Kemény János.
Egykorú festmény gróf Bánffy György birtokában. Aláirása: JOAN(nes): KEMENY D(ei): G(ratia): PRI(nceps): TRA(nsilvaniae): Az eredetiről másolta Mühlbeck Károly
SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE
Barcsay kiszabadulása a török fogságból. Kemény János trónkövetelése. Az új fejedelemjelölt egyénisége. Fellépésének okai. A szászrégeni országgyűlés. Barcsay lemondása és Kemény János megválasztása. Kemény ügye a portán. Az új fejedelem bizonytalan helyzete. Félelme a trónkövetelőktől. A Barcsayak veszedelme. Barcsay Ákos megöletése. Kemény politikájának hibái. Alkudozásai az udvarral. A beszterczei országgyűlés. Szakitás a portával. Az erdélyi követség Bécsben. Török hadjárat Kemény ellen. Ali pasa Erdélyben. Fejedelemkeresés. Apafy Mihály fejedelemmé választása. Az athname. Az adó megállapitása: Apafy kiáltványa. A Kemény-párti székelyek veszedelme. Kemény és a német segély. A béke és háború kérdése a bécsi udvarban. A háborúpárt diadala. A kassai gyűlés. A német hadak bejövetele. Pusztitásaik. A hadjárat lefolyása. Montecuccoli késedelme. Visszavonulása. Kemény János Erdélyben. Segesvár ostroma. Kucsuk bejövetele. A nagyszőlősi ütközet. Kemény János halála. Kemény Simon. Kolozsvár ostroma. A fegyverszünet. Kolozsvár és Székelyhid meghódolása. Erdély területe a háboru után. A török foglalásai. A Piri-defter. A hódolt terület növekedése. A kolozsvári főkapitányság. A népesség a háborús évek után. A pusztulás. Az oláhság terjedése. Erdély hanyatlása. Magyarország jövendőjének veszélyei.
Várad megvételével Barcsay fogsága véget ért, mert időközben Erdély is beküldte a sarcz egy részletét, Ali meg befejezte a bosszú művét. Nem levén többé ellenfejedelem, azt lehetett hinni, hogy a szerencsétlen országra végre mégis csak beköszönt a béke napja, melyre oly igen szüksége volt. De a hosszan tartó kóros állapot alapjában megmérgezte az államszervezetet s új válságokra vezetett. Csik- és Háromszékben az adóval túlterhelt székelyek fegyvert fogtak. A mozgalom a csikiek véres leverésével végződött, mig a háromszékiek önként meghódoltak, hogy a fejedelem a kedélyeket megnyugtassa, október 20-ikára Segesvárra hivta össze a rendeket. Nem is sejtette, mi készül ellene s ez időben is Várad visszaszerzésén fáradozott. Ismételve kérte a nagyvezértől, ki ha felelt is, nemcsak ridegen elutasította, hanem keményen megdorgálta s az országot is megfenyegette.1 Soha nagyobb szüksége nem volt tehát Erdélynek a békére, mint most. De épen ekkor jelentkezett új trónkövetelő. Többen, főleg a menekült székelyek az aranyos-medgyesi várában élő Kemény Jánoshoz fordultak; ki már szeptemberben késznek nyilatkozott haddal jönni be az országba.2 Az országgyűlés folyamán hire is terjedt, hogy Kemény3 fegyvert fogott a fejedelem megbuktatására. A hir valónak bizonyült s Kemény november 20-ikán kiáltványt4 bocsátott ki, melyben egyelőre csak azt jelentette, hogy hadaival Erdélybe indul.
Ezzel új felvonás kezdődik Erdély kinszenvedéseinek szinjátékában. Keményt a székelyek biztatták vállalatára, melylyel, az egykorú krónikás szerint, még nagyobb szerencsétlenségbe döntötte hazáját, mint Rákóczy. Az új trónkövetelő magas termetü, büszke és vad tekintetü vitéz katona,5 e mellett művelt, világlátott ember és jó iró volt. Beszélni „nagy eloquentiával és ékesen szólással” tudott. De nélkülözte nemcsak a hadvezéri, hanem a csapat parancsnoki tehetséget, a mi az 1644–45-iki háborútól kezdve minden alkalommal bebizonyult. Épp oly kevéssé termett a kormányzásra, mint Barcsay. De mig ez természetes eszével, józan itéletével, szerénységével alkalmazkodott a viszonyokhoz, Kemény a rajongás, a képzelődés politikáját követte s agyrémek után futkosott. Cserey Mihály „teljes életében gonosz, ambitiosus, kegyetlen, vérszomjas ember”-nek nevezi s e jellemzést a tények meglehetősen hűnek bizonyítják. Miért indult be Erdélybe, arról nagyon zavarosan nyilatkozott. Panaszkodott a „konczokat féltő” emberekre s esküdözött, hogy nem horgássza magának a fejedelemséget, „hanem in privato a magam dolgainak kivánok csinálni securitást”,6 mert, mint mondotta, Barcsay őt „egész familiástól elrontani igyekszik”. Ebben egy szemernyi igazság sem volt. De még tévesebben fogta fel a politikai helyzetet. Abból az alapeszméből indult ki, hogy a török el akarja törölni a fejedelemséget s pasákat ültet Erdélybe, hogy továbbá a portát e szándékától eltéríteni nem lehet, „ha millió pénzek adatnának is; ország kell s nem pénz nekiek”. Másrészt abban bizakodott, hogy a bécsi udvar segitségére lesz a veszedelem elhárításában,7 mire nézve már az őszszel megkezdte a tárgyalásokat.8 E kettős tévedését Erdély újabb szörnyű pusztulással, ő maga meg életével fizette meg. Kemény hadaival olyan gyorsan előrenyomult, hogy Barcsay nem is gondolhatott ellenállásra, hanem Görgény várába zárkózott s igy az egész ország Kemény hatalmába került. Barcsay ama keserű tapasztalások után, melyeket a török segélylyel legutóbb tett, ez úttal nem fordult többé a pasákhoz, hanem inkább Keménynyel kereste a megegyezést. Deczember 11-ikén az ellenfelek személyesen találkoztak s minthogy Barcsay soha sem vágyott a fejedelemségre s mindig kész volt leköszönni, hamar megegyeztek.
