X. Károly Gusztáv svéd király találkozása II. Rákóczy Györgygyel.
Egykorú rézmetszet Dahlberg E. I. svéd táborkari főnök felvétele után.
A felirat alján: Dahlberg ad viv(um). delineavit.
Szilágyi Sándor gyűjteményének példányáról
SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE
Az erdélyi hadsereg meginditása. Az első csalódás. A lengyel urak ellenállása. Rákóczy Krakkóban. Találkozása a svéd királylyal. Brzest bevétele. A svéd király hazatérése. Varsó bevétele. A svéd sereg visszavonulása. Rákóczy útja haza felé. A helytelen útirány. A kozákok elpártolása. A kelepcze. Békeszerződés a lengyelekkel. A lengyelek csalfasága. Az erdélyi sereg a tatárok hatalmában. Rákóczy menekülése. Kemény János egyezsége a tatár khánnal. A tatár rabság. A rémhírek hatása Erdélyben. A helytartók. A lengyelek betörése. Rákóczy javainak elpusztitása. A felsőmagyarországi vármegyék jolsvai gyűlése. A bécsi udvar magatartása. A porta hangja Rákóczy ellen. Rákóczy Ecseden. A zűrzavaros helyzet. A kibontakozás nehézségei. A részvét Rákóczy iránt. Zrinyi Miklós tanácsa. A szamosujvári országgyűlés. A rabok kiváltásának ügye. Rákóczy fukarsága. A Rákóczy-ház bukása. A gyulafejérvári gyűlés. Az athname. Rákóczy lemondása a fejedelemségről. Rhédey Ferencz megválasztatása
Szerződési kötelezettségéhez hiven, a fejedelem, a nehéz téli idő daczára, üsszehívta hadait, melyeknek Visken kellett 1657 január 14-ikén találkozniok. Oda rendelte a fogadott katonákat, a várőrségek egy részét, a székelyeket, a nemesi fölkelést, vagyis Erdély egész fegyverfogható lakosságát, Hunyad és Zaránd vármegyék kivételével, melyek nemessége a szomszéd törökök szemmel tartására otthon hagyatott. A fejedelmi parancsnak engedelmeskedett mindenki, ámbár jó kedvvel senki sem ment s csak a kénytelenség vitte.1
X. Károly Gusztáv svéd király találkozása II. Rákóczy Györgygyel.
Egykorú rézmetszet Dahlberg E. I. svéd táborkari főnök felvétele után.
A felirat alján: Dahlberg ad viv(um). delineavit.
Szilágyi Sándor gyűjteményének példányáról
A svéd király és Rákóczy seregeinek átkelése a Visztulán.
Egykorú rézmetszet Dahlberg E. I. svéd táborkari főnök felvétele után.
A felirat alján: E. I. Dahlbergh Supr(emus) Castr(orum) metat(or) delin(eavit).
Ugyanonnan
Már az első lépésnél, saját országában kezdődtek a nehézségek, melyek Rákóczy e hadjáratát végig kisérték. A sereg minden készület nélkül ment neki a járatlan, hólepte hegységnek. Eleinte legalább az időjárás volt enyhe, csakhogy ekkor áradások késleltették az előnyomulást. Pár nap mulva azonban erős fagy és hó következett, mi a készületlen seregnek töméntelen bajt okozott. „Nem ember ellenségünk, – irta már ekkor anyjának a fejedelem, – hanem Isten van ellenünk.”2 A hó övig s azon túl is ért, száz ökör sem birt egy szekeret a magaslatokra felvonni. „Meg nem irhatjuk, – folytatja, – micsoda busulással vagyunk, majd tisztességes halált kivánnánk inkább.” Végre január 31-ikén Rákóczi mégis lengyel földre vergődött, de a nagy fáradság egészen beteggé tette. E mellett keserű csalódás várta. Arra számított, hogy a lengyel főurak közül legalább családjának régi barátai, a népből pedig a dissidensek (görög-keletiek) hozzá csatlakoznak. De ellenkezőleg történt. Egykori barátai rnind ellene fordultak, a tömeg pedig gyülölte benne az idegent, ki leigázására, romlására tör. Rákóczy a nép minden rétegében ellenségre talált. A közvélemény ez áramlatával a pártos főurak nem mertek szembe szállani s ha egyikben-másikban volt is hajlandóság, hogy a fejedelemhez álljon, a nemzeti érzés és szenvedélyek általános föllobbanása tartózkodásra késztette. A lengyel urak nem Rákóczyhoz, hanem Csenstochavába siettek s ott azt határozták, hogy első sorban Rákóczy ellen fordulnak. E végből abban állapodtak meg, hogy Potocky, Czarnecky és Lubomirszky csapatai Szandomir közelében összpontosíttassanak, Kis- és Közép-Lengyelország nemessége személyesen fölkeljen s Petrikovnál egyesüljön. Egyszersmind utasították a litvánokat, hogy Rákóczy s a svédek egyesülését megakadályozzák.3 Egyelőre azonban e határozatok csak papiron maradtak. Rákóczy folytatta előnyomulását Krakkó felé s hadai február 18-ikán találkoztak először némi lengyel portyázókkal. De a szerencsétlen háború nagyobb harczok, egyetlen egy csata nélkül folyt le, noha mindkét félnek volt katonája bőven. Rákóczyhoz előnyomulása közben 20,000 kozák is csatlakozott s így a sereg, mely eredetileg mintegy 18,000 lovasból, 5000 erdélyi gyalogból és 6000 oláhból állt, 49,000 emberre növekedett.4 Útjának irányát és czélját a katonai helyzet jelölte meg. Krakkót kellett