A Rákóczy-kastély Sárospatakon.
Rajzolta Cserna Károly
SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE
Erdély II. Rákóczy György idejében. A Rákóczy-ház hatalma. II. Rákóczy György kormánya. Dynastikus törekvései. Trónkövetelő tervei. Viszonya az udvarhoz. Erdély és a porta. IV. Mohamed kormánya. Rákóczy sikerei Moldvában és Havasalföldön. Köprili Mohamed nagyvezér. Rákóczy portai ügynökei. Diplomatiájának gyöngéi. Külügyi politikája ingadozásai. A svéd-lengyel háború. Rákóczy mint a protestantismus védője. A protestáns államok szövetségének terve. X. Károly svéd király. A hadüzenet. A svédek diadalai Lengyelországban. Rákóczy tárgyalásai a svéd királylyal. A protestáns hatalmak ellenséges magatartása. Szövetség X. Károly és Rákóczy között. Erdély hangulata a háború ellen. Rákóczy baklövése a tatárokkal szemközt. Optimismusa. Katonai tehetségének hiánya
II. Rákóczy György, ki „nagyon boldog környülállások közt vevé által az erdélyi fejedelemséget”,1 csaknem egy évtizeden át vitte erős kézzel Erdélyben az uralkodást. Atyjától a tulajdonképeni erdélyi földön kivül a magyar részekből jelentékeny területet örökölt. Az úgynevezett partium akkor Máramaros, Bihar, Kraszna, Közép-Szolnok, Zaránd és Szőrény vármegyékből állt, melyek a Felső-Tiszától az Al-Dunáig védő övként környezték a fejedelemséget. Sőt ezen kivül két más vármegye, Szatmár és Szabolcs volt kezén; ezeket személyesen birta életfogytiglan, illetve azon időre, mig erdélyi fejedelem, a mi egynek vétetett, mert kizártnak látszott az eshetőség, hogy életében elveszthetné a fejedelemséget. Hatalmas területek ura volt tehát II. György s Kolosvár, Brassó, Fehérvár és Nagy-Szeben mellett Debreczen, Várad, Belényes, Lugos, Karánsebes jelentek meg országgyűlésein. Legtöbb maga is erődített hely, némelyik tekintélyes vár, melyekhez még Huszt, Ecsed, Jenő, Kálló és Szatmár járultak. A honvédelmet még atyja, az öreg Rákóczy György lelkiismeretesen szervezte. Nem alakitott ugyan állandó hadsereget, de a fogadott katonaság s a nemesi fölkelés a végvárrendszerre támaszkodva teljes oltalmat biztositott az országnak bárhonnan jövő külső támadás ellen. A véghelyeket, s magában az országban Kolozsvárt, Dévát, Szamos-Ujvárt, Fogarast, Kővárt a fejedelem jó karba helyezte, kellő hadiszerrel és őrséggel látta el. A hadszervezet igen jó volt tehát, csakhogy kizárólag a védelem czéljainak szolgált s ezzel kényszeritőleg megszabta II. Rákóczy György politikájának irányát. Ez éveken át nem is hagyta el természetes medrét s abban a mozgalmas időben, midőn Európa nagy részét a harmincz éves háború befejeztével is szakadatlanúl dúlta a háború, – 1656-ban Velencze s a török birodalom, Franczia- és Spanyolország, Svéd-, Orosz- és Lengyelország vivtak egymással gyilkos harczokat, – Erdély és részei valóságos oazisként jelentkeznek. A királyi Magyarország sóhajtozva, irigy szemmel nézte a boldog Erdélyt, mely török oltalom alatt békében él, várait, városait, falvait megtartotta, mig a királyi terület a német uralom alatt rettenetesen elpusztult.2 A fejedelemség a békés munka, a belső nyugalom és biztosság tűzhelye volt s a kedvező viszonyok a társadalomra erősen átalakitó hatást gyakoroltak. A nemesség a hosszú béke folyamán tanulásra adta magát s ez időben „Erdély sokkal esméretesebb vala az idegen tudós világ előtt, mint Magyarország”. Nemzetközileg nem volt ugyan önálló, hanem török hűbéri főuralom alatt állt. De a főhatalom soha oly enyhe nem volt, mint épen ez időben s alig nyilvánult másban, mint évi adófizetésben. Ez adó pedig igen csekély, Erdélyért magáért 10,000, a részekért 5000, összesen évi 15,000 arany volt, s 1659-ben maguk az erdélyiek mondották, hogy „többet fizetett a török nemzetnek esztendőnkint Magyarország egy vármegyéje, mint mi egész országul”. Ennek megfelelően a nép igen mérsékelt adóterhet viselt. Igy a szászokon kivül az összes városok csak 5,245 frt évi adót fizettek. Mig például Magyarországon a kis Modortól 7,500, Bazintól 5000 frt taksát szedtek, a náluk jóval nagyobb és gazdagabb, a kincses Kolozsvár csak 2,400, Várad meg épen 1,400 frttal volt megróva. Mindazáltal a befolyó közjövedelmek dúsan fedezték a közszükségleteket s minthogy a középkori felfogás az államháztartás s a fejedelem magánháztartása közt nem tett különbséget, Rákóczy György évenként igen tetemes összegeket takaritott meg s helyezett el biztos magyarországi várainak kincstáraiban.3 A közvélemény őt tartotta Európa leggazdagabb, ingó és ingatlan magánvagyon tekintetében legdúsabb uralkodójának. Mindenesetre rendkivül gazdag s földrészünk egyik legnagyobb földesura volt, mert még unokája, II. Ferencz magánjószágainak kiterjedése is meghaladta a százhúsz négyszög mértföldet,4 noha időközben némi szaporodáson, a zborói uradalmon kivül igen sok el is kallódott belőle. Ép oly töméntelenek voltak ingó tőkéi, kincsei, melyeket már 1652-ben többre becsültek 10 milliónál, s melyek állandó szaporodását évenkint fél millióra tették.5 E kincseket a hozzáférhetetlen Munkács, Patak s más magyar várakban gondosan őrizte és gyarapitotta6 édes anyja, az öreg fejedelemasszony, a derék Lorántffy Zsuzsánna.