Közösen hivták össze az országgyűlést, melyen, ha a rendek kivánják, Barcsay beadja lemondását. A gyűlés Szász-Régenben deczember 26-ikán kezdte meg tanácskozásait, melyek folyamán Barcsay csakugyan leköszönt. Erre 1661 január 1-jén a rendek Kemény Jánost egyhangúlag fejedelemmé választották. Mikor a nagy eseményt nejével közölte, megjegyezte, hogy jobb szerette volna, ha „veletek együtt csendes életben költhetném el hátralevő kevés napjaimat.”9 De tisztában volt vele, hogy nyugalomról, csendes életről immár szó sem lehet, mert „megdühödött ellenünk a pogányság hatalmas ereje”. E veszélylyel szemben az ország egyetértésébe s a német segélybe fektette bizalmát a helyett, hogy teljes erejével a nagyvezér megengesztelésén fáradozott volna. Tett ez irányban is kisérletet, mely kétségkivűl sikerül, ha ugyanakkor a bécsi udvar segitségét nem keresi. A belgrádi pasa még február derekán elég biztató választ küldött neki. A portán szintén voltak barátai. Ott immár kevésbbé haragudtak Erdélyre, mint a császári udvarra, egyrészt azért, mert meghiusította a két vármegye elfoglalását, másrészt meg azért, mert az a nézet kezdett felülkerekedni, hogy az erdélyi bonyodalmakat az udvar szítja és örökíti meg. Már ez időben fölmerült a porta körében a vélemény, hogy Velenczére a döntő csapást, melyet évről-évre el kellett hatasztaniok, csak akkor fogják mérhetni, ha előbb fegyverrel alázzák meg a császárt. Ha még ez időben nem is egyenesen háborús, de mindenesetre elkeseredett volt a porta hangulata a bécsi udvar iránt s különösen azt nem akarta türni, hogy Erdély dolgába avatkozzék. Nem sokáig maradt előtte titokban, hogy Kemény Bánffy Dénest és Kászonyi Márton szerzetest Bécsbe küldte. E pillanat óta Kemény ügye a portán veszve volt. Maga az ország teljes készséggel meghódolt az új fejedelemnek, kinek Barcsay minden irányban hiven segédkezett uralma megszilárditásában. Kemény január 16-ikán maga dicsérte buzgalmát és szolgálatkészségét. Csakugyan, mihelyt lemondott, Barcsay egyszerűen félre állt s minthogy kevéssel az előtt másodszor nősült, egészen családi körébe vonult vissza. A török nagyon haragudott reá, hogy tudta nélkül leköszönt s immár végleg elejtette. A portán szóba sem került többé visszahelyezése, s maga Kemény örömmel hirdette még márczius derekán, hogy „Barcsaynak töröknél igen be van téve a kapuja”. A tél folyamán az új fejedelemnek nem is akadt baja s ha az időt akár katonailag, akár diplomatiailag kellően értékesíti, talán el is hárítja a veszélyeket, melyeket megválasztatása pillanatában előre látott. De egymás után múltak a hónapok s mikor a tavasz beköszöntött, kitört a zivatar, melylyel szemben Kemény teljesen magára volt hagyatva. A fejedelem egyre idegesebb, türelmetlenebb lett a nehéz viszonyok közt. Bizalmatlankodott, versenytársakat látott mindenütt, félt mindenkitől, a fiatal, higvelejű Zólyomy Miklóstól kezdve a tétlen Barcsayakig. Kegyetlenséggel, véres szigorral igyekezett tehát uralmát megszilárdítani. Barcsay egyik testvérét, Gáspárt, törvény nélkül akasztatta fel. Ellenben a volt fejedelem s egy másik testvére ellen a rendeket tolta előtérbe. Ezek neki is megtettek mindent, a mit kivánt. Áprilisi gyűlésükön törvényen kivűl helyezték a két Barcsayt s felhatalmazták a fejedelmet, hogy azt tegye velük, a mit akar. Alig hogy a rendek eloszoltak, Kemény vadászás közben elfogatta a két testvért s Andrást fel is akasztatta. Barcsay Ákos immár magára maradt. Érezte, hogy gyilkosok környezik s minden pillanatban ketté szelhetik élete fonalát. Május 15-ikén végrendeletet tett tehát. Sejtelmében csakugyan nem csalódott. Kemény azzal gyanusította, hogy görgényi fogságából összeköttetésben áll a törökkel, mit alig lehet elképzelni s hogy leveleivel izgatja az erdélyieket. Nem lehetetlen, hogy a fogságból való kiszabadítása iránt fordult egyikhez-másikhoz, de hogy politikai szerepre nem vágyódott többé, az bizonyos. Mindazáltal Kemény ily törekvésekkel gyanusította s intette, hogy konkolyt ne hintsen „mások tiszta buzája közé”. Ezzel sem elégedett meg, hanem június 6-ikán a medgyesi országgyűléssel olyan törvényt hozatott, melyről a rendek tudták, hogy a halálos itélettel10 egyenlő. „A rettenetes, mélyen sajnálatos itélet” végrehajtását a fejedelemre bizták, sőt olyan gyilkos hangulatban voltak, hogy Buday Zsigmondot, Apor Lázárt, Szövérdy Józsefet szintén halálra itélték. Ez utóbbi egyszerű kornétás volt s ő került elsőnek bitófára.
Kemény János.
Egykorú festmény gróf Bánffy György birtokában. Aláirása: JOAN(nes): KEMENY D(ei): G(ratia): PRI(nceps): TRA(nsilvaniae): Az eredetiről másolta Mühlbeck Károly
Ellenben Barcsayt rokonával Budayval Kemény Görgényből a távolabbi Kővárba szállíttatta. De útközben a Mezőségen, Répa falu közelében június 30-ikán mindketten egyik szolgájukkal együtt lemészároltattak,11 mások szerint csalárdul meglövöldeztettek.12 Ez időtől kezdve Keményt folyton üldözte a végzet. Kortársai azt mondották, hogy Barcsay vére feketéllik kezén a azért kell elvesznie. Csakugyan hanyatthomlok rohant az örvénybe. Nem a török buktatta meg, hanem saját politikája. Mig a nagyvezér határozott tájékozást nem nyert arról; hogy Kemény Bécsre akar támaszkodni; kész volt meghagyni a fejedelmi széken, de a következő feltételek mellett, ha megjelenik a portán s ott személyesen veszi át a fejedelmi jelvényeket s ha fiát túszúl a szultán udvarában hagyja, a két évi adóhátralékot s a sarczot pedig lefizeti. Ali budai pasa szintén felszólította, jöjjön el hozzá s személyesen tárgyaljon vele.13 Minthogy a töröknek nem volt más jelöltje s végre rendbe akarta hozni az erdélyi kérdést, a személyes érintkezés akár Budán, akár más török városban valószinűleg sikerre vezetett volna. De Kemény Bécstől várta a segélyt s április 23-ikára Beszterczére országgyűlést hivott össze, mely a török kivánságait elfogadhatatlanoknak nyilvánította s Kemény óhajainak megfelelően, kimondotta, hogy Erdély elszakad a portától s a császár védelméhez folyamodik. A szászok jobb belátásuk ellenére, csak kénytelenségből14 csatlakoztak a merész elhatározáshoz. Ezzel a rendek szentesítették Kemény politikáját, mely kezdettől fogva nem a portával való kiegyezésre, hanem a német segély megszerzésére irányult. E segély reményében jött az országba s azóta mindent megtett, hogy megnyerje. Magyar részről a nádor és mások biztatták s támogatták is törekvéseit. Ő maga kész volt bármely áldozatra, s megirta bécsi követeinek: „ha eltökéllették a hadakozást, bizony a conditiókon meg nem akad a dolog”. Figyelmeztette az udvart, hogy, ha őt bukni hagyja, Erdély vagy a töröké, vagy olyané lesz, „ki alatt nem miséznek a páterek Erdélyben, csak úgy is, mint eddig”. Bécsben azt kivánták, hogy Székelyhid, Kővár s Illye várakba német őrséget fogadjon. Ebbe készségesen bele egyezett. Másrészt egyelőre 1000 főnyi német had beküldését kérte, mely saját rendelkezése alá bocsáttassék.