fölmentenie, melynek svéd őrségét az ostromló lengyelek fölöttébb szorongatták. Rákóczy sietett a segítséggel s minthogy senki sem állta útját, elég gyorsan haladt előre. Arról azonban nem gondoskodott, hogy országától egyre távolabb nyomulva a fontosabb helyeket katonailag megszállja s összeköttetéseit Erdélylyel, esetleg visszavonulása útját, biztosítsa. Minél messzebbre ért, annál inkább megkönnyitette a lengyeleknek, hogy büntetlenűl törhessenek az ő területére s elvágják hazájától. Jelentéktelen csatározások után, márczius 28-ikán Krakkó alá érkezett. Útjában az udvar követsége, Szelepcsényi pűspök s néhány magyar úr kereste föl, hogy visszatérésre bírja. De nem boldogultak s a fejedelem márczius 28-ikán megtartá fényes bevonulását Krakkóba, hol a királyi palotába szállt. De csak két napig pihent ott s márczius 30-ikán folytatta előnyomulását, hogy szövetségesével, Károly svéd királylyal egyesítse hadait. Április 11-ikén találkozott a két uralkodó s találkozásuk nagy külső fénynyel ment végbe, de mindkét félnek kinos kiábrándulást hozott. Messze távol hazájuktól nyomban észre vették, hogy csalatkoztak egymásban. A fejedelmet elkedvetlenítette, megijesztette a svéd sereg csekély száma, a királyt meg az erdélyi-kozák had csekély harczképessége. De az egyesült sereg Károlyban minden esetre jeles hadvezért kapott, ki nyomban megkezdte a támadó műveleteket s a lengyelek főserege ellen indult, mely azonban sehol sem akart csatát elfogadni. A lengyelek a nagy ország egyik részéből a másikba futottak, a svéd-erdélyi sereg utánuk iramodott s hetekig kergette őket, miközben teljesen kiélte és feldulta ama területet, melyen átvonult s fosztogatásaival borzasztó inségbe döntötte a köznépet. Rákóczy mindenüvé elkisérte ugyan Károlyt, de egyre jobban elhidegült tőle. Gyula-Fejérvárt deczember 6-ikán szövetség-szerződést kötött a svédekkel, sőt végre is hajtotta, midőn segitségükre sietett. A szerződés végleges szentesítése azonban akkorra maradt, mikor azt a másik fél, Károly is szentesítette. Ez lengyel földön megtörtént s május 19-ikén Károly végleg ratificálta a szerződést. A fejedelem azonban húzta-halasztotta a szentesítést, mely végűl őrökre elmaradt. Rákóczy a svédekkel egész Brzestig nyomult, a nélkül, hogy tulajdonképen tudta volna, mit akar? Mihelyt Brzest vára rövid ellenállás után megadta magát, május 25-ikén a svéd király a maga hadai legnagyobb részével elvált Rákóczytól, sőt június elején Lengyelországból Dániába sietett.
Brest ostroma.
Egykorú metszet Dahlberg E. J. a helyszinén készített felvétele után. Puffendorf „De rebus a Carolo Gustavo gestis” cz. munkájából
De Károly király még mindig nem választotta el teljesen a maga ügyét a Rákóczyétól, noha ez a szövetség-szerződést nem ratificálta. Legjobb tábornokát, Steinbockot aránylag jó nagy haddal hagyta mellette. Noha Rákóczy e közben a tatárság készülődéseiről s a porta sulyos haragjáról, valamint a bécsi udvar ellenséges szándékairól értesült, a svédekben bizva, egyre távolabbra nyomult országaitól. Az egyesült svéd-erdélyi sereg átkelt a Visztulán s június 18-ikán Varsó alá ért, mely másnap megadta magát. Ezzel azonban Rákóczy diadalútja véget is ért. Kezében volt ugyan Varsó, Brzest és Krakkó, de végtelen távolságban állt országától s Steinbock június 20-ikán ama rémhirrel lepte meg, hogy királya magához rendelte s a svéd sereg elválik az erdélyitől. Rákóczyt teljesen lesujtotta e fordulat. Tudta, hogy a saját hadaival a lengyeleket, kiknek a császáriak és a tatárok segitségükre siettek, le nem verheti. Még azt sem merte többé megpróbálni, hogy az ellenséges földön át karddal törjön magának útat hazájába. Pedig a svédek sürgősen tanácsolták a visszavonulást s megjelölték az útat, mely még nyitva áll, melyen aránylag csekély áldozattal haza juthat. Károly király, noha elvált Rákóczytól, egyáltalán nem akarta, hogy csekély katonai értékű hadaival az ellenség zsákmányává legyen. „Szeretném, – irta X. Károly július 3-ikán Steinbocknak, – ha a fejedelem bántatlanúl és idejében a maga határához érne.” „Ha biztosan megtudod, – írta június 6-ikán, – hogy a császáriak bevonultak Lengyel országba, tanácsold a fejedelemnek, hogy idejében meghátráljon s a Bug mentén hazájába térjen, felhasználva a magas vizállást, melynek következtében nem üldözhetik.”5 Steinbock ennek megfelelően járt el; kérte a fejedelmet, vonuljon haza felé s Krakkó irányában pontosan megjelölte neki azt az útat, mely még szabad volt s melyen baj nélkül eljuthatott Moldvába. De Rákóczy vezérei és tisztei ridegen elutasitották az eszmét. Azt mondották, a