A Rákóczy-kastély Sárospatakon.
Rajzolta Cserna Károly
A kezében összehalmozódott hatalmat II. Rákóczy György nagyon erőteljesen gyakorolta s „absolutus fejedelemnek” mondotta magát. Tényleg korlátlanul uralkodott, ámbár formailag nem törölte el a régi rendi alkotmányt és intézményeket. Az országgyűlés évenkint kétszer, ha kellett, bármikor összegyűlt s törvényt hozott. De mindig csak az lett törvény, mit a fejedelem kivánt s az összes rendi intézmények az ő akaratának végrehajtóivá alakultak át. Annak a tusának, mely Magyarországon királyság és rendiség közt országgyűlésen és vármegyében szakadatlanúl folyt, sőt mindinkább elmérgesedett, Erdélyben ez időben nyoma is alig található. Ott is megvoltak a rendi önkormányzat szervei, de nem mertek a fejedelemmel ellenkezni, ki saját akaratának engedelmes eszközeivé tette azokat. Törvényhozásban, közigazgatásban és igazságszolgáltatásban, a béke és a háború dolgaiban szabadon érvényesült a fejedelem szava s tanácsosai csak azt tették, a mit ő rájuk parancsolt. Rendesen jót akart s nem támadt, mint a királyi hatalom a magyar részeken, az alattvalók lelkiismerete és nemzeti érzése ellen. Maga II. György a kálvinista vallás lelkesült hive s általában a protestantismus egyik zászlóvivője volt ugyan, de nem változtatott a fennálló egyházpolitikai állapoton, mely a négy bevett felekezet egyenjogúságán nyugodott. Barátja volt a békés haladásnak, a jólét szabályos fejlődésének, megpróbálkozott a codificatióval, összegyűjtötte a fenálló jogot, s ő szentesitette és tétette közzé az Approbaták neve alatt ismert törvénykönyvet. Irodalom, tudomány, iskolaügy iránt melegen érdeklődött s maga is kiválóan művelt, sok jó tulajdonnal megáldott ember volt. Boldog házasságban élt Báthory Zsófiával, ki egy fiúgyermekkel, I. Rákóczy Ferenczczel ajándékozta meg. A rendek a kiskorú gyermeket atyja utódává választották s a szultán készségesen megerősitette a választást. Igy a Rákóczi család uralkodása Erdélyben, valamint Erdély további békés, szabályos fejlődése hosszú időre biztosítottnak látszott, s ha a fejedelem még egy évtizedig folytatja békepolitikáját, hatalma kétségtelenül olyan nagyarányú gyarapodást nyer, melylyel legmagasabb szárnyalású ábrándjait is kielégíthette volna. De már ez időben is elég erős volt arra, hogy történelmi hivatását az egész magyar nemzet javára háborítatlanúl teljesítse. Erdély tartotta fen az egyensúlyt a magyar állam terültén; ereje, tekintélye állta útját annak, hogy a porta teljesen meghódoltassa, a bécsi udvar meg ősi intézményeitől, melyek nemzeti lételét és a lelkiismeret szabadságát biztositották, megfossza az országot. Bécsben és Konstantinápolyban egyaránt számba kellett venni s számba is vették Erdély hatalmi állását s a mint annak idején Erdélylyel vagy legalább közvetítésével kötötték meg a bécsi, a zsitvatoroki, a linczi békét, Erdélyre való nézve soha sem is merték teljesen mellőzni e szerződéseket. Rajtuk nyugodott Erdély viszonya a két nagyhatalomhoz s földrajzi fekvésével, hatalmi eszközeivel a fejedelemség állandóan mérséklő befolyást gyakorolt magyarországi törekvéseikre. Másrészt a bécsi és a konstantinápolyi udvarok Erdély sorsára szintén döntő hatással lehettek s a két állam volt az, melyre Erdélynek a legnagyobb figyelemmel kellett lennie. A Habsburgokkal szemben, noha Erdély kivül állt Szent-István koronája kötelékén,7 a fejedelem óvatos, udvarias magatartást követelt. „Az ausztriai háznak szolgálni kivánunk” – irta az esztergomi érseknek, – mert „mi nekünk, jó apám uram, békesség kell; adott Isten eleget, senkiét nem kivánjuk”.8 Ez azonban csak szólásmód volt. Tényleg olthatatlan dicsvágy égett Rákóczy szivében s türelmetlenűl, izgatottan leste a pillanatot, hogy lelke titkos vágyát kielégithesse. Királyi koronára áhitozott. Sokáig nem tudta ugyan, melyik királyi korona megszerzésére irányozza törekvéseit s Pozsonyban vagy Varsóban valósithatja-e könnyebben vágyait? De foglalkozott az eszmével s tervei előkészitésére a moldvai és havas-alföldi vajdákat fegyverrel vetette alá felsőbbségének. Alkudozásba lépett a tatárokkal, kiknek országa Moldvával volt határos s kik a szultán hűbéresei voltak, továbbá a kozákokkal, kik névleg lengyel alattvalók ugyan, de folyton lázongtak a gyönge lengyel királyok ellen. Magyarországban szintén sokakkal állt érintkezésben, s kétségkivül arra számitott, hogy az egész protestáns társadalom köréje sorakozik, ha egyszer a tettek mezejére kell lépnie.