A beszterczei gyűlés után követei, Bánffy és Kászonyi már nemcsak a maga, hanem az ország nevében jelentek meg Bécsben. Újra felajánlották a kért három várat, sürgették az őrség s 1000 gyalog leküldését s kérték az udvart, járjon közbe a portán, hogy a török ne bántsa Erdélyt. Magyar részről egyre buzgón támogatták a követeket, sőt fölvetették az eszmét is, vegye a király birtokba az országot s igy mentse meg a török pusztitásaitól.15 Egy pillanatig úgy látszott, mintha a magyar befolyás felülkerekednék s férfias elhatározásra ragadná az udvart. Az erdélyi követek a hadi tanács útján, melyhez a török ügyek tartoztak, mig a nyugati politikát a főminiszter intézte, június 26-ikán azt az értesítést nyerték, hogy a császár kész óhajaikat teljesíteni, sőt a Tisza és a Duna mellett egy-egy figyelő hadtestet állitani.
Mihelyt a porta neszét vette, hogy Kemény az udvarral alkudozik, nyomban értésére adta, hogy semmi áron sem tűr „némethez vonó embert” a trónon. Felhivta tehát, köszönjön le, különben mérhetetlen veszedelembe dönti hazáját. Irásban, szóban, hivatalosan és magán úton ismétlődtek az intések, mert Kemény iránt a nagyvezér nem volt olyan engesztelhetetlen, mint Rákóczy György iránt. Késznek nyilatkozott magán érdekeit védeni, jószágait kimélni, mihelyt önkényt lemond. Reninger császári követ maga figyelmeztette a porta e hangulatára s ajánlotta neki a lemondást, különben Erdély végromlásra jut. Hivei közül is többen belátták, hogy csak úgy szabadulhat az ország, „ha cedál Ngod, különben török száll Erdélybe, soha többé magyar fejedelem nem lészen”. Egy török fogságban levő híve még augusztus 5-ikén is égre-földre kérte „mint reformatus fejedelmet”, hogy mondjon le. „Sok ártatlan léleknek pogánykézbe esése, bőséges, ártatlan vérnek kiontása hassa meg Ngod lelkét.” „Csak a Ngod maga megalázása. szükséges hozzá, s a mint lemond, az ország minden veszélytől megszabadul.” De nem tette, noha ekkor már Erdélyt elvesztette s mint maga irja (augusztus 17), Ugocsa, Szatmár vármegyék egész Deésig, Kolozsvárig „mindenek hamuvá lettenek”. Kemény ekkor is bizott a német segélyben s azt hitte, hogy a segély megjötte annyira felvillanyozza az országot, hogy egy emberként köréje gyűl s szembe száll a törökkel. De az ország elpusztult, kimerült. Némi harczkedv csak itt-ott nyilvánult a székelyeknél, főleg Csikben, mert „maguk is mind a római valláson levén, az új szövetség nálok igen kedves volt”. Máskülönben a nép a sok szenvedéstől elfásultan, tétlenül várta az ellenséget, ki még a nyár elején megjelent. A török június végén a rettenetes tatár hordákkal két nagy hadseregben Várad felől a Körös völgyén, a Temesközből meg a Vaskapun át benyomult az országba. Kemény szervezni igyekezett ugyan az ellenállást, de az agyoncsigázott, végkép kimerült tömegeket nem birta magával ragadni s kis hadát Maros-Ujvár alá gyüjté. De ez olyan csekély volt, hogy csatába nem bocsátkozhatott, hanem egyre hátrált az üldöző törökök elől. Előbb Szamosujvár, azután a távoli Huszt védő falai alá kellett huzódnia, sorsának engedve át Erdélyt, melyet a török-tatár kegyetlenűl elpusztított. Ali pasa a török hadakkal Huszton sem engedett pihenést Keménynek. Seregének egy része oda, a másik meg Nyalábvárig nyomult s kegyetlenűl feldúlt mindent. Kemény királyi területre, Beregbe, Zemplénbe volt kénytelen menekülni s Teleki Mihály útján sürgette a gyors segélyt a németektől.
Erdély immár egy-két vár s a magára hagyott székelység kivételével török kézben volt s ha a porta, mint Kemény állitotta, Erdélyt pasasággá akarta volna tenni, szándékát most akadály nélkül végrehajthatja. De Ali pasának nem az volt a feladata. Csak a Kemény uralmát kellett megtörnie, a némettel czimboráló fejedelmet kellett elüznie, még pedig nemcsak Erdélyből, hanem a részekből is. Alig hogy ezt megtette, visszasietett az országba, hogy ott új fejedelmet választasson. Ez azonban most még nagyobb nehézségbe ütközött, mint valaha, mert nem volt sem jelölt, sem választó. Maga a pasa Maros-Vásárhelyre érve Petky Istvánnak ajánlotta fel a trónt, ki azonban nem merte elfogadni. Ali ezen annyira felbőszült, hogy feldulta a különben is Keményhez szító Maros és Udvarhely széket. Hogy a trónkérdést megoldásra juttassa, augusztus végén felhivta az ország rendeit, hogy „ha rettenetes, rátok következendő romlást el akarjátok távoztatni”, siessenek táborába, hol föltétlenül biztosítja személyes szabadságukat. De nem jött senki. Szeptember elején ismételte a hivást s ezúttal több eredménynyel. Legalább annyi foganatja volt, hogy a szászok elküldték követeiket, s néhány középrendű nemes is megjelent. Csak a táborban, hol ismételve vették a parancsot, hogy válasszanak fejedelmet, tudták meg a gyűlés tulajdonképeni czélját. Minthogy a töröknek saját jelöltje nem volt, teljesen a megjelentek tetszésére bizta, kit akarnak választani s igy elvileg ezuttal is sértetlen maradt a libera electio, a rendek azon joga, hogy szabadon válasszák fejedelmüket. A rendek azonban nem akartak e joggal élni. Azt mondották, hogy kevesen vannak s nem illetékesek a választásra. Mégis leginkább azért huzták-halasztották a döntést, mert nem volt jelöltjük. A tekintélyesebb urak mind Kemény pártján voltak s igy nem jöhettek számításba. Gondoltak Rhédey Ferenczre, de elálltak tőle, mert egyszer már leköszönt s különben sem volt jelen. A pasa ellenben sürgette a választást, hogy a hadműveletekre alkalmas idő kárba ne vesszen. Mikor a rendek nem birtak jelöltet találni, Ali végre felvetette Alpafy Mihály jelöltségét. Apafy „tudománynyal, isteni kegyes élettel, szép termettel ajándékoztatott ifjú legény” volt.16 Előkelő család sarja, a Bethlenek