Lorántffy Zsuzsánna urasztalterítője.
Eredetije a sárospataki ev. ref. egyház birtokában. Rajzolta Cserna Károly
SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE
Lorántffy Zsuzsánna urasztalterítője.
Eredetije a sárospataki ev. ref. egyház birtokában. Rajzolta Cserna Károly
Az európai politika sulypontja. Az osztrák Habsburgok birodalma. Világhatalmi állásuk alapja. A magyar korona európai jelentősége. I. Lipót trónralépte. Nevelése. Életmódja. Vallásos érzülete. Egyénisége. A bécsi udvar. Portia herczeg. Lobkovitz Venczel. Sinzendorf kamaraelnök. A titkos tanács. Az udvari politika és Magyarország. A magyar politikai élet vezetői. Két idegen világ egymással szemközt. A közvélemény nyugtalansága. A spanyol örökség biztositása. A császár választása. A lengyel háború. A magyar ügyek válságos fordulata
AZ EURÓPAI politika súlypontja III. Ferdinánd császár és király halálakor (1657 ápril 2-ikán) már rég Bécsbe, az osztrák Habsburgok udvarába helyezkedett át. A spanyol Habsburgok óriási birtokaik dús segélyforrásaival sem tudták azt a vezérlő állást, melyet V. Károly századában szereztek, a következőben is megtartani. E szerep osztrák rokonaikra szállt, ámbár ezek országai, területüket tekintve, messze elmaradtak a spanyol világbirodalomé mögött. A spanyol ágnak az akkor ismert négy világrész mindegyikében voltak birtokai. Európában a nagy Spanyolország mellett a dúsgazdag Spanyol-Németalföld, a mai Belgium, Dél-Olaszország és számos középtengeri sziget, Amerikában végtelen területek, Ázsiában és Afrikában igen értékes gyarmatok uralták a spanyol koronát. Ellenben az osztrák Habsburgok összes országainak kiterjedése alig haladta meg a 6000 négyszög mértföldet s még területileg sem alkotott összefüggő egészet. Lakosságát 12 millióra, az állami jövedelmeket 6 millió forintra becsülték. Országaik nagysága és népessége, alattvalóik anyagi vagy szellemi ereje nem adhatta meg tehát az osztrák Habsburgoknak azt a kiváló jelentőséget, melyre a nemzetközi politikában vergődtek. Erkölcsi kútfőkből táplálkozott az. Az osztrák Habsburgok világhatalmi állása onnan származott, hogy tagjai viselték állandóan a német császári és a magyar királyi koronát. Tényleges erőgyarapodást ez a két korona sem nyujtott ugyan, sőt nehéz anyagi áldozatokkal jár, de páratlanúl álló erkölcsi súlyt és tekintélyt kölcsönzött, olyat, mely előtt Európa minden keresztény fejedelme meghajolt. A középkori vallásegység rég szétbomlott ugyan, de a római császár a XVII. század második felében is rangban legelső uralkodója maradt földrészünknek. A magyar korona birtoka még inkább fokozta a Habsburgok európai jelentőségét, mert ama nagy, világtörténelmi kűzdelem vezérévé avatta őket, melyet a Nyugat a Kelettel, a kereszténység az iszlámmal évszázadok óta folytatott. A keleti kérdésben a magyar király adott irányt az európai politikának s a többi államok elismerték, hogy magát védve, Európát védi a török terjeszkedés ellen s nem önző hatalmi érdekek, nem a hóditás és birtokszerzés vágya, hanem a nyugati polgárosodás oltalma ösztönzi harczra a félhold ellen. Másrészt a Habsburg-házi magyar király fején ott ragyogott a császári korona, mely meg Európa nyugatának nagy politikai kérdéseiben kölcsönzött viselőjének kimagasló tekintélyt. Ekképen az osztrák Habsburgok Európa nyugati és keleti politikájában egyaránt vezérszerepre jutottak s földrészünk sorsának intézésére sokkal nagyobb befolyást gyakoroltak, mint a minőre országaiknak csupán terjedelmét, értelmi és anyagi erejét nézve igényt tarthattak volna.
Mindkét korona viselője szállt sirba III. Ferdináddal. Utódjának, I. Lipótnak azonban csak a császári koronáért kellett fáradozni, mert Magyarországban még atyja életében megkoronázták s igy törvényeink értelmében abban pillanatban, melyben atyja meghalt, a magyar király uralkodói jogainak teljes birtokába lépett. Akadályúl csak ifjú kora szolgálhatott, mert atyja halálakor Lipót (született 1640 június 9-ikén) még tizenhét éves sem volt.