Lorántffy Zsuzsánna erkélye a sárospataki kastélyon.
ANNO D(omi)N(i) 1643. évszámmal és a Lorántffy-czimer körül SVSANNA LORANTFI D(ei). G(ratia). PRI(ncipissa). TRA(nsilvaniae). ET PAR(tium). R(egni). HVNG(ariae). D(omi)NA körirattal. Rajzolta Dörre Tivadar
Bécsben ismerték e viszonyokat s a külső udvariasság daczára nemcsak bizalmatlanúl, hanem ellenséges indulattal kisérték Rákóczy működését. Őt tartották a gyűlölt „magyar szabadság” oltalmazójának s őt okolták a magyarok nyakassága miatt, kikkel titkos egyetértésben áll.9 Vigyáztak reá, De azért Porcia, Auersperg, Waldstein s az udvar többi hatalmasai igen kedvesen vették gyakori ajándékait, főleg a sok szép török lovat. Olykor-olykor meg ők tettek neki valami jelentéktelen részletkérdésben, határvillongási ügyben engedményeket. De a bécsi politika rendszerébe elvileg nem illett a protestáns erdélyi fejedelem, nem illett az erős Erdély. Mikor 1655-ben Wesselényi Ferencz nádorrá választatott, Rákóczi, ki személyes ellenségének tartotta, az udvarnak sajátszerű ajánlatot tett. Felajánlotta közreműködését oly irányban, hogy a „nyughatatlan elméket Magyarországban közös erővel” zabolázzák meg. De Bécsben épen ő benne biztak legkevésbbé, s udvariasan ugyan, de határozottan elutasitották ajánlatát. Mikor pedig 1656-ban a fejedelem harczias terveiről és külföldi tárgyalásairól „sok fabulás hir” érkezett Bécsbe, magatartása az udvari körökben erős visszatetszést keltett s az ellenséges indulat sokszor durva szavakban nyilatkozott. Egy kanál vizben is megfojtották volna, de minthogy nem tehették, hóditó szándékai valósitását minden áron meg akarták hiúsitani.
Egészen máskép alakultak a fejedelem és Erdély viszonyai hűbérurához, a szultánhoz, ekkor IV. Mohamedhez, ki ez időben még egészen tehetetlen ifjú10 volt. A szultán maga nem érdeklődött közügyek iránt, hanem éjjeleit a háremben, a napot a szabadban töltötte vadászattal, melyhez néha sok ezer embert rendelt ki hajtóul. Azt mondották róla, hogy atyja, kit megöletett (nem ugyan ő, mert akkor még gyermek volt, hanem a lázadó janicsárok, kik a gyermeket trónra ültették), átkozta meg, hogy úgy éljen, mint a vad a mezőn. Csakugyan kóbor életet folytatott. Nem szerette örökké forrongó, háborgó fővárosát, hanem ideje nagy részét vidéken töltötte, s vadászszenvedélyének élt.11 Helyette édes anyja, az orosz származású Zaime, ez időben még fiatal, szép és szellemes nő, vitte az uralmat és pedig nagy és nehéz gondok közt, mert nem birta azt a férfiút megtalálni, a ki feladatában segiteni képes. 1650 őszétől 1657 szeptemberéig 13 nagyvezér állt a kormányzat élén. Minduntalan változást kellett eszközölni; az egyiket megölték, a másikat elcsapták, mihelyt képtelensége bebizonyult. Ez örökös kormányváltozás bajait fokozta az, hogy a porta Velenczével évek óta háborúban állt s minden erőlködése mellett sem birt katonai sikert elérni. Természetes, hogy a nehéz viszonyok közt a szultán nem sokat törődhetett hűbéres országaival. A fejetlenség közben azt tehették, a mit akartak s ez időt használta fel Rákóczy György, hogy a moldvai és havasalföldi vajdákat fegyverrel kényszeritse felsőbbsége elismerésére. A portán nem tetszettek ugyan viselt dolgai, de szemet húnytak előttük s örültek, hogy Rákóczy még veszedelmesebb vállalatot nem kezdeményez.
Csakhogy a sok évi fejetlenség Konstantinápolyban 1656 szeptember 15-ikén egyszerre megszünt. Zaime szultána végre megtalálta azt az embert, a kit keresett, a kire szüksége volt. Ama napon Köprili Mohamed kapta a nagyvezéri tisztet, mely azután teljes két évtizeden át örökös maradt családjában. Valóságos Köprili-dynastia alakúlt, mely sokkal jelentősebb befolyást gyakorolt Magyarország sorsára, mint az uralkodó szultán. Mohammed az új nagyvezér kinevezésekor maga szabta meg a feltételeket, melyek közt a kormányt elvállalni hajlandó. Csaknem korlátlan hatalommal ruháztatván fel a hetven éves, irni, olvasni sem tudó, de ritka eszű férfiú vaskézzel fogott a belső rend helyreállitásához, s a kormányzat újjászervezéséhez. E mellett a Velenczével folyó háború foglalkoztatta s egész buzgalmát a hadi siker előkészitésére, megfelelő haderő kiállitására forditotta. A mint 1657 elején a tengeri és szárazföldi sereget talpra állitotta, maga lépett élére, s megkezdte a műveleteket.
Török hárem belseje.