visszavonulásnak olyan szine lenne, mintha vereséget szenvedtek volna, pedig tényleg nem vesztettek csatát.6 Rákóczy könyezve kérte Steinbockot, hogy maradjon. De a tábornok nem ellenkezhetett királya parancsával s június 22-ikén elvált a fejedelemtől, ki szintén megkezdte a visszavonulást, csakhogy nem a svédek ajánlotta irányban. Rákóczy nem akart egyedűl maradni s ha a svédek elhagyták, a kozákok vezetésére bizta magát. Ezek azzal biztatták, vonuljon velük Lemberg felé, mert útközben friss kozák csapatok fognak hozzá csatlakozni. Tényleg azonban csak azt akarták, hogy Rákóczy fedezete alatt vihessék haza gazdag zsákmányukat. Igy az erdélyi had, nehéz, fárasztó úton, puszta, eleséget alig nyujtó vidéken, Kis-Oroszországon át Ukrajna felé húzódott, épen ama földre, melyen át a tatárok Lengyelországba akartak nyomulni. A fejedelem maga vitte tehát hadait az ellenség torkába, oda, a honnan menekülés egyáltalán nem kinálkozott. Ha csak egyetlen egy gondolkodó katona van táborában, ezt a gyászos útat okvetetlenűl megakadályozta volna. Maga az éhező sereg egyre zajosabban követelte az útirány megváltoztatását. Azt kiabálta: „hátra, vissza”, vagyis hazafelé. A kozákok és az oláhok tömegesen szökdöstek, sőt a kimerült erdélyiekből valami 3000 ember külön vált s a legrövidebb úton igyekezett hazájába jutni. A fejedelem azonban haladt a kozákokkal tovább, miközben ismételve békét kért a lengyelektől, kik mindenfelől csipkedték táborát. De az elkeseredett lengyel urak, kik látták, hogy úgy is veszve van, hallani sem akartak békéről s az éhező, mindinkább bomlásnak induló sereg egész Ukrajna határáig nyomult, azon reményben, hogy ott újabb kozák segélyhadak csatlakoznak hozzá. De nem így történt. A kozákok haza kisértették magukat és roppant zsákmányukat az erdélyi hadakkal s mihelyt közel voltak országukhoz, egyszerüen a faképnél hagyták a fejedelmet.7 Ugyanezt tették az oláhok és moldvaiak, s így a holtra csigázott erdélyi had július 21-ikén Miedzibosnál, messze Ukrajna határain, magára maradt, körülötte pedig mindenfelől gyűlekeztek a lengyel csapatok. Itt végre a fejedelem is belátta, hogy kelepczébe került. „Svéd, kozák barátság megcsala, – irta anyjának.8 – Svéd még Varsótól válék el, a kozák birodalmára elkisérteté magát velünk.” De még ekkor sem volt veszve minden, ha elszánt katona vezeti a hadat, mely megfogyott, kimerült ugyan, de a végveszélyben bizonyára kétségbeesetten harczolt volna a menekülésért. A lengyel hadak szedett-vedett népből álltak s még számbelileg sem voltak többségben. Egy katona karddal nyitott volna útat magának haza felé Moldvába. De Rákóczy nem volt katona s békét kért a sokkal gyengébb lengyelektől. Még serege előtt is restelte a dolgot s csupán két legbizalmasabb embere: Mikes, a kanczellár és Kemény, a tulajdonképeni fővezér tudták a titkot. A lengyel urak e közben a lengyel királyi pártól is arra utasittattak, hogy Rákóczyval kiméletesen bánjanak. Azt hangoztatták tehát, hogy ok nélkül nem akarnak keresztény vért ontani s hajlandók a békére. Tényleg csak az volt a czéljuk, hogy a sietve közelgő tatárok kezébe juttassák az erdélyi sereget. Rákóczy kész volt mindenre, s július 22-ikén Czarni-Osztrovban csakugyan egyezmény köttetett,9 melyet a fejedelem a táborában levő svéd biztos sürgős figyelmeztetései daczára, még aznap szentesitett. Ez egyezménynyel kötözve adta át magát a lengyeleknek, kik kérlelhetetlenűl használták ki helyzetük minden előnyét. A fejedelem kötelezettséget vállalt, hogy lengyel-ellenes szövetségeit felbontja, a lengyel királyhoz bocsánatkérő követséget küld, neki esetleg katonai segélyt ad, az összes megszállott helyeket kiüríti, a foglyokat, mindennemü zsákmánynyal együtt kiadja s hadi kárpótlásúl 1.200,000 forintot fizet. Mindez lealázó; szertelenűl terhes volt ugyan, de még nem jelentette a végveszedelmet. Ezt Rákóczy azzal idézte föl, hogy beleegyezett a lengyelek azon kikötésébe, hogy az általuk kijelölt úton vezesse vissza seregét Erdélybe. Ezzel magát és seregét a lengyelek kegyelmére bizta, kiket pedig csak a bosszúállás bősz indulata vezetett. Azon ürügy alatt, hogy a zsákmányt visszaveszik, valósággal kirabolták a fejedelmet s csapatait, s midőn a rablást befejezték, eltávoztak, hogy a további munkát a közelgő tatárokra bizzák. Csupán Sapieha maradt biztosul az erdélyi táborban. Azt állitotta, hogy Erdély felé vezeti, tényleg pedig nem oda, hanem a tatárok torkába vitte az elcsüggedt, kimerült, éhező, hadi rendjéből kiforgatott erdélyi tömeget s a fejedelemnek sejtelme sem volt, hová, merre vezetik. Július 26-ikán késő este hallotta, hogy