rokona. Nem rég szabadult ki a tatár fogságból, s ebesfalvi jószágán élt teljesen távol a politikától, nem avatkozva a véres párttusákba, melyek az országot örvénybe sodorták. A pasa kijelentette ugyan a rendeknek, hogy tetszésük szerint választhatnak akárkit. De elküldte embereit Apafyhoz, hogy felajánlják neki a fejedelemséget s a táborba hozzák. Apafyból hiányzott minden dicsvágy s nem szivesen távozott csöndes családi tűzhelye mellől. „Isten látja lelkünket, – irta csakhamar,17 – hogy e nagyságot sohasem kiántuk és azért soha nem is kerestük.” Ezt őszintén mondotta s szerénysége mögött csakugyan nem lappangtak dicsvágyó érzések. Megrémült a török váratlan ajánlatától, neje, a jeles gazdasszony, Bornemissza Anna meg beteggé emésztette magát. De a felhivás parancs volt, melynek engedelmeskedni kellett. Apafy útnak indult tehát s szeptember 14-ikén ért a török táborba. Ott már fejedelemként fogadták, mert kevéssel megjötte előtt megtörtént a választás, s a rendek, bármi kevesen voltak, Apafy Mihályt kiáltották ki Erdélyország fejedelmévé. Ali pasa két nappal később újra kérdést intézett a rendekhez, elfogadják-e Apafyt fejedelmükül. A rendek azt felelték, hogy hiven engedelmeskednek neki, ha megtartja őket szabadságaikban. Ezt Ali maga lelkére kötötte a fejedelemnek s intette, hogy bizzék a szultánban s erős kézzel vigye a kormányzatot. Ezek után földiszítette a fejedelmi jelvényekkel s Apafy Mihály Erdély törvényes uralkodója lett. Bármi kevéssé óhajtotta nemcsak maga, hanem neje és rokonsága is, hogy ez „az állapot” állandóan rajta maradjon, beleegyezését ő is bizonyos feltételekhez fűzte. Nénje, Apafy Anna már az első pillanatban figyelmeztette, hogy okvetlenül kikösse, hogy a tatárokot nyomban kivigyék az országból, „mert az embereket azok emésztik el”, hogy továbbá az adó leszállitását kérje, mert „immár az országnak jobb része elpusztult”.18 Kétségkivül Apafy sürgetésére állott el Ali pasa azon kivánságától, hogy az ország újabb 800,000 tallér sarczot fizessen. A rendes évi adó leszállítására nézve is igéretet tett, másrészt azonban megkivánta, hogy a Barcsay-féle sarczból 140,000 tallért az ország rövid határidőn belől megfizessen. A portán megelégedéssel fogadták a megoldást s csakhamar nemcsak athnamét, botot, zászlót, kardot, főlovat, hanem „eddig szokáson kivüli fejedelmi széket”19 is küldtek Apafynak. Az athname20 az adót évi 40,000 aranyban állapította meg s más terhet nem rótt az országra. E mellett még csak arra kötelezte a fejedelmet, hogy a szultán azon ellenségeit, kik Erdélybe menekülnek, elfogja s kiadja. Máskülönben Erdély eddigi jogállása s viszonya a portához semmit sem változott, s további területek átengedését sem kivánták az új fejedelemtől. A török végvárak folytatták ugyan Hunyadban, Dobokában, Belső-Szolnokban a hódoltatást, de ez ama perczben kezdődött, melyben Jenő, Lugos, Karánsebes, Várad török kézbe került, s Apafy trónra jutásával nem állt kapcsolatban.
Több akadályba ütközött az, hogy Apafy uralmát az ország maga elismerje. Alighogy trónját elfoglalta, az új fejedelem mélyen megható szavakban hivott fel mindenkit, „ne kapdosson valami árnyékhoz hasonló biztatásokon, kedvezzen édes nemzetének, ne gyönyörködjék még több keresztény vér kiontásán és ártatlan lelkeknek rabságra való vitetéseken. Térjen elméjére valaha és igyekezzék mennél hamarább a reájok felhuzott fegyvert magáról elforditani”. Csatlakozzék hozzá, mely esetre teljes jóakaratát biztositja mindenkinek.21 Sokakra hatott a felhivás s Kemény maga kénytelen volt elismerni,22 hogy a városok és nemesek nagy számmal csatlakoztak Apafyhoz. Ellenben a székelyek Kemény biztatására nem akarták a fegyvert letenni, mire október elején a tatárok és Ali pasa hadai elárasztották Csikszéket, mely kegyetlenül elpusztíttatott. Töméntelen ember hányatott kardélre, 4000-en meg rabszijra kerültek. Gyergyó szék azonban még idejében meghódolt s kikerülte a romlást. Ellenben Fogaras városa porrá tétetett. Kemény 5–6000 emberrel október végén a székelyek segítségére sietett ugyan, de szokása szerint későn. Mikor a székelyek romlásának hirét vette, Beszterczét akarta megszállani, de oda küldött hajdúit ágyuval üzték vissza.
Apafy Mihály.
Aubry P. egykorú metszete után. A kép alján: P. Aubry ex(cudit). Ernst Lajos gyűjteményének példánya után
Kemény János mindazáltal folytatta a harczot, mert ez időben teljesült régi vágya s megkapta a német segélyt. Az udvar bármennyire békepolitikát követett is a porta irányában, az események sodra erősebb volt az ő óhajainál s végre is arra kényszerítette, hogy kilépjen tétlenségéből. Várad török kézre jutásának óriási, minden irányban nyilvánuló következményei lettek, melyek a magyar urak mult évi jóslatait teljesen igazolták, a mi szavuknak a császár tanácsában ismét szerzett némi nyomatékot. Az udvar kezdte belátni, hogy hatásosabban kell Magyarország biztosságáról és megnyugtatásáról gondoskodnia, mert Várad elestének hire a legtávolabbi vidékek lakóit is megrémitette. A felvidéki megyék csakhamar megirták Bécsbe, hogy, ha Váradot a töröknél hagyják, ők is aligha maradhatnak sokáig a király alattvalói. Helyzetük csakugyan egyre válságosabb lett, mert a török Váradról a királyi területet is dulta és hódoltatta, sőt a jobbágyságot a földesurak ellen bujtogatta. A végbeliekkel szintén gyakran összeütközött, mert a császári hadak tétlensége Várad ostroma idején szertelenűl fokozta a török elbizakodottságát. A portán azt mondták a császár követeinek: „Nem félünk a császártól, a ki Váradot sem tudta megvédeni.”23 Ily körülmények közt az udvar kezdte belátni, hogy hasztalan az ő békeszeretete; ha a török háborút akar.