Mindazáltal a minisztertanács már április 6-ikán kimondotta, hogy meg levén koronázva, Magyar- és Csehországban közvetlenűl, regensség nélkül vegye át az uralmat. Lipót negyedik fia volt atyjának s mig idősebb fivérei éltek, papnak szánták s ennek megfelelő szerzetesszerű nevelésben részesitették. Szigorúan tartották s sokat kellett tanulnia, ámbár kevés kedve volt hozzá. Csak 1654-ben, mikor testvérei halálával ő lett a trónörökös, változott meg nevelésének rendszere s csak akkor vonták be oktatása körébe a katonai és politikai tudományokat is.
Igen sokfélét tanult és tudott is. Jól irt németűl, latinúl, olaszúl, spanyolúl; értett francziáúl, ámbár nem szivesen használta, de nem német nemzeti érzése miatt. Németűl is idegen kiejtéssel beszélt, mintha könyvből tanulta volna. Általában nem volt benne nemzeti érzés; öltözködni spanyol divat szerint szokott, a legszivesebben olaszúl társalgott s e nyelven verseket is irt. Jártas volt sokféle tudományban. Alaposan ismerte a mennyiségtant, számos történeti munkát olvasott, szorgalmasan látogatta bécsi könyvtárát, melyet szakadatlanúl gyarapitott. A komoly tudomány mellett a kor minden babonája és balhite is befolyásolta lelkét. Nemcsak a csodákban, a jóslatokban, hanem az alchymiában, az aranycsinálás lehetőségében is hitt, mely hitét szédelgők és kalandorok búsásan kiaknázták. Értett a festészethez, a fafaragáshoz, de legszivesebben zenével foglalkozott, mely főszenvedélye volt. A zenét élvezte néha a nap nagyobb részén át. Kitünő műértő, sőt zeneszerző volt s számos szerzeménye maradt fenn, melyek napjainkban bocsáttattak közre. Karmestere egy izben azzal bókolt neki: „Milyen kár, hogy felséged nem zenész lett.” „Nem tesz semmit, – felelt a császár, – jobb ez igy.” Az életmód, melyet Lipót kora ifjúságától kezdve folytatott, papi neveléséhez képest, olyan szabályos volt, mint egy jóravaló iskolás gyermeké. Napi rendjét előre pontosan megállapitotta; korán, mindig egy bizonyos órában kelt, mindent előre meghatározott időben végzett s egyik napja úgy telt el, ha váratlan események nem zavarták a rendet, mint a másik. Esténkint kártyázni szokott s az utolsó fillérig följegyzé nyereségét vagy veszteségét. Könnyen felfortyanó természete mellett is udvarias volt a másokkal való érintkezésben. Szeretett alamizsnáskodni s általában jó neven vette; ha minél többen fordúlnak közvetlenűl ő hozzá kérelmükkel. Szivesen adott kihallgatást, ámbár csak általános kifejezésekben szokott felelni. Egészben inkább nyárspolgári természet volt, kis állásba való ember, az alsóbb hivatalnok minden jó tulajdonával. Hasonlitott őséhez, II. Fülöp spanyol királyhoz. Kis dolgokban bámulatosan munkás, szorgalmas, de nagy érdekek és szempontok iránt teljesen idegen.
Papnak neveltetvén, hihetetlen elfogultsággal állt szemben a más vallásúakkal. Protestáns tudóssal 1658-ban beszélt. először, midőn a császárválasztásról hazatérve, Nürnbergben megnézte a városi könyvtárt, mely protestáns lelkész felügyelete alatt állt. Az ifjú császár nagyon elcsodálkozott a lelkész sokoldalú ismeretein, mert „eddig – mondta – azt hittem, hogy a lutheranusok csupa tudatlan emberek”.1