XVII. századi festmény a Kuefstein grófok grillensteini várában. Az eredetiről másolta Reich József
A míg Konstantinápolyban anarchikus állapotok uralkodtak, a porta nagyon kevéssé, legfölebb irásbeli figyelmeztetéssel korlátolta Rákóczit cselekvésében. A temesvári, gyulai s más török végvárak parancsnokai folyton agyarkodtak, panaszkodtak, vádaskodtak ugyan ellene. Főleg a jenei vitézek s a szomszéd török őrségek közt történtek minduntalan összeütközések s a törökök már ekkor azon mesterkedtek, hogy Jenő várát kezükbe kerítsék, melynek őrsége örökösen dúlta a szomszéd török területet. Ismételve kértek is engedélyt a portától, hogy a veszedelmes erősséget ármánynyal vagy erőszakkal megvegyék. De a porta a velenczei háború és az örökös nagy-vezér-válság közepett nem akart Erdélylyel összetűzni. Rákóczi e helyzetet ügyesen felhasználta s Moldvát és Havasalföldet felsőbbségének vetette alá. Konstantinápolyban ez komoly aggodalmat keltett, melyet fokoztak ellenségei, kik a többek közt azzal gyanúsították, hogy Temesvárt is el akarja foglalni. Mikor meg a két vajdaságból elmaradt az adó, a porta, hol nagy volt a pénztelenség, még inkább megneheztelt Rákóczira. Bizalmasan figyelmeztették is, hogy „balúl magyarázzák” magaviseletét. De nem tehettek ellene semmit, mert a velenczei háború megkötötte a nagyvezérek kezét, kik különben is minduntalan változtak.
Ez az állapot azonban 1656 őszén véget érvén, a hatalom oly ember kezébe került, a kinek volt akarata s a kinek volt ereje akaratát érvényre emelni. A gyökeres változást, mely a portán végbement, s történeti jelentőségű következményekre vezetett, mert még egyszer és utoljára föllobbantotta a török birodalom hanyatló erejét, Rákóczi nem vette észre. Diplomatái nem állottak feladatuk szinvonalán, noha a fejedelem általában csak a portán tartott állandó ügynököt, kapitihát s mellettök titkárúl, török deákúl, egy pár fiatal embert. Az ügynök rendes tudósításokat szokott küldeni, melyek néha fölöttébb értékesek. De sem társadalmi állása, minthogy nem önálló országot, hanem egy hűbéres fejedelemséget képviselt, sem költekezése, mi a portán mindig döntő jelentőségű volt, nem szerzett neki a török világvárosban olyan tekintélyt, olyan összeköttetéseket, hogy értesítéseit közvetlen forrásból merítse s a diplomatia szövevényeibe kellő betekintést nyerjen. Más országok legjelesebb, legkipróbáltabb tehetségeiket küldték Konstantinápolyba. Rákóczi ellenben kevéssé válogatta meg portai ügynökeit. „Itt minden keresztény követek, residensek, – irja haza az erdélyi ügynökség egyik tagja, – tudósok; csak az oláhok barbarusok, s kiktől nem sokat különböz a mi residensünk.12” Ennek megfelelő volt az eredmény. Tisza Istvánnak, az akkori követnek nem voltak olyan összeköttetései, hogy az új nagyvezér egyéniségét megismerje s a helyzet változását idejében észre vegye. Azt hitte, hogy, mint régen, a porta ezután is belenyugszik utólag mindenbe, a mit Rákóczy tenni fog. A követség egyik tagja máskép fogta ugyan fel a helyzetet s figyelmeztette, hogy „ebben az új állapotban egy jó akarónk sincs az udvarnál.”13 De az intés nem használt. A fejedelem maga is osztozott követe felfogásában. Úgy okoskodott, hogy immár két háborút – a muldvait s a havas-alföldit – indított a porta megkérdezése nélkül s soha sem történt baja, s hogy a határszéli pasák áskálódásai sem ártottak neki. Nincs tehát mit aggódnia jövőre sem, követhet egészen önálló politikát, mert a portának egyéb a baja s majd csak bele nyugszik a befejezett tényekbe.
Ekképen egészen félreismerte a török viszonyokat, noha egyedül Konstantinápolyban tartott folytonos képviseletet. A nyugoti államokkal Rákóczy általában nem állt rendes, állandó diplomatiai összeköttetésben. Sehol sem tartott követet, vagy csak ügynököt is, hanem kezdetleges közvetítés, magánemberek, néha utazó kereskedők útján, kik legfölebb kósza híreket tudhattak, értesült a külföldi eseményekről. Még Bécsben sem volt ügynöke s a Vág vidékén lakó Mednyánszky Jónás, mint magánember látta el bécsi hírekkel. Igy a fejedelem sem elég gyorsan, sem elég alaposan nem tájékoztathatta magát a nemzetközi viszonyokról, a kabinetek titkairól. Időnkint küldött ugyan rendkivüli követet oda, a hol épen valami végezni valója volt, de ez sem volt tanult, a viszonyok mélyébe hatoló diplomata, a ki Erdély érdekeit sikerrel szolgálhatta. Diplomaták helyett II. Rákóczy György a legfontosabb államügyekben eszelős rajongókra, minő Drabik Miklós,14 a magyar földre menekült morva emigrans, ki jövendöléseit küldte meg neki, s kiről évtizedek múltán helyesen mondották, hogy „nehéz is volna distinguálni: ha álmát hazudta-e vagy az álma hazudott?”15 vagy olyanokra hallgatott, kik a maguk szakában elsőrangú tehetségek voltak, mint a híres tanügyi reformátor Comenius, de a diplomatiához egyáltalán nem értettek. Ily összeköttetések útján a nyugatot mozgató nagy európai kérdésekről ép oly kevéssé lehetett tájékozva, mint a bécsi vagy konstantinápolyi udvar hangulatáról. A nyugat nagy érdekküzdelmeiben való részvételre az a kezdetleges diplomatiai szolgálat, mely rendelkezésére állt, ép oly kevéssé tette képessé, mint a honvédelmi szervezet, mely meg tisztán a defensiva alapjaira volt