a tatár khán egész közel, Kamenicznél táboroz. Csak ekkor jutott szörnyű helyzete tudatára. A khán engesztelhetetlenűl gyűlölte, mert pénzbeli igényeit nem teljesitette.10 Tőle, a pogánytól, annyi kiméletet sem várhatott, mint a lengyelektől. Gyors cselekvésre határozta el tehát magát. Rögtön hadi tanácsot tartott, mely kimondotta, hogy a fejedelem meneküljön, váljék el a seregtől s siessen haza. Rákóczy hivta Kemény Jánost is. Ez azonban nem akarta hadait a végveszélyben elhagyni. Igy a fejedelem, kihez mindenki csatlakozhatott, kinek lova még birta az útat, július 27-ikén hajnalban Rhédey Lászlóval, Bánffy Dénessel, Bakos Gáborral, néhány idegen – svéd és lengyel – kisérőjével, összesen néhány századmagával,11 Máramarosba indult, hová „szaladva, kit nem kell tagadni”12 érkezett, mig ama fényes sereg, melylyel a télen útra kelt, a végveszedelembe jutott. Kemény a hadakkal Stry és Tremblova felé nyomult s július 31-ikén a nyomában levő tatár khánnal egyezséget igyekezett kötni. E végből táborába ment, de mielőtt a khán elé bocsátották, magára maradt csapatait a tatárok, kiket a lengyelek buzgón támogattak, egyszerűen elfogták.13 Igy a büszke sereg maradványa hadi fogságba, keserves tatár rabságba került. Bármennyien elhaltak, elszöktek, elmaradoztak, még mindig sok ezeren estek rabúl. „Tizennyolczezeren vagyunk inségben, tatár kézben”, – mondta az egykorú ének.14 Rozsnyai szerint, ki a portán hallotta, 22,000, Vitnyédy szerint 23,000 ember fogatott el. A tatárok megosztoztak rajtuk s a szerencsétlenek a legkülönbözőbb gazdák kezébe kerültek, kik szerteszét hurczolták a Krim félszigetén levő falvaikba. Gonosz, kegyetlen bánásmódban részesítették őket, melyben „testünk elszáradott, szinünk elhervadott, lelkünk elbágyadott”.15 Csupán az előkelőbbekkel bántak enyhébben, mert rengeteg váltságdijat vártak értük. Kemény Jánostól 300,000, Apafy Mihálytól 30,000, Béldy Páltól – mint irja – 25,000 (mások más összeget mondanak), Kornis Ferencztől 20,000, Sebessy Miklóstól 10,000 tallér sarczot kivántak. A mint a pénz vagy a megfelelő kezesség beérkezett, az illetőt haza bocsátották, Keményt 1658-ban, Apafyt 1659-ben, Béldyt 1661-ben. A közrabok sarcza 55–1000 tallér közt váltakozott. Némelyiket családja, eladva mindenét, váltotta ki. Egyes földesurak, főleg Béldy, nagyobb mértékben folytatták a kiváltást, nem annyira irgalomból, mint üzletből. A kiváltott rab ugyanis kiváltójának adósa lett a váltságdij erejéig, melynek kamata fejében személyes szolgálatra kötelezte magát. Ha bizonyos időn belől a váltságdijat meg nem téritette, hitelezőjének örökös jobbágyságába került, mint még az 1707-iki törvény is emliti.16 Nehéz volt tehát a sorsa annak is, a ki, kiváltatván, övéihez térhetett, mert otthon szegénység, szolgaság várta. De a foglyok nagy része ott maradt, némelyek 10–20 évig, a legtöbben örökre. Szörnyű szenvedéseik, kegyetlen kinzásaik hirét leveleik, melyek nagy számmal maradtak reánk, tudatták az otthon levőkkel. A hadjárat általában roppant emberveszteséggel járt. Rhédey László 136 főnyi kisérettel s vagy 20 szekérrel indult el. „De mindezek oda vesztek, irja, – mind emberekkel együtt, csak magam huszadmagammal szabadultam ki.”17
Kemény János levele a tatár fogságból.
Eredetije az országos levéltárban.
Az en dolgom is meg czak azon | ban van. Kornis ur(ama)t 50. ezer tallerba(n), Nagy | Thamas v.(ram) 25. remenlem meg alkudtatthatom | engem teöttek mediatornak; de azon kivüll vezer | nek Hasznedarnak is sok kevantatik; Btcmq [= Ispan] | Wgzgqpr [= Ferencz] feleöll is izentek alkudtassa(m) meg, nem | hiszem alabb legyen sbr gzgz smhhgzqmk [= tizezer tallérnál] | de ezek mind czak teörökteöl impedialtatnak | az rabok dolgaból, feleö az Qu [N(agysago)d] xgagqxgug | tg [= kemenkedese] uyab akadalyunkra ne legyen, de czak Ist(en) adgya boldog eleömenetelit, hazank meg mara- | dasauall am szenvedgyunk mi; melynel bizony | keseruesb az hogy ily allapotiba(n) N(agysa)g(odna)k s hazam | nak nem szolgalhatok, vayha, vayha etc. | N(agysa)g(odna)k nem irhattak; alazatoso(n) köszönik az rab | atyafiak N(agysa)g(o)d kegyelmessegett. N(agysa)g(o)d ne felejcze(n) | bennűnket is ez utann is. Az Ur Ist(en) segellye es | vezerellye N(agysa)g(o)d(a)t. 1658. 7. Febr.(uarii.) |
Az enhozza(m) tartozokat is ne hadgya N(agysa)g(o)d: az Istenért | czinallyon concordiat Zgugo [= Redey] ur(amma)l, complacallya | g h h g q x g r g y b s b t [= ellenkezeoit is], ki ha semmikeppen nem lehett | visellyen gondot magara.
Nu Zmitryhembm. | Xgagqo Bmqyt [= N(agysa)g(o)d rab szolgaja Kemeny Janos] | m(anu) p(ropria).