Másrészt a magyar befolyás teljes erővel a háború érdekében dolgozott, mert a legutóbbi három év folyamán a béke daczára az ország alaposabban elpusztult, s a török terület nagyobb mértékben gyarapodott, mint formaszerű háborúban történhetett volna. Különösen a nádor igyekezett az udvart erélyesebb cselekvésre ösztökélni. Mint a közvéleménynek, neki is az volt a nézete, hogy a király, midőn Erdélyt megsegíti, az egész magyar nemzetet segíti meg. Csakhogy az udvarban igen hatalmas maradt a békepárt is. Élén Portia herczeg állt, kit Lipót Vilmos főherczeg, az ifjú uralkodó nagybátyja s kedves embere, búzgón támogatott. A főherczeg ez időben sokat betegeskedett s mivel nem ő lett volna a hadak fővezére, általában nem akarta, hogy háború legyen.24 Csakhogy még a túlsulyban levő békepártnak is számolnia kellett a háború eshetőségével. Már 1660 deczember végén Lipót külön követűl Berlinbe küldte tehát Colalto grófot, hogy fegyveres segélyt kérjen Frigyes Vilmos brandenburgi választótól. Ez nem vonakodott, sőt más fejedelmeket is biztatott. A mainzi, kölni, szász és bajor választók mind készeknek nyilatkoztak a császárt megsegíteni. E kedvező kilátások mellett az udvar, noha még mindig erősen óhajtotta a békés megoldást,25 végre engedett Wesselényi nádor s a többi magyar urak sürgetésének s kilátásba vette Kemény János megsegítését. Ez a magyar politikának szokatlan sikere volt s a közvélemény is a magyarok művének tekintette a fordulatot. „Bele is kapatánk a nagy bellumban kegyelmes királyunkkal” mondá a sikerre büszke nádor. Bécsben megegyeztek Keménynyel, s elhatározták, hogy tetemesen megszaporítják azokat a német csapatokat, melyeket a mult évben a rakamazi tábor eloszlása után a magyar véghelyekben, Ónodon, Csetneken, Szendrőben, Szécsényben, Füleken szállásoltak el. Ez őrségek gonoszúl viselték magukat, s az érdekelt vármegyék ismételve sürgették kivitelüket. De a nádor mindig azt felelte, hogy az ország biztosságára való tekintetből itt kell maradniok. E németekhez a tavaszszal az udvar a cseh tartományokból újabb, immár tekintélyes hadat hozott be s főparancsnokának legjobb hadvezérét, az olasz Montecuccoli Raymondot rendelte. Bármennyire rettegtek különben a német zsoldosoktól, jövetelük hire ezuttal Magyarországban nagy megelégedést keltett. Azt hitték, hogy komoly, igazi háború készül, mely ismét visszaszorítja a török uralmat s Erdélyt és Felső-Magyarországot megmenti pusztításaitól. A nádor mindent elkövetett, hogy a német hadat bizalommal fogadják s élelmezéséről kellően gondoskodjanak. Kassára hivta Felső-Magyarország vármegyéit, hogy a császári hadak részére ingyen és pénzért szállítandó eleség ügyében határozzanak. Noha épen ez évben szűk volt a termés, a követek azon meggyőződésben, hogy „ő felsége armadája nem kevés haszonnal fogja megmutatni hazánknak defensióiban készségét”, nagy mennyiségű gabonát ajánlottak meg, még pedig fele részben a földes urak, fele részben a jobbágyok terhére.
Szatmár, Szabolcs és Ugocsavármegyék el levén pusztulva, csekélyebb mértékben rovattak ugyan meg, de a többi tiz vármegye összesen 17,000 köböl buza szállítására kötelezte magát, fele részben ingyen; fele részben pénzért. A nádor maga 1000 köblöt ajánlott s igy 18,000 köböl buza, valamint 850 darab vágó marha állt a katonaság élelmezéséhez rendelkezésre. A gyűlés arról is intézkedett, hogy a megajánlott eleség idejében, mint a fővezénylet kivánta, Tokajban és Szatmárt legyen. A nádor a nemesség személyes fölkelését is kilátásba vette. De a rendek e helyett a városokkal egyesülten 1500 lovast ajánlottak föl.26
Lelkes hangulatban várta tehát az ország a német hadakat. De lelkesedése lehült ama naptól kezdve, melyen magyar földre léptek. A mint júniusban Cseh-Morvaországból megkezdték bevonulásukat, dermesztő rémület és kétségbeesés váltotta fel a bizalmat. A németek úgy viselkedtek, hogy futott a nép előlük mindenütt. A Morva vizétől Érsek-Ujvárig, Nagy-Szombat, Sempte, Körmöcz vidékén, a Duna mentén egész Komáromig az erdőkbe menekült a lakosság s pusztán hagyta27 falvait és házait. Ez annál inkább felbőszítette a rabló zsoldos hadat, mert előnyomulása közben még pénzért sem kaphatott eleséget. Az általános rémület következtében a megyék végre sem hajthatták azon intézkedéseket, melyeket a sereg élelmezése érdekében tettek. Megbomlott minden állami rend, a hol a német had megjelent, ez pedig még inkább megdühödött, mert tényleg a legnagyobb nélkülözésekkel kellett küzdenie.
Mindazáltal Montecuccoli tekintélyes haderőt gyűjtött össze, mely legalább 15,000, mások szerint 24,000 emberből állt. Az volt a czélja, hogy valamely nagyobb török várat ostrom alá vegyen s igy vonja el Erdélyről az ellenséget. Csakhogy ez a terv időközben tárgytalanná vált, mert Ali pasa kiverte s királyi területre szoritotta Keményt, ki sürgősen kérte a német segélyt. Az udvar utasította tehát Montecuccolit, induljon Kemény megsegítésére. A fővezér teljesítette e parancsot, Erdélynek fordult s augusztus végén Szatmármegyében csakugyan egyesült Keménynyel. Bécsben még mindig a harczias hangulat volt túlsulyban, mert ugyanakkor a Dunán túl is megkezdődtek a hadműveletek. Souches tábornok német, Batthyány pedig magyar csapatokkal török területre tört, elfoglalta Zsámbék, Vál, Ercsi erődöket, sőt a huszárok egész Buda külvárosáig portyáztak. Másrészt a sohasem pihenő Zrinyi Miklós Kanizsa környékén jelent meg s 38 hódolt falut feldult. A sikerben bizó hadak már Vácz vagy Székes-Fejérvár ellen terveztek támadást,28 mig az egyesült magyar-német had akadálytalanúl nyomult, egész Kolozsvárig.