fektetve. Rákóczy azonban mindkettőt olyan czélokra igyekezett felhasználni, minőkre alkotva nem voltak. Némi habozás után végre elhatározta, hogy a folyamatban levő svéd-lengyel háborúba avatkozik. Eleinte nem tudta, melyik félhez csatlakozzék, mert a lengyel urakkal közvetetlen érintkezésben, János Kázmér királylyal meg barátságban állt. Ellenben a svédek messze voltak. Mindazáltal protestáns hitbuzgalma a svédekhez vonzotta. Teljesen félreismerte a nemzetközi helyzetet s az egyes államok egymáshoz való viszonyát. Olyan időben, midőn Cromwell, az angolok hatalmas lord-protectora Francziaországgal szövetkezett, midőn épen a protestáns államok fogtak fegyvert Svédország katonai túlsúlyának megtörésére, Rákóczy abban reménykedett, hogy a protestáns államokat nagy nemzetközi szövetségbe lehet egyesíteni. Rajongók, hazájokból elűzött szegény menekültek, a Comeniusok és Drabikok keltették, vagy legalább élesztették benne e hitet. E szegény száműzöttek, mikor minden más reményük elveszett, Rákóczyban látták a fenyegetett protestáns hit védőjét s folyton ostromolták, fogjon fegyvert a vallás érdekében s keresse a többi protestáns államok szövetségét. Szakadatlanúl ismételték intő, buzdító szavaikat, lépjen be a „szent” harczba, melyet Svédország már megkezdett, mert az Isten a Rákóczyakat szemelte ki a dicső feladatra, hogy ellenségeit kiirtsa. Azt jövendölték, hogy Rákóczy meghódítja Lengyelországot s győztes hadait Bécs ellen fogja vezethetni. Ily eszméket hirdetett Drabik „Lux in tenebris” czímmel kiadott könyvében, mely Európaszerte feltünést keltett. Rákóczi vallásos kedélyére még mélyebb hatást tettek a rajongók biztatásai,16 mert egyéni dicsvágyának is megfeleltek. Drabik jóslatai alapján Rákóczi valóban azt hitte, hogy a gondviselés különös czélokra szemelte ki s Isten súlyos haragját vonná magára, ha vonakodnék a tettek mezejére lépni. Első sorban a protestáns államok szövetségének eszméjét kapta fel s már 1655-ben külföldre küldte követét, Schaum Konstantint. Schaumnak először Comeniust kellett fölkeresnie, ki az egyes udvarokhoz szóló diplomatiai iratokat megfogalmazta. A küldetés teljes sikertelensége meggyőzhette Rákóczyt, hogy a protestáns államok szövetségének eszméje olyan ábránd, melynek valósulását komoly politikus tervbe sem veszi többé.
De ha az összes protestáns államokkal nem is, legalább a svédekkel igyekezett szövetségre lépni a fejedelem. A harminczéves háború Svédországot elsőrangú katonai hatalommá, az éjszak vezető államává tette. Nagyszerű hadserege volt, mely a mikor külföldön működött, idegenek rovására élt s a svéd népnek magának kevesébe került. De a westfáli béke után a vitéz hadsereg haza tért s a svéd adófizetők pénzéből tartatott el. Hogy a nagy adótehertől szabadúljon, a nép azt óhajtotta, hogy uralkodója harczias politikát folytasson s ismét külföldön foglalkoztassa katonáit. Maga a sereg szintén únta a tétlenséget s foglalkozást sürgetett. De a míg asszony, Krisztina királyné ült a trónon, ez óhaj nem teljesült. 1654-ben azonban a nagy háboru egyik hírneves vezére, Károly Gusztáv zweibrückeni palotagróf lett X. Károly (Gusztáv) névvel svéd király. Az új uralkodó együttérzett egykori katanáival s alig hogy trónjára ült, nyomban foglalkozott a háború eszméjével. Csupán az volt a kérdés: kivel hadakozzék? Meg lehetett támadni Dániát, Moszkvát, Lengyelországot s az államtanács alaposan megvitatta, melyik háború igérkezik előnyösebbnek. A király a Lengyelország ellen támadást határozta el. Ott rokonai, a katholikus Wasák uralkodtak, kikkel Svédország a század elején hosszú háborúkat folytatott, melyeknek 1635-ben is csak fegyverszünet vetett véget. Azóta pihent a fegyver, de a két állam viszonya nagyon rideg maradt. 1652-ben franczia és velenczei közvetítéssel Lübeckben békekongresszusra gyűltek ugyan össze, de innen mindkét fél még elkeseredettebben távozott. Krisztina királyné azonban nem juttatta törésre a dolgot. Ellenben X. Károly, minthogy János Kázmér lengyel király még trónöröklési jogát sem akarta elismerni, megüzente a háborút. Ez elhatározására döntő befolyást gyakorolt az a zűrzavar és fejetlenség, mely a lengyel köztársaságban János Kázmér tehetetlensége s a főúri társadalom féktelensége következtében elharapózott s az ország ellenálló képességét teljesen megbénította. Lengyelország 1654-ben Alexej moszkvai nagyfejedelemmel különben is háborúba keveredett. Ily körülmények között a svéd király biztosra vette a győzelmet, melyet a végletekig ki akart aknázni olyképen, hogy megszűnteti az önálló Lengyelországot s nagy részét magának tartja, a maradékot meg szövetségesei közt osztja fel. Csakhogy Lengyelország felosztása elsőrangú európai kérdés volt. Egyrészt a keleti tengeren való túlsúly, másrészt főfontosságú egyházpolitikai érdekek, a katholicismus létele Európa olyan tájékán, hol Lengyelország volt egyetlen menedéke, állt vele szoros kapcsolatban s így az államok hosszú sorát érdekelte. A német Hansavárosok, Dánia, Brandenburg, Anglia, Németalföld a császár és a szultán, Oroszország, a tatárok és kozákok fontos területi vagy kereskedelmi kérdésekkel voltak benne érdekelve. „A legnagyobb vállalat, mely jelenleg a földön folyik”, írta róla egy franczia államférfiú.