I. Lipót koronázási esküje.
I. Lipót koronázását ábrázoló egykorú metszet részlet képe. Ernst Lajos gyűjteményének eredeti példányáról
Csaknem félszázadig ült a trónon s ez időben természetesen ő is sokat változott s nagy a különbség az ifjú, az érett férfiú és a korán elaggott, öreges császár-király között. Időszakonkint más-más tulajdonságok élesedtek ki egyéniségében, de jellemének alapvonásai soha sem változtak. Mindig inkább pap maradt, mint világi uralkodó. Mindig megőrzé családi élete szeplőtlenségét; szerető hitves, jó atya volt. De a mint erényei, akképen fogyatkozásai is keveset változtak az idők folyamán. Minthogy papnak nevelték, kezdettől fogva összekeverte a vallást a politikával s országait úgy kormányozta, mint a hitbuzgó püspök a maga egyházmegyéjét. Mindvégig megmaradtak absolutistikus hajlamai, a rendi szabadságok iránti legyőzhetetlen ellenszenve, emberismeretének szertelen fogyatékossága, valamint minden önálló elhatározástól való leküzdhetetlen irtózása. Élete minden szakában valósággal rabja maradt környezetének, minisztereinek, ámbár megválasztásukban mindig szerencsétlen volt. Mihelyt azonban valakit tanácsosává tett, bizott benne föltétlenűl, ragaszkodott hozzá görcsösen, noha az illető képtelensége, gyakran bűnössége ország-világ előtt nyilvánvalóvá lett. Nem egy kedvelt tanácsosát olyankor kellett elbocsátania, mikor magaviselete már európai botránynyá fajult. Rendeltetése levén, hogy örökre környezetének gyámsága alatt álljon, trónraléptekor természetesen ifjúkora, gyönge testalkata, az ügyek körül tájékozatlansága még inkább idegenekre utalták s uralkodói egyénisége az első években egyáltalában nem lépett előtérbe. Helyette regensség nélkül is tanácsosai, udvaronczai uralkodtak, kik nagyban magasztalták az ifjú császár eszét, képességeit, fenkölt érzését. „De – irta haza a velenczei követ – még eddig semmit sem venni belőlük észre.” Ebből később sem sok nyilvánult, különösen nem tanácsosai, bizalmasai megválasztásában, kikben a jellemet és tehetséget papi nevelésének egyoldalú szempontjai szerint szokta megitélni. Politikusai, diplomatái, a legfőbb tisztségek viselői uralkodása egész hosszú folyamán kivétel nélkül harmad-negyedrangú tehetségek, gyakran minden képesség és jellem nélküli emberek voltak, kik előkelő állásukat nemcsak a közügy, hanem egyenesen a császár megkárosításával, hiuságuk és bűnös önzésük szolgálatába helyezték. Államférfia I. Lipótnak sohasem volt, mert az államférfiút a nemzeti politika talaja szűli s csak a nemzeti érzés ereje neveli nagyra. A császári udvarnak azonban hiányzott minden nemzeti szinezete s inkább felekezeti jelleget viselt.
I. Lipót magyar diszruhában.
Körirata: LEOPOLDVS D(ei). G(ratia). HVNGARIAE, DALMATIAE, CROATIAE, SCLAVON(iae): RAMAE, SERVIAE, GALL(itiae): &C(etera): REX. CORONATVS. A(nno). D(omini). 1655. Mense Junii. Alúl: LeopoLDI regIo gLorIosI oMIna czímet viselő üdvözlő versek végén: Ita vovet Suoe Ma(ies)t(a)tis Regiae Humillimus Capellanus Georgius Szelepchény Ep(isco)pus Nittr(iensis). Lociq(uze), eiusd(em). Comes p(er)petuus et Cancellarius Hungariae. Egykorú rézmetszet után. Az országos képtár gyüjteményének 2881. számu példányáról
Ellenben hadvezére, jeles, sőt lángeszű katonája volt Lipótnak mindig. A császári udvar tekintélye, a török elleni küzdelem nemzetközi jelentősége Európa összes országaiból vonzotta a vitéz, bátor, harczra, halálra kész emberek sokaságát. Jöttek mindenfelől hivatlanúl, seregestől, hogy az örök harczok szinhelyén állást, előmenetelt, hirnevet, vagyont szerezzenek. Volt köztük töméntelen kalandor és szerencse-vadász. De voltak komoly, lelkiismeretes, nagyratörő katonák, sőt világra szóló tehetségek is. A véletlenen kivül leginkább ő nekik köszöné Lipót ama tüneményszerű külső sikereket,2 melyeket uralkodása folyamán elért s melyek teljes kiaknázásához csupán államférfiai hiányoztak. Katonáinak köszönt mindent, noha maga épen nem volt katonatermészet, sőt eleinte a leghatározottabb békeszeretet3 vezette. A béke barátjává tették ifjúsága, nevelése, gyönge egészségi állapota s e törekvésében támogatta nagybátyja, Lipót Vilmos főherczeg, az uralkodó család nagy tekintélyű hadvezére, ki ez időben már törődött, beteges ember volt s minthogy maga nem állhatott sereg élére, minden harczias politikát ellenzett.