Szabad volt az útja, mert Ali pasa akkor a székely földön állt s a fejedelemválasztással volt elfoglalva. Igy tehát Montecuccoli nem találkozott törökkel, pedig akkor még megharczolt volna vele. De minden ellenállás nélkül ért szeptember első felében Kolozsvárra, mi közben Bécsben gyökeresen megváltozott a hangulat. A békepárt ismét teljesen felülkerekedett s végkép háttérbe szorította a magyar befolyást. Rendkivüli követ ment a portára, hogy a fölmerült bonyodalmat kiegyenlitse. Montecuccoli s kétségkivül Souches is, mert a dunai részekben szintén abba hagyták a harczot, meg parancsot kapott, hogy, mint egy német főtiszt Kolozsvárról irta, „ne tegyünk semmit”, mit a táborban úgy magyaráztak, hogy a hadjáratnak „békülés lesz a vége”29 A vett parancs végrehajtására Montecuccolinál alkalmasabb embert képzelni sem lehetett. Katonai egyénisége e tekintetben teljes összhangban állt az udvari politika óhajaival. Vérében volt az óvatosság, mely a vett utasításhoz képest immár tétlenséggé változott. Szó sem lehetett többé katonai műveletről, a török elleni támadásról, bármi biztatók voltak a kilátások, s bármi elégedetlen volt a tétlenséggel maga a sereg is, melynek tisztei „becsületes harczot” vártak. Montecuccolit sem katonáinak hangulata, sem Kemény sürgetései nem birhatták cselekvésre. Nyiltan megmondotta, hogy a királytól azt a parancsot kapta „igen caute cselekedjem, s ne periclitáltassam az ő felsége hadát.30 Ilyen parancscsal győzni nem lehetett, s Kemény ügye e percztől kezdve veszett ügy volt. Minthogy attól tartott, hogy Ali pasa támadólag lép föl, Montecuccoli az igért 1000 embert Kemény táborában hagyta, Kolozsvárba s néhány más várba meg őrséget tett, s ezzel befejezettnek tekintette feladatát. Már szeptember 18-ikán serege zömével megkezdte a visszavonulást. Törököt nem is látott, de katonáit a sok nélkülözés, a szokatlan éghajlat s mindenféle betegség annyira megviselte, hogy a német had vereség esetén sem juthatott volna szánalomra méltóbb állapotba. A furcsa hadjárat, mely az érintett vidékeket ép úgy elpusztította, akár a valóságos háború, mélyen elkeserítette a magyarokat, sőt Európaszerte megbotránkozást keltett. Ellenben az udvart kielégítette az eredmény. Megmenekült a török háború veszélyétől, s néhány erdélyi várat is hatalmába kerített. Az egész, nagy garral és költséggel megindított hadjáratnak azonban a magyar vármegyék lakói adták meg az árát. A rossz terméstől, árvizektől, járványoktól sujtott felvidék volt kénytelen téli szállásra befogadni Montecuccoli duló-fosztó, fizetetlen, elkeseredett hadait.
Keményre ez a fordulat a végveszélyt jelentette. A német hadakkal ő is kivonult Erdélyből, melynek lakossága a székelyeken kivül, mint Montecuccoli is észre vette, majdnem teljesen cserben hagyta. Másrészt Ali pasa a székelyek leverése s a németek távozása után annyira biztosítottnak látta Apafy trónját, hogy némi hadat hagyva mellette, maga a fősereggel a tél közeledtekor eltávozott a kegyetlenűl feldult, pestis pusztította országból. Kemény a királyi területen, hol a székelyek leveretése után jószágain meghuzta magát, a török fősereg távoztának hirére ujra kisérletet tett Erdély birtokba vételére. Ismét a német hadakba fektette főreményét, pedig annak a kis csapatnak sem látta hasznát, melyet Montecuccoli mellette hagyott. „Egy német korporálnak nagyobb authoritása köztük, irta november 12-ikén, – mint nekem.” De a szatmári kapitány csakugyan támogatta s elég tekintélyes haddal indulhatott 1662 január 3-ikán Erdélybe. Háboritlanul eljutott Kolozsvárra, hol szintén német őrség állt. Apafynak volt ugyan török hada, de nem mert megütközni, hanem az erős Segesvárra huzódott, hogy ott várja be a kért török segélyt. Általában békésen szerette volna a viszályt elintézni s mihelyt Kemény betöréséről értesült, a három nemzet részéről követséget küldött hozzá, hogy a támadás abbanhagyására birja, mely esetben biztosította összes javai háborítatlan birtokát. De Kemény fogságra vetette a követeket s hadait Segesvár ostromára vezette. Csakhogy ismét megkésett, mert a török segély hamarabb megérkezett, mint képzelte. Ali pasa gyors menetben küldte be Kucsuk Mehemmedet, a jenői béget. Kemény január 21-ikén értesült, hogy a Vaskapu felől a török közeledik. Némelyek szerint eléje akart sietni, mások szerint vissza akart vonulni, de az erélyes Kucsuk, a ki még aznap Segesvárnál egyesült Apafyval, nem engedte kisiklani karmai közül s már 22-ikén a legnagyobb erélylyel megkezdte a támadást. Alig egy órányira Segesvártól, Nagy-Szőlős szász községnél találkozott az ellenséggel. Kemény, kinek serege jóval nagyobb volt, nem hitte, hogy a nehéz útban kifáradt török ilyen hamar harczot kezdjen s a szükséges elővigyázati intézkedéseket is elmulasztotta. Csapatainak egy része épen zsákmányolni járt, maga meg ebédnél ült, mikor déltájban hirét vette, hogy közeledik az ellenség. Csak akkor kezdte hadait rendezni. De a kedvezőtlen terepviszonyok közt, egy szűk völgykatlanban nem állt módjában számbeli tulsúlyát értékesiteni s katonáit különben is megijesztette a váratlan támadás. Mindazáltal úgy a hogy rendbe szedte csapatait. A bal szárnyra a horvátokat és dragonyosokat, a középre a huszárságot, a jobb szárnyra a csekély erdélyi gyalogságot rendelte. De még a hadak rendezkedése közben rájuk tört a török. Az előőrsök nem jelezték az ellenség közeledtét, mire a meglepett huszárok ellenállás nélkül megfutottak. Követte példájokat a gyalogság, s a csata úgyszólván harcz nélkül elveszett. Alig 50 ember esett el s ép oly csekély volt a foglyok száma.31 Kemény a futást megakadályozandó, a huszárok elé vetette magát, s a saját lovasai taposták agyon. „Barcsay uram bús haláláért áldozat kellett, isten keze volt rajta.” „Visszaadá Isten igaz kölcsönnel a jámbor, kegyes Barcsay Ákos ártatlan halálát” – irják róla az egykorúak.
Kucsuk Mehemed.