A rémhirek gyászba és fájdalomba boritották Erdélyt, melynek lakossága ezt a merész vállalatot kezdettől fogva aggódva, izgatottan nézte. Rákóczy ismerte e hangulatot s hogy megnyugtassa a közvéleményt, nejét és fiát „mint legkedvesebb zálogunkat”, Erdélyben hagyta, a kormányzatot pedig három tagú regensségre bízta, melybe Rhédey Ferenczet, Serédy Istvánt és Barcsay Ákost nevezte ki. De hatalmat, jogkört alig adott nekik, mert kikötötte, hogy csak azon rendeletük legyen érvényes, melyet mindhárman aláirnak. Csakhogy Serédy beteg volt s jószágain maradt, Rhédeyt pedig a fejedelem Husztra rendelte. Igy a regensek közül Barcsay egyedül jöhetett számba, de maga semmit sem tehetett, mert keze minden irányban meg volt kötve. Pénzt általában nem biztak reá s a legcsekélyebb összeg utalványozását a fejedelemasszonytól kellett kérnie. Kormányzói tevékenysége arra szoritkozott tehát, hogy január 13-ikán Rákóczy fegyvereinek sikeréért poenitentia-tartást s buzgó könyörgést rendelt el országszerte. Rhédey, kinek a máramarosi szorosokat kellett volna őriznie, „valami tatár hirt hallván,”18 az utóbb Erdélybe sietett ugyan, de csak azért, hogy feleségét bátorságosabb helyre vigye. Ugyanekkor, februárban a fejedelem is meghagyta övéinek, hogy Ecsedre huzódjanak. Ez még inkább fokozta az izgatottságot. A nép azt hitte, hogy a fejedelmi család menekül, mert Lengyelországban valami nagy baj történt. Barcsay helytartó nem is akarta kibocsátani, hogy a „nagy bódulás”19 ne fokozódjék.
Nem csupán a fejedelmi hadat féltették, hanem magát az országot, melyet Rákóczy mindenfelől védtelenül hagyott, mert csak Hunyad és Zaránd megyék nemessége maradt otthon, hogy szükség esetén Jenő várát megsegíthesse. Ellenben másutt sehol nem állt számba vehető fegyveres erő s a határszélek védtelensége egyenesen bátoríthatott minden ellenséget a betörésre. Remegett is az ország s mikor áprilisban franczia ügynök járt Erdélyben, nyomban szemébe ötlött, hogy „a község fél, retteg s mindenek panaszkodnak a fejedelemre, miért kellett elmenni”.20 Ez izgatottság, noha ekkor még Lengyelországból csupa biztató hir érkezett, folyton fokozódott s végűl „soha nagyobb bódulás Erdélyben nem volt”.21 Az első villám azonban nem ott csapott le, a hol általánosan várták. Ama hirekből, hogy a tatár, a török, a lengyel beütni készül, egyelőre csak a lengyel betörés valósult meg s ez sem közvetlenül erdélyi területet sujtott. Mig Rákóczy messze távolban, Varsó körül járt, júniusban vagy 40,000 főnyi lengyel csőcselék, melynek egy negyed része sem volt fölfegyverezve, beütött Rákóczy magyarországi jószágaira. E tömeg pusztán rabolni jött, s 4–5000 emberrel ki lehetett volna verni. De sehol sem állt útjába senki s így háboritlanúl végezhette a boszúállás művét. Munkács városát s Beregszászt teljesen porrá tette, ez utóbbi város népét nagyobbrészt leölte, Németi város (Szatmár mellett), Szinyérváralja város nagyobb részét, Visk városát, Ujvárost, Parlagot, Ujfalut egészen fölperzselte, templommal, iskolával együtt. „Bereg vármegyének nagy részét, Szatmárnak, Ugocsának derekát, a szamosközbeli szép földeket” feldúlta lakosságát nagyrészt kardélre hányatta, s bántatlanul „nagy szép barom csordákkal, s egyéb prédákkal” vonult ki.22 Egy más jelentés szerint23 Bereg, Ugocsa, Szatmár megyéket feldúlta, Podhering, Szent-Miklós, Rákos várakat, Munkács, Vári, Bereg, Beregszász városokat s háromszáznál több falut elhamvasztott, a nép minden vagyonát elrabolta vagy felégette. Minthogy attól lehetett tartani, hogy a lengyelek folytatják a támadást s egész Gyula-Fejérvárig hatolnak, Barcsay közfelkelést hirdetett s Szamosfalván vagy 5–6000 embert gyűjtött össze. De a lengyelek, kiknek egyedüli czéljuk a rablás és égetés volt, haza takarodtak, mihelyt czéljokat, Rákóczy javainak elpusztitását, elérték. E javak azonban leginkább királyi területen feküdtek s a betörés Magyarországban nagy mozgalmat keltett. A nádor nyomban az udvarhoz fordult, mely meg a lengyel királyt kérte föl, tartsa féken alattvalóit. Némi katonaságot is fogadtak s a nádor felhatalmazást nyert, hogy a támadás megújulása esetén felhasználhassa.24 A felső-magyarországi vármegyék július 21-ikén Jolsván gyűlést tartottak s felszólitották a nádort, hogy az okozott kár fejében foglalja le Lubló várát s a 13 szepesi várost s a lengyel alattvalók, kik hazánkban tartózkodnak, elfogassanak s vagyonuk elkoboztassék. Egyszersmind bizottságot küldtek ki, mely a Bereg, Ugocsa és Szatmár vármegyékben okozott kárt összeirja s vizsgálatot tartson, mely honlakosok támogatták az ellenséget.25