Lipót udvartartását, magánéletét egyszerűség jellemzi. E téren nem utánozta a „napkirályt”, XIV. Lajos franczia királyt, kivel máskülönben a nemzetközi politika mezején uralkodása egész folyamán szakadatlan versengésben, kűzdelemben élt. De csupán külsőleg maradt udvartartása egyszerű, tényleg azonban a közjövedelmekhez képest túlságosan költséges volt. Lipót nem tudott gazdálkodni s pazarló asszonyok és fényes ünnepélyek nélkül is többet költött, mint a mennyit szabad lett volna. Egész sereg here, minden rendű és rangú élősdi táplálkozott rajta. Az udvari zenekar kétszer annyiba kerűlt, mint az udvari kamara, az akkori legfőbb pénzügyi hatóság, afféle közös pénzügyminiszterium, melynek hatásköre az összes Habsburg-országokra kiterjedt. Lipót atyjától nagyon zavaros pénzügyi viszonyokat örökölt. Uralkodása elején a közjövedelmeket valami 6, a hetvenes években 9 millió tallérra, a XVII. század végén 12 millió frtra becsülik. Csakhogy a kezelésben hihetetlen zűrzavar és lelkiismeretlenség harapózott el. Meggazdagodott minden tisztviselő, csak a császár maradt szegény, a ki följegyzé ugyan napról napra, hány krajczárt vesztett vagy nyert kártyán, de pénzügyminiszterét soha sem vonta számadásra. Már atyjáról, III. Ferdinándról beszélték, hogy mikor azon bosszankodott, hogy vala melyik lova, bármennyire etette, nem akart meghizni, valaki megjegyzé: „Felség! tegye meg kamara-elnöknek, majd meghizik.” Lipót alatt a kamara-elnöknek még jobb dolga volt, mert nevelése következtében az ifjú király a pénzügyekhez egyáltalában nem értett. A corruptio, mely a pénzügyi kezelésben Bécsben uralkodott, csakhamar európai hirre vergődött. A német fejedelmek, kik Magyarországba segédhadat küldtek, a zsoldfizetést a magok emberei által eszközölték, mert attól féltek, hogy a pénz a császári tisztviselők kezén elkallódik. Politikai tanácsosai sem örvendtek jobb hirnévnek, mint a pénzügyi tisztviselők, „a leggyöngébb, legelvtelenebb, leghitványabb embereknek” tartották őket.4 Első, vezető ministerévé Lipót már 1657 júniusban egykori nevelőjét, az öreges Portia herczeget tette, a ki minden államférfiúi tehetséget nélkülözött.5 Okossága, mint az egykorú tudósitás mondja, tényleg tehetetlenség volt. Nem akart mást, mint békét6 s feláldozott mindent, csakhogy fentarthassa. Lomha, habozó ember, a ki – mondja a velenczei követ, – soha sem tudja magát valamire eltökélni.7
A közvélemény felfogása Portia herczegről később sem javult; mindig közönséges udvaroncznak, higvelejűnek, tunyának, kormányzásra képtelennek, papucshősnek festik8 s tettei igazolják e jellemzést. Csak anyagi érdekeire tudott ügyelni s mikor meghalt (1665), egy milliónál több maradt utána, noha semmivel kezdte. Auersperg János herczeg csak Portia halálával lett ugyan névleg is első titkos tanácsos, vagyis a mai fogalmak szerint miniszterelnök és külügyminister, de Portia képtelensége mellett mindig irányadó befolyást gyakorolt, ámbár semmivel sem ért többet nála, sőt hiúsága, oktalan dicsvágya császárja érdekeinek egyenes elárulására vezette. Noha családos ember volt, vén korában az a rögeszméje támadt, hogy bibornokká nevezteti ki magát. E furcsa szándékát azonban nem Lipót, hanem a Habsburgok örökös ellenségének, XIV. Lajos franczia királynak segítségével igyekezett Rómában valósítani. Hogy a franczia királyt megnyerje magának, koczkára tette a Habsburgok legéletbevágóbb érdekeit s Lipótot a franczia politika szolgálatába helyezte. Árulását a pápa leplezte le, ki a bibornokok kinevezésénél Lipót és Lajos jelöltjeit egyaránt mellőzte s mikor Lipót ezt zokon vette, föltárta előtte a helyzetet. Csak úgy tudta meg Lipót, hogy Auersperg a francziák segélyével akart bibornok lenni. 