Meysens egykorú metszete Bloemart Ádám rajza után. Gualdo Priorato id. munkájából
Kucsuk és Apafy örültek ugyan a könnyű győzelemnek, de csak később tudták meg igazi értékét, Kemény halálát. Eleinte azt hitték, hogy megmenekült s Apafy, ki nyomban felhivta a szamos-ujvári őrséget, adja fel a várat, csak győzelmét tudatta vele, de versenytársa elestét nem, mert ekkor még maga sem sejtette. Midőn megtudta, még inkább azon fáradozott, hogy a német kezén levő várakat visszaszerezze. Görgénynyel és Fogarassal czélt is ért. De Kolozsvár, Szamos-Ujvár és Székelyhid nem hallgatott szavára, mire Apafy folytatta a müveleteket s Szatmár közelébe vonúlt. Ekkor azonban Scheidau császári ezredest küldték ellene, ki elől a vele levő török haddal csakugyan visszahúzódott. Igy Kemény János tragoediája véget ért ugyan a szőlősi csatával, de az általa kezdett mozgalom nem szünt meg. A pártján levő erdélyiek 1662 február 16-ikán értekezletet tartottak s elhatározták, hogy német támogatással folytatják a harczot s Kemény Simon, János fia köré csoportosúlnak. Követeik Bécsből biztatással térvén vissza, márczius végén Kemény Simont vezérükké választották, ki országgyűlést hivott össze. Erdélyben azonban nem keltett visszhangot a mozgalom, mely nemsokára végleg el is aludt, mert az udvar újabban békealkudozásokat kezdett a törökkel s magára hagyta a különben is csekély számú Kemény-pártot. Mindazáltal nem ismerte el Apafyt s még kevésbbé teljesítette azon kérését, hogy az erdélyi várakból kivonja a német őrséget. Apafy első sorban a fontos Kolozsvárt, akarta visszaszerezni s április 23-ikán Kucsuk hadaival vivni kezdte a várost. Az őrség azonban hetekig ellenállt. Ali pasa Apafyra gyanakodni kezdett s megüzente neki, ha kellő erélylyel nem folytatja a vivást, maga megy Kolozsvár alá s kiveri a németet, de a várost is megtartja. Szerencsére az udvar és a porta tárgyalásai időközben annyira haladtak, hogy Apafy júniusban török részről utasítatott, hagyja abban az ostromot. Ezt készségesen megtette s meddő hadviselését immár hosszú fegyverszünet váltotta fel. Erdélynek 1662 őszén végre már csak egy fejedelme volt tehát. De az ország területe még mindig ketté volt szakítva. Kolozsvárt és Székelyhidat vidékével együtt a német vonta ki a fejedelem hatósága alól s a császár nem volt hajlandó – hasztalan sürgette Apafy, hasztalan figyelmeztette, hogy Kolozsvár Várad sorsára juthat – őrségeit haza rendelni.32 Csakhogy nem gondoskodott itt levő katonái fizetéséről sem. Ezek folyton elégedetlenkedtek, tisztjeik ellen lázadtak s végre 1664 januárban Apafy kezére játszották a két várat, ki hátralékos zsoldjukat megfizette s a maga szolgálatába fogadta őket. 1664-ben Apafy ismét egyesithette tehát mindazt a földet, melyet a török a lezajlott hat esztendő viharaiban el nem vett Erdélytől. Csakhogy e csonkitások igen nagyok és fájdalmasak voltak. Jenővel elveszett Zaránd, Lugossal, Karánsebessel Szörény, Váraddal meg a roppant Bihar vármegye, s Békésnek az a darabja, mely ez utóbbiba volt kebelezve. Mindez a gazdasági és stratégiai szempontból egyaránt értékes terület nagyrészt közvetlen török uralom alá került s csupán idő kérdése volt, mikor veszi el a török azt is, a mi belőle itt-ott, a határszélen vagy a hegyvidéken még Erdély kezén maradt.
Ennek még Debreczennel is meggyűlt a baja, mióta Váradon pasa ült, ki a magáénak tekintette a várost. A debreczeniek sem adót, sem dézsmát nem akartak Erdélynek fizetni. Sőt az erdélyi harminczados-zászlót sem engedték kitüzetni s az ottani harminczad-hivatal török lett.33 E foglalásokkal karöltve járt a régi birtokviszonyok s a társadalmi szervezet alapos felforgatása. A török rátette kezét a földre, elűzte régi urait, defterbe iratta a falvakat s hűbér gyanánt szétosztotta a saját mohammedán harczosai közt. A jobbágyságot még attól is eltiltotta, hogy elűzött földesurainak önkényt tegyen bármi fizetést vagy szolgálatot. A földesurak bosszúja azonban nem a török, hanem a jobbágyok ellen irányult, kiket a távolból azzal fenyegettek, hogy elpusztítják falvaikat. A két felől szorongatott köznép erre azt felelte: „Ha béke lesz a törökkel, mindent megadunk földesurainknak, a mivel tartozunk.”34 De olyan béke, mely a részeket a török uralom alól felszabadította volna, nem létesült, s igy a régi birtokos osztály a szomszéd vármegyékbe húzódott. De ott sem talált nyugtot, mert a török Váradról és más kisebb bihari várakból folytatta a hódoltatást s fegyverrel vagy fenyegetéssel egyre több községet kényszeritett adózásra. „Szabolcs és Szatmár, Kraszna és Közép-Szolnok vármegyéket úgy behódoltatták vala, hogy – irja Szalárdy már 1662-ről – az erősségeken kivül egész a Szamosig, Szatmárig a Meszestől fogva, a Tiszának délfelől való részén hódolatlan hely már nem igen maradna.” Sőt a „Meszesen belől is Kolos, Belső-Szolnok és Doboka vármegyéket is most a füst alatt csaknem mind meghódoltatta”.35 Mind e vidékek községei bele vétettek Piri pasa 1662-ben készült összeirásába, a hirhedt Piri-defterbe, s a melyik oda bejutott, előbb-utóbb ki nem kerülhette a hódolást, bármi távol esett is Váradtól. A török „karóba veréssel, rabságra való vitellel” fenyegette a lakosságot s a ki egész Kolosvár közelében meg nem hajolt a fenyegetésnek, azt a szerteszét kalandozó török lovasok kiméletlenűl megtanították az engedelmességre. Ugyanez történt Zaránd vármegye felső járásában, mely pedig akkor sem hódolt, mikor Jenő régebben török kézen volt. Hasztalan könyörgött, rimánkodott a fejedelem Váradon, Konstantinápolyban, hasztalan igyekezett pénzen vagy a bécsi udvar közvetitésével kiméletet vásárolni. A hódoltatás soha sem szűnt meg s a török uralom csakhamar mélyen belenyúlt az ország testébe.36 A behódolás olyan terhet rótt a népre, hogy valóban bámulni kell testi-lelki erején, melylyel elviselte. „Egy hódolt szegény paraszt ember adója – mondja a hivatalos jelentés – csak az eszpajáknak (török földesúrnak) reá megyen 30-40 forintra. Egy fonásával élő özvegy asszony-állatnak adója 16-20 forintra s többre is. Ezeken kivül vajat, mézet, vágó-barmot és sok egyéb accidentiákat adnak évenkint.”37 Mindez csak török földesúri adó volt. De néhol a magyar földesúrnak is kellett fizetni. Ehhez járultak az állami adók és az egyházi terhek. Nem csoda, ha sok helyen a szegénység inkább ott hagyta mindenét és megszökött.