X. Károly svéd király.
Falck J. 1649-iki metszete Beck Dávid festménye után.
A kép alján: D(avid). Beck pinx(it). J. Falck sculp(sit), et excu(dit). Cum priv(ilegio). R(egiae). S(erenitatis). Stockholmiae 1649. Eredeti példányról
X. Károly 1655 június végén kezdte meg Brandenburg segítségével a háborút. Szeptember 9-ikén megszállta Varsót s a lengyel király Krakkóba menekült, mely azonban október 17-ikén szintén megadta magát. Ezzel csaknem egész Lengyelország a svédek hatalmába került s már csak a zsákmányon való osztozkodás volt hátra. Ekkor azonban beállt a visszahatás, még pedig bel- és külföldön egyaránt. Svédország szomszédai, a protestáns államok, politikai és kereskedelmi érdekeiket féltették. A császári udvart meg az a kilátás aggasztá, hogy a svéd hatalom Szilézia és Magyarország határáig terjedhet s a Habsburgok elnyomott protestáns alattvalói esetleg hozzá fordúlhatnak. A brandenburgi választónak a svéd király nem adott annyit, a mennyit követelt s azért folyton változtatta politikáját. Hol a császárt biztatta a svédek elleni szövetségre, hol meg melléjük állt nagyon ügyesen aknázva ki saját előnyére a helyzetet. De magát a lengyel népet is felverte közönyös tétlenségéből a svéd hódítás. 1656-ban a tömegekben hirtelen lángra lobbant a nemzeti érzés. A katholikus papság fáradhatatlanúl izgatott a protestáns svédek ellen, a tömeg fegyvert fogott s az elűzött János Kázmér visszatérve nagy hadsereget talált. E mellett az oroszok, noha Lengyelországgal is háborúban álltak, nem szövetkeztek a svédekkel, hanem a svéd keleti tartományokat támadták meg. Július végén a svédek megverték ugyan a roppant lengyel hadat, de a helyzetök már őszszel katonailag és diplomatiailag egyaránt kedvezőtlenné vált. E közben Rákóczy György élénk tárgyalásokat folytatott a svéd kitálylyal, hogy vele szövetkezve a lengyel királyi koronát s a lengyel zsákmány egy részét megszerezze. De Károly nem fektetett súlyt Erdély szövetségére, katonailag gyengének tartotta, mert személyesen ismerte az erdélyi hadsereget, midőn az I. Rákóczy György idején Morvaországban együtt működött a svédekkel. Még nagyobb mértékben befolyásolták politikai tekintetek. Tudta jól, hogy a császári udvar, bármennyire fél a svéd hatalom terjedésétől s bármennyire rokonszenvez a katholikus érdekekkel, mindaddig ki nem lép semlegességéből, míg Rákóczy a lengyel kérdésbe nem avatkozik. Bécsben csakugyan kizárólag e szempontból nézték az északon folyó tragoediát; nem akartak benne részt venni, ha Rákóczy tétlen marad, ellenben fegyverrel készültek a lengyeleket segíteni, mihelyt Rákóczy kardot ránt. Károly király ismerte a helyzetet s eleinte fontosabbnak tartotta a császár semlegességét, mint Rákóczy csatlakozását. Követe, Welling megjelent ugyan Erdélyben, de nem szövetségi ajánlattal. Ellenkezőleg kijelentette, hogy Károly nem óhajtja idegen uralkodók beavatkozását a svéd-lengyel viszályba. Ez akkor Rákóczyt igen kellemetlenűl érintette.17 Welling valóban csak azért küldetett a gyulafejérvári udvarba, hogy a fejedelmet visszatartsa a lengyelekkel való szövetségtől, kik régibb szerződés alapján ismételve sürgették, küldje be hozzájok hadait. De X. Károly győzelmei után Rákóczy nem gondolt a lengyelekhez való csatlakozásra, mihez buzgó protestáns érzelmei mellett akkor sem volt kedve, mikor velük szerződött. Most, hogy nézete szerint a lengyelek ereje meg volt törve, végleg elfordúlt tőlük s a győzedelmes svédektől várta becsvágyó tervei valósulását. Hasztalan biztatták a lengyel főurak, hogy támogatását a lengyel koronával fogják jutalmazni s vagy őt vagy fiát királyukká választják. Rákóczy ez ajánlatukban annál kevésbbé bízhatott, mert a lengyeleknek volt élő törvényes királyuk s különben is valósággal házaltak a koronával, melyet nemcsak neki, hanem Ferdinánd császárnak, sőt a moszkvai nagyfejedelemnek is felajánlottak. E mellett a lengyel viszonyokról sem volt tájékozva s merő lehetetlenségnek tartotta, hogy a csaknem teljesen leigázott lengyelekkel s szövetségeikkel, a tatárokkal kiverhesse Lengyelországból a svédeket. Számba vette azt is, hogy a protestáns államok, melyek jóakaratára mindig súlyt helyezett, noha később még végzetes pillanatokban sem látta semmi hasznát, rossz néven vennék a katholikusokkal való szövetkezést. Minden igyekezete abban ormolt tehát, hogy