1669 végén elcsapta ugyan, azt azonban nem engedte meg, hogy az árulót perbe fogják, noha sokan sürgették, mert meg akarták volna hivataloskodása közben szerzett roppant jószágaitól fosztani. A Portiáknál és Auerspergeknél mindenesetre többet ért utódjok, Lobkowitz Venczel herczeg, előbb a hadi tanács elnöke, mely állásban akkor nemcsak a katonai ügyek, hanem a portával való diplomatiai alkudozások és érintkezések is egyesűltek. Lobkowitz9 tapasztalt, járatos, ámbár épen nem kiváló elme. Mikor a hatalom élére került, már idős, de szép, előkelő modorú és külsejű férfiú volt, a ki nagy lábon élt s vén korában is sok időt áldozott a társas élvezeteknek. Szellemes, élczes ember volt, szeretett tánczolni, udvarolni, mulatni. E mellett határtalan hiuság és nagyravágyás élt benne, mely hibáit a franczia diplomatia mesterileg ki tudta aknázni, Mint politikus elbizakodott, kiméletlen, erőszakos volt minden jog- és erkölcsi érzés nélkül. Még mint a hadi tanács elnöke sokat érintkezett a magyarokkal, kik önkénykedő természete miatt hamar meggyűlölték. Ellenben Lipót nagyon megszerette s Portia halálakor főudvarmesterévé, Auersperg bukásakor első, főministerévé, az osztrák Habsburgok kül- és belpolitikájánák legfőbb intézőjévé nevezte ki. Föltétlenűl bizott benne s ismételve biztosította, hogy szivből szereti s hogy bizalmát nemcsak szóval, hanem tettel is kimutatja ország-világ előtt.10 Lobkowitz azonban császárja bizalmával épen úgy visszaélt, mint Auersperg. Utóbb hivatalos vizsgálat állapitotta meg, hogy szavaival és tetteivel hűtlenséget és árulást követett el urán, ki elcsapta ugyan, de azt ismét nem tűrte, hogy birái elé állítsák.
Ha ilyenek voltak a vezérlő politikusok, a többiek sem állhattak az erkölcsi és értelmi erő valami magas szinvonalán. Legtovább megmaradt Lipót mellett pénzügyminisztere, Sinzendorf Lajos gróf, az udvari kamara elnöke. Mindnyájok közt a legméltatlanabb a bizalomra; dölyfös, tudatlan, pénzügyekhez nem értő, de a maga zsebe megtömésében annál élelmesebb ember. 20,000 tallér értékű vagyonnal kezdte s óriási költekezései daczára több milliót gyűjtött. Noha a titkos tanácsban ismételve felszólaltak gazdálkodása ellen s figyelmeztették üzelmeire a császárt, ez 1679-ig meghagyta állásában. Sinzendorf tudott magának védelmező büntársakat szerezni. Hamis eskűtől, lopástól, csalástól sem riadt vissza. 1679-ben végre perbe fogták s minthogy szörnyű sikkasztásai részben saját vallomása következtében kiderűltek, 1.970,000 tallér megtérítésére itélték, mely öszszegből mintegy másfél milliót ki is fizetett, roppant jószágai egy részét engedve át a kincstárnak.11
E vezéremberek mellett az ifjú uralkodót még számosan, a kiválóbbak titkos tanácsosi ranggal környezték. A titkos tanács volt az a testület, mely a legfontosabb államügyekben véleményt mondott s szakkérdésekben albizottságokra oszlott. Minthogy Lipót kevés válogatással adományozta a titkos tanácsosságot, a tanácsba a legkülönbözőbb, tapasztalatlan, csak egyéni érdeket hajhászó elemek jutottak be. „A tanácsosok, – mondja a velenczei követ12 – nem az államot, hanem az egyes pártokat szolgálják, még pedig oly bősz indulattal, hogy nem urok érdekeinek védelmére, hanem azért szoktak összegyűlni, hogy egymás fondorlatait meghiúsítsák. Egynémelyikük olyan üres fejű, hogy közdolgokról beszélni sem lehet vele a nélkül, hogy el ne mosolyodjunk s oda ne legyünk az álmélkodástól.”
Később valóban lehetőleg mellőzni kellett a titkos tanácsot s Lipót csak a megbizhatóbbakat szokta úgynevezett titkos értekezletre, ma minisztertanácsnak neveznők, meghivni. Egészben környezetének világi tagjai az ifjú uralkodóban absolutistikus hajlamait, az egyháziak vallásos buzgalmát élesztették s szakadatlanul táplálták benne azon szellemet, mely uralkodását sajátos szinezetüvé tette.