A területi viszonyok változása már Apafy uralkodása első éveiben gyökeres újításokat tett a honvédelem terén is szükségessé. Mihelyt Kolozsvár visszakerült a fejedelem kezébe, ki kellett azt vetkőztetni régi városi jellegéből, s végvárrá, főkapitányi székhelylyé tenni. Kolozsvárra szállt immár a határvédelemben az a szerep, melyet az előtt Várad játszott s e tényben eléggé kifejezést nyer ama roppant veszteség, melyet Erdély a lezajlott mozgalmakban területileg szenvedett. A kolozsvári főkapitányság alá Gyalu, Somlyó, Almás, Szilágy-Cseh, Drág, a Várad eleste után épített Sebes és más kisebb erőd tartozott.
Mindazáltal a területcsonkítás csekélység ahhoz az óriási veszteséghez képest, melyet Erdély a lezajlott hat esztendő folyamán legértékesebb kincsében, lakosságában szenvedett. E veszteség már nem csupán a széleket, a terület egyes részeit érte, hanem kiterjedt az egész országra, s talán egyetlenegy község sem akadt, melyet megkimélt volna, ámbár természetesen itt súlyosabb, amott elviselhetőbb volt. Némelyik község teljesen, másik kisebb-nagyobb részében elhamvadt, pusztán maradt, mig a harmadik könynyebben kiheverhette a csapást. De érezni megérezte minden vidék az idők viharos járását. Már a lengyelországi kaland fájdalmas érvágás volt Erdély testén. Sok ezeren vesztek oda. De a megpróbáltatások csak ezután következtek. 1658-ban a tatárok, Rozsnyay szerint, ki maga hallotta a portán, 100,000 embert hajtottak el.38 Sőt a török irók 150,000-re teszik e számot. Az 1659–60-iki években is egyre dúltak a belmozgalmak, jártak-keltek a zsoldos hadak, kisebb török csapatok, s pusztították, a mi még maradt. 1660 őszén kitört a pestis és 1661-ben is szörnyű romlást okozott. E mellett ismét megjelentek a tatárok, még pedig az ország azon részeiben, melyek addig meglehetősen megkiméltettek, Ezuttal elpusztúlt Maros, Csik, Gyergyó és Háromszék. Különösen Csik szenvedett rettenetesen, mert 15,000 embernél többet hajtottak el belőle.39 A török még a halottakat sem kimélte, a temetőket sem hagyta érintetlenűl. Felásta a sirokat, hogy a hullákkal eltemetett drágaságokat elrabolja.40 „Az egész ország – irja gróf Zani Lajos 1662 tavaszán Kolosvárról, hol a német őrség tisztje volt – annyira elpusztult, a török annyi lakost hajtott el, hogy Erdély csaknem sivatagnak látszik.” A Váradhoz közelebb eső vármegyékben, „ez időben – egy későbbi 1674-iki jelentés szerint41 – öt-hat mértföldnyire is egy faluban egy kunyhó nem volt, egy ember nem lakott; elraboltattak, levágattak és a dög miatt meghaltak.” Fejérvár s sok más népes, vagyonos város romban hevert s azok sem voltak sokkal jobb állapotban, melyek kikerülték a teljes pusztulást. Kolozsvár a török-tatár sarczolásokat még csak elbirta, de nem a német megszállást. „A lakosok nagyobb része földjét, mezejét, szőlejét elhagyva elköltözött. A mi csekély nép megmaradt, minthogy kevés volt köztük a földmives, nagy nyomorban tengődve gyászolták sorsukat, mert soknak annyija sincs, hogy éhségét csillapítsa.”42 Négyszáznál több ház állt üresen, ipar, kereskedés, anyagi jólét tönkre ment, a város hires iskolája elcsenevészedett, s 1662-ben csak 7 magyar és 2 szász tanulója volt.43 A Királyföld nagy városai, Brassó és Szeben nem jutottak ugyan ennyire, de roppant adókat és sarczokat kellett fizetniök, másrészt a vidék, melyből gazdaságilag táplálkoztak, csaknem koldusbotra jutott. A sokféle teher a Királyföld községeit nagyarányú adósság-csinálásra késztette s eladósodásukat hütlen sáfárok, a helyi közigazgatás lelkiismeretlen kezelői még inkább fokozták. Egészben az ember-veszteséget, mely 1657-től Kemény János haláláig Erdélyt az ellenség, az inség, a pestis következtében érte, 250,000 lélekre becsülik.44 Legtöbbet a vármegyék szenvedtek, mert még 1720-ban is valami 20%-kal kisebb volt népességük mint 1658-ban. Ekkor II. Rákóczy György csupán az adózó jobbbágyságot kerek számban 48,000 családra becsülte,45 ellenben 1720 körül már csak 39,271 ilyen család iratott össze. A vármegyék népességi viszonyai a XVII. század egész második felében nem alakultak ugyan szabályosan, de mindenesetre a jelzett hat évben érte őket a legnagyobb emberveszteség.
Sebes vára.
Rajzolta Cserna Károly
De az az emberanyag, melylyel a hiány a következő fél évszázadban pótoltatott, egészen más volt, mint az, mely elveszett. Az eredeti lakosság sok helyen magyar volt, most meg elpusztult falvait egyre nagyobb mértékben oláhság szállta meg, mely Moldvából és Havasalföldéről ottani földesurai önkénye elől szakadatlanúl özönlött be Erdélybe.
Népességében megfogyva, vagyonosságában megtörve, szellemi erejében, polgárosodásában is érzékenyen károsodva került ki Erdély a hat esztendei megpróbáltatásokból. Lángeszű férfiak talán még jobbra fordíthatták volna gyászos végzetét. De a kormányzat, mely alá került, nem birta a sebeket behegeszteni s az országot az elzüllés állapotából kiemelni. Addigi fényes szerepe és politikai jelentősége immár végképen oda lett s sem Bécsben, sem Konstantinápolyban nem vették többé komoly politikai tényezőképen számba. Erdély ezután nem gyakorolt irányadó, vezető befolyást a magyarság sorsának alakulására. Ingó nádszál lett, melyre senki sem támaszkodhatott. Ezzel megszünt a hatalmak egyensulya a magyar államterületen német és török, az udvar és a porta egyaránt megpróbálhatták legszélsőbb törekvéseik valósítását Magyarországban.
Apafy Mihály buzogánya.
Eredetije a bécsi udvari fegyvergyűjteményben. Rajzolta Cserna Károly