A magyar király alattvalói adták meg tehát először az erdélyi fejedelem lengyel vállalatának árát. Ez természetesen csak fokozhatta a bécsi körök elkeseredését Rákóczy iránt, kivel különben is háborúban álltak, mert a német hadak időközben a lengyelek segitségére siettek s elzárva az erdélyiek visszavonulásának legrövidebb útját, vesztét nagy mértékben elősegitették. De sokkal végzetesebbé vált Rákóczyra az a diplomácziai tevékenység, melyet az udvar és ügynökei Konstantinápolyban kifejtettek, hogy a nagyvezért s a török irányadó köröket ellene ingereljék. Az aknamunka, mely már akkor megindult, mikor Rákóczy a svédekkel szövetkezett, teljesen megmérgezte viszonyát a portával. Reninger Simon, a császári követ, különösen azonban a portán nagy befolyású követségi tolmács, Panajotti Miklós,26 dolgoztak ellene fáradhatatlanúl. Figyelmeztették a nagyvezért, hogy svéd-orosz-kozák-erdélyi szövetség készül, mely a török birtokokat a Fekete és Azovi tenger mentén a legnagyobb mértékben veszélyezteti. Másrészt azzal biztatták Köprili Mohammedet, ki ekkor minden igyekezetét a velenczei háború nyomatékos vitelére összpontositá, hogy Ausztria segíteni fogja Velencze ellen. Akár elhitte ezt a nagyvezér, akár nem, Törökországra a velenczei háborúban a bécsi udvar semlegessége is igen előnyös volt. Szivesen engedett tehát Reninger sürgetésének s meghagyta Rákóczynak, hogy otthon és veszteg maradjon, ha pedig elindult, nyomban visszatérjen. De Rákóczy úgy intézkedett, hogy a török követet ne bocsássák hozzá. Időközben János Kázmér követe is Konstantinápolyba érkezett, panaszkodott a béke megsértésén, vádaskodott Rákóczy ellen s a tatárok segitségének kirendelését szorgalmazta. A moldvai vajda már február 6-ikán értesitette Rákóczyt és Barcsayt, hogy nagy a harag a portán s a tatárokat Erdély ellen akarják indítani. Utóbb Tisza és Harsányi kapitihák napról napra figyelmeztették a fejedelmet s Barcsayt, hogy „a szegény haza ellen fellobbant tüzet idejében megoltani igyekezzenek”. De nem adtak szavukra. „Azért – irták ápril 30-ikán – ha klmed hazáját, istenét s keresztény nemzetét szereti, a remediumát ne hagyja el”. Sürgették Barcsayt, hivja össze az országot s küldjön ajándékkal a három nemzet nevében követséget a portára, mert „urunknak, ő nagyságának nem hisznek” többé; azonkivül a temesvári és egri pasákat nyerje meg, hogy a portán Rákóczyt támogassák. „De azonnal jőjjenek a követek, mert bizony post festum levén, actum erit de patria, ha a dolog halad”. Arra is figyelmeztették Barcsayt, készüljön minden eshetőségre s idejében bevágassa az útakat, hogy a tatárok be ne törhessenek. Sőt már ez időben fölvetették az eszmét, hogy „az ifjú fejedelem,” a fiatal Ferencz nevében küldje a követet és az ajándékot, kétségkivül azon hitben, hogy az ártatlan gyermek iránt a portán engesztelékenyebb lesz a hangulat, mint atyja iránt. Barcsay azonban sem felhatalmazva, sem a kellő segélyeszközökkel ellátva az ajánlott intézkedések megtételére nem volt. Az ő hatásköre arra szoritkozott, hogy a vett jelentéseket megküldje a fejedelemnek, ki tájékozva volt a konstantinápolyi hangulatról.
Mikor Krakkót megszállotta, azon hitben, hogy e sikere megteszi hatását a nagyvezérre, végre ő is elérkezettnek látta az időt, hogy vállalatáról hivatalos előterjesztést tegyen a portának. Torday Ferenczet a svéd király követével be küldte Konstantinápolyba, hol törekvéseit az angol követ is támogatta. De Torday hamar meggyőződött, hogy jót nem végezhet s megirta a fejedelemnek, hogy „ezekhez a pogány ebekhez” semmit se bizzék, mert eddig is csak a velenczei háború gátolta a portát az ellenséges fellépésben. Az, hogy svéd követ is jött vele, inkább ártott Tordaynak. A török neheztelt a svéd királyra a lengyel háború miatt, de különösen azért, mert „a porta adófizető szolgáját (tudniillik Ngodat) portához való kötelessége mellől elvonta, maga gonosz cselekedetiben társsá csinálta.” Nyiltan megmondták az erdélyi követeknek: „soha mi azt el nem szenvedhetjük, nem is akarjuk, hogy a fejedelem Lengyelországot magáévá tevén, erejében nevekedjék; erőnknek rájok kell fordulni.” Torday s az állandó követek is oly fenyegetőnek tartották a helyzetet, hogy azt tanácsolták Rákóczynak, térjen haza, küldje seregének egy részét Erdély védelmére, mert Konstantinápolyban azt mondják: „Erdély üres és most minden vérontás (azaz ellenállás) nélkül prédálhatják”, Csakugyan már áprilisban felmerült az eszme, hogy a szilisztriai és ruméliai pasák Erdélybe indíttassanak,27 a mi kétségkivül csupán a velenczei háború miatt maradt el. A vége a követségnek az lett, hogy Torday, Tisza István és Harsányi Jakab elfogattak s a héttoronyba zárattak, a tatár khán meg azt a határozott parancsot kapta, hogy lengyel földre nyomulva, az erdélyi sereget megtámadja s mindenképen Rákóczyt magát igyekezzék elfogni. E veszélyből azonban a gyors menekülés megmentette a fejedelmet, ki augusztus 4-ikén már a biztos Ecseden volt.
Betegen, testi-lelki szenvedéstől gyötörve, érkezett oda, éjjel is „a phantasia háborgatta”. Még nem tudták ugyan, mi történt seregével, de nem engedtek neki pihenést; mindenfelől ostromolták, mindenkinek, töröknek, németnek, magyarnak voltak sürgős kivánságai.28 „Egészséges főnek is elég gond volna ennyi dologra érkezni, – kesereg augusztus 21-ikén anyjának – mi pedig bizony rossz fővel vagyunk.”29 Tisztább elme, nagyobb ész is megzavarodhatott volna a zürzavaros helyzetben, mely egyre aggasztóbb lett. A németek rosszakaratához, a török kegyetlen fenyegetéseihez immár a nép szörnyű kétségbeesése járult. A mint hire terjedt, hogy Kemény hadát rabszíjra fűzte a tatár, az ország valóságos siralomvölgye lett. Mindenfelől fölhangzott a jajszó és nem volt város vagy falu, melyben a nemesek és katonák elárvult családjai övéik elvesztét ne gyászolták s a fejedelmet, a svéd szövetséget ne okolták volna.30
„Ez az ország, uram – irta Barcsay a konstantinápolyi követeknek – főrendekből és hadakból megtisztult, itt mindenfelé a sok sirás, jajgatás, átkozódás.”31
Itthon lesujtott alattvalói, s a helyzetet kiaknázni szerető bécsi udvar, a portán az engesztelhetetlen nagyvezér álltak Rákóczyval szemben. E sokféle csapás közepett, e borzasztó zürzavarban sokan rá mutattak az eszközökre, melyekkel elejét lehetne venni, hogy a fejedelem és hadserege romlását Erdély végromlása ne kövesse. Barcsay már augusztus 13-ikán egész valójában felismerte a helyzetet. Látta, hogy Rákóczy állása tarthatatlan s ha többet nem, legalább Jenő várát, melyre mindig fájt a török foga, át kellene engedni, hogy a nagyvezér az egész országot fel ne dúlja. Mások hangsulyozták, hogy Rákóczy Györgynek, ha meg akarja a trónt családja részére megmenteni, egyénileg vissza kell vonulnia. A szászok világosan megjelölték a kibontakozás útját. Azt ajánlották, hogy a fejedelem haladéktalanúl mondjon le kiskorú fa, a már megválasztott Ferencz fejedelem javára. Ezt a választást a porta rég jóvá hagyta s jó pénzzel rá lehetne venni, hogy a trónváltozásba belenyugodjék. E közben Rákóczy nyissa meg kincstárát; lehetőleg maga teremtse elő a tatár rabok váltságát s ezzel a haragvó közvéleményt engesztelje meg. Magyarországból hasonló tanácsokat kapott. Ott a „rendetlen és idétlen expeditionak” sorsa mély részvétet és szánakozást keltett. Érezték, hogy a magyar ügyekre is döntő hatása lesz s nem kételkedtek benne, hogy „mi is megérezzük sajnálatos voltát a szerencsétlenségnek”. Még a katholikus urak is sajnálták Rákóczyban a magyart, a fejedelmet, kire nem egyszer támaszkodtak az udvarral szemben. Szivesen közreműködtek volna trónja megtartásában, de tudták, hogy itt a főmunka ő reá magára hárul. Zrinyi Miklós figyelmeztette, hogy „magnanimitással, generositással és liberalitással a futó szerencse kerekét” még mindig megköthetni. Vitnyédy ez eszmét bővebben is kifejtette s ismételve ajánlotta Rákóczynak, nyissa meg tárházát, váltsa ki a rabokat, különben az ország más fejedelmet választ; azalatt jó pénzzel engesztelje meg a portát, melynek most úgy is elég sok a baja Velenczével.32
A szamosujvári Rákóczy-ház.
Rajzolta Dörre Tivadar
A fejedelem azonban egy irányban sem tudta magát döntő lépésre rászánni s fukarsága különösen a szükséges pénzáldozatok hozatalától riasztotta vissza. De végre mégis csak tennie kellett valamit. Az izgatottságtól még mindig betegen sietett Erdélybe, s szeptember 2-ikán Deésre összehivta az országgyűlést, melyet azonban saját biztossága érdekében Szamosújvárra helyezett át, hol a rendek egy csűrben tanácskoztak. „Ha láttál valaha – irja egy szemtanú – szomorú gyülekezetet, a volt ez, mivel ott láthattad volna, hogy a sirás és zokogás miatt a rend szerint folyni szokott szók félben hagyattanak és jó ideig hallgatásban volt az egész gyülekezet. Ki apját, ki fiát, ki öcscsét, ki bátyját, ki barátját, ki rokonait, ki felebarátját, ki szolgáját, ki hazáját, ki nemzetét, ki a magyarnak égig felhatott hirének, nevének eltapodtatását, ki a szegény hazára s abban maradott kicsin nemzetre következtető veszedelmet emlegette.33” A tanácskozások természetesen szenvedélyes lefolyást vettek. Megengesztelni a portát s kiváltani a rabokat, ez volt a megjelentek főkivánsága. Ehhez még egy harmadik járult, melyet inkább a boszúvágy és a harag sugallt. Minthogy a fejedelmet felelősségre vonni nem lehetett, a rendek a tanácsurakat akarták büntetni s azt kérdezték, kinek javallatára indittatott a háború? A fejedelem habozott a válaszszal. Nem akart az igazsággal előállani, mert az egész vállalat az ő személyes műve volt. Azt felelte tehát, vessenek fátyolt arra, a mi elmult, s csak a jelennel és jövővel foglalkozzanak. A rendek nem engedtek s az ügy, melynek az adott helyzetben alig volt jelentősége, viharos, szenvedélyes vitákat keltett. E közben mélyen megható jelenet játszódott le. A gyűlésen egész tömeg gyászruhás nő jelent meg, kiknek atyja, férje vagy testvére sinylette a tatár rabságot. Azért jöttek az ország szine elé, hogy a foglyok kiváltását sürgessék. Ezzel előtérbe lépett a váltság-ügy, melyben a rendek is a dúsgazdag fejedelemtől várták a kezdeményezést. De ez azt felelte, hogy pénztárát a sok háború kimerítette s különben is nagy sarczot kell a lengyeleknek fizetnie. Nemcsak kötelességének nem ismerte tehát, mint barátai ajánlották, saját költségén kiváltani a szerencsétleneket, kiket ő juttatott rabságba, de még nagyobb arányú közreműködését is megtagadta. Ezzel örökre megpecsételte a foglyok többségének sorsát. Lehetetlenné vált, hogy a tatárokkal olyan megegyezés létesüljön, mely szerint egy általányösszegért kiadják az összes rabokat. A foglyok magukra hagyattak s a kiknek családja nem birta, vagy valamelyik jó embere nem akarta a kivánt váltságdijat megfizetni, az ott veszett. Sok ezer szegény ember jutott e sorsra s otthon levő övéik mind a fejedelem ellen fordultak. A megszokás, az érdek, a rokonszenv igen sok és igen erős köteléke csatolta Erdélyt a Rákóczyakhoz. De mikor a fejedelem megtagadta a rabok kiváltását, maga lazitotta meg: a legnagyobb mértékben a kapcsokat, melyek alattvalói tömegét hozzá fűzték. Midőn különválasztotta ügyét a rabokétól, maga adott példát Erdélynek, hogy sorsát az övétől válaszsza el. A rendek a saját kezükbe vették a kiváltás dolgát s követet küldtek a tatár khánhoz, másrészt a portára. Azután haragosan, elkeseredve indultak haza. Annyira elvesztették bizalmukat a fejedelem iránt, hogy azt sem hitték el többé neki, hogy beteg.34 Ő meg azt mondta róluk, hogy „az isten megbolonditotta őket”.35 Ekképen nagyon megrendült a kötelék a fejedelem és alattvalói között, megrendült ugyanakkor, mikor a nagyvezér is kimondta Rákóczyra a végitéletet. Mert hasztalan jártak be a portára a követek, a törököt nem lehetett megengesztelni. A szultán csukhamar megparancsolta az országnak, szakítson Rákóczyval, foszsza meg a tróntól s válaszszon helyébe a portához hű fejedelmet. Szó sem lehetett többé az ifjú Rákóczy Ferenczről, mert nemcsak Györgyre magára, hanem az egész Rákóczy-családra kimondta a nagyvezér a büntetést s parancsai végrehajtására nagy követséget küldött Erdélybe. Nem maradt egyéb, mint vagy engedelmeskedni, vagy fegyvert fogni. De ki gondolhatott az utóbbira, mikor a férfi népesség szine-java, a fegyverbiró emberek tömege messze Krimiában raboskodott? Maga Rákóczy belátta, hogy meg kell hajolnia s október 25-ikére Fejérvárra összehivta a rendeket. Két nappal később Barcsay Ákos a török követséget az ország szine elé vezette. A követség kék selyem tokban athnamét hozott, melyben a szultán haladéktalanul új fejedelem választására hivta fel a rendeket. A török a trónt egyszerüen megüresedettnek tekintette. A rendek azonban nem helyezkedtek e szélső álláspontra, hanem két napi tanácskozás után felhivták Rákóczyt, terjeszsze elő azon föltételeket, melyek mellett önként lemondani hajlandó. A fejedelem tétovázott s csak viharos tárgyalások után engedett. Valósággal ki kellett tőle erőszakolni a lemondást, mely azonban sem őszinte, sem végleges nem volt. „Valamig végképen elmetsződik a fényes portán dolgunknak jó karban állíthatásának reménysége, addig – mondotta Rákóczy – el kellett magunkat vonnunk fejedelmi székünkből és az ország directióját másnak engedni.” November 3-ikán a rendek végre a fejedelemválasztáshoz foghattak, miközben Rákóczy unokaöcscsével, a katholikus Rákóczy László gróffal, német és magyar zsoldosaival haragosan távozott Fejérvárról. A nehéz viszonyok közt, természetesen bajos volt fejedelmet találni. A rendek Kemény Jánosra gondoltak. Csakhogy reá, mint a lengyel vállalat egyik főszereplőjére, sokan haragudtak s különben is ekkor még tatár rabságban, messze távolban élt. Gondoltak Barcsay Ákosra, a gyűlés legtekintélyesebb tagjára és elnökére.36 Sokan fejedelemmé akarták választani, mert az ügyekben járatos, a töröknél jó hirben áll, a mostani gyakorlati világhoz alkalmazkodni tud, kedvesen és szivesen beszél mindenkivel s a köznép is szereti. E mellett több éven át országgyűlési elnök volt, külföldi követségekben járt, s érdemet szerzett a megválasztásra. Csakhogy ellenségei azzal érveltek, hogy mindez igaz ugyan, sőt Barcsay nem is koldus. De alacsony, oláh származású, általános bizalmaskodásával nevetségessé tenné a fejedelmi méltóságot s az előkelőbbek nem is engedelmeskednének neki. Gyermeke sincs s mostani házasságából nem várhat utódot; már pedig a gyermektelen ember könnyebben szánja el magát meggondolatlanságra. Ez hatott s Barcsay jelöltsége elejtetett. Ekkor a rendek oda fordultak, hová a török maga irányozta figyelmüket, midőn ajánlotta, hogy valami Bethlen-ivadékot kellene megválasztani. Mivel azonban az iktári Bethlen-nemzetségnek magva szakadt, a rokonságban kerestek jelöltet. Hamar meg is állapodtak s Bethlen Gábor sógorát, az öreg Rhédey Ferenczet egyhangúlag fejedelemmé választották olyan feltétellel, hogy megtartja az ország törvényeit s a „fényes portától semmi időben el nem szakad, sem az országot elszakítni nem igyekszik, hanem Erdélynek a török császárral való régi frigyét intacte megtartja”.37 A választást azzal adták tudtára a török követségnek, mely az ügy elintézéséig nem akart Fejérvárról távozni, hogy meghajoltak a szultán parancsának s kérik további jóakaratát. Magok is küldtek követet a portára, valamint a budai pasához, ki már nagy arányú előkészületeket tett, hogy Erdélyre rontson, ha a szultán akarata nem teljesül. De mihelyt Rhédey megválasztatásáról értesült, ő is, a tatárok is, kik szintén készültek, megnyugodtak s úgy látszott, hogy a vihar immár elvonult s Erdély lassankint kiheverheti a lengyelországi vereséget. Ehhez első sorban békére volt szüksége s ezt a békét Rhédey fejedelemsége biztosítani látszott.
Rhédey Ferencz.
Egykorú festmény Teck herczeg birtokában. Felirata: FRANCISCUS D(ei). G(ratia). PRINCEPS Transylvaniae. Comes Rhedey Anno 1660. Az eredetiről másolta Mühlbeck Károly