Kiválóbb magyar egyéniség az uralkodó környezetében nem volt s ez a tény világosan megjelöli azt a helyet, melyet Magyarország az udvari politikában ez idő szerint elfoglalt. Magában véve nem lett volna baj, hogy a császár környezetében hiányzott a magyar elem, mert a magyar törvények gondosan megóvták a magyar államkormányzat teljes önállóságát és függetlenségét. Ama koronázó hitlevélben, melyet Lipót az úr szine előtt szent esküvel erősitett meg s melyet a rendek szokás szerint a törvénytárba igtattak, Magyarország kormányzata ez időben is olyannak jelentkezik, minővé a bécsi béke s a reá vonatkozó törvények formálták. A hitlevél kimondja, hogy az ország saját törvényei szerint kormányzandó, legalább három évenként országgyűlés tartandó, magyar ügyekben a király csupán magyarok tanácsával élhet, a végvárakban a törvény engedte kivételeken kivül csakis magyar katonák és kapitányok lehetnek, az igazságszolgáltatás a hazai törvények szerint eszközlendő, a szabad királyi városok jogaikban megtartandók s a szent korona az országból ki nem vihető. Különösen szabatosan intézkedik a hitlevél a vallásügyről s nemcsak világosan megerősíti az 1608-iki törvényeket s a linczi békét, hanem külön is megigérteti a királylyal, hogy a vallás szabad gyakorlatát sértetlenűl fentartja. Szabad és önálló volt tehát Magyarország s nem volt reá szüksége, hogy a bécsi udvarban magyarok legyenek. Csakhogy a fent jelzett jogállapot csupán a törvénykönyvben állt fenn, mig a gyakorlati életbe vajmi kevés ment át belőle.
A tényleges állapotok homlokegyenest ellenkeztek a törvénynyel. Trónra léptekor Lipót úgy folytatta az uralkodást, mint atyja tette. Elméletben Magyarország önálló volt, de gyakorlatban idegenek intézték sorsát, a melynek alakulatára neki magának alig volt befolyása. Fennállottak ugyan a régi magyar főhatóságok, volt az országnak nádora, gróf Wesselényi Ferencz, a jeles, vitéz katona, nagy műveltségű, hazafias érzésű politikus; volt országbirája, gróf Nádasdy Ferencz, az akkori nemzedék egyik legeszesebb embere; volt a szlavon-horvát részeknek bánjuk, gróf Zrinyi Miklós, kora legnagyobb magyarja, jeles költő és iró, európai jelentőségű egyéniség; a kamara és a többi közhivatalok élén szintén magyarok álltak, csakhogy egyiknek sem maradt igazi hatásköre s nem ők, hanem a király idegen tanácsosai kormányozták Magyarországot, melyet nem tekintettek egyébnek, mint végvidéki területnek azon kizárólagos rendeltetéssel, hogy az örökös tartományoktól távol tartsa a török veszedelmet. Magyarországot, ha nem is jogilag, de tényleg kiszolgáltatták a töröknek, hogy a veszedelmet levezessék Ausztriáról. Noha az európai közvélemény a császárt s a vele azonos magyar királyt tekinté a török elleni küzdelem főzászlóvivőjének, a bécsi udvar maga ezt a zászlót rég elejtette s ötven éven át folyton azon fáradozott, hogy a békét a szultánnal minden áron fentartsa. Elérte czélját s a zsitvatoroki szerződés óta az udvar mindig békében élt a portával. De nem Magyarország, mert a török azt mondotta, hogy neki nincs frigye a magyarral, hanem csakis a némettel s igy nem köteles Magyarországot kimélni. Az udvar meg nemcsak nem védte a magyarokat, hanem hogy a portát ne ingerelje, egyenesen gátolta őket az önvédelemben, a török támadások megtorlásában. A török folyton zavarta tehát portyázásaival, beütéseivel, hódoltatásaival a magyarság nyugalmát. Igy pár hóval Lipót trónra lépte után Kassa városa vidékét dulta fel s sok előkelő embert, köztük a szepesi kamara egy tanácsosát elfogta.13 Egykorúak évenként 10,000 lélekre becsülik azt az átlagos veszteséget, melyet a királyi Magyarország a török beütések következtében szenvedett. Csupán a rabszijon elhajtottak száma félévszázad folyamán meghaladta