a svédekkel megegyezésre jusson. De követei hasztalan keresték föl a távoli Poroszországban Károly királyt. Ez még mindig nem óhajtotta a fejedelem fegyveres segélyét s nem tett követeinek határozott ajánlatokat. Csakhogy időközben új zivatar tornyosúlt össze feje fölött, mely nem a katholikus, hanem a protestáns államok köréből indúlt ki, ezzel végleg halomra döntve Rákóczy ábrándját a protestánsok egyetemes szövetségéről. A protestáns Németalföld és Dánia engesztelhetetlen ellenségeivé lettek Svédországnak, melyet Brandenburg jeles uralkodója, Frigyes Vilmos a „nagy” választó szintén csupán dús jutalom fejében, sőt így is csak kénytelen-kelletlen támogatott. Németalföld meg is kezdte az ellenségeskedéseket, Dánia komolyan fenyegetőzött, az oroszok szintén a svédeket támadták meg. Ily körülmények közt a svéd király politikája gyökeresen megváltozott. Erdély szövetségét egyszerre nagyon értékesnek kezdte találni s nem félt többé a császár beavatkozásától, sőt egyenesen óhajtotta. Látta, hogy a saját erejéből nem képes a háborút sikerrel befejezni. Egy kártyára tett tehát mindent s azon dolgozott, hogy a lengyel háború általános európai háborúvá változzék s a császár és Francziaország is bele keveredjenek. Követei 1656 deczember 6-ikán megkötötték tehát Rákóczyval a szövetségszerződést, melynek ötödik pontja értelmében a lengyel birodalom Svédország, Erdély, Brandenburg, Radziwill herczeg és a kozákok közt felosztatván, Rákóczy kapja Nagy- és Kis-Lengyelországot, valamint Litvánia egy részét Galicziával, Krakkóval s a szepesi városokkal. A királyi czím csak kilátásba helyeztetett a fejedelemnek, ki viszont arra kötelezte magát, hogy a lehető leggyorsabban18 megkezdi a műveleteket s az ostromolt Krakkó felmentésére vezeti hadait.
Ezzel a koczka el volt vetve. Rákóczy a háború mellett döntött s döntése Erdélyben élénk nyugtalanságot keltett. A nép szava az első pillanattól kezdve, mióta a követek ide-oda járásából következtethette, mi készül, folyton a vállalat ellen nyilatkozott. Már 1655-ben felhangzott a tiltakozás.19 Azután egyre zajosabb lett s a fejedelem legbensőbb családi körébe behatolt. Édes anyjának ösztönszerű „rettegései” voltak, melyeket homályosan ugyan, de közölt fiával. Ellenben neje, a lengyel anyától származó Báthory Zsófia, sírt a gondolatra, hogy férje a lengyelekkel fog hadakozni, s mindig tiltakozott a föltevés ellen, hogy a vállalatot helyeselte volna.20 A vallásról, egyházi érdekről lévén szó, a fejedelem azt hihette, hogy terveiért legalább a protestáns papság fog lelkesedni. De csalódott; az erdélyi protestáns papok higgadtabban itélték meg a politikai helyzetet, mint ő s épen a papság köréből hangzott a legkomolyabb tiltakozás. Azért, hogy a protestantismus Lengyelországban esetleg túlsúlyra kerüljön, Erdély békéjét, belső nyugalmát, szabályos fejlődését a papság akarta legkevésbbé koczkáztatni. Különben is ez időben Lengyelországban már végleg eldőlt a valláskérdés. Az uralkodó osztály, a nemesség visszatért a katholikus egyházba, protestáns alig volt többé az országban. A lengyelek igazi vallásháborút folytattak a svédekkel, s vallásos és nemzeti szenvedélyeik fellobanása tette terméketlenné a svédek minden, fényesnél fényesebb diadalát. Az erdélyi protestáns papság a vállalat ellen fordúlt tehát s hangosan hirdette, hogy Erdély jólétét idegen érdekekért veszélyeztetni nem szabad. De Rákóczy mint „absolutus fejedelem”, azt tette, a mit akart s hivatalosan a kormánytanácsban elő sem terjeszté a szövetség, vagy a háború ügyét. Egyenként végzett tanácsosaival, kik egyszerűen meghajoltak akarata előtt; Bánffy Dénes, Barcsay Ákos, Rhédey Ferencz, Kemény János, kikre később a felelősséget át akarta hárítani, mind azt mondották, hogy nem tanácsolták, hanem ellenkezőleg veszedelmes fészkelődésnek jelezték a háborút.21 Ez csak részben felelt ugyan meg az igazságnak, mert irásban beadott véleményeikben nem ellenezték a fejedelem terveit. Úgy állt a dolog, a mint Kemény János utóbb mondotta: „Soha javallója annak nem voltam, de hogy ellenzője lettem volna, az hozzám se férhetett, mivel szolga voltam.” Senki sem helyeselte a hadjáratot, de senki sem merte nyíltan ellenezni, hogy magára ne haragítsa a fejedelmet.
Frigyes Vilmos brandenburgi választó.
Blesendorff J, egykorú metszete Clerck Ádám festménye után.
