki leveleit közli Szilágyi.^[VISSZA]
Erdély és az északkeleti háború, I. 472. 562.^[VISSZA]
Okmánytár, 244–247. Erdély és az északkeleti háború, I. 480–482., 494–515. s. Erdélyi Orsz. Eml. XI. 227–229.^[VISSZA]
L. Különösen Wielopolszki levelét, Okmánytár: 317.^[VISSZA]
Erdély és az északkeleti háború, II. 70. 88. 92. 117. 175.^[VISSZA]
Erdély és az északkeleti háboru. II. 136–139. 141. 163. 180. s Carlson IV. 197. l.^[VISSZA]
Okmánytár, 487. 539.^[VISSZA]
Erdély és az északi háború és az Okmánytár 1657-iki okiratai.^[VISSZA]

VI. FEJEZET. II. Rákóczy György.

VI. FEJEZET.
II. Rákóczy György.