a nyolczvanezret. Az emberveszteséggel természetesen karöltve járt a vagyoni pusztulás, a tömegek elszegényedése, a békés munka megnehezitése s az összes nemzeti erők rohamos hanyatlása. Az udvar ezt nem igyekezett gátolni, mert csak úgy vásárolhatta meg a maga békéjét, ha Magyarországon szabad kezet enged a töröknek. Igy az országnak önálló életczélja többé nem volt. Nem önmagának élt, hanem azért, hogy védelmet nyujtson az örökös tartományoknak s elháritsa a török támadást Ausztriáról. Egyszerű határőrvidéknek nézték s ennek megfelelően kormányozták, tekintet nélkül saját érdekeire és szükségleteire. Törvény biztositotta jogait nem vették számba s már ez időben czélúl tűzték ki, hogy eltörlik a királyválasztás jogát, noha akkor ennek is inkább csak erkölcsi értéke, mint valóságos tartalma volt. Európa választó királyságnak ismerte Magyarországot, pedig ez időben már csak látszólag volt az. A Habsburg-trónörököst a magyarok mindig királylyá választották s ha kissé nehezebben ment, mint 1655-ben Lipót választásakor, pénz némitotta el az ellenkezőket. Igy a királyválasztás joga legfölebb egyeseknek hozott hasznot. Az uralkodó család azonban mégis örökössé szerette volna tenni a magyar királyságot, hogy nemzetközi tekintélyét gyarapitsa s az eszme hivei azt hirdették, hogy ha a magyarok teljesitik a király óhaját, ő viszont minden erejét Magyarország felszabaditására forditja. A magyarok ellenkezőleg érveltek; azt mondották, szabaditsa meg az országot a töröktől s ők készségesen választják örökös urokká. Öt embernyom keserű tapasztalatai után nehezen hihették, hogy a királyi hatalom szakit a hagyományos politikával s beváltja I. Ferdinánd óta ezerszer ismételt igéretét, az ország felszabaditására. Pedig magyar részről gyakran utaltak reá, minő mérhetetlen erőre és hatalomra tehet szert az uralkodó család, ha felszabadítja az országot. Keletre, hol egész Konstantinápolyig övé lehet minden, igyekeztek figyelmét terelni. A magyar politikusokban szilárdan élt a hit, hogy a király, „ha csak az egy Magyarországot foglalja vissza hajdani terjedelmében, többet nyert, mintha Bécstől Hollandiáig parancsolna, mert a Fekete tengertől az Adriáig valamennyi tartomány felségedet fogja magyar királyúl elismerni.”14 Ezt a felfogást az udvar sohasem akarta megérteni s épen az ellenkező irányban haladt. Egyedül a nyugat iránt érdeklődött s ott igyekezett hatalmát gyarapitani. Ellenben abbeli hivatását, hogy ő az iszlam elleni védekezés természetes vezére, már csak úgy értelmezte, hogy ő a vezér akkor, ha a szultán támad, máskülönben pedig nem szabad áldozattól visszariadnia, hogy a portát a béke megtartására birja. Hogy czélt érjen, kiszolgáltatta. neki Magyarországot, mi ez ellen a magyarok örökösen tiltakoztak s folyton panaszszal, néha fenyegetéssel ostromolták az udvart. Ez nemcsak nem orvosolta a panaszt, hanem mindinkább elidegenedett a magyaroktól, kik nem férnek meg bőrükben, nem méltányolják az áldozatokat, melyeket értük királyuk hoz. Rakonczátlanoknak nevezték s végre jobban gyűlölték őket, mint akár a törököt. Azt mondották: „A magyarokban bizni nem lehet.15” „Magyarországnak nem jó erősnek lenni,” Itthon meg: „Ha magyar vagy s sokáig élni akarsz, okos ne légy, vitéz ne légy s pénzed se legyen sok,” szavakban foglalták össze az udvar nézetét a magyarokról. Bécsben egyenesen úgy okoskodtak hogy, ha Magyarország három részre darabolva nem lenne, ha a császári hatalom felszabaditaná, s a magyaroknak nem kellene többé a töröktől félniök, soha sem lehetne őket féken tartani, mert idegen király helyett magok közül ültetnének valakit a trónra.16 Egyik előkelő tanácsos nyiltan azt vallotta, hogy inkább Bécs is a töröké legyen, semhogy Buda visszakerüljön a magyarok kezébe.
Mindezt első sorban az okozta, hogy, mint Lippay György esztergomi érsek mondá,
Olyak adnak a királynak tanácsot,
Kik nem ették az alföldi kalácsot.17
Két idegen világ állt itt szemben egymással. Nádasdy, „a ki köztük forog, tudja állapotukat”, már 1659-ben irta: „sem ratio, sem politika, sem pénz, egyszóval semmi, félelemnél egyéb a németet magyarokhoz jóvá nem teszi.”18 Lipót király már ifjú koránál fogva sem volt képes tanácsosai és a magyarok közt barátságosabb viszonyt teremteni s különben is politikailag és vallásilag teljesen idegenűl állt szemben akkor még túlnyomóan protestáns magyar országával. Zrinyi Miklós egy pillanatig még jót remélt az új uralkodótól, ámbár tudta, hogy tanácsosai halálosan gyülölik a magyarokat s az udvar vasövvel zárja el nemzetétől a királyt. De már a nádor hamar meggyőződött, hogy a trónváltozás nem javitotta az addigi viszonyokat. „Itten – irja elkeseredve 1658 augusztus 16-ikán Bécsből – mind egészségemet, mind emberségemet s értékemet elveszitettem. Mivel sem becsületem, sem auctoritásom s csak nézéssel sem akarván hazám veszedelmében részes lennem, holnapi napon haza megyek.”19 Maga a közvélemény Lipót trónra lépte első pillanatától kezdve nyugtalanságot érzett s a nélkül hogy történt volna valami, aggodalom fogta el a kedélyeket. „Azt mondják itten – irja 1657 június 10-ikén Pozsonyból Osztrosits Miklósné férjének – hogy nagy reformatiót akarnak kezdeni még Magyarországon is.”20
Egyelőre azonban az ifjú királyt és tanácsosait más feladatok foglalkoztatták. Ezek Lipót házassága, a spanyol örökség biztositása, és a császárválasztás. A Habsburgok spanyol ága kihalófélben volt. IV. Fülöp királynak nem volt figyermeke s minthogy a saliai törvény kizárta a női ágat a trónöröklésből, Lipót, mint legközelebbi vérrokon, az esetleg megnyiló roppant spanyol örökség egyetlen törvényes örökösének tekintette magát. Jogát azonban új házassággal óhajtotta végképen megszilárditani. Megkérette Fülöp király legidősebb leányának kezét. Ezzel párhuzamosan tárgyalások indittattak a német fejedelmekkel a császárválasztás iránt. Melyik a fontosabb, a spanyol örökség biztosítása vagy a császárválasztás, az iránt az udvarban eleinte eltértek a vélemények. Auersperg herczeg fődolognak, „primum fundamentum”-nak a spanyol örökséget, illetve a házasságot tekintette s azt ajánlotta, hogy a császári koronát, mely úgy sem lesz a spanyollal összeegyeztethető, Lipót engedje át családja más tagjának. E tétova közben mindkét czél veszélyeztetve lett s Lipót majdnem elesett a feleségtől, valamint a császárságtól. Szerencsére a spanyol király nem sokáig késett a válaszszal s kikosarazta az ifjú kérőt.
Erre azután az udvar egész erejét a császárválasztásra összpontosította. Csakhogy immár komoly nehézségek támadtak, mert az eszme hogy ne Lipót, hanem a Habsburg-család más tagja, esetleg Lipót Vilmos főherczeg választassék meg, a németek közt némi visszhangot keltett. A főherczeg elutasitotta ugyan a jelöltséget, de ekkor meg Ferdinánd tiroli főherczeg lépett előtérbe. Franczia-, Angol- és Svédország a legnagyobb erővel dolgoztak Lipót ellen, ki eleinte a választó fejedelmek közül csupán egyre számithatott bizton, mig a többit egyenkint kellett megnyernie, a mi rengeteg időt, munkát, kivált pénzt igényelt.21 Maga Lipót semmi áron sem akart a császári koronáról lemondani, melyet összes koronái között a legértékesebbnek tartott. De dicsvágyát szivébe zárta s azt hangoztatta, hogy a legnagyobb veszély hárulna a német birodalomra s az egész kereszténységre, ha a török azt hallaná, hogy a Habsburgok elestek a császárságtól.22 Hogy a tárgyalások szinhelyéhez közelebb legyen, már kevéssel trónra lépte után, július derekán Prágába költözött, honnan utóbb a birodalomba ment. Csak 1668 július 1-jén választatott császárrá s egy hosszú esztendőnél tovább távol volt bécsi székhelyétől. Már ez okból sem kisérhette figyelemmel a magyar ügyeket, melyek e közben válságos fordulatot vettek. A válság nem királyi területen támadt ugyan, hanem Lengyelországban s Erdélyben, de nagy része volt benne az udvarnak is. Már III. Ferdinánd szövetkezett Lengyelországgal II. Rákóczy György erdélyi fejedelem ellen. Lipót örökségűl kapta a szerződést s néhány héttel trónra lépte után a lengyelek segitségére küldötte hadait. Ezzel kezdődtek Lipót háborúi, melyek egész uralkodását végig kisérik. Első háború, noha lengyel földön folyt, Magyarország további sorsára, egész jövőjének alakulatára gyökeres hatást gyakorolt. A magyarság egy részével küzdött Lipót ott is s hozzájárúlt a romláshoz, mely az országot csakhamar sujtotta.