A kép alján: A(damus). Clerck pinxit. J. Blesendorff sculpsit. – Puffendorf Sámuel „De rebus gestis Friderici Vilhelmi Magni” (Berlin, 1697.) czimű munkájából
A magyar urak nagy része, főleg a Zrinyiek és Nádasdy Ferencz országbiró lelkes örömmel üdvözölték volna ugyan Rákóczy minden sikerét, de ez urak katholikusok voltak s különben sem ismerték a fejedelem terveit. Tettre buzdították ugyan, ha olykor-olykor levelet intéztek hozzá, mert a magyarság érdekében óhajtották hatalma gyarapodását, de a lengyel vállalatot ők nem javalták s Rákóczy ki sem kérte tanácsukat. Midőn pedig megtudták, hogy Rákóczy Lengyelországba nyomúlt, ez a hir erős aggodalmakat keltett bennük.22 Nem hitték, hogy a fejedelem ily hatalmas feladat nehézségeivel megbirkózhassék s vállalatát nem tartották kellően előkészítettnek.23
És ebben teljesen igazuk volt. A portán, hol a velenczei háború kimerítette a kincstárt, pénzzel Rákóczy ekkor még talán engedélyt szerezhetett volna a cselekvésre. De be sem jelentette terveit a szultánnak. Általában számba sem vette az eshetőséget, hogy a háború kedvezőtlen folyamot is vehet. Föltétlen és gyors győzelemre számított s tisztán a győzelemre alapította minden föltevését. Úgy okoskodott, hogy okvetetlenűl győzni fog s akkor könnyű lesz pénzzel és szép szóval a porta jóváhagyását kinyernie. Addig fölöslegesnek tartotta, zsebét, kincstárát megnyitni.
Hasztalan figyelmeztették a konstantinápolyi angol és franczia követek, vigyázzon magára, mert baja támad a nagyvezérrel. Rákóczy meg volt győződve, hogy Lengyelországból a kivívott győzelem után rendbe hoz mindent. Gondatlanságában annyira ment, hogy a tatár khánt is magára haragította. Ennek megnyerése merő pénzkérdés volt. A khán azt kivánta, hogy a fejedelem olyan évi ajándékot adjon neki, minőt a portára szokott küldeni. Rákóczy sokalta az összeget, megtagadta az ajándékot s ezzel halálos ellenségeivé tette a tatárokat, kikre pedig, mint a lengyelek szomszédaira s akkor szövetségeseire is, fontos szerep várakozott az új háborúban. Minthogy a tatárok a szultán alattvalói voltak s a svédek ellen Lengyelországgal szövetkeztek, Rákóczy tulajdonképen Törökországot is megtámadta, midőn a svédekhez csatlakozott. Másrészt a cselekvés terére kényszerítette a bécsi udvart is, mely még a szövetség megkötése előtt hivatalosan és magánúton, Szelepcsényi György püspök, az udvarnak és Rákóczynak egyaránt bizalmasa által sürgősen figyelmeztette, hogy, ha a svédek mellé áll, a császár okvetetlenűl kilép semlegességéből. Rákóczy a maga törhetetlen optimizmusában azt hitte, hogy ez a veszedelem sem komoly. Égre-földre esküdözött, istent hivta tanubizonyságul, hogy valamint kilencz évi uralkodásával nem tette, akképen mostani vállalatával sem akarja a Habsburgok érdekeit károsítani.24 De ügynöke, Mednyánszky Jónás hasztalan ismétlé Bécsben e biztatást. Ugyanakkor, mikor Rákóczy Gyulafejérvárt megkötötte a svéd szövetséget, a császár meg a lengyelekkel szerződött s fegyveres segítségre kötelezte magát.
János Kázmér lengyel király aláirása 1649 július 19-iki levelén.
Az irat eredetije az országos levéltárban
Igy a fejedelmet az a veszély fenyegette, hogy Lengyelországban a német császár s a török szultán zászlai alatt küzdő csapatokkal lesz kénytelen megvívni, a mi első rangú katonai lángelmének is bajosan sikerűlhetett. Diplomatiailag elvesztette tehát a hadjáratot, mielőtt kardját csak kihúzta volna.
Mednyánszkv Jónás aláirása 1655 január 8-iki levelén.
Az irat eredetije ugyanott
De ez a kard általában gyönge, ily világra szóló feladat megoldására teljesen képtelen volt, a mit hadi dolgokban csak némileg járatos ember, nemcsak Zrinyi Miklós, hanem Vitnyédy is tudott. A magyarok azt tartották, hogy Rákóczynak vannak vitéz katonái, de nincsenek jó tisztei, nincs alkalmas hadvezére s „fösvénysége” miatt nem szerzett megfelelő tiszti kart, noha a külföldön kaphatott volna.25 Ebben igazuk volt, mert a fejedelem hozatott ugyan Konstantinápolyból párducz- és tigris-bőrt, diszsátrat, ékszert, selymet, de a hadviseléshez szükséges eszközökről nem gondoskodott. Mindig azt hitte, hogy tulajdonképen csak katonai sétaútra megy s a lengyel zsákmány érett gyümölcsként nagyobb erőfeszités, nélkül fog ölébe hullani. Ő maga bátor, vitéz ember volt, a ki utóbb személyesen szembe szállt az ellenséggel s végűl a csatatéren ontotta ki vérét. Hadvezéri tehetségnek azonban legcsekélyebb nyoma sem nyilvánúl élete ama három utolsó évében, melyet nagyobb részt háborúban töltött. A hadjárat katonai előkészitésére, seregvezetésre maga épen nem volt alkalmas. Az urak sorában sem akadt senki, a ki e hiányait pótolta volna. Mindnyájan ép oly vitéz emberek, de hadvezérségre ép oly képtelenek, mint ő. Ennek megfelelően tétettek a katonai előkészületek, melyek nemcsak a háború elhúzódását, de még pillanatnyi vereségeket, sőt a téli évszakkal járó nehézségeket sem vették számba. Pedig Rákóczy téli hadjáratra vállalkozott, mert a szerződés arra kötelezte, hogy a legrövidebb időben útra keljen s felszabadítsa a svéd kézen levő Krakkó városát, melyet a lengyelek